Akárcsak Bogányi említett lemeze, Anderszewski felvétele is arra törekszik, hogy minél sokoldalúbb és gazdagabb ízelítőt adjon Chopin életművéből. A kisformákat itt is mazurkák képviselik, az op. 59-es és 63-as sorozat, valamint ráadás gyanánt az op. 68-as gyűjtemény egy darabja. A nagyszabású művek közül két ballada és két polonéz hallható a lemezen; a zeneszerző harmadik és negyedik balladája mellett a jól ismert Asz-dúr polonézt, valamint az időrendben ezt megelőző fisz-moll kompozíciót ismerhetjük meg Anderszewski olvasatában.

Mint a fenti sorok is mutatják, a lengyel művész Chopin-előadását hallgatva nehezen, sőt egyáltalán nem tudtam elvonatkoztatni attól a zenei élménytől, melyben fél évvel ezelőtt Bogányi Gergely Chopin-lemezének köszönhetően volt részem. Különös-képpen áll ez az op. 63-as mazurkasorozatra, amely mindkettejük felvételén szerepel, s így óhatatlanul is összehasonlításra késztetett. Az összevetéssel nem az a célom, hogy bármelyik művész interpretációjának magasabbrendűsége mellett érveljek - meg-győződésem ugyanis, hogy mindkettejük tolmácsolása szép és hiteles előadása az említett műveknek. A párhuzam inkább segítségemre szolgált abban, hogy szavakba öntsem, mi az, amit vonzónak és egyéninek találok Anderszewski Chopin-játékában.

Már a sorozat első, H-dúr darabjában figyelemre méltó különbségekkel találkozunk a két pianista megközelítésében. Bogányi kezdetben kissé gyorsabb tempója nagyobb elánnal és pikánsabb ritmikával párosul; a lengyel művész lassabban, ám világosabb, plasztikusabb ritmusban indítja a művet. Az előbb nagy-, majd kisszekunddal lejjebb csúszó piano-téma Bogányinál az előzményekhez képest dinamikailag kevésbé kontrasztos, hierarchiát inkább kíséret és dallam között érezni. Anderszewskinél a dinamikai váltás nagyobb és hatásosabb, dallam és kíséret nem különül el, a kettő fátyolos, varázslatos hangzású pianóvá olvad össze. Az A-dúr epizódot Bogányi kimértebben, világosabb tagolással játssza, míg Anderszewski gyorsabb tempóban, játékosabban. A legérdekesebb a mazurka végének eltérő értelmezése. A H-dúr téma egyik motívumából kibomló, fokozatosan elhaló passzázst Bogányi következetesen, hangról hangra eljátssza, világosan érzékeltetve a két kéz ritmikai ellentmondását. Anderszewski a világos ritmikát feláldozza a zárás egészének hatása érdekében. A menet nála lezserebb, virtuózabb, így viszont jobban érvényesül a kompozíció lecsengésének folyamata.

Alapvetően különbözik viszont a kétféle interpretációban a második, f-moll hangnemű darab. Bogányi a "Lento" tempójelzést mintegy lassú keringőtempóként értelmezi, s a művet szalonosan, gazdag és szép rubatóval adja elő, végig nagy súlyt fektetve a dallamvivő jobb kéz primátusára. Anderszewski ehhez képest jóval lassabb tempót vesz, és a dinamikát is jócskán visszafogja. A tempó csupán az Asz-dúr középrészben élénkül meg kissé, s a lengyel zongorista az agogika eszközét is meghatározott helyekre, az f-moll téma dallami csúcspontjaira tartalékolja. A szordinált tempó és a sejtelmes dinamika az ő tolmácsolásában enigmatikus, rejtvényszerű jelleget kölcsönöz Chopin kompozíciójának.

