Például a furunkulus a fenekemen, amit meg kellett mutatni neki. Mert nem tudtam rendesen leülni a zongorához, és ennek rettentően örültem, mármint hogy elmarad a zongoraóra. Kilenc- vagy tízéves voltam. Le kellett tolnom a nadrágomat. Alaposan megvizsgálta, elvitt az orvoshoz, és addig nem nyugodott, amíg megfelelő ellátásban nem részesültem.

Vagy amikor egy nyavalygós zongoraóra után, mint később megtudtam, beállított a nővéremhez, hogy megkérdezze: - Na, most éppen mi a baja?

Hogy ezek nem tartoznak a lényeghez? Éppen hogy!

Mert meg kellett értenie, mi a baj.

Mert meg akarja érteni, hogy mi a baj a darab játszásával vagy éppenséggel az emberrel, aki próbálgatja. És csalhatatlanul átlátja, mitől nem döglik a légy.

Megátalkodott kételkedése, ahogy iszonyú nagyítókkal vizsgálja a számunkra elenyészőnek tűnő részleteket - nem csak a zenében. Utolsó mentsvárnak tűnik ebben a zavarodott világban.

Csak a legnagyobb szeretettel tudok gondolni azokra a gyilkos mondataira, amelyek húsba vagy még inkább prosztatába vágóan világosították meg elmémet (és abban a pillanatban a darabot), s leplezték le, hogy rossz úton tévelygek. Megfigyelései rendbe szedik a zene szerkezeti működését, alapvető testi funkcióvá emelik a darabok játszását.

Nem úgy gondolok ezekre a mondatokra, mint gyermek az apja megszívlelendő tanácsaira, vagy mint tanítvány a keleti bölcs szavaira, hanem mint a spontaneitás és a százszor-ezerszer átrágott tudás páratlan találkozásának áramütéseire.

Látja, milyen nehéz helyzetbe kerül a növendék, amikor szembesül véleményével. Cinikus nevetésével átérzően feloldja a tanítás képtelenségét.

A kételkedés meg a tagadás. Ha nem tenné a maga számára kérdésessé az összes dolgot, de a legőszintébben, legördögibben, akkor nem tudna olyan konstruktív lenni.

Hogy zseniálisan kiismerte a zeneszerzők nyelvét, és ugyanígy a zongora-zongorista működését, mindez persze nem mond eleget arról a káprázatról, ahogy a zene a DNS-láncába be van vésve. Az őslények genetikája érintetlenül megmaradt benne.

Hogy ezzel aztán megverte az Isten? Ismerjük kálváriája stációit.

Az általa felismert szabályok a mámoros szabadság érzetét adják. Átadja altruista módon, nem tartja meg magának.

...és ezeket a darabokat most már mindörökké szeretni fogom.

Ja, hogy azután megfakulhat az elementáris élmény? Na, akkor kellene elővenni a Radost. Mindennap tiszta gyomorral ülni a zongorához, könyörtelenül megnyálazni a mutatóujjat, fölnyújtani az égre, és megkérdezni, honnan is fúj a szél. Ez lenne az a bizonyos szabadság.

Nehéz. De ezt ő se tagadja.

Ismerősöm mondja: "Több, mint zenész. Egy regényfigura. Nem is nagyon van ilyen komplett alak az életbe beletéve. Nagyon meg van írva!"

Valahol elhangzott, hogy a Rados hiperszenzitív, nehéz vele. Fordítva van ez: mi vagyunk érzéketlenek, és Ő a normális.