Páratlan élményt nyújt a King's College Kórusának lemeze, amelyen Rahmanyinov ritkán hallható műve, az Aranyszájú Szent János liturgiája szerepel. Különleges a produkció, hiszen Stephen Cleobury vezényletével az angol együttes orosz nyelven szólal meg. Az énekesek a legnagyobb múltú nyugati kórusiskola hagyományaival felvértezve igyekeznek eleget tenni az orosz ortodox egyházzenei stílus számukra szokatlan követelményeinek. Tudo-másom szerint nyugati kórus eddig nem vette hanglemezre a teljes Rahmanyinov-liturgiát - a feladat talán túlságosan nagyszabásúnak és idegennek tűnt. A cambridge-ieket jellemző hajlékony és arisztokratikusan egyszerű, ám rendkívül kifejező és bensőséges kórushangzás első hallásra éles ellentétben áll az ortodox egyházban szokásos - testes, zengő, tömbszerű - énekkel. A felvétel legfőbb problémája is ebben rejlik. Sikeresen közeledhet-e Rahmanyinov kompozíciójához egy idegen kultúrkörből érkező, eltérő iskolázottságú kórus, ha minden elemében vállalja saját stílusát? Hiteles lehet-e a nyugat-európai egyházi repertoár éneklése során évszázadok alatt kialakított interpretáció az ortodox Aranyszájú Szent János-liturgia esetében? Kétségtelen, hogy a közelítésmód ezúttal szándékoltan különbözik a hagyományos orosz kórusokétól. Úgy is fogalmazhatunk: a King's College együttesének előadása a mű rejtett dimenzióit tárja fel. A hangsúly itt a csendes áhítatra kerül, az imára, amely a keleti liturgia fényűzésével alkot kontrasztot. Az értelmezés lényege, hogy éppen ez az ellentét, a liturgia zenei egyszerűsége és az istentiszteletet kísérő körülmények pompája teremthet egyensúlyt a szertartásban.

A King's College Kórusának előadása tudatosan visszafogott. Ortodox kórusok aligha hangsúlyoznák ennyire a mű áhítatát, inkább dús hangzással fokoznák az eucharisztikus istentisztelet csillogását. A kritikus azonban nem lehet elfogult egy iskola iránt csupán mert jobban ismeri: be kell látnunk, hogy a szertartás bizonyos pillanataiban (például a dicsőítő alleluja-szakaszokhoz érve) hiányzik a felvételből a lendület és az átütő erő. A túlságosan is kiművelt, a kórus egységéből néha zavaróan kicsendülő fiú- és férfihangok, a nemkívánatosan vibrált szólók, az olykor súlytalan, nem kellőn intenzív és tónusos basszus vagy a forte hiánya szükségszerűen jellemzi az angol kórusiskola felfogását. A különösség érzetét fokozza, hogy a kereszténység nyugati és keleti elemeinek keveredéseként a felvétel nem a keleti egyház egyik szentélyében, hanem a King's College kápolnájában készült, angol anyanyelvű, de tökéletes orosz kiejtésű ortodox celebránssal (Tobias Sims) és diakónussal (Peter Scorer). A két pap éneke semmiben sem különbözik az ortodox egyházban megszokott prédikáció-tónustól, hangjuk természetesen zengő és gyakorlott.

Rahmanyinov a mise állandó és változó tételeit, az ortodox eucharisztia minden részét megzenésítette. 1910-ben írt művét templomi használatra szánta, noha az elkészült opusz nem az ortodox liturgia maga, hanem a keleti egyházban leginkább elterjedt Aranyszájú Szent János-liturgia standard formájának művészien megkomponált zenei-költői képe. Rahmanyinov ősi himnuszkéziratok tanulmányozása után látott munkához, ám a mű egyetlen archaikus dallamot sem tartalmaz, nincsenek benne járulékos elemek, az ortodox ízű tónus kivételével minden hang a zeneszerzőé (ellentétben a korábban írt Vesperással, amelyben néhány tétel régi ortodox znamennij-dallamokra épül). A szerző interpretációja a hagyományos orosz vallásos-nemzeti szellemiség és a századfordulóra, az úgynevezett orosz ezüstkorra jellemző kozmopolita esztétika különös keveréke. Érdekes, hogy az orosz zeneszerzők nyugat-európai társaiktól eltérően viszonylag későn fedezték fel maguknak az egyházzenét, talán azért, mert az orosz ortodox liturgia tiltotta a szertartáson a hangszerek használatát - még a harangokét is. Az áttörés Csajkovszkij nevéhez fűződik: ő 1878-ban szintén megpróbálkozott az Aranyszájú Szent János-liturgia megzenésítésével. Az egyház frivolnak érezte a kompozíciót, ezért szertartáson nem szólalhatott meg, ahogyan Rahmanyinov darabja sem hangzott el liturgikus keretek között. Pedig ő szigorúan követte az egyházi szabályokat: az ortodox hagyományok természetes, szöveg által irányított, áttetsző és egyszerű kórusírásmódjára törekedett, ideálja egyfajta orosz a cappella-homofónia volt, a maga ünnepélyes és fenséges összhatásával. Csak énekhangokkal kívánta jelezni a liturgikus események előrehaladását. Harmóniái konzervatívak, csak egy-egy merészebb akkordváltás színesíti a puritán zenét.