A cisz-moll mazurka főrésze Bogányinál ismét bővelkedik ritmikai és agogikai meglepetésekben. Anderszewski simább előadása talán kevésbé izgalmas, de mindezt a hangzás intimebb, megkapóbb volta ellensúlyozza. Ki kell még emelnem kettejük produkciójából a főrész variált ismétlésének két pillanatát. A cisz-moll téma imitációs változatára, valamint a végső zárlatot megelőző eseményekre gondolok itt, amikor egy dallami csúcspont elérése után a zene mindkét alkalommal megtorpan, a kadenciát ugyanis mind a kétszer kitartott szünet előzi meg. Anderszewski először diminuendo, másodszor crescendo után érkezik a tetőhangra, Bogányi Gergely éppen fordítva. Mindkét megoldás hiteles és meggyőző, a lényeg, hogy a két hely egyikük előadásában sem egyformán ismétlődik.

A két Chopin-értelmezés különbségeit általánosítva elmondhatjuk, hogy Anderszewskit felvétele Bogányinál kevésbé elementáris, kevésbé ösztönös művésznek mutatja. Játékának ezt a vonását kiegyensú-lyozza viszont átgondolt, koncepciózus megközelítése. Interpretációjának számomra legvonzóbb tulajdonsága a hangzás szépsége, választékossága, a kifinomult dinamika és színkultúra. E tulajdonságai a felvétel többi darabjában is tetten érhetők, s Anderszewskit véleményem szerint Chopin muzsikájának ideális tolmácsolójává avatják.

Kísérletező jellegének és több szerző műveiből összeállított programjának köszönhetően még izgalmasabb felvétel Anderszewski másik lemeze, annak ellenére, hogy a kettő közül ez a korábbi. Míg a Chopin-CD a zongoraművész legfrissebb felvétele, a Bach, Beethoven és Webern egy-egy művét rögzítő lemez volt legelső kiadványa. Először a lengyel Accord cégnél jelent meg 1996-ban, s a Virgin Classicsnál most új kiadásban is napvilágot látott.

"Bach was at that time not really my thing" - nyilatkozta Anderszewski a felvétel első darabjával kapcsolatban. Kijelentésének bizonyára volt alapja, a lemez azonban arról tanúskodik, hogy Bach zenéje voltaképpen nem is áll olyan távol előadói habitusától. A lengyel művész a lemezen a zeneszerző d-moll angol szvitjét játssza, zongorán. Manapság, amikor nemcsak 1800 előtti szerzők, de gyakran Beethoven és Liszt műve-it is korabeli hangszereken adják elő, a lengyel pianista választása első pillantásra idejétmúltnak tűnhet. Mindazonáltal előadásáról sok mindent állíthatunk, csak azt nem, hogy konzervatív vagy dogmatikus volna, vagy hogy ne lenne hiteles. A Bach-szvit tolmácsolása során érezhetően arra törekszik, hogy az egyes tételeknek önálló profilt adjon. A prelúdium allegro-részében például - mindenféle játékosság dacára - végig meglehetősen pontosan és szigorúan tartja a választott tempót. A két gavotte ezzel szemben a lezserség és szabadság terepe. A minore lépegető basszusai mindvégig finom agogikával kerülik a pontos metrizálást, a táncforma második szakaszát ismétléskor improvizatív felütéssel vezeti be. A maggiore még ennél is tovább megy. Az ismétléseket Anderszewski ezúttal a "regisztrációval" teszi változatosabbá, a jobb kéz szólamát ugyanis mindkét formarész második elhangzása alkalmával oktávval feljebb transzponálva játssza. Bizonyára akadnak majd, akik önkényességnek tartják ezt, s a kottaszöveghez való hűséget fogják számon kérni tőle. Én mindenesetre hitelesebbnek érzem ezt a fajta előadói szabadságot, mint nem egy úgynevezett historikus előadás mechanikus ismétléseit.

Ha Bach zenéjével kapcsolatban lehettek is kétségei Anderszewskinek, Beethoven op. 110-es szonátájával kapcsolatban fel sem merülhet, hogy előadói kvalitásai ne tennék alkalmassá e mű tolmácsolására. Játékának a Chopin-fevétel kapcsán említett erényei, a színekkel és tónusokkal szemben megnyilvánuló szenzibilitás, a hangzás iránti fokozott érzékenység maradéktalanul érvényesül a szonáta nyitótételének fel-alá tekergőző akkordfelbontásaiban csakúgy, mint a sűrű felrakású, mély fekvésű részekben. A második tétel nyers humorát bravúros könynyedséggel és eleganciával érzékelteti. A recitativóban és az ariosóban a színek és faktúrák szépsége mellett a Klagender Gesang dallamának beszédszerű deklamációja ragadhatja meg a hallgató figyelmét. A fúga indulása pedig szinte iskolásnak mondható egyszerűsége révén válik katartikussá.

