"Magam körül olyan művészek hadát látom, akiket bármelyik tábornok büszkén vezetne győzelemre. Mindannyiunkat büszkeséggel tölthet el, hogy olyan testülethez tartozunk... mely Magyarország művészeti törekvéseinek gyújtópontját képezi, s ugyanakkor a nemzetnek is büszkesége."

1888 októberét írjuk, s a Magyar Királyi Operaház új művészeti igazgatója és vezető karmestere mutatkozik be néhány hízelgő szóval a társulatnak. Elvben irigylésre méltó állást foglal el, amely lényegében teljhatalmat biztosít Európa egyik legmodernebb színházában. Az alig négy éve befejezett impozáns épület az Andrássy úton, Budapest szívében 1200 személy befogadására alkalmas, és a legmodernebb hidraulikus színpadi gépezettel rendelkezik. Mi több, az új ember zsebében tíz évre szóló szerződés lapul, és szokatlanul magas fizetés, évi tízezer forint üti a markát.

Akad azért nem egy hátrány is. Elődje Erkel Ferencnek, a magyar nemzeti opera megteremtőjének a fia volt, mégis megbukott. A színház súlyos anyagi nehézségekkel küszködik, a művészek elkedvetlenedtek, fegyelmezetlenek. A sztárvendégek gyakori fellépései miatt a helybeli énekesek ritkán tündökölhetnek, a zenekar játéka gyakran közepes. Szégyenletes és tűrhetetlen állapot a Habsburg Birodalom második fővárosában, mely pedig eltökélte, hogy megmutatja: amire Bécs képes, azt ő felülmúlja.

Nagy a szükség megmentőre, lehetőleg olyanra, akiben a karmesteri és rendezői zsenialitás bizonyított adminisztrációs képességekkel egyesül, azonkívül ég a vágytól, hogy magyar műveket vigyen színre. Megkörnyékezik az immár legendás Nikisch Arthurt, Lipcse magyar születésű vezető karmesterét, de neki elég egy pillantás a zűrzavarra, és nemet mond. Hasonlóképpen dönt Felix Mottl karlsruhei karmester, a kor kiemelkedő magyar zeneszerzőjének és zongoraművészének, Lisztnek a pártfogoltja. Nem csoda, hogy sokaknak leesik az álla, amikor a választás végül egy érdes modorú, huszonnyolc esztendős, cseh születésű, Mahler nevű zsidóra esik, aki elsősorban a német repertoárban jártas, és jóformán egy szót sem tud magyarul (bár megígéri, hogy megtanul). Pályafutása eddig meglehetősen egyenetlen volt, ide-oda cikázott a birodalomban, sehol sem maradt meg sokáig, és néha a botrány szele kísérte távozását. [...]

Kevés karmesternek jutott osztályrészéül ilyen drámai bemutatkozás. 1889. január 26﷓án Mahler épp belebocsátotta a budapesti Operaház zenekarát A Rajna kincse víz alatti morajlásába, amikor a súgólyukból lángok csaptak a színpadra. Mahler megpróbálta függetleníteni magát az esettől, és tovább vezényelt; komoran eltökélte, hogy karmesteri bemutatkozása Magyarországon nem megy szó szerint füstbe. Ez volt az első lépés a teljes Ring felé, amely először került színre magyar nyelven. Mahler szinte megérkezése óta ezen dolgozott, lefordíttatta a szöveget, és csapattá kovácsolta a helyi énekeseket.

Az előadás végül diadalt aratott, bár még Mahlernak is abba kellett hagynia a vezénylést rövid időre, amikor megérkeztek a tűzoltók és elfojtották a lángokat. Néhány gyengébb idegzetű néző elmenekült az Operaházból, de a közönség java része kitartott, és hangos tetszésnyilvánítással fogadta az előadást. Másnap este a Ring második darabja, A walkür hasonló sikert ért el, a közönség és a kritikusok körében egyaránt. Még a leghevesebb helyi nacionalistáknak sem sikerült hibát találniuk a nagy szenvedéllyel előkészített és vezényelt, színmagyar Wagnerban.

