- Mennyire foglalkoztat az idő múlása?

- Számolok vele, de nem aggaszt. Azt szoktam mondani, hogy a gyerekeink öregszenek, mi csak egyre érettebbek és tapasztaltabbak leszünk.

- Amikor az idén júniusban Bécsben hatszor énekelted Júliát, eszedbe jutott-e az a tizenöt évvel ezelőtti Rost Andrea, aki Gounod Rómeó és Júliájának szoprán főszerepével debütált?

- Sokszor, nagyon sokszor. Érdekes, hogy 2002 októberében, amikor szintén énekeltem Júliát Bécsben, nem jutott annyiszor eszembe az az első bemutatkozás, 1989. január 6-án, amitől hirtelen odafigyeltek rám, amitől Rost Andrea lettem.

- Most miért inkább, mint két évvel ezelőtt?

- Hogy miért? Talán mert két éve akkor volt az eljegyzésem, és az lekötötte minden gondolatomat.

- Milyen volt az a régi lány?

- Nagyon fiatal!

- Mit akart?

- Megkapni az élettől mindent, amit csak lehet. Nem erőszakkal, nem könyökléssel, a másik félrelökésével. Partnereket akart keresni ezen a pályán, akikkel jó együtt lenni, jó együtt dolgozni, akikkel az ember tényleg érezheti ennek a hivatásnak a szépségét. És lehet, hogy azért jutott most többször is eszembe az a tizenöt évvel ezelőtti előadás, mert most éreztem igazán, mennyi mindent tanultam, mennyivel tapasztaltabban éneklem ezt a szerepet, mint akkor. Nagyon zöldfülű voltam, viszont majd szétfeszített valami fantasztikus akarás, hogy megmutassam magam, hogy észrevegyenek.

- Hittél benne, hogy eljutsz a Metropolitanig?

- Nem ilyen konkrét dolgokban gondolkoztam.

- Hanem? Mit akartál?

- Csak azt, hogy figyeljenek rám. Úgy éreztem, birtokában vagyok valaminek, amit meg kell osztanom másokkal. Leginkább adni akartam. 1996-ban egy Traviata-előadásra eljött Szabó István, és magával hozta az angol színészt, Ralph Fiennest. Nem tudtam, hogy ott ülnek a nézőtéren, de néhány nap múlva kaptam Ralphtól egy levelet. Ebben megírta, mennyire tetszett neki a szerepformálásom, hálás ezért, és köszöni, hogy ilyen élményben lehetett része. Akkor azt mondtam: ezért érdemes kitartani ezen a pályán. Ha csak egyvalaki így távozik egy előadásról, hogy otthon leül, és azt mondja: jaj, de gyönyörű volt! És hogy valamit kapott, és hogy azért érdemes volt megvennie a jegyet, felöltözni, elmenni, érdemes volt hazabumlizni a forgalomban, szóval hogy ez mind megérte.

- Igazi rajongóid is vannak?

- Érdekes módon inkább külföldön, mint itthon. A legfanatikusabbak és leghűségesebbek Japánban. Például egy fiatal hölgy Tokióból, idősebb férjjel, aki mindent finanszíroz. A hölgy valahol meghallott, beleszeretett a hangomba, és azóta minden előadásomon ott van. Jön utánam, ha kell, Los Angelesbe, ha kell, Bécsbe vagy Londonba. Előadás után megvár, de nem mer bejönni az öltözőmbe. Soha nem tud egy rendes fotót készíteni, annyira remeg az izgalomtól. Otthonról aztán ötoldalas leveleket ír. És ettől én is annyira meghatódom! Hogy amit csinálok, az ilyen örömöt tud szerezni valakinek! Azt hiszem, ez ennek a hivatásnak a lényege. Hogy amire születtem, és amit annyira szeretek, az másoknak is fontos. Ezért érdemes sok mindent vállalni.

- Például mit?

- Jelentős áldozatot is. Az én esetemben leginkább azt, hogy a család, a gyerekek, a mi kapcsolatunk sokat veszített. Amit a hivatásom megkövetel, azt nem érzem áldozatnak. Persze hogy gyakorolni kell, persze hogy mindenért megszenved az ember, persze hogy nehéz, amikor el kell menni, amikor mindent neked kell megszervezned, amikor egyedül kell utazni, amikor a harminc kilós csomagot le kell venni a futószalagról - de ez mind hozzátartozik. Ezt az ember vállalja. Az egyetlen igazi áldozat valóban a gyerekekkel kapcsolatos. Azért is mondtam, amikor a Prima Primissima díjat átvettem, hogy köszönöm a családomnak, a gyerekeimnek, akik ezeket az éveket elviselték. A fiamnak, aki gimnazista és most nagy lelkesedéssel elkezdett dobolni, meg a lányomnak, aki énekesnő és színésznő szeretne lenni. Nagyon nem akar a mamájára hasonlítani, és nagyon azt akarja csinálni, amit a mamája csinál. Nem könnyű neki.

