Az Osiris Kiadó új, zenei sorozatának kis kötete 2002-2003 táján készült beszélgetéseket tartalmaz. Közülük némelyik - rövidebb formában vagy teljes terjedelemben - már napvilágot látott rangos irodalmi és kulturális folyóiratokban, mint például a Gyöngyössy Zoltánnal készült beszélgetés az Echóban, a Csalog Gábor-féle a Szalonban, Spányi Miklósé a Jelenkorban vagy a Dukay Barnabással folytatott filozofikus súlyú diskurzus a Pannonhalmi Szemlében. Ugyanakkor itt, kötetbe rendezve, ezek a szövegek feltétlenül új értelmet nyernek.

Interjúkötetnek látszik ez a könyv, holott távolról sem az, legalábbis nem a szó közhelyes értelmében. Még azok a beszélgetések sem sorolhatók ebbe a műfajba, amelyek szerkezetükben jobban megközelítik a hagyományos kérdezz-felelek játékot - mint a zenepedagógus Bartai Ariadnéval vagy az operarendező Kovalik Balázzsal folytatott beszélgetés.

Valójában szokatlan szerkezetű dialógusok sora ez a könyv. Innen válik érthetővé a kötet alcímében a tizedik vallomás. A beszélgetések zöme kétfókuszú: miközben muzsikussorsok körvonalazódnak, életpályák csomópontjai rajzolódnak ki, markánsan megfogalmazott vélemények formálódnak, ellenpontszerűen kibontakozik magának a kötet szerzőjének személyes hangvételű álláspontja is. Mi több: vallomása. Nem tolakodóan, nem zavaró módon. Olykor ellentmond beszélgetőpartnereinek, máskor az egyetértés hullámhosszán szövi tovább egy-egy gondolatukat. A témák egymásnak feszüléséből esszészerűen rajzolódik ki a szöveg sokrétegű mögöttes tartalma.

Kevés olyan könyvvel találkozhatunk, amelyben már maga a bújtatott zenei szerkezet is ennyire kifejezné alkotója szellemi hozzáállását. Nevezhetnénk akár "dialógusesszék" sorának is abban az értelemben, ahogyan előző (egyben első) kötetében (A Mozart-űrhajó, Jelenkor, 1999) Hamvas Béla kapcsán ő maga világít rá, mit jelent számára ez a műfaj: "eredendő egységet, melynek feltétele az egyszeriség: ami az esszé összemérhetetlen állításait összetartja, az nem a racionális logika kifejtő eljárása, hanem a pillanat egyszerisége által törvénnyé szentelt szabadság." Dolinszky a független, autonóm gondolkodást juttatja mindvégig érvényre újabb kötetében is.

A fejezetcímek szokatlan "felrakása" némelykor maga is poézist hordoz: a gondolkodói szabadságot erősítő játékosság elemét viszi bele akár a legsúlyosabb létkérdések tárgyalásába is (amelyek érintenek bennünket, érintik magát a zenét, viszonyunkat a zenéhez s a bennünket körülölelő akusztikai világhoz, érintik továbbá annak számtalan dimenziót hordozó - történeti, kultúrhistóriai, egzisztenciális, transzcendentális stb. - jelentését). A Spányi-beszélgetésben például az egymástól elválasztott alcímek hordozzák a beszélgetés vezérgondolatait, a Dukay-beszélgetésbe pedig "vendégszövegként" beleszövi korábbi (mellesleg a Muzsika hasábjain megjelent) "reflexióit" a zeneszerző egyik jelentős művéről.

"A minket körülvevő világban a könyv szereplői különcnek, kívülállónak tűnhetnek. Csak hát kérdés: ki van kívül, ki van belül?" - teszi fel a Dolinszky a kérdést. Mindamellett nem sértett emberek tartanak ebben a könyvben panaszdélutánt. Közös megegyezéssel privát sérelmeiket (legyenek mégannyira jogosak is) ezúttal félretették. Ugyanakkor emberi habitusuk, gondolkodásuk különbözősége ellenére is valamennyien szemben állnak a "hivatalossal", ami egyre kevésbé értendő kizárólagosan politikai értelemben. Céljuk a gondolkodás kliséinek lebontása - és annak lebontása, ami a klisék mögött van, ami struktúrákká merevedve megbéklyózza a személyiséget, gúzsba köti az individualitást. A személyiség szabadságának védelmében munkálkodnak az ellaposodás, a gyakran akár önként is vállalt szellemi renyheség ellen. ("Nálunk a bátorság gyerekcipőben jár" - mondja a jazz-zenész Gadó Gábor.)

A közel- és a totálképek folytonos váltakozása kölcsönöz belső dinamikát a kötetnek. Sőt nemcsak a látószög, de a dimenzió is állandóan változik. Virtuóz módon bomlanak ki vagy sejlenek föl a zenei részkérdésekből pályaképek, nem is sejtett konfliktuszónák. Egymástól távolinak tűnő területekről derül ki, nem erőszakoltan, hanem a beszélgetés belső logikájából következően, hogy mély, belső kapcsolat, lényegi összefüggés van közöttük. Ezért lehetséges, hogy a kultúrhistóriai és elvontabb filozófiai dimenzió mellett érdekfeszítő zenetörténeti fejtegetések, lebilincselő műértelmezések és elemzések szövődjenek bele a beszélgetések fő vonalába (például Kurtág zongoraműveiről Bartai Ariadne pedagógiai munkássága kapcsán, C. Ph. E. Bachról Spányi Miklós kutatásai nyomán, a zeneszerző Csapó Gyula Phaedra című operájáról vagy Bartók Kékszakállújának Kovalik Balázs-féle értelmezéséről.)