Ám ekkor csapások sora következett. Mahler vándorélete során is megtartotta kapcsolatát családjával, most azonban 400 kilométeres távolságon át kellett ide-oda cikáznia Budapest és iglaui (jihlavai) otthona között, mert egyik baj követte a másikat. Évek óta gyengélkedő szüleinek halála nyolc hónapon belül következett be: Bernard február 18-án hunyt el, Marie október 11-én. Bernard, az apa halála után Mahler húszesztendős Justine húga - Justi - megpróbálta vezetni a háztartást, és ápolni édesanyját, de szeptemberre már maga is közel került az összeroppanáshoz. Mahler elvitte Bécsbe kivizsgálásra, s ott-tartózkodása alatt felkereste asszonyhúgát, Leopoldine-t, akit már hónapok óta gyötrelmes fejfájás kínozott. Az orvosok semmi komolyat nem találtak nála, de Mahler alig ért vissza Budapestre, amikor húga - bizonyára agydaganat következtében - meghalt.

Míg mindezzel próbált megbirkózni, s egyidejűleg igazgatni az Operát, maga is nagy fájdalmakat állt ki. Júliusban aranyérműtétet végeztek rajta Münchenben, de a probléma később is vissza-visszatért, egy alkalommal olyan súlyos formában, hogy Mahler kis híján elvérzett. Operációról hallani sem akart, megint belevetette magát budapesti feladataiba, és morfiumot szedett, hogy "átvészelje a próbákat". Nem hagyta, hogy betegeskedése akadályozza munkáját, bár jóformán egész életében heves migrénektől szenvedett, gyakran volt torokgyulladása, valamint, az ő kifejezésével élve, akadtak "gondjai az alsó fertállyal". "A betegség tehetségtelenség" (Krankheit ist Talentlosigkeit) - mondogatta, mintha az erős és alkotó akarat elegendő volna, hogy megoldja a test problémáit. És többnyire igaza is volt.

Immár Mahler volt a családfő - már amennyi megmaradt a családból. Négy élő testvére közül a hozzá legközelebb álló, nem túl gyakorlatias, de odaadó Justit magával vitte Budapestre. Hűséges barátja, Fritz Löhr, immár nős ember, aki Bécsben dolgozott mint régész, hajlandó volt gondoskodni a két fiatalabb Mahler-sarjról, a tizenhat éves Ottóról és a tizennégy éves Emmáról. Maradt a huszonkét esztendős Alois, a család fekete báránya, tele ostoba üzleti tervekkel, és állandó adósságokkal. Mahler persze fizette a két fiatalabb ellátását, és, mint mondta, "némileg nyögve" rendszeresen kihúzta Aloist is a bajból.

Mahler nagylelkűsége, vagy legalábbis kötelességérzete nem sok örömet jelentett. Öccsei nehezteltek Gustavra, mert elvárta, hogy hozzá hasonlóan ők is lemondjanak örökrészükről, hogy húgaik csinosabb hozományt kaphassanak. Otto Mahler költségén tanult zenét a bécsi Konzervatóriumban, de 1895-ben főbe lőtte magát, talán afölötti kétségbeesésében, hogy sohasem lehet méltó híres bátyjához. Búcsúlevelében közli, hogy belefáradt az életbe, és beadja a kulcsot. Alois búcsú nélkül távozott Amerikába - nyilván a hitelezői elől menekült. A leányok, úgy tűnt, pártában maradnak, de végül sikerült hozzámenniük a Rosé fivérekhez, két ünnepelt bécsi zsidó muzsikushoz. Mindkét Mahler-nővér az 1930-as években halt meg - szerencséjükre nem érték meg a holokausztot. Családjuk már nem volt ennyire szerencsés. Emma férje, Eduard Rosé gordonkaművész a theresienstadti koncentrációs táborban pusztult el, Justine hegedűs leánya, Alma Auschwitzban, ahol kényszerítették, hogy az SS-nek játsszon. Justine férje, Arnold Rosé, a bécsi Filharmonikusok veterán koncertmestere szinte nincstelenül menekült Londonba, ahol 1946-ban hunyt el.