- Neked sem volt az, amikor egyszerre akartál világhírű énekesnő és családanya lenni.

- Nem, mert őket, a gyerekeket is nagyon akartam. És semmiképpen sem akartam, hogy majd harmincöt évesen, ha úgy alakul a pályám és úgy döntök, hogy most már kihagyhatok fél évet, akkor talán... Nem méricskéltem, és most hálát adok érte az Istennek, még akkor is, ha most úgy érzem, hogy ez sínylette meg leginkább az én karrieremet.

- Később vállaltál volna gyereket?

- Én még most is vállalnék.

- A gyerekeid édesapjától elváltál. Ez összefügg azzal, hogy sikeres lettél?

- Ha egy nő sikeres, bármilyen szakmában, azt nehéz egy férfinak elviselni. Főleg, ha az a nő tényleg sokra viszi. Nehéz egy férfinak ott állni mellette. Látom ezt a mostani kapcsolatomban is. A párom mindenben támogat, és elfogad olyannak, amilyen vagyok, mégis úgy érzem, hogy nagyon-nagyon ügyesen kell ezt a helyzetet kezelnem. Nehogy úgy érezze, hogy mellettem ő csak a Mr. Rost, hanem neki is meglegyen a maga élete.

- Ő is zenész?

- Nem, ő filozófiával és művészettörténettel, illetve képzőművészetekkel foglalkozik.

- Ismerhetem?

- Nem. Nem magyar.

- Hozzámész?

- Igen.

- Mikor?

- Idén nyáron szerettük volna megtartani az esküvőt, de mire felocsúdtunk, már foglalt volt minden romantikus hely azon a néhány hétvégén, amikor én szabad vagyok. Így hát a jövő nyáron esküszünk.

- Az, hogy boldog vagy, tükröződik-e abban, ahogy énekelsz?

- Biztos vagyok benne, hogy igen. Az énekes fizikai és lelkiállapota hihetetlenül befolyásolja a teljesítményét. Szinte azt mondhatom, szomorú, hogy ennyire befolyásolja.

- Előfordult, hogy cserbenhagyott a hangod?

- Egyetlenegyszer esett meg velem, hogy nem voltam ura a hangomnak. Rettenetes volt. Különben, ha nem érzem úgy, hogy meg tudom csinálni az előadást azon a szinten, amelyet tőlem elvárnak, inkább lemondom. Inkább mondják rám, hogy túl sokszor lemondok, de egyszerűen nem vagyok hajlandó betegen énekelni.

- Mi volt az az emlékezetes alkalom?

- Karácsony másnapján Susannát énekeltem a Figaro házasságában a Staatsoperben, Bécsben. Az előadás alatt kitört rajtam az influenza. Az elején még semmi bajom nem volt, a végére majdnem 39 fok volt a lázam. Egyszerűen nem volt mit tenni.

- Nagyon vigyázol magadra?

- Azt hiszem, eléggé tudom már, hogyan és mikor kell magamra vigyázni. Most, látod, itt ülünk a légkondiban, akár fagyit is ehetnék...

- Eszel is?

- Persze, ma is fagyiztunk ebéd után. Ha fellépésem lenne, nem tettem volna. Akkor biztos, hogy most egy nagy sál lenne rajtam, és langyosan innám a szódavizet. De amikor nincs munka, éppen úgy élek, mint bármely más halandó. Mert a normális életet is akarom.

- Abból mit leginkább?

- Szeretek sportolni, szeretek kirándulni, szeretek erdőben nagyokat sétálni. A páromnak van egy kis vitorlása, azzal szoktunk vízre szállni. Imádok autót vezetni, gyerekekkel moziba menni, imádom, hogy beülünk két nagy zacskó pattogatott kukoricával és egy liter kólával a kezünkben, és nézzük a filmet.

- Senki sem mondaná, hogy ez itt az isteni díva…

- Általában nem ismernek meg. Bemutatkozáskor gyakran visszakérdeznek: tényleg a Rost Andrea? Pólóban, farmerban, smink nélkül nem is hasonlítok arra a képre, ami bennük él. Arra a kifestett arcú, szépen felöltöztetett, csillogó-villogó jelenségre, aki a színpadon vagyok.

- Szeretsz ezzé a jelenséggé átalakulni? Bevonulni? Megjelenni? Reflektorfényben állni?

