- Nem tudom, hogyan komponálok, tényleg nem tudom - vonja meg a vállát Claude Debussy, miközben újabb cigarettára gyújt.

A nagy franciaablak nyitva, s a régimódi kertből a könnyű zápor után felfrissült növények illata száll a szobába. Semmi zaj nem hallatszott kintről, semmi nyoma nem volt a városi életnek, pedig a ház csupán egy kőhajításnyira áll a L'avenue du Bois de Boulogne-tól, ahol ebben a pillanatban is több száz automobil versenyez fel s alá.

- Debussy úr a tér másik felén lakik - közli a házvezetőnő, pedig már ez is nyugodt és elhagyatott helynek tűnt. Elbűvölő a ház, békés hangulatú, tele antik porcelánnal és távol-keleti apróságokkal. A finoman faragott falak fehérre festve, már-már a gyarmatokra jellemző egyszerűséggel. A sárgásbarna szőnyeg tökéletesen kiemeli a ráterített távol-keleti takaró szépségét. Debussy úr dolgozószobájában kevés a kép, annál több a könyv. Az egyik sarokban ott áll a zongorája, amelytől épp érkezésemkor állt fel, hogy átüljön íróasztalához. Micsoda aprólékos rend volt ezen az asztalon! Egy tintafoltoktól mentes, kék itatós, mellette egy partitúra, néhány írótömb elvágólag, egy vagy két tintatartó, és egy méretes hamutál szép zöld porcelánból. Ha az utóbbi túl nagynak tűnik is, néhány Debussy úr társaságában eltöltött perc rávilágít, hogy számára a hamutál nem lehet elég nagy - annyit dohányzik.

- Nem - folytatja előző mondatát. - Nem tudom, hogyan komponálok. A zongoránál? Nem mondhatnám. Hogy is magyarázzam? Mindig úgy érzem, hogy mi, zeneszerzők, csupán hangszerek vagyunk, meglehetősen bonyolultak, az igaz, de mégiscsak hangszerek, melyek a bennük megszólaló harmóniákat adják vissza. Nem hiszem, hogy létezik olyan zeneszerző, aki számot tud adni arról, miként komponál. Lehet, hogy ezt állítja, de csak áltatja magát. Ami engem illet, biztos vagyok benne, hogy soha nem leszek képes leírni az eljárást.

A legfontosabb természetesen, hogy legyen témám. Erre a témára aztán úgy koncentrálok, mintha... nem, nem zeneileg, teljesen átlagos módon, ahogyan bárki gondolna erre a témára. Aztán fokozatosan, miután ezek a gondolatok bizonyos ideig érlelődtek, elkezd köréjük gyűlni a zene, és eljön a pillanat, amikor érzem, hogy ki kell fejeznem azokat a harmóniákat, melyek üldöznek. Akkor aztán megállás nélkül dolgozom.

Hetekig hiányzó ötletek

- Vannak napok, hetek, sőt hónapok is, amikor egyáltalán nincsenek ötleteim. Teljesen mindegy, mennyit próbálkozom, képtelen vagyok olyan művet létrehozni, amivel elégedett lennék. Azt mondják, egyes zeneszerzők képesek rendszeresen dolgozni: ennyi és ennyi zenét naponta... bevallom, ezt nem értem. Persze egy darab hangszerelését gyakorlatilag bármikor ki tudom dolgozni, de a témát ugyanígy kitalálni: erre képtelen vagyok.

Próbáltam már. Volt, hogy erőltettem a munkát, amikor pedig a legkevésbé sem kívántam, és az is előfordult, hogy egy-egy ilyen alkalommal sikerült valamit létrehoznom, ami akkor nem tűnt annyira rossznak. Ezeket a műveket aztán félretettem néhány napra. Amikor újra elővettem őket, láttam, hogy a szemétkosárba valók.

Debussy úr elnyomja cigarettáját, s egy újabbra gyújt rá. Végtelenül érzékeny ember, és egy cseppet sem játssza meg magát. Idegenekkel szemben rendkívül tartózkodó, barátok között azonban lelkes társalgó. Egyszerű, jó szabású kék öltönye, mely éppoly rendezett, mint az íróasztala, tökéletesen jellemzi a minden modorosságtól és hóborttól mentes embert, aki mégsem veszi semmibe a személyes megjelenést. Debussy úrban - dolgozószobájához hasonlóan - nem volt semmi "művészi". Debussy úr művészisége az alkotásaiban ölt testet, nem pedig abban, hogy hivalkodó ruhákat hord és rendetlenségben él.