Miután Mahler többé-kevésbé rendbe hozta a család ügyeit, lázas próbaidőszak következett Budapesten. Olyan előadásra készültek, amely reményei szerint egy csapásra átalakíthatja pályafutását. Több évig tartó érzelmi zűrzavar után, amely közel két évvel korábban lázas kreativitásban tetőzött Lipcsében, végre elvezényelhette Első szimfóniája bemutatóját. Ekkor még nem nevezte szimfóniának - a "Szimfonikus költemény öt tételben" megjelöléssel látta el. De akármi volt is a kompozíció műfajmegjelölése, Mahler úgy érezte, alkotó művészként a november 20-i fellépés lesz valódi bemutatkozása , bármennyire sikeres volt is A három Pinto és dalainak néhány nyilvános hangversenye. Hogyan fognak az emberek reagálni? Mahler később beismerte, hogy óriási sikerre számított, minek eredményeképpen megélhet a haszonból, és a zeneszerzésre koncentrálhat. Akárhány kudarc érte, bizonyos tekintetben megőrizte naivitását.

A bemutató nem volt teljes bukás. A közönség egy része minden tétel után tapsolt, pár kritikus megértésre valló bírálatot írt: egészében nem túl rossz premier. De a reakció nagy része elképedt méltatlankodás volt, kivált a gyászinduló-tétel miatt (amely "paródiával" jelzéssel szerepel a partitúrában): senki sem tudta, komolyan kell-e venni vagy sem. "Mindig szívesen látjuk a pódiumon - pimaszkodott az egyik újság -, feltéve ha nem a saját szerzeményeit vezényli." Első, de korántsem utolsó alkalommal karikaturisták tobzódtak Mahler szimfóniája kapcsán. Az egyik torzképen a zeneszerző, a megerőltetéstől égnek álló hajjal háziállatokat fúj ki egy óriási kürtből, miközben egy barátja a kisbíró dobját veri, és a hallgatók hanyatt esnek rémületükben.

Mahler mindezt rosszul fogadta. Azt állította, hogy a bemutató után még a barátai is elkerülték, mintha "bélpoklos vagy haramia lett volna". De még neki is be kellett látnia, hogy valami hibádzik a műben, többek között a hangszerelés néhány kulcsfontosságú helyen. Ez aligha volt meglepő, hiszen a bemutató próbái előtt Mahler soha nem hallotta zenekari művét, eltekintve a Pinto esetétől. Még az indítás vaskos, telt vonóshangzása is helytelennek tűnt, hiszen tavaszi reggelt idéző üde könnyedség volt a célja. Mahler nekiállt az alapos változtatásoknak, először csatolt, de aztán elvetett egy írott programot, amelyben magyarázni igyekezett, miről is szól a muzsika. Csak egy évtized múltán, 1899-ben alakult ki a partitúra ma ismert, végleges alakja. És Mahler későbbi műveinek is ez lett a menetrendje - komponálás, próba, átírás, előadás, további átírás, és az "amatőrizmus" önvádja. Mahler mindig lehetségesnek tartotta, hogy javítson, hiszen már csak karnyújtásnyira a tökéletesség.

Biztosítandó, hogy a többi karmesternek ne legyen kétsége a szerzôi szándékok felől, Mahler több instrukciót hintett el partitúráiban, mint előtte vagy utána bárki zeneszerző. Néha még egy-egy teljes mondatot is beszúrt, hogy hangsúlyozza: komolyan gondolja, amit mond. Utasítja a zenészeket, mikor vegyék fel a hangszereket, hogy le ne késsenek egy kényes belépést, a kórustagoknak arra utal, hogyan lehet legjobban harangcsengéshez hasonló hangot kiadni. A muzsikusok, vélte, bizonyára túlságosan szó szerint veszik az utasításait, kerülő úton igyekszik tehát elérni célját. Amikor az az óhaja, hogy valamit lassabban játsszanak, többnyire azt írja: nicht eilen (ne siessünk), nem pedig ritardandót; amikor accelerandót óhajt, helyette nicht schleppent ír (ne vánszorogjunk). Néhány téves számítás ellenére az Első szimfóniában nagyrészt ma is érvényes ez a precizitás és szakszerűség. Mahler például előírja, hogy a kezdet fanfárjánál két trombita a pódiumon kívül játsszon, "rendkívül távol" (in sehr weiter Entfernung aufgestellt), egy harmadik pedig "távol" (in der Ferne). Ha betartják az utasításokat, a hatás varázslatos. Rendszerint azonban nem tartják be.