- Persze. Ez is egy külön szerep. És én imádok szerepekbe bújni. Ezért is szeretem annyira a legújabb lemezemet. Még az idén megjelenik, a címe: Femmes Mozarts. Tizennégy áriát énekelek rajta, megjelenítve a Don Giovanni és a Figaro házassága összes női hangra írt szerepét. Ráadásképpen egy nadrágszereppel, Cherubino mindkét áriájával. Vagyis nyolc különböző karakter egyetlen CD-n. Igazi színészi feladat. Szeretem, mert mindig is azt éreztem - egyébként ezért is akartam annak idején színésznő lenni -, hogy nagyon sok arcom van. Marlene Dietrich például kitalálta magának azt a kicsit férfias, nagyon izgalmas, nagyon érdekes megjelenési formát, amely a védjegye lett. Belebújt és azzá vált. Én kapásból mondanék magamról még öt ilyent, amelyek közül bármelyikkel tudnék azonosulni.

- Mennyire tágítod ennek a sokféleségnek a határait?

- Elsősorban hangilag próbálom tágítani, bár egyelőre csak óvatosan. Puccini például még nem fér bele. Annak ellenére, hogy megpróbáltam, és nagy sikert értem el vele. Amikor Mimit énekeltem Cagliariban, annak fantasztikus visszhangja volt. Leírták, hogy Mirella Freni után én vagyok most a legjobb Mimi. Én pedig azt gondoltam: úristen, akkor miért érzem mégis, hogy még nem vagyok az? És főleg: nem csak az. Mert ha elkezdek Puccini-hősnőket énekelni, akkor már nem tudok visszatérni Gildához, nem tudok visszatérni a Traviatához, nem tudok Lucia lenni. Úgy gondolom tehát, hogy korai még. Maradjunk még a bel cantónál, legyen még egy Alvajáró, legyen még egy Puritánok, legyen talán még egy Adalgisa - szóval ilyesmik. És aztán majd úgyis eljön, előbb-utóbb úgyis el fogom énekelni ezeket a szerepeket.

- Nem nagyon nehéz nemet mondani?

- De, nehéz. A szívem szakadt meg, amikor három éve Riccardo Muti a Bajazzókban Nedda szerepére kért fel Ravennában. Annyira szerettem volna, de nem mertem, úgy éreztem, korai még.

- Mutiról nekem veled kapcsolatban Gilda jut eszembe, az a szerep, amelyre ő kért fel, és amellyel elindult a nemzetközi karriered.

- Az indulás talán nem is jó szó, hiszen ez szinte álló helyből való katapultálás volt. Azért vagyok neki nagyon hálás, mert mindig olyan szerepekre hív, amelyek jók nekem, amelyek előrevisznek.

- Hol és hogyan fedezett fel?

- Salzburgban Drusillát énekeltem az Harnoncourt vezényelte Poppea megkoronázásában. Annak a híre jutott el hozzá, amikor ő éppen Gildát keresett. Felhívtak az irodából, hogy itt van a Maestro Muti, és szeretne meghallgatni, énekelnék-e áriákat neki. Hát az egy őrület volt! Őrület volt úgy énekelni a salzburgi kis Festspielhausban, fent a színpadon, hogy senki sincs lent, csak Maestro Muti, aki engem hallgat. És ezen fog múlni, hogy énekelek-e Gildát a Scalában vagy nem. És hát énekeltem... 1994-ben. Óriási visszhanggal. Nagyon sokat köszönhetek neki. Többek között tőle tanultam meg olaszul énekelni. Az én olasz kiejtésem azért olyan, mint a született olaszoké, mert ő rengeteget dolgozott velem. Nem voltak ám kényelmesek és kellemesek azok a próbák, kivesézett, egyetlen hibát sem hagyott szó nélkül. Amúgy mindenki fél tőle, én már nem. Mert tudom, mit akar. Értjük egymást. Roppant büszke voltam magamra, hogy semmit sem mondott nekem az első összpróbán tavaly Tokióban, ahol Desdemonát énekeltem egy remek vendégjáték alkalmával, szintén a Scalával. Ez ugyanis azt jelentette, hogy rendesen megtanultam azt, ami a kottában van. Ő pedig egyszerűen azt akarja hallani, ami le van írva a kottában. De azt nagyon pontosan.

- És Harnoncourt?

- Ő is ilyen. Összehúzza a szemét, és már tudom, hogy mire gondol. Rezzenésekből értjük egymást. Soltival is hasonlóképp volt. Neki volt egy különleges vezénylési stílusa, azt meg kellett szokni. De félelmetesen jó zenész volt.

- Akadt olyan muzsikus, akivel nem tudtál együtt dolgozni?

