Az esti és délelőtti koncertek Johann Sebastian Bach műveit, elődei és kortársai munkásságát állították középpontba, különös tekintettel a közép- és észak-európai mesterekre (Schütz, Buxtehude, Kerll, Händel, Graupner, Telemann), de a gazdag kínálat valójában a reneszánsztól Schumannig ívelt. A nálunk is ismert és szeretett Alekszej Ljubimov Glinka-Dussek-Schubert fortepiano-matinéja eleganciát, érzelmességet sugárzott, a művész minden hangja, frázisa letisztult, választékos. Nyugaton töltött évei után Ljubimov jelenleg a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium régizene tanszékének vezetője, csembaló- és fortepiano-professzora; orosz herceget idéző megjelenése, szelíd mosolya mögött nagy koncepciójú, harcos egyéniség rejlik.

Az amerikai csembalista-zenetudós Davitt Moroney, aki pár éve a mi Zeneakadémiánkon is előadott, William Byrd virgináldarabjainak szentelte koncertjét. Okos, kedves magyarázataival, plasztikus játékával közel hozta a hallgatósághoz e nehezen érthető stílust. A Concertgebouw rideg, de jó akusztikájú nagytermében mutatkozott be a Helsinki Baroque Orchestra a néhány évvel ezelőtti, bruges-i csembalóverseny-helyezett, Aapo Häkkinen vezetésével: műsorukon Bach korának svéd udvari zenéje és Händel egy kantátája szerepelt. Őszinte ováció fogadta a magyar énekes szólista, Kiss Noémi virtuóz teljesítményét. Bach két-, három- és négycsembalós versenyei a Paul Dombrecht vezette Il Fondamento kíséretével, Ewald Demeyere, Guy Penson, Mutsuko Miwa, valamint Siebe Henstra szólóival hangzottak el - és joggal arattak viharos sikert.

Túl a közreműködők kiváló játékán, számomra minden koncerten igazi élményt nyújtott a közönség reagálása, viselkedése. Nyilvánvalóan a szakmabeliek és műértők voltak többségben - ők egyaránt jól ismertek kort-hangszert-művet-előadót, s naponta izgatottan várták, mivel bűvölik el őket. Elismerően néztek össze a virtuóz cadenzák után, szinte csettintettek egy-egy improvizált díszítés hallatán, hosszan tárgyalták az előadások finomságait. A nagyhírű mesterek itt a szó nemes értelmében vett sztárok, hallatlan tisztelet övezi minden megnyilvánulásukat. Gustav Leonhardtnak elég volt csendesen felállnia a karzaton, hogy a csembaló-döntő rövid szünetében hangolni lehessen - azonnal elcsitult a zaj, s a közönség szótlanul várta a folytatást.

Mandolin, theorba, csembaló és vonósok: az Ensemble Arte-Musica Milano (vezetőjük a remek csembalista, Francesco Cera) e hangszereken adta elő Domenico Scarlattinak szentelt műsorát. Életkedv, viharos tempók, drámai akcentusok - eleven, valóban mediterrán muzsikálást hallottunk. Számomra a francia Blandine Rannou-nak, a párizsi Conservatoire continuo-professzorának csembalókoncertje hozta a legszebb, legmegindítóbb perceket. Kíváncsian vártam: vajon mit őriz meg korunk francia művésze François Couperin és Jean-Philippe Rameau aprólékosan kidolgozott csembaló-metódusából, milyen a testtartása, billentése, milyenek a tempói, ritmusai, ornamensei, legatói, inégal-felfogása? Francia barokk szerzőket (Rameau, Forqueray, Duphly, Royer) felvonultató műsorának varázslatos előadása régi érzésemet látszott igazolni: mintha a franciáknál megszakítatlan volna a csembalójáték hagyománya, a hangszer népszerűsége töretlen, a clavecinisták művészetének szabályai-szépségei valójában sohasem felejtődtek el. A művésznő 1992-ben megnyerte a bruges-i csembalóversenyt, idén már zsűritag volt. Mélységesen koncentrált, erőteljes és kifejező játéka egyszerre hatott modernnek és korhűnek, a rokokó sajátos elvontságát különleges, egyéni módon interpretálta. Az artikuláció és a franciáknál oly fontos legatissimo ötvözése nála finoman hullámzó lélegzésre emlékeztetett, dallamformálását, hangképzését, karaktereit a couperini "bon goû t" szellemében választotta meg. A lenyűgöző 17. századi kópia (egy, a mai csembalók királyának számító Skowronek) zengett, deklamált, énekelt, harangozott - meghazudtolva a "csembalón nincs dinamika" közhelyét.