Nemhogy új műve "bevételéből élt volna" - még inkább lefoglalták az operai ügyek, és minden addiginál kevesebb ideje jutott komponálásra. A pódiumon aratott kezdeti sikerei és az Opera pénzügyeinek javulása ellenére a nacionalista sajtó felhánytorgatta, hogy nem visz színre elegendő magyar operát, a közönség viszont sérelmezni kezdte, hogy egyre kevesebb külföldi sztárvendég lép fel. Mahler kezdettől fogva nagy igyekezettel támogatta a helybeli tehetségeket, és természetesen visszautasította a vádakat. Annál is inkább, hiszen minél régebben tartózkodott Budapesten, annál inkább áhítozott arra, hogy a német műveket megint német nyelven adják elő. Amikor azt panaszolta, hogy "háromszorosan hontalan", ezt főleg földrajzi értelemben értette, de Budapesten (később pedig Amerikában) a honvágy mindenek felett az után a nyelv után gyötörte, amelynél jobban csak a zenét szerette. Érkezésekor határozottan állást foglalt a nemcsak Magyarországon honos gyakorlat ellen, mely engedte, hogy a vendégművészek az általuk legjobban ismert nyelven énekeljenek, bármi legyen is az előadott mű. Művészi szempontból sokkal elfogadhatóbb lenne szöveg nélkül előadni a műveket, mondta fanyarul egy interjú során. Mahler ugyan elvetette az operai Bábelt, de nem törekedett arra, hogy mindent magyarul énekeljenek, A Rajna kincsétől a Parasztbecsületig. Tűrt, annak érdekében, hogy igazán első osztályú nemzeti együttest teremthessen. Most pedig néhány kritikusa arra panaszkodott, hogy elvetette a sulykot a "magyarizálásban", mások viszont kevesellték ugyanezt. Az egyre ádázabb támadások egyik áldozata a tervezett Ring volt. Az első két opera kezdeti sikere ellenére Mahler nem tudta befejezni Budapesten a ciklust a Siegfried és Az istenek alkonya színrevitelével.

Mahler egyre keservesebben érezte magát, de amíg mellette állt Beniczky Ferenc, az udvari színházak elfogulatlan kormánybiztosa, nem kellett félnie. Beniczky nevezte ki Mahlert, állandóan biztatta, és bőséges teret adott művészi törekvéseinek. 1890 őszén azonban híre ment, hogy egy heves arisztokrata, Zichy Géza gróf lesz az új évben az új kormánybiztos. Mahlert nem is érhette volna rosszabb hír. Zichy gróf fanatikus nacionalista és antiszemita volt; annak ellenére, hogy elvesztette fél karját, maga is hangversenyező zongoraművészként tevékenykedett, és zeneszerzőnek képzelte magát. Várható volt, hogy művészi és politikai alapon beavatkozik az operaház ügyeibe.

Mahler másik állást keresett, bár még nyolc éve volt a budapesti szerződés lejártáig, és változatlanul nagy sikereket könyvelhetett el. Az egyik legnagyobb, a Don Giovanni színrevitele pompás (ebben az esetben nagyrészt vendég-) szereplőkkel, Mahler számára még fontosabbnak bizonyult, mint akkor maga is sejtette. A bogaras Brahms december 16-án történetesen épp Budapesten időzött, és két Mahler-rajongó páholytulajdonos meginvitálta az aznap esti Don Giovanni-előadásra. Kényszeredetten fogadta el a meghívást, megjegyezve, hogy legalább szundíthat egy jót, mielőtt elmegy a kocsmába. De a tervezett bóbiskolás meghiúsult. Mahler alig vezényelte el a nyitányt, Brahms máris helyeslő morgást hallatott, majd felkiáltott: "Egészen kitűnő, fantasztikus - ördögi egy fickó!" Az öregúr később a színpadra sietett, megölelte a karmestert, és megköszönte a legkitűnőbb Don Giovanni-előadást, amit életében hallott. Brahms bizonyára nem emlékezett, ki írta a Das klagende Liedet, amit kilenc esztendeje ő és a többi zsűritag nem tartott méltónak a Beethoven-díjra. Brahms ugyan sohasem békült ki Mahler zenéjével, de attól a decemberi estétől fogva minden alkalmat megragadott, hogy dicsőítse operakarmesteri tehetségét. Ez a tanúság szépen kamatozott Mahlernak hét évvel később, amikor megpályázta a bécsi operaigazgatói állást.