- Ne várja, hogy beszéljek magamról - folytatta. - Ne is kérje. Nem, egyáltalán nem voltam csodagyerek. Azt hiszem, vannak zeneszerzők, akik gyerekkorukról beszélve hajlamosak kiszínezni az emlékeiket, nekem azonban nincs három és fél éves koromban írt operám és zenekart sem vezényeltem hét évesen.

Debussy úr szeme hamiskásan csillog. Különös, hogy eddig nem derült ki, milyen remek humora van.

- Nem, teljesen átlagos gyerek voltam: nem fogadtam szót, és tökéletesen biztos voltam benne, hogy minden, amit gondolok, helyes.

Elégedetlen a Conservatoire-ral

- Nos, mint sok kortársamat, beírattak a Conservatoire-ba. Már a legelejétől elégedetlen voltam. Arra tanítottak, hogy az egyik akkord ilyen kell legyen, a másik olyan: ez tökéletes összhangot képez, mondták, az nem. Ahogy most se hiszem, akkor se hittem, hogy létezik tökéletes hangzat. Hosszú ideig nem akartam semmi olyasmit tanulni, amiről azt gondoltam, hogy ostobaság. Aztán rájöttem, hogy muszáj: legalább úgy kell tennem, mintha tanulnék, ha végig akarom csinálni a Conservatoire-t. Tanultam tehát, de kidolgoztam a saját kis rendszeremet, és amikor valamit tanítottak nekünk, fejben mindig megállapítottam, hogy a rendszerem szerint az a valami helyes vagy sem. Nehogy azt képzelje, hogy akkoriban bárkinek elmondtam ezt. Megtartottam magamnak. Amíg nem tudtam bizonyítani gondolataim helyességét, nem beszéltem róluk senkinek.

Végül, amikor elhagytam a Conservatoire-t, megnyertem a Római Nagydíjat. Elmentem tehát Rómába. Kezdetben halálra unatkoztam magam, aztán fokozatosan elkezdtem dolgozni, és a végén már egészen jól ment. Mikor visszatértem Franciaországba, nem igazán tudtam, mit kezdjek magammal, egészen addig, amíg fel nem fedeztem a Pelléas és Mélisande-ot. Hogy mit csináltam azóta, azt Ön is tudja.

Most két operán dolgozom, melyek egy-egy Poe-novellán alapulnak: Az Usher ház vége és az Ördög a harangtoronyban. Mikor fogom ezeket befejezni? Nem tudom. Legalább ebben biztos vagyok. Meglehetősen régóta dolgozom rajtuk, s attól félek, eltart még egy darabig a munka. Ahogy korábban mondtam, nem tudom erőltetni a dolgot. Olyan ez, mint a zöldségtermesztés. Ha mindenféle vegyszert meg isten tudja mit teszünk a földbe, talán képesek leszünk salátát nevelni télen, de soha nem lesz belőle igazi saláta, és az íze sem lesz olyan. A hasonló körülmények között létrehozott zene sem lesz igazi zene: csak üvegházi termék.

Nem, soha nem voltam Amerikában. Valójában soha nem megyek oda, ahol a műveimet előadják. Soha nem hallgatom meg a saját darabjaimat. Képtelen vagyok rá.

Debussy úr már-már remeg az izgalomtól. Mintha a zeneszerző lelke a kifejezésért küzdene, melyre nem tud rátalálni.

Opera és dráma, egymással szemben

- Borzasztó élmény számomra - tette hozzá. - Az előadás mindig annyira különbözik attól, amit elképzeltem! Nem az énekesek, az egész előadás. Az opera nem olyan, mint egy színdarab. A színművekben a szavak közvetlenül hatolnak a néző agyába vagy szívébe, és megértik őket. A zene azonban másképp működik.

Először is, hányan értik a zenét valójában? Persze az emberek nagy része szereti a zene valamelyik formáját. Úgy értem, hogy szeretik hallgatni; de vajon hányan gondolkoznak zenében? Hányan kapcsolják össze a zenét gondolatokkal? Ha a drámaíró szavai nem is mindig érik el a néző szívét, az agyáig legalább eljutnak, így a drámaírónak sokkal nagyobb esélye van arra, hogy megértik, mint a zeneszerzőnek, aki olyasvalamivel dolgozik, ami a közönség nagy része számára ismeretlen.