- Nem tudok együtt dolgozni a felkészületlen karmesterrel, aki nem tudja, mit akar. Az énekest valamennyire vezetni kell. Ha ezt nem kapom meg, agresszív leszek, és úgy énekelek, ahogy én gondolom. Ha ilyenkor nem tud követni, és veszekedni kezd, hogy ő nem kísérő, akkor gondban vagyok. Gyorsan el kell döntenem, megéri-e nekem ott maradni, és kitalálni, hogyan fogok ezzel az emberrel dolgozni.

- Levine-nal?

- Szuper! Tavaly elhívott Svájcba, a Verbier-i Fesztiválra, ahol Brahms-dalokat kísért, illetve a kétzongorás Szerelmi dalkeringőkben ő volt az egyik zongorista. Az valami csoda volt!

- Amikor a világ legrangosabb operaházában, a James Levine által zeneigazgatott Metben 1996-ban Donizetti Adinájával debütáltál, úgy érezted, megérkeztél a csúcsra, ahová vágytál?

- Tudtam, hogy nagyon fontos mérföldkőhöz érkeztem. De próbáltam nem begörcsölni ettől. Azt mondtam magamnak: hát, ez egy jó nagy színház, itt aztán nagyon jól kell énekelni, de végül is semmiben sem különbözik a budapesti operaháztól. Ellátok egészen a karmesterig, látom a többieket, megpróbálom betölteni a teret és élvezni az akusztikát. Ha nem így fogom fel, belehalok az izgalomba.

- Van benned stressz előadás előtt?

- Igen. Nem látszik rajtam, a párom is azt mondja, milyen jó, hogy nem vagyok afféle hisztis díva, észre sem lehet venni, ha előadásom van. Az az igazság, hogy megpróbálom levezetni a feszültséget, például azzal, hogy összekészítem a dolgaimat, végiggondolom, hogy mivel festem ki magam, odakészítem a kottát, átveszem még egyszer, hol kell a karmesterre néznem, hol kell különösen figyelni a partneremre. Aztán megcsinálják a hajamat, átöltözöm, és akkor már egy másik ember vagyok. Akkor már teljesen a szerepre koncentrálok. Akkor már csak félig vagyok ott - vagy félig sem.

- Meddig van tele a naptárad?

- Három évre előre, és még utána is akad egy-két dolog.

- Milyen újdonságra készülsz?

- Londonban lesz egy bemutató jövőre: Mozart Mitridate, Rè di Ponto című darabjában nadrágszerepet fogok énekelni. Bécsben a Musikvereinben énekeltem már ezt a szerepet, összesen talán két elődáson. Most a Covent Gardenben Graham Wick rendezi. Vele dolgoztam tavaly az Otellóban, erre az új munkájára nagyon kíváncsi vagyok. Aztán Chicagóban a Carmenben Micaelát énekelek majd. Ez fontos, évadnyitó előadás lesz. Közben folynak a megbeszélések a Magyar Állami Operaházzal három szerepről a Hoffmann meséiben. Antoniát már énekeltem, Olympiát még nem, és természetesen Giuliettát sem. Ez színészileg is nagyon érdekes kihívás.

- Az volt a Bánk bán című film Melindája is?

- Igen. Ezt a szerepet kifejezetten a filmhez tanultam meg, színpadon még nem énekeltem. És tényleg az arcommal kellett eljátszani, mégpedig olyan helyzetben, ahol a kamera szinte beléd bújik. Itt nem lehet hazudni. Ha csak elhomályosodik a tekinteted, ha csak másra gondolsz, az is látszik. Tehát itt nem a hangi teljesítmény, hanem maga az alakítás volt számomra érdekes. Szeretem ezt a filmet. Egyébként a filmet mint műfajt is nagyon szeretem. Kisgyerek koromban valósággal csüggtem a hollywoodi filmeken. Rajongásig szerettem. A szép ruhákat, a szép nőket, szépen kifestve. Olyan gyönyörűek voltak! Az élet nagy ajándéka, hogy ezt magam is megélhetem. És most, hogy a filmhez is közel kerülök, az maga a csoda. Még az is lehet, hogy valami ilyesmivel foglalkozom majd, ha az éneklést abbahagyom. Filmezéssel vagy esetleg fényképezéssel.

- De ez most még nem foglalkoztat komolyan? Hogy mi lesz, ha majd egyszer abbahagyod?

- De. Egyre tudatosabban tervezem a jövőt. És pontosan tudom, mikor és miért szeretném abbahagyni.

- Mikor?

- Ötvenöt évesen.

- Biztos vagy ebben?

- Igen. Akkor már másképp szeretném élni az életem. Szeretnék például egy alapítványt létrehozni. Fiatal művészeknek segíteni, lehetőséget adni, esetleg olyan workshopokat csinálni, ahol más is történik, nem csak éneklés. Olyan összetett műfaj az opera! Én nagyon örülök, ha valaki jó színpadképet tud csinálni. Örülök, ha valaki jól rendez, új úton