Egyelőre azonban szabadulni igyekezett Budapestről - a lehető lekedvezőbb feltételekkel. Ahogy tartott tőle, 1891 januárjában Zichy gróf lett a kormánybiztos, és haladéktalanul új szabályzatot kényszerített ki, amely teljhatalmat biztosított számára, hogy közvetlenül, sőt Mahler feje fölött avatkozhasson művészi ügyekbe. Az új emberrel folytatott heves veszekedés után Mahlernak szembe kellett néznie azzal a fenyegetéssel, hogy a Belügyminisztérium felfüggeszti. Első mérgében menten ott akart hagyni csapot-papot, de ellenállt a kísértésnek. Eltökélte, hogy amint lehet, távozik, ám ezt alaposan megfizetteti kenyéradóival.

Jól tudta, mennyire szeretne Zichy gróf szabadulni tőle, márciusban tehát felajánlotta, hogy tíz évre szóló szerződését felcseréli egy alig tizennyolc hónapos megállapodásra. Ha ezt a szerződést nem újítják meg, 25 000 forint üti a markát, készpénzben. Ahogy számított rá, Zichy gróf nem óhajtott várni. Közölte Mahlerral, megkaphatja a 25 000 forintot, ha azonnal távozik. Kétségtelenül kevésbé lett volna bőkezű, ha tudja, Mahler zsebében már új állásajánlat lapul, Bernhard Pollinitól, a hamburgi Városi Színház (Stadt-theater) igazgatójától. Pollini kemény üzletember volt, de azért is alaposan meg kellett dolgoznia, hogy megkapja ezt az új embert. Hónapokig zajlott kettejük között a levélváltás, Mahler alkudozott a fizetés és a járulékos juttatások tárgyában, sőt egy ideig azzal fenyegetőzött, hogy lefújja az egész tárgyalást. Pollinit azzal hitegette, Zichy grófot meg azzal fenyegette, hogy még jó darabig Budapesten marad, és ezzel sikerült mindkettejüktől előnyöket kicsikarnia.

Mahler március 14-én szabályosan lemondott, alig két és fél esztendővel azután, hogy bemutatkozó beszédében megfogadta, diadalra viszi a nemzet művészi büszkeségét. Búcsúnyilatkozatában - amit a sajtóban tett közzé nyílt levél formájában, mivel az Operaházból kitiltották - közölte, hogy "híven és becsületesen" látta el feladatát, és megköszönte a társulat és a közönség támogatását. Sok hívét felháborította, hogy bálványuk ilyen megalázó körülmények között távozik. Néhány nap múlva a rendőrséget kellett kihívni az Operaházba, mert a Lohengrin előadását valóságos lázadás és "Vissza Mahlert!" kiáltások szakították meg ismételten. Mahler később jó szívvel emlékezett budapesti korszakára, de abban a márciusban, amikor új állomáshelyére igyekezett, örült, hogy "végre megszabadult". Megkönnyebbülése nem volt hosszú életű, bár hat évig maradt Hamburgban, Bécs kivételével tovább, mint bárhol másutt.

Hamburg mint szabad Hansa-város nem tartozott sem a Habs- burg-birodalomhoz, sem Poroszországhoz, és mind a kettőnél magasabb rendűnek tekintette magát. Virágzó kikötőjének hála, az Elba-parti gazdag és kozmopolita nagyváros villamosvasúttal büszkélkedhetett; Bécset lomposnak, Berlint koszosnak és parlaginak tartotta. És ami Mahler szempontjából még fontosabb volt: a hamburgi Opera egyike volt a legkitűnőbb német operaházaknak, jó anyagi körülményekkel és rajongó közönséggel. Ez jórészt a baritonból impresszárióvá lett Pollini érdeme volt, aki már tizennyolc esztendeje igazgatta az operát, amikor Mahlert szerződtette. Kisebb vagyonra tett szert, miután Oroszországban olasz operatársulatokat működtetett, és az ott keresett pénz java részét fektette a várost kormányzó szenátustól bérelt hamburgi operába. Hamarosan más helyi színházak élére is került - innen kapta a "Mono-Pollini" becenevet.

