Ránki Dezső zongorázásának eredetisége - legalábbis erről győzött meg háromnapos fertőd-eszterházi fesztiváljának első estjén (szeptember 17.) - éppen abban mutatkozik meg, hogy nem engedi közel magához a legkülönfélébb irányzatokat, inkább arra összpontosít, hogy a terítékre kerülő művek előadásakor kizárólag önmagából építkezzék. Játékában sem historizáló, sem esztétizáló szándékot nem ismerhetünk fel. Haydn-koncertjén már az első megszólaltatott szonátában (F-dúr, Hob. XVI:23) is feltűnt az előadásmód puritanizmusa, egyszerűsége. Olvasatából éppúgy hiányzik a historikus retorika, mint a hatáskeltés vágya. Az ő szemével Haydn zongorazenéje nem az opera mellékterméke, még csak nem is a szimfóniáé, hanem a szó legszorosabb értelmében "abszolút zene", azaz semmiféle zenén kívüli konnotációval nem rendelkezik.

Ránki a kottába foglalt zenei sajátosságokból indul ki. Amikor Haydn szonátáit agogikában gazdagon, a formarészek világos-egyértelmű körülhatárolásával mutatja fel, természetes zenei ösztöne irányítja. Játékának meghatározó eleme, hogy minden hangot a helyén szólaltat meg, minden csúcspontot kidolgoz, követi a mű hangulati hullámzását, s a polifon szövetekben a szólamok függetlenítésére törekszik. Az Esz-dúr szonáta (Hob. XVI:49) nyitó Allegrójában például a motívumismétléseket és a modulációkat tette plasztikussá, az Asz-dúr szonáta (Hob. XVI:46) 1. tételében viszont a hangulatokat, csúcspontokat állította középpontba, ugyanakkor a C-dúr szonáta (Hob. XVI:48) Rondójában a könnyed virtuozitásra helyezte a súlyt. Az Esz-dúr szonáta fináléjában és az F-dúr, illetve az Asz-dúr mű nyitótételében ugyanakkor a hangzás nyerseségével tüntetett. Szépelgést kerülő, de a lágyságot is ismerő előadásában bartóki tárgyszerűség mutatkozik meg: olykor kemény, természetes billentése az ő megalkuvást nem ismerő zongorázásával rokonítható. Ez a hang dacos ellenállást fejez ki a kor ideáival szemben, mintha arra hívná fel a figyelmet, hogy létezik egy érintetlen világ, a csak zene világa, amelyen nem uralkodnak eszmék, nem uralkodik esztétika.

Ám Ránki előadóművészi magatartásából így is egyértelművé válik, hogy az esztétikaellenesség maga is esztétikai álláspont, máskülönben interpretációját nem lehetne művészetként értékelni. Ha e művészet zártsága, a kulturális kapaszkodók elutasítása miatt nehéz is közel kerülni Ránki költői világához, megéri a fáradságot. Látványosan támasztotta alá ezt a fesztivál második eseménye, Ránki Dezső és Klukon Edit kétzongorás és négykezes estje is (szeptember 18.) , amelynek műsorát két Haydn-tisztelő komponista: Debussy és Ravel eredeti négykezes és kétzongorás művei, illetve zenekari kompozícióikból készült átiratok alkották. Igaz, e hangverseny sokkal oldottabbnak is tűnt, s ebben talán közrejátszhatott Ránki partnere, Klukon Edit jelenléte.

Már az Egy faun délutánja interpretációjából is kiviláglott - s ezt erősítette a többi átirat is -, hogy Ránkiék nem törekednek zenekari színek kikeverésére a zongorán. Sokkal inkább a zenéből, illetve saját hangszerükből kiindulva kívánják meghódítani e kompozíciókat. Úgy közelítenek a zenéhez, mintha absztrakció volna, s az elvonatkoztatottságot a zongora mint közvetítő eszköz még fokozza is. Persze ez az előadói attitűd szükségszerűen egy másfajta nézőpontot von maga után. Miközben például a Boleróban egyértelmű: az átirat elsődleges célja, hogy az interpretáció a művészek számára látványos tour de force-szá váljon (s ezt az érzést a ritmusosztinátó állandó, s a zongorán meglehetősen nehezen megvalósítható kopogása még fokozza is), Ránkiék olvasata az átirat műfajából szükségszerűen fakadó lemondást is képes megmutatni. E műfaj ugyanis megfosztja az értelmezőt a színektől, a hangszereléstől, s ily módon rávilágít az előadók játékterének szűkösségére. E szűkösség nemcsak az értelmezés lehetőségeit érinti, hanem - különösen a négykezes daraboknál - az együttes játékot is. Ránki és Klukon négykezes zongorázásának azonban külön koreográfiája van: minden pillanatban egymást figyelik, együtt lélegzenek, egy emberként mozognak.

Ez a fajta szűkösség kevésbé érezteti hatását a kétzongorás darabok esetében, amelyek az est második részét tették ki. Igaz, itt a négykezes játék sajátos intimitása is eltűnik, de ez nem jelenti azt, hogy elveszne a kölcsönösség, az egymásra támaszkodás és az összhang. Sőt mintha Ránki és Klukon értelmezésének plaszticitását még fokozná is a kettejük közötti térbeli távolság. A transzparenciának köszönhetően vált érzékelhetővé például Debussy Két noktürnjének raveli átiratában a kísérletjelleg, s ugyanezt tapasztalhattuk a La Valse esetében is. E tánctétel két zongorán talán még sötétebb, még nyugtalanítóbb hatású, mint az áttetsző zenekari letétben. Igaz, Ránkiék előadása ezúttal is az abszolút zene eszményét követte: a La Valse világvége-víziója így nem a jellegzetes 20. századi keringő-toposz felstilizálásából, hanem tisztán zenei elemek (ritmika, harmónia, kompozíciós dekonstrukció) hangsúlyozásából született meg.

Ugyanez a megközelítés uralta az eredendően két zongorára írott műveket - Lúdanyó meséi, Lindaraja, En blanc et noir - is. Az interpretáció óvakodott bármiféle zene- vagy éppen kultúrtörténeti utalástól. Az En blanc et noir esetében például Ránkiék inkább a strukturális szaggatottságban, nyerseségben megnyilvánuló újszerűséget állították középpontba, s épp e modernség érzékeltetése érdekében kerülték oly gondosan a szentimentalizmusra hajló konszonanciákat is. Könnyedebb, olykor tréfás, de allúzióktól hasonlóképp megtisztított hangvételt képviselt a Lindaraja és a Lúdanyó meséi tolmácsolása.

Klukon és Ránki estjével csúcspontjához érkezett a háromnapos fesztivál. Talán ezzel magyarázható, hogy a záróeseményen megcsappant a közönség létszáma - Ruth Ziesak és Klukon Edit dalestje (szeptember 19.) nem is tudta felülmúlni az előző két hangversenyt. Akik elutaztak, mégis sajnálhatják, hogy nem lehettek jelen e koncerten. Habár az énekesnőnek nincs különösebben szép, átütő erejű hangja, és személyisége sem kirobbanóan izgalmas, előadásának különleges erénye a hazánkban sajnos kevéssé ismert énekes kultúra. Már Haydn német dalaiban (Jeder meint der Gegenstand; Trost unglücklicher Liebe; Gebet zu Gott; Das Leben is ein Traum; Die zu spä te Ankunft der Mutter; Lob der Faulheit) megmutatkozott, hogy előadásmódjának meghatározó eleme a szövegmondás. Ennek segítségével értelmezése a műfaj gyökeréig - az énekelt szavalásig, ódák és más költemények énekhangon történő recitációjáig - vezet vissza. Interpretációja előterébe a szép, ariózus dallamok helyett a szöveget helyezi, s ezzel hangsúlyozza: a dal megfelelő megszólaltatásához elsősorban színésznek, nem pedig énekesnek kell lenni, csak így teremthető meg egy-egy dal hol tréfás-ironikus, hol népies-biedermeier, hol pedig tragikus hangvétele.

Szintén Ziesak kultúráját bizonyította Debussy dalainak (Ariettes oubliées; Chevaux de bois; Green; Spleen; Fêtes galantes) előadása is. Az énekesnő itt egészen másfajta értelmező magatartást képviselt: habár a szövegmondásnak ezúttal is kivételes figyelmet szentelt, a dalokat átható erotikus hangvételt mégis a dallamosság - a Haydnétól lényegesen eltérő, hevültebb énekbeszéd - előtérbe helyezésével teremtette meg. Persze a Haydn és Debussy közötti rokoni szálakra is rávilágított: arra, hogy a dal műfaja mindkettejüknél alapvetően társadalmi jelenség. Ez derült ki például a Körhinta című dal párizsi hangulatképéből. Másként érzékeltette a Debussy és Haydn közötti poétikai kapcsolatot a Fêtes galantes kecses neorokokó világa.

Haydn angol dalaiban (Fidelity; She Never Told Her Love; The Wanderer; Piercing Eyes; Despair; A Pastoral Song; The Spirit's Song) elsősorban a kompozíciók stiláris mintáira hívta fel a figyelmet - arra, miként keveredik a műfajban a régi, hagyományos áriagyakorlat az ekkortájt születő dalműfaj különböző típusaival. Az angol canzonetták arra is lehetőséget kínáltak, hogy Ziesak megcsillogtassa technikai tudását és virtuozitását. Klukon Edit ezen az estén is nagyszerű társnak bizonyult: miközben az énekesnő biztonságban érezhette magát mellette, hangszeres partnerként egyszer sem szorította őt háttérbe. Eszterháza és Haydn barátainak pedig a sikeres és élvezetes fesztivál remélhetőleg kedvet csinált ahhoz, hogy jövőre is visszatérjenek a kastély falai közé. (Rendező: Strém Koncert Kft.)