A King's College Kórusának előadása sohasem harsány, a zenét tudatosan simítja bele a képzeletünkben megjelenő, gazdagon dekorált környezetbe: egy gyertyákkal megvilágított, keleti templombelsőbe. A mű nem igényel nagy apparátust - szólamonként hat énekhang elegendő, hogy minden megszólaljon, ami a kottában áll. A szólamok egyszerűek, az egyes tételek betanulása énektechnikai szempontból gyerekjáték lehetett egy ennyire felkészült együttes számára. A felvétel kuriozitását fokozza, hogy a szopránt fiúk éneklik, ami szokatlan hangzást eredményez. Ez a koncepció, bár ellentmond a szabályoknak, voltaképpen megfelelő, hiszen a mű fekvése mély, a szopránok csak néha érintenek igazi magasságokat. Rahmanyinovtól azonban bizonyára idegen volna az effajta, gyermekeket is foglalkoztató előadás. A hangfelvétel akusztikus minősége kiváló: jól érzékeljük a kis kórusok, a celebráns és a diakónus térbeli helyzetét. A sztereó hangzás előnyei kivált a litánia-szakaszokban érvényesülnek, mikor a kórust, a celebránst és a diakónust más-más helyről halljuk.

A liturgia az ortodox egyházban az eucharisztia rítusa, amelynek felépítése a római misével mutat párhuzamokat. Tartalmaz introitust, evangéliumi mondatokat, Credót, Sanctust, Benedictust, Communiót, továbbá számos litániát és áldozási imákat. Az első antifóna (Blagoszlovi, duse moja, Goszpoda) többszólamú letéte igényelné leginkább az ortodox basszusok hangszínét: a szólam mély hangjaival csak nehezen, erőlködve birkóznak meg a King's College énekesei. A kórus érzékenyen rajzolja meg a tétel ívét, a dramaturgia természetes: érzelmi-dinamikai előrehaladás, majd visszahúzódás. Az előadás magával ragadó, de mentes a szenvedélyektől. A második antifóna (Jegyinorodnij Szine) hallgatása közben zavaró a lendület, lelkesültség hiánya. Az inter-pretációban nincs érzelem - amit hallunk, desztillált, szinte hűvösen elegáns.

Az öt litániában a kórus válaszai (Goszpogyi, pomiluj) eltérő harmóniai felrakásban szerepelnek, az Uram, irgalmazz mondat egyre bonyolultabb megzenésítése különleges jelentőséggel bír, hiszen a szertartás eseményeinek előrehaladását, a fokozódó drámaiságot hivatott jelezni. A darab egyik legszebb tétele a harmadik antifóna (Vo carsztvii tvojem). Érzelmekkel áthatott a kezdés: kristálytiszta és hajlékony a szoprán-alt indítás az angyali fiúhangokon. E tétel szabadabb a többinél, a homofónia uralmát olykor egy-egy polifon részlet szakítja meg. A tempó a szöveg ünnepélyes dikciójától függ. Az előadásban az idő-intervallumok természetesen illeszkednek a beszédhez, a tempófogalom már-már jelentőségét veszti. Nagyszabású, dús tuttik tagolják a tételben a kórusok felelgetését, a cezúrával elválasztott Gloria a cambridge-iek tolmácsolásában az antifóna meggyőző csúcspontja. A Trisagion izgalmas, 5/8-os ritmizálását a hangsúlyos középső szótagok meg-nyújtása eredményezi. Az előadásban különös jelentőséget kap e ritmika kiaknázása. A Kerub himnusz (Izse Heruvimi) nyugodt és éteri, a szólamok fokozatosan lépnek be, a fúgaszerű indítás után a zene homofonná simul. A tételhez kapcsolt Alleluja zárlatát a kórus az indításhoz teszi hasonlatossá: jó ízléssel, fokozatosan csendesíti el. A Credo megzenésítése nem tartozik a legsikerültebb részek közé, még egy kiváló kórus sem képes izgalmassá tenni. A Sanctus (Miloszty mira) viszont lelkes és fényes. A következő tétel (Tyebe pojom) ennek ellentéte: a darab egyik legcsendesebb, legáhítatosabb részlete, akárcsak az Úr imája, melyben Rahmanyinov mindössze néhány akkordot használ. Az ima zenei fölékesítése a King's College énekeseinek elmélyült és befelé forduló fohászában mégis természetesnek és ösztönösnek hat.

Stephen Cleobury az ívek megformálására, a mű egységére helyezi a hangsúlyt. A folyamatosság érzését fokozza, hogy az egyes tételek között nincsenek nagy cezúrák. A hallgató számára természetes, hogy a celebráns igyekszik továbblendíteni az imádságot, nemcsak azért, mert a gyakorlatban időt kellene hagyni a ténylegesen zajló liturgikus cselekménynek, hanem mert a mű kohéziója is ezt igényli. Éppen gyakorlati szempontból megfontolandók Alekszandr Kasztalszkijnak, az 1910-es bemutatón közre-működő moszkvai kórusiskola igazgatójának szavai: "… tökéletes és csodálatos, talán túlságosan is gyönyörű, de ilyen zenei kísérettel nehéz lenne imádkozni, ez nem templomi zene." Rahmanyinov műve, bár visszafogott stílust teremt meg benne a szerző, túlzottan poétikus, ilyen értelemben nagyon is világias és egyéni. Az orosz ortodox istentisztelet feltehetően emiatt nem fogadta be templomaiba, ahogy Csajkovszkij liturgiáját sem. Ám mivel szertartásossága miatt koncertpódiumon is ritkán hallható, a zeneszerető közönség örömmel hallgatja a művet ezen a különleges felvételen, egy kiváló kórus előadásában.