Egy ideig minden jól ment. Mahler kezdetben Pollini villájában lakott, élvezte a frissítő tengeri levegőt, vad energiával vetette magát az operai munkába. Május végéig, a szezonzárásig két hónapon belül harmincöt estén dirigált. Régi vágya teljesült, amikor első ízben vezényelte el a Trisztán és Izoldát, s idővel szinte azonosították ezzel a művel. A kritikusok megvetették az északi hidegvért, Pollini új felfedezettjét "varázslónak", "lángésznek" minősítették. Pjotr Iljics Csajkovszkijt is elkápráztatta, amikor a komponista hónapokkal később az Anyegin német premierje alkalmából Hamburgba érkezett. Mahlernak azonban az a dicséret jelentette a legtöbbet, amely ugyanattól a - Hamburgban élő - Hans von Bülow-tól származott, aki hét esztendeje Kasselban még semmibe vette. Miután meghallgatta Mahler vezényletével Wagner Siegfriedjét, éppoly elragadtatott volt, mint Brahms azon a budapesti Don Giovanni-előadáson. Később még babérkoszorút is küldött "a Hamburgi Operaház Pygmalionjának", értve rajta, hogy Mahler keze alatt életre kel az élettelen anyag.

Von Bülow szokatlanul nagystílű szavai kissé pontatlanok voltak. Ellentétben a mitológiai Pygmalionnal, Mahler Hamburgban nem volt király. Budapesten lényegében az ő kezében volt a legmagasabb művészeti irányítás, legalábbis amíg Zichy gróf színre nem lépett. Hamburgban "csupán" vezető karmester volt, következésképpen munkaadója hozta meg a művészeket és a repertoárt illető fontosabb döntéseket. Hála énekesi múltjának, Pollini a piac néhány legjelesebb szólistáját szerződtette, ám Mahler szerint értéktelen operákat is választott, és közömbös kézben hagyta a színpadi rendezést. Wagner Gesamtkunstwerk-fogalmának hatására - mely egybeolvasztott zenét és drámát - Mahler olyan előadásokat igényelt, amelyekben minden elem egyaránt kitűnő - a zenekari játék, a hangbeli és színészi teljesítmény, a rendezés. Még a szegényes kis olmützi (olomouci) színházban is ez az ideál lebegett a szeme előtt, következetesen azonban csak Bécsben tudta megvalósítani. Pollini viszont a profitot hajszolta. Meg kell hagyni, sok pénzt fektetett a színházba, bársonyülésekkel, fűtéssel, villanyvilágítással szerelte fel, amit jómódú közönsége el is várt. A repertoár tekintetében sem zárkózott el a kockázattól. Erre vall, hogy színre vitte az akkoriban ellentmondásosnak tartott Csajkovszkij Anyeginjét. Pollini meggyőződése azonban az volt, hogy mindenekfelett a nagy hangok vonzzák a közönséget. Minden egyéb, ami viszont Mahler szerint volt igen fontos, csak másodlagos.

A művészi kérdésekben kialakult nézeteltéréseiken túl Pollini igényes munkaadó volt, még Mahlert is a tűréshatárig hajszolta. Két lipcsei évadja alatt, amikor Nikischt akarta a létra legfelső fokáról letaszítani, Mahler boldogan vállalt el annyi munkát, amennyit csak bírt, és kétszáznál is több előadást vezényelt. A kérlelhetetlen Pollini igájában töltött hat hamburgi évadban 740-et. Sűrűn követték egymást a másodkarmesterek; legtöbbjük nem bírta az iramot. Egyikük, vélhetőleg kimerültség következtében, meg is halt. Amikor Mahler nem volt hajlandó visszatérni Hamburgba az 1892/93-as évadra, mivel a városban kolera tört ki, Pollini megfenyegette, hogy büntetésül visszatartja egy évi fizetését. Később Mahler egykori diáktársát, Rudolf Krzyzanowskit szerződtette másodkarmesternek, és egyik dührohamában rábízta a Trisztánt, amit pedig maga Mahler akart mindenáron elvezényelni. Utolsó hamburgi évadjában Pollini rendeletére olyan üres darabokat kellett vezényelnie, mint Carl Millöcker operettje, A koldusdiák.

