Ezen a nyáron, amikor tizenhárom év után újra "hazatért", elragadott a nosztalgia. Még mindig tud annyit magyarul, amennyit annak idején megtanult, mindenkinek emlékezett a nevére, sőt a becenevére is, és magyarul mondta be a ciffereket. Ott folytatódott minden, ahol abbamaradt. Rajta az idő múlása sem látszik. Egyéniségének lényege talán az a szinte megfejthetetlen átütő erő, szuggesztivitás, amely magával ragadja a muzsikust és a hallgatót is. Próbái újra csak egy-egy kurzussal értek föl, miközben mindvégig mosolygott, s mosolygott vele szemben minden zenész. Nem munka folyt, hanem örömzenélés. A fertőszentmiklósi templomban megtartott két hangverseny pedig a tizenkét napos eszterházi Haydn Fesztivál vitathatatlanul legforróbb hangulatú eseménye volt. Ennek kapcsán elevenítettük föl emlékeinket, és faggattam az eltelt bő évtizedről.

Nicholas McGegan, mindenki Nicje (k nélkül írja a becenevét) angliai születésű fuvola-, csembalóművész és karmester. Hosszú évek óta Amerikában él; a San Franciscó-i Philharmonia Baroque Orchestra zeneigazgatója, s tizennégy esztendeje a göttingeni Nemzetközi Händel Ünnepi Játékok művészeti vezetője.

- Amikor először készítettél lemezt Magyarországon, éppen húsz éve, mennyire volt fontos számodra az itteni munka? Mit jelentettek számodra a világelső felvételek?

- Nagyon fontos és rendkívül izgalmas volt előadni azt a sok, régen nem játszott darabot. Händeltől az Atalantát, A hűséges pásztort, a Floridantét; Telemanntól A türelmes Szókratészt, a Brockes-passiót, Alessandro Scarlatti La Giudittáját. Mindezek nem csak a világ lemezpiacán számítottak újdonságnak, mi is akkor ismerkedtünk meg velük. Ráadásul az az időszak másutt is izgalmasan zajlott. Angliában például Rameau-operák első felvételei készültek akkoriban. Emlékszem, én fuvoláztam A teremtés első historikus felvételén Londonban. Lenyűgöző élmény volt egy mindenki által jól ismert művet historikusan előadni: a megközelítés, a játékmód egészen újszerű volt. Emlékszem az első, fantasztikus hatású János-passióra korhű hangszereken és fiúkórussal. Az egész világon forrongott az "új": a historikus zenélés, és ebbe illeszkedett bele az itteni munka. Számomra az egyik legizgalmasabb elôadói feladat Händel Brockes-passiója volt - egy egészen hihetetlen darab, amit azóta sem vettek lemezre. A csodálatos művek mellett rendkívül jó volt a csapat, amellyel dolgoztunk: Zádori Mária, Farkas Katalin, Gregor József és a többiek.

- Az Atalantával mutatkoztatok be 1984-ben.

- Igen. A lemez 1985-ben került a boltokba.

- Ezek a felvételek szereztek neked igazi hírnevet a világban?

- Mindenképpen. Már csak azért is, mert a göttingeni Händel Ünnepi Játékokon is felléptünk velük, tehát élőben is hallhattak bennünket. Európában ismertté váltam általuk - Amerikára ez kevésbé igaz. Ezeket a lemezeket ott nem mindig egyszerű beszerezni. Néha látom őket, ami jó érzés, de nincsenek annyira jelen, mint Európában. 1987 körül Mexikóvárosban vezényeltem, és a koncert után háromnegyed órán át kellett lemezeket dedikálnom - s szinte valamennyi Hungaroton-felvétel volt! A zömük még fekete bakelitlemez. Ismerték, szerették őket. Nagyszerű érzés volt.

- Meghallgatod őket néha?

- Igen.

- Tetszenek?

- Igen. Jók. Egy évvel a felvétel után nem szívesen hallgatom meg őket, mert olyankor csak arra tudok figyelni, mit csinálhattunk volna jobban, de évekkel később ez már nem zavar.

- Addigra már történelem...

- Talán. Nemrég kétszer is fölvettem a Jephtát, némelyik szólista ugyanaz a két felvételen, de más kórussal és zenekarral. Mindkét felvételt meghallgattam, és egészen különbözőek. Mert nemcsak zenével kell dolgozni, hanem emberekkel is. Ezért soha nem egyforma két felvétel. De épp ez a jó benne.

- Hogyan kerültél annak idején hozzánk? Székely András révén?