A látásmód lényegi azonossága fogja egységbe a kötet szerteágazó témaköreit. S ezért lehetséges az is, hogy a beszélgetések résztvevői rendre ugyanott tapintsanak "fájó pontokat a magyar zeneélet és -oktatás beteg testén", ami aztán még tágasabb perspektívába rendeződik, és kinyílik az átfogó, globális, egész civilizációnk és zenekultúránk jövőjét feszegető kérdések felé.

A zenepedagógiai megközelítések mindenkor a zenéhez való egzisztenciális viszonyt érintik. Bartai Ariadne összegzi pedagógiai tapasztalatait Kurtág zenéjével: a hallás utáni játék és a rögtönzés a fantázia és a belső hallás mozgósítását szolgálja. Kulcsszó ebben a könyvben (a hangszeres oktatásban, az előadóművészetben, a régizene heurisztikus értelmezése terén egyaránt) az improvizáció, mégpedig a legszélesebb jelentéskörrel rendelkező improvizáció - mint a szerzői szándék megértése, a belső szabadság megnyilvánulása. "A jó diák az, aki nem kérdez!" - foglalja össze kedvezőtlen tapasztalatát Gyöngyössy Zoltán: a növendéket rendszerint formálható alapanyagnak tekintik, nem pedig személyiségnek - a fuvolaművész innen láttatja a hangszeres oktatás kirajzolódó tévútjait. A felnövekedés és beilleszkedés során az egyéniség fokozatosan elvész, az elvárások - a finomabbaktól egészen a megélhetés kényszeréig - eltérítik az embereket saját útjuktól. A technika öncéllá válik a zenélésben, teret nyer az uniformizálódás és a rutin, szertefoszlik a kreativitás. A "zenebiznisz" már ott is leselkedik, ahol köznapi fejjel még csak nem is gyanakodnánk, leereszti csápjait a hangszeres muzsikusképzés mindennapjaiba. A technika és a virtuozitás fétiseként a hangversenyéletben is az eladhatóság válik vezérelvvé, és határozza meg egy egész életre jelentős tehetségek egész gondolkodását és mentalitását.

Az összképből a információ alapú és nem a tudásra épülő nyugati civilizáció globális válsága bontakozik ki. A felszín agresszív hangzavarát hallva valósággal tapinthatóvá válnak a mélyben munkálkodó tektonikus erők. A darabjaira töredezett, atomizált, kozmikus összefüggéseitől megfosztott világ tünete a technika mindenhatóságába vetett hit, s ami együtt jár ezzel: a szellem elkorcsosulása. Látszatok szövevénye fedi el ennek a kultúrának az erőszakos természetét, egy agyonmanipulált fogyasztói világ térnyerését segítve elő, amely szabadságot mímelve kényszeríti ki az engedelmességet és a beletagolódást.

Sohasem volt vitás: "a zene feladata, hogy más tudatállapotba vigyen bennünket". Ugyanakkor ebben a jellegtelen "poszt-poszt"-kultúrában éppen a zene szellemi ereje vész el, energiaminősége esik áldozatul kedvezőtlen változásoknak. Az indológus zenekutatóval és hangszerjátékossal, Hortobágyi Lászlóval folytatott dialógus nyomán nyugtalanító, ha nem is teljes reménytelenséget sugalló összkép bontakozik ki az új évezred küszöbének globalizálódó zenekultúrájáról. Egyre gyengül a zene asszociatív képessége, "stimulációja kívülről hat és akusztikai masszázsban nyilvánul meg". Ez a külső hatás egy szétesett, atomizálódott világot erősít. A világzene, amely a szintézis jegyében lép fel, semmiféle szintetizáló erővel nem rendelkezik immár. A globális egységesülés, amelynek technikai feltételei épp napjainkban válnak mindennapi valósággá, voltaképpen a mind teljesebb széthullást segítik. Zsigeri hatásánál fogva a zene kábítószerré, a mind elviselhetetlenebb létezés előli menekülés leghatékonyabb eszközévé válik.

Ezt a látleletet értelmezi tovább a Dukay-beszélgetés egyik meghatározó szellemi vonulata: változás következik be az időhöz való viszonyban. Az idő nemcsak "gyorsul", de megrendül szukcesszivitása, egymásutánisága is, "mint földrengéskor a föld tektonikus rétegei, amelyek összecsúsznak". Az időrengés nem ma kezdődött (a zenetörténetben a kezdete a 18. század végére tehető), de a történelemben most jutott el olyan fokra, hogy meghatározó minőségként váljék érzékelhetővé. E fogalom hordozza a kötet legsúlyosabb gondolati rétegét, és magyarázza egyúttal annak szokatlanul hangzó címét - utalva a zenekultúra egymásba toluló történeti és szociológiai rétegeire. Apokaliptikus jelenség ez, ha nem is a "világvége" és a "megsemmisülés" értelmében, hanem a szó eredeti jelentésében: "megnyílás", "feltárulkozás", az európai kultúra pilléreit alkotó "gigantikus metaforák lebomlásának" folyamatában megte-remtődő, ma még jószerével ismeretlen jövő. E folyamat egyszerre rémületes és felszabadító.

"Ezt a könyvet néhányan szeretni fogják" - ellenpontozza a fülszöveg első mondatát Dolinszky Miklós. Gondolom, mindenekelőtt azok, akik maguk is rosszul érzik magukat ebben a körülöttünk kibontakozó "szép új világban", a fogyasztás profán szentélyeiben, és szellemi lényként, egészséges létfenntartási ösztönükre hallgatva maguk is alternatív világok építésén fáradoznak.