A harmadik lemez főszereplője szintén pianista, ám ezúttal norvég művésszel van dolgunk. Leif Ove Andsnes legújabb felvételén Grieg és Schumann a-moll zongoraversenyét játssza, a Berlini Filharmonikusok kíséretében, Mariss Jansons vezényletével. A lemezt kezembe véve elsősorban Schumann művének előadása érdekelt, mert a két kompozíció közül - ha technikailag nem is feltétlenül - zeneileg nyilvánvalóan ez az igényesebb. Hiszen anélkül hogy kritikával illetnénk Grieget, megállapíthatjuk: az ő kissé hatásvadász versenyműve kevesebb finomságot igényel, és jóval több nagyvonalúságot enged meg, mint Schumann zongoraversenye. Utóbbi ugyanis - a szimfonikus apparátus ellenére - igazi kamaramű. Ennélfogva még inkább kettőn áll a vásár, mint a Grieg-koncert vagy más szólistacentrikus 19. századi versenyművek esetében. Schumann művében a zongoraszólamnak nemegyszer a kíséret szerepét kell betöltenie egy-egy zenekari hangszer vagy éppen hangszercsoport hátterében. Az együttesből viszont különösen fontos és meghatározó szerepet játszik a klarinét és az oboa, következésképpen egy jó előadás szempontjából nem lehet mellékes, milyen képességű művészek foglalnak helyet a fafúvós szekció szóban forgó helyein.

A Berlini Filharmonikusok dicséretére legyen mondva, hogy említett hangszereseik kiváló muzsikusok, akik szólistaként is megállják a helyüket, a felvétel hallgatója ezáltal maradéktalanul élvezheti az orkesztráció részletszépségeit. A zenekar produkcióját kiérlelt, érzéki hang jellemzi. Az együttes - főként a vonóskar - játékán ma is érezni a karajani tradíciókat, s ebben a helyi hagyományokon kívül bizonyára része van az együttest a felvételen dirigáló egykori Karajan-tanítványnak, Jansons lett karmesternek is. A választékos hangzásra való törekvés azonban olykor a ritmikai fegyelem rovására megy. Bármilyen szép például a Grieg-koncert lassú tételét nyitó vonóskari előjáték tónusa, a hallgatónak szinte nehezére esik a voltaképpeni zenei történés percepciója, némiképp tejfölszerűvé, homályossá válik ugyanis az említett rész metruma, ritmusa.

Így érthető talán, hogy Leif Ove Andsnes játékában a precíz ritmikát és metrumot, a biztos tempót találtam a legfőbb erényeknek. Tempóinak feszessége különösen abban a néhány esetben válik feltűnővé, amikor a zongoraművészt kísérő berliniek - mint már utaltam rá - némi szabadosságot engednek meg maguknak. Andsnes minden egyes hangot elzongorázik, billentése néha talán már kissé kopogós is - az eredmény mindenesetre igen kontúros, határozottan kivésett, plasztikus zongorahang. Tolmácsolásából természetesen a finom legato és piano játékmód sem hiányzik, ám inkább a rézkarcszerűen éles és tiszta megformálás az, amivel elsőként felkelti a hallgató figyelmét. Különösen magával ragadó a norvég pianista kérlelhetetlen ritmikájú előadásában a Schumann-zongoraverseny első tételét záró stretta-coda.

Ami pedig zenekar és szólista együttműködését illeti, a kamarazenei jelleg maradéktalanul érvényesül az előadásban, az apróbb ritnikai bizonytalanságoktól eltekintve a lemez hallgatója így a Schumann-koncert poétikus voltához méltó tolmácsolásnak lehet részese.