Másodszor, a drámaíró szavai közvetlenül is hatnak. Nincs szüksége harmadik személyre, aki előadja azokat. A zeneszerző műveinek azonban át kell jutniuk a karmesteren. Még ha jó is a karmester, és a zeneszerző gondolatait próbálja visszaadni, bele fogja tenni a saját lelkét, és abban a pillanatban, amikor a karmester beletette a lelkét, a zeneszerző a háttérbe szorul. Hát ezért esik nehezemre meghallgatni saját műveimet.

És úgy tűnik, már a puszta gondolat is meggyötri.

- A zeném olyan mértékig a részemmé vált, hogy nem is ismerem fel, ha más kezébe kerül. A következő történt a múltkor: néhány barátunk nálunk töltötte az estét, és az egyik hölgy egy dallal kedveskedett nekünk. "A maga egyik művét fogom énekelni" - mondta. Örültem, hogy ezt előre jelezte, különben aligha ismertem volna fel. Az elképzelése tökéletesen különbözött az enyémtől.

Debussy úr ekkor elhallgat, érződik, mennyire szenved néhány régi előadás emlékétől.

- Nem - folytatja. - Nem tudom elviselni, amikor valamelyik művemet épp az ellenkező módon adják elő, mint ahogy szeretném. Hát igen, nehéz a zeneszerző sorsa. Teljes mértékben belém épültek a műveim, olyanok, mintha a saját gyermekeim volnának. Nem szeretem látni, ahogy felnőnek, mert le kell szakadniuk rólam. Tudom, ez szükségszerű, mégis próbálok figyelni rájuk, ameddig lehetséges, hogy a lehető legjobban viselkedjenek, miután elhagyták az otthont. De sohase tudhatjuk, milyen sors vár rájuk, és ezt nagyon nehéz elviselni.

A sikernek is megvan az ára

- A siker vagy a kudarc is hasonló. Természetesen szereti az ember, ha csodálják a művét; de ha jobban belegondolok, ez nem is annyira fontos. Nehéz ezt megfogalmazni, de számomra a zene majdnem olyan, mint egy ember. Mármost, ha nagyon szeretünk valakit, és kettesben lehetünk vele, nincs szükségünk többé semmire. Minél inkább csodálják a szeretett személyt vagy művészetet, annál távolabbra kerül tőlünk. Sokakkal kell megosztani azt, ami korábban csak a miénk volt. A hírnév semmit nem jelent számomra. Egyszerűen nem érdekel.

Semmi mesterkéltség nem volt Debussy úrban. Az volt az ember érzése, hogy nem azért beszél, mert beszélni akar, hanem mert a gondolatai megkövetelik a kifejezést. Szinte látni lehetett, ahogy az agya beszédre készteti a száját. Különben valószínűleg nem mondott volna ki semmit.

- Igen, én mindig szerettem a zenét - válaszolta egy kérdésemre. - Hogy milyet? Mindenfélét. Látja, most rátapintott arra, ami szerintem napjaink legnagyobb hibája: hogy osztályozni szeretnénk minden zenét. Mégis hogyan? Német zenéről beszélnek, olasz zenéről, impresszionista zenéről, meg mindenféle egyébről. Mi a különbség? Arra gondolok, hogy ha egy műalkotásról beszél az ember, képtelenség megmondani, hogy az melyik csoportba tartozik. Műalkotás és kész.

Nincs lényegi különbség például a francia és a német zene között. A különböző zeneszerzők alkata tér el egymástól, ez minden. Persze mi, franciák alapvetően jobban vonzódunk a kifejezés és a harmónia világosságához (ami egyébként egyre inkább kiveszőben van), s ez kevésbé jellemző a németekre. Az olasz zene dallamosabb, szokták mondani. Igen, bizonyos értelemben. De tényleg nem tudom. Mit is jelent ez? Minden azon múlik, hogy milyen a hangulatom. Elmegyek meghallgatni egy Verdi-operát, jó hangulatban vagyok, és csodálatosnak találom. Máskor rosszkedvűen megyek, és tökéletesen elviselhetetlen.

A szépség nagy dolog

- Hogy az olasz zene közhelyes? Nem tudom. Azt szokták mondani: olyan, mint egy gyönyörű, de buta nő. De hát a szépség nagy dolog, nagyon nagy: nem mindenkiről mondható el. Nézze csak meg, az olasz zene hogyan ragadja magával az embereket. Megpendít egy húrt a szívükben. A szépség egy nőben (és a zenében) nagy dolog, nagyon nagy dolog.