Tanulság fiataloknak: Blandine Rannou annak idején a párizsi Conservatoire három kitüntetéses diplomájával a zsebében Hollandiába ment, hogy tudását tovább tökéletesítse...

A bruges-i régizenei versenyek egyidősek a fesztivállal - a városban eddig negyvenegy alkalommal mérhették össze tudásukat fiatal orgonisták, csembaló- és fortepiano-játékosok, hangszeres szólisták és együttesek. Több magyar díjnyertest sorol fel a fesztivál programfüzete: 1968-ban Pertis Zsuzsa győzött, 1976-ban Ella István kapott 1. díjat, 1978-ban a Musica Antiqua együttes 3., 1983-ban Dobozy Borbála 5. helyezést ért el (őt zsűritagként vissza is hívták), 1996-ban Csalog Benedek 1. díjat nyert. Idén száznál több csembalistát és mintegy ötven fortepiano-játékost értékelt a zsűri, ami a válogatók idején napi harminc versenyző meghallgatását jelentette. Közönségként igen élvezetes volt mindkét versenyt figyelemmel kísérni - szinte minden produkció megajándékozott néhány szép zenei mozzanattal. Nagy arányban szerepeltek japán és koreai fiatalok, meglepően sok volt az orosz és ukrán versenyző. A csembalóverseny színvonalát egyenletesen szolidnak nevezhetem, kevés kiugró, eredeti tehetséggel. Magyar fiatalok itt nem indultak, vélhetően a verseny szigorának híre miatt; utólag úgy látom, néhányuknak érdemes lett volna megmérettetnie magát. A verseny egy robbanékony, lenyűgöző személyességgel játszó francia fiatalember, Benjamin Alard győzelmét hozta, a második helyezett orosz Maria Uszpenszkaja mindkét döntőbe bejutott - ez bizonnyal ritka a versenyek történetében!

Furcsa érzésem támadt a fortepiano-mezőny hallgatása során. Bécsi klasszikusok és Schubert művei alkották a kötelező versenyműsort, s a "szép" és "muzikális" előadásokat hallgatva csak lassan jöttem rá, mi hiányzik: úgy tűnt, az harnoncourt-i vagy Rados Ferenc-i "többdimenziós" zeneszemlélet, a művek belső lényegének kutatása, a figyelmes, elemző, affektusgazdagságra törekvő előadói magatartás e fiatal muzsikusok számára éppúgy ismeretlen, mint a bécsi zenei tradíció alapjai. Problémátlan, lekerekített, kedves és formás megoldások jelezték e darabok aszimmetrikus, szertelen, humoros, táncos, érdes, fanyar mozzanatainak általános meg nem értését - hiába vártam egy-egy népies ritmust, ízes akcentust, vicces ékesítést. Első díjat nem adtak ki, véleményem szerint a két 3. helyezett: az orosz Maria Uszpenszkaja és az észt Irina Zahharenkova, valamint a 4. helyezett és közönségdíjas román Ion Nicoleta érdemel említést. A második díjat a japán Keiko Shichijo érdemelte ki. A magyar Balog Zsolt szereplése a közönség és a kollégák soraiban nagy visszhangra talált, a zsűritől dicséretet és pénzjutalmat kapott.

Expo 2004 - ezt a címet viselte az a billentyűs hangszerkiállítás, amelyen hatvan műhely mutatta be csembalóit, klavikordjait, fortepianóit; mellettük kották, szakkönyvek, hangszertartozékok, CD-k zavarba ejtő gazdagsága fogadta a látogatókat a Belfort hatalmas csarnokában. Reggeltől estig zengett a terem, bárki kipróbálhatta, összehasonlíthatta a hangszereket, tárgyalhatott az építőmesterekkel; a színes, jókedvű hangzavarban egyszerre száznál többen játszhattak: művészek, diákok, amatőrök, és mellettük tekintélyes, világhírű muzsikusok. A szemet-fület gyönyörködtető kiállítás mintegy három évszázad hangszereinek kópiáit vonultatta föl: angol, francia, olasz, német, flamand csembalókat, spinéteket, virginálokat, klavikordokat, bécsi és angol kalapácszongorákat. Szeretném remélni, a stílushoz illő hangszerválasztás iránt világszerte megnyilvánuló igény azt jelenti, hogy egyre többen ismerik fel a korhű instrumentumokban rejlő játékmódbeli, előadási, hangzási lehetőségeket. Az utóbbi évtized a fortepiano nagy felfutását hozta - talán nincs messze az idő, amikor fiatal zongoristáink a Haydn-, Mozart-, Beethoven-, Schubert-korabeli hangszereket vallatva fontos stiláris kérdésekkel szembesülnek, s ez majd az összefüggések, a zenei nyelv megértéséhez vezeti őket.