- Kettőnk között Sándor János volt a kapocs. Ő ismerte Wolfgang Gamerithet, aki Szombathelytől nem meszze, Oberschützenben játszott kamaraegyüttesével. Én 1977-ben találkoztam velük, és sokat zenéltünk együtt. Sándor János gyakran hegedült velük, mint a Capellából is Dabasi László és Bognár György. Aztán meghívtak egy kurzusra Szombathelyre. Zongoratrióként is felléptünk ott, később Budapesten és Salgótarjánban. Székely András jelen volt a hangversenyeken, azután Németh Pállal dolgoztam, így alakult ki a szoros együttműködés. Mindez tehát 1980 és 1984 között zajlott: hol Ausztriában, hol itt dolgoztam; hol osztrákokkal, hol magyarokkal. Aztán egyszer csak már inkább magyarokkal. Így kezdődött.

- Zenélsz még az akkori külföldi partnerekkel?

- Hébe-hóba. Guy de Mey-vel a Messiás előadásán vettünk részt Genfben, Markertet két éve hallottam Göttingenben, Banditelli szinte csak Olaszországban énekel. Drew Minterrel sokat dolgozom együtt. Mindenesetre ma ritkábbak a találkozások, olyan kevés lemez készül. Teljesen beszűkült a hanglemezgyártás. Így csak hangversenyen áll módunkban találkozni egymással.

- Akkoriban tehát számodra is újak voltak a Hungarotonnál lemezre rögzített művek. Fölvetted újra bármelyiket is?

- Nem.

- Hogyan telt az elmúlt tizenhárom év? Jelenleg a San Franciscó-i Philharmonia Baroque Orchestra élén állsz.

- Igen, de gyakran vezényelek szimfonikus zenekarokat is: az elmúlt két évadban a nagy chicagói, philadelphiai, New York-i együttesekkel is dolgoztam. Tehát zömmel Amerika, és elég sok Beethoven.

- Magam is hallottam, hogy 19. századi zenével foglalkozol.

- Beethoven, Mendelssohn. És épp most vezényeltem a Carmina buranát. Érdekes volt, soha életemben nem hallottam még ennyire hangosat...

- Szóval irány a monumentalitás? Nagy zenekarok, hatalmas, hangos művek?

- Valóban. És sok opera.

- Téged az igazi színpadi munka is mindig érdekelt, nem csupán a hangverseny-előadás.

- Így van. Göttingenben minden évben bemutattunk egy operát, négyet-ötöt magam állítottam színpadra is. Sajnos most már túl elfoglalt vagyok ehhez, marad a vezénylés. Ez persze rossz, ha olyan színpadi rendezővel hoz össze a sors, akinek a munkáját nem kedvelem. A Covent Gardenban kifogtam egy ilyet. Az volt a legförtelmesebb rendezés, amellyel valaha dolgom volt. A másik opera viszont, amit ott dirigáltam, Rameau Platée-ja, talán a legjobban sikerült. Dirigáltam egy Così fan tuttét a Skót Operában, ahol a rendező egyenként odafordult a szereplőkhöz és megkérdezte, mit jelent a szöveg... Soha nem lehet tudni, milyen lesz végül a produkció. 1991 óta valamennyi fontos Mozart-operát elvezényeltem, és zeneigazgató voltam a drottningholmi Svéd Udvari Színházban.

- Hogyan kerültél oda?

- Elisabeth Söderström, az egykori kiváló énekesnő kért meg, hogy menjek, ő akkor vonult vissza onnan. Imádtam azt a munkát. Egyáltalán, mindent imádok, aminek operaházakhoz van köze. A Svéd Operában egy Haydn-darabot is színre vittem, az Orlando Paladinót. Remek volt, rendelkezésre állt minden szükséges színpadi gépezet: tárgyak emelkedtek ki a padlóból, repültek a levegőben - bármit meg tudtak valósítani. Ráadásul ez a masinéria a barokk operákra specializálódott, és használni is tudják. Értelmet lehetett adni az operának, amelynek enyhén idétlennek kell lennie. És ők olyanná tették. Soler egyik operáját, az Una cosa rarát is játszottuk, amely ugyanúgy érdemes lett volna a Hungaroton figyelmére, mint Salieri Falstaffja. Talán egy következő életben sor kerül rá.

- És Angliába is hazajársz?

- Épp most vezényeltem a St. Martin in the Fields﷓i kamarazenekart, Mozartokat és Beethoven Ötödikjét játszottuk. Skóciában is gyakran dolgozom, valamennyi zenekarral, és a Birminghami Szimfonikus Zenekarral is évente találkozom.

- Lemezek?

- 1995-ben lejárt a szerződésem a Harmonia Mundival, átmentem a BMG-hez. Felvettem Händel Xerxesét, Thomas Arne Alfredját, meg a Platée-t George Lucas stúdiójában, ahol a Csillagok háborúját forgatták. Jó mulatság volt.

- Csak hát a BMG is "karcsúsított", mint annyi más lemezcég.

- Jelenleg nincs is exkluzív szerződésem. Az Avie Kiadónál dolgozom. Épp most játszottuk CD﷓re Alessandro Scarlatti Szent Cecília-vecsernyéjét - ez a legbarokkabb mű, amellyel életemben találkoztam. Teljesen extravagáns. A lemez novemberben jelenik meg. Egy sor Alessandro Scarlatti-kantátát is felvettünk. És sok kamarazenei felvételen is csembalózom az Avie-nál.