Mindamellett ésszerűtlen volna Mahlert egyszerűen mint gátlástalan igazgatók, fafejű zenészek, sőt akár számító nők ártatlan áldozatát lefesteni. Nem csupán művészi tökélyre törekedett, hanem hivatása legmagasabb fokára, és sem magában, sem másokban nem tűrt el gyengeséget. Hangulatingadozása és hisztériája időnként még legjobb barátait is megriasztotta. Eltűrték, mert tudták, mindezek mellett mennyivel méltóbb csodálatra és szeretetre. Pollini csak egy becsvágyó, harcias karmestert látott - aki persze mellesleg tagadhatatlanul fellendítette az üzletmenetet. Amikor 1894-ben lejárt Mahler eredeti szerződése, Pollini öt évre meghosszabbította.

Pollininak köszönhető Mahler első és egyetlen londoni látogatása. Sir Augustus Harris, a Covent Garden Opera igazgatója 1892 június-júliusában német művek sorozatát tűzte műsorra, többek között a Ringet, és hamburgi kollégája tanácsát kérte a művészeket illetően. Ennek eredményeképpen Mahler több mint 150 - többnyire hamburgi - énekes és hangszeres művész élén érkezett Angliába, szótárral felfegyverkezve. "Közönség: örvend és hállás", írta kezdetleges angolsággal egy haza küldött levelében. "Én egészen megvagyok!"

A turné oly sikeresnek bizonyult, hogy további tíz előadást vittek színre. De azért akadt néhány bökkenő is. A közönség elképedve hallgatta Beethoven Fidelióját az eredeti német nyelven, nem pedig - a régi és lehetetlen londoni gyakorlat szerint - olaszul. George Bernard Shaw szándékosan ellentétes hangot ütött meg, mint elragadtatott kritikustársai, és csupán annyit közölt a Siegfried után, hogy Mahler "alaposan" ismeri a partitúrát, és "kiváló érzékkel" alkalmazza a tempókat. Ami a német zenekart illeti, Shaw gúnyosan kijelentette, hogy a Covent Garden saját zenekara jobban játszana, ha lenne rá alkalma. A vendégek sokkal nagyobb hatást tettek egy tizenkilenc esztendős zenésznövendékre, aki épp egy évtized múlva majd a Mahlerénál is nagyobb szabású Első szimfóniát komponál. Mahler Trisztán-vezénylésének bűvöletében az ifjú Ralph Vaughan Williams kábán tántorgott haza, és két éjszaka egy szemhunyást sem aludt.

Mahler elégedett lehetett volna a turnéval, amely nagyban emelte nemzetközi hírnevét. Valójában azonban sérelmezte, hogy vakációját Angliában kell elfecsérelnie, holott az időt komponálásra is fordíthatta volna, és elhatározta, hogy több ilyen meghívást nem fogad el. Harminckét éves volt már, és a pálya meg a család rá nehezedő nyomása miatt Lipcse óta keveset alkotott. Az opera zenekari árkából is keservesen igyekezett gyakrabban kiszabadulni, hogy a szimfonikus repertoárt vezényelhesse, akár von Bülow, aki rendszeresen dirigálta Hamburgban a bérleti hangversenyeket. Mahler gyakran hallgatta meg ezeket a koncerteket, az első sorban ült, s immár kínosan elragadtatott idősebb kollégája valósággal neki hajlongott és kacsingatott. De Mahler nem érte be az első sorral. A pulpitusra vágyott.

Nem volt ez holmi hóbort - Mahler éppúgy áhította, mint a komponálást. Mielőtt Hamburgba érkezett volna, százával vezényelt operaelőadásokat, de alig tucatnyi kórus- és zenekari hangversenyt. A programokon szerepelt a jól fogadott Paulus Kasselban, és több nagy szimfónia (köztük Beethoven Ötödikje és Kilencedikje, és Mozart nagy g﷓moll szimfóniája), de ezeken kívül a művek viszonylag könnyű súlyúak voltak. Mahlert egyszerűen nem ismerték széles körben, még kevésbé csodálták mint szimfonikus zenekarok dirigensét, és ez nagyon bántotta. "Meg kell értenie, kedves barátom - mondta Ferdinand Pfohl hamburgi kritikusnak -, hogy az a tevékenység, amelyet az operaház követel Kapellmeisterétől, hosszú távon elviselhetetlen, szinte halálos. Az önfenntartás és az önbecsülés érdekében koncerteket kell vezényelnem, hogy megújuljak a hangversenyteremben."

Borbás Mária fordítása

_______________