Debussy úr elhallgatott és újabb cigarettára gyújtott. Hirtelen hátradőlt a székben és füstkarikákat kezdett fújni. Majd újra előrehajolt.

- Ne beszéljen nekem a közönség ízlésének neveléséről! - kiáltott fel. - Ez az elképzelhető legnagyobb önámítás. Hogyan is volna lehetséges? Milyen eszközökkel? Gondolja végig egy pillanatra, kikből is áll a közönség. Vajon hányan értik a közönségből a zenét? Napközben vajon hányan szentelik magukat a zenének? Elenyészően kevesen. És a többiek, vajon honnan jönnek? Irodákból, üzletekből, kereskedőházakból meg hasonlókból. Esetleg felesleges fecsegések és ízetlen délutáni teák mellől. És ezek után mennek operát hallgatni.

A többségük fáradt a hiábavaló napi munkától. És tőlük várjuk el, hogy érdeklődjenek az új vagy komoly dolgok iránt? Lehetetlen kívánság. Nem, az egyetlen, amit egy zeneszerző tehet a közönséggel (és még ezt is csak egy kis részével), hogy egy pillanatra kiemeli a mindennapok gondolataiból. Egy apró pillanatra talán képes lehet a zene elfeledtetni a hallgatóval anyagi gondjait és társadalmi kellemetlenségeit. És ezzel már elégedettek lehetünk.

Ilyen körülmények között vajon mi jelentősége van, hogy német, olasz vagy francia operát játszanak-e a színházak? Nincs megingathatatlan igazság a művészetben; nem mondhatjuk, hogy ez így vagy úgy van. És mit számít az eszköz, ha eléri a célt? Mi van akkor, ha az olasz opera hatásosabb, mint a német? Minden művészet valótlanság. Lehet, hogy azt mondták: a művészet örökkévaló, mert igaz, de ez tévedés. A művészet a legszebb hazugság, de hazugság.

A művészet gyönyörű hazugság

- Nincs ezzel semmi baj. Mindez elég nyilvánvaló. A művészet gyönyörű, isteni, de nem igaz. Mi is valójában az igazság? Visszaadni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Mikor találjuk meg ezt a művészetben? Előfordul, hogy valaki kimond valamit, amiről úgy gondolja, az az igazság, de úgy gondolja-e valóban, a szíve mélyén? Van egyáltalán olyan, aki úgy festi meg az igazságot, ahogyan látja? Egyesek azt hiszik. És vajon igazuk van﷓e? Vegyük például Wagnert, akinek a zenéje a legcsodálatosabb, legnemesebb lélek kifejezése, miközben Wagner az életben végtelenül kicsinyes és szeszélyes volt.

Nem, mindig is hatalmas szakadék lesz a művész lelke és a művei mögött fellelhető lélek között. Az ember önmagát festi meg a műveiben, ez igaz, de önmagának csak egy részét. A valóságban képtelen vagyok megfelelni azoknak az ideáloknak, melyekre a zeném épül. Jól érzem a különbséget, ami bennem van, a zeneszerző Debussy és Debussy, az ember között. A művészet tehát egészen mélyen az alapokig: valótlan, minden csak illúzió, a tények átalakítása. Nem fejezi ki az embert, aki létrehozta, sem az életet, úgy ahogy van. A művészet a legcsodálatosabb, legszebb hazugság, de hazugság.

Ekkor Debussy úrra néztem, és alig tudtam megállni, hogy fel ne kiáltsak: "De hiszen Debussy úr, tökéletesen ellentmond önmagának!" Mert mindazt, amit művész és mű szétválasztásáról mondott, olyan melegséggel, olyan elragadtatással mondta, hogy egyszerre megéreztem: a műveiben milyen mértékig van benne a nagy francia zeneszerző lelke - egy érzékeny, kifinomult lélek, amely mégis eltökélt és határozott. Ebben a pillanatban Debussy, az ember és Debussy, a zeneszerző eggyé vált.

R. de C. interjúja

New York Times (New York), 1910. június 26.

Egy nagy zeneszerző gondolatai

Tegnap abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Claude Debussy úr fogadott a Bois sugárúton található világos dolgozószobájában, melynek ablakából csak a fákat és a természetet látni. Rögtön a folyamatban lévő munkáiról kérdezem, de a mester hirtelen a szavamba vágott:

- Soha ne kérdezze, miként állok a munkámmal. Magam sem tudom. Pillanatnyilag Gabriele D'Annunzio Szent Sebestyén című művén dolgozom, és ez teljes mértékben lefoglal. A szöveg gyönyörű, és a valódi költői képzelet kincsesbányája. D'Annunzio - örömömre szolgál, hogy ezt elmondhatom - az aktív és tettre kész művészek közé tartozik. Amint megjelenik valahol, maga az élet tör be vele együtt, egy energikus és termékeny élet. Ráadásul zeneileg rendkívül érzékeny. Egy zeneszerző számára nélkülözhetetlen az ilyen munkatárs. Egyetlen dolog zavar, hogy adott határidőre kell végeznem, amit gyűlölök. Megbénít a gondolat, és csak ez jár a fejemben.

- Tehát felhagyott két korábbi munkájával, Az Usher ház vége és az Ördög a harangtoronyban című operákkal?

- Pillanatnyilag igen. Eléggé előrehaladtam bennük, de mivel nincs se egy igazgató, se egy közreműködő, aki e művek befejezésével gyötörne, nyugodtan dolgozom. Azt gondolom, felesleges sok művet írni: sokkal kívánatosabb, amennyire csak lehetséges, önmagunkat adni egyetlen vagy legfeljebb egynéhány műben.

- Azt mondják, hogy a Művészetek színházában Rameau Pygmalionját fogják játszani az ön hangszerelésében.

- Pontosan így van. De hogy mikor, azt nem tudnám megmondani. Most nincs időm ezen dolgozni. Nem túl nagy munka, de igen érdekes számomra, mivel arról van szó, hogy a régi, oly ízes kottának visszaadjuk igazi jellemvonásait, amit a másolók és a karmesterek tönkretettek.

- Nem fogják a Pelléas és Mélisande-ot a közeljövőben olyan külföldi városokban előadni, ahol eddig nem ismerték?

- Ezzel kapcsolatban semmi pontosat nem tudok mondani önnek. Fogalmam sincs. És számomra nem is ez az érdekes. Engem a zene érdekel, amit csinálunk, amit szeretünk. Én szenvedélyesen szeretem a zenét, és ez a szeretet vezérel abban, hogy felszabadítsam bizonyos meddő hagyományok alól, melyek megbénítják. A zene felfelé törő, szabad művészet, a szabad ég művészete, mely az elemeknek, a szélnek, az égnek, a tengernek felel meg. Nem csinálhatunk belőle zárt, iskolás művészetet. Természetesen az írásmód, a mesterség nagyon szép dolog, régen magam is lelkesedtem érte. De sokat töprengtem rajta, és rájöttem, hogy a technika a kifejezés közvetlenebb eszközeit nyerné el, ha leegyszerűsödne. De nehogy azt higgye, hogy ezt azért mondom, mert iskolaalapító vagy reformátor lennék! Csupán a legőszintébben próbálom kifejezni azokat az érzéseket és érzelmeket, amelyeket átélek. A többi nem érdekel! Bizonyos mesterekkel kapcsolatban olyan viselkedést tulajdonítanak nekem, amelyet soha nem vettem fel, és olyan dolgokat mondatnak velem Wagnerről és Beethovenről, amilyeneket soha nem mondtam. Csodálom Wagnert és Beethovent, de nem vagyok hajlandó őket mindenestül imádni, pusztán azért, mert azt mondták róluk, hogy nagy mesterek. Soha! Véleményem szerint a mesterek iránt bizonyos visszatetsző, szolgai magatartást veszünk fel manapság. Szeretném megtartani magamnak a szabadságot, hogy elmondhassam, ha egy bizonyos unalmas részlet untat, bárki legyen is annak szerzője. De nincs semmilyen elméletem vagy előítéletem senkivel szemben. Igyekszem őszintének maradni a művészetemben és a vélekedéseimben, ez minden. Csakhogy azt gondolom, a művészet egyfajta arisztokrácia, amit nem szabad rossz hírbe hozni. Ezért kívánom igazán kevéssé a nagy sikert, a lármás hírnevet. Még egyszer mondom, nem az vagyok, aminek tartanak, szeretem a csendet, a nyugalmat, a munkát, a magányt, és felőlem mindenki azt mondhat a zenémről, amit akar. Nem igénylem, hogy utánozzanak, sem hogy bárkire bármilyen hatást gyakoroljak. Ragaszkodom a függetlenségemhez. Teszem a dolgom, ahogy kell, ahogy tudom, és ez minden, amit mondhatok önnek.

Georges Delquys interjúja

Excelsior, 1911. január 18.

Az interjúkat válogatta és fordította Fazekas Gergely

(Befejező rész a következő számban)