- Hogy jut minderre időd? Mikor tudsz még gyakorolni is?

- Nem gyakorolok annyit, amennyit kellene. Ez a felvétel egyébként régebbi, ma már nem játszom.

- Körbejártuk a világot, a műfajokat, korokat. Mire számíthatunk tőled Magyarországon?

- Fesztiválzenekar, 2006 május.

- Eszterháza?

- 2006. Opera.

- Melyik?

- Még nem tudjuk. Öröm volt újra együtt zenélni a Capella Savariával, remélem, akkor is találkozunk.

- Mi a titka annak, hogy mindenkit fel tudsz lelkesíteni magad körül? Varázslat, amit a Capella Savariával teszel, amit a remek Purcell Kórusból kihozol, ahogy vibrál körülötted minden és mindenki, ahogy egyetlen szóval megvilágítod a lényeget, legyen az egy fogás a hangszeren, vagy a szólista pillanatnyi görcse, amit feloldasz, vagy a mű lényege. Tehát: mi a titkod?

- Feltétlenül nagy segítség, hogy nem vagyok már olyan fiatal. Sok jó próbára van szükség. És persze az olyan együttessel, mint a Capella, egészen más a munka, mint a nagy amerikai zenekarokkal, amelyek mindent tudnak, azonban oly sokat dolgoznak, hogy állandóan fáradtak, és javarészt rutinból muzsikálnak. Ott az a feladatom, hogy megtörjem ezt a rutint. Hogy felvidítsam, életre keltsem őket. Itt ezzel nem kell megküzdeni. Nyitottabbak, fogékonyabbak. Szerencsés volt a két hangverseny különbözősége: az elsőn szimfonikus darabok, a másodikon nagy, templomi énekes művek hangzottak el.

- Egyensúlyra törekedtél a két koncert tematikájával?

- Pontosan. És nagyon élveztem. Remek volt a zenekar, a kórus, és persze az isteni Zádori. Most is tökéletes, mint régen. Mintha huszonegy éves volna.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. Hogyan csinálod?

- Nem tudom. Mindenesetre az egyik próbán a fertőszentmiklósi templomban támadt egy érdekes gondolatom: ezek a falak már annyi orgonazenét hallottak, hogy beléjük ivódott a muzsika. Ez nagyon inspiráló.

- Mi hát a karmester dolga?

- Bármi is, úgy vélem, rengeteg karmester túl komolyan veszi önmagát. Ezt nem szabad. És nagyon sokan maguk próbálják meg eljátszani a zenét a hangszereseknek, ahelyett, hogy arra bátorítanák őket: csinálják meg ők. Így a zenekar csak hangszerré válik, amely nem a saját egyéniségét fejezi ki, hanem a karmesterét. Még valami. Haydn szerintem boldogan "tangózott" az oltár előtt, ebben az értelemben nem volt viktoriánus. Könnyed volt, táncos - még a misékben is. És ezeket a játékos, táncos ütemeket nem szabad elmismásolni. Azt gondolom, a karmester dolga engedni, hogy a hangszeresek és énekesek végezzék a maguk feladatát. Néha azt kell mondanunk: ez túl hangos, ez túl lassú, ez kicsit halk. A többi az ő dolguk. Nekünk csak bátorítanunk kell őket. Különösen igaz ez az operára. Egy énekes mesélte nekem, hogy A sevillai borbély próbáján a karmester így szólt hozzá: "Remélem, nem szándékozik díszíteni, mert én nem szándékozom követni. Én nem követem az énekeseket. A maga feladata, hogy kövessen engem." Én meg azt gondolom erről a karmesterről, hogy nagy barom. Szegény énekesnő egész idő alatt nem vehetett lélegzetet, ki kellett hagynia részeket, a karmester végig hajszolta. Elismerem, ez is egyik lehetséges módja a zenélésnek, de fölöttébb ostoba mód.

- Örülsz a visszatérésnek?

- Nagyon. Remek újra itt lenni. Ez a Burgenlandtól Eszterházáig húzódó történelmi vidék mesés. Közel harminc éve keveredtem erre először. Oberschützenben tanultam meg németül, sokat zenéltem Eisenstadtban, Szombathelyen, Sopronban. Ez a világ egyik legszebb része. Ihlető Paradicsom. És a világ zenéjének jó része erről a tájról való. Hihetetlen arra gondolni, hogy Haydn hetven kilométerre innen született, és ebben a kastélyban dolgozott. A légkör, a kastély csodás; olyan, mint egy jó torta: könnyű, légies. Schönbrunn nem ilyen. Nehéz. Ez viszont pontosan olyan, mint az én felfogásom: nem veszi magát túl komolyan. Talán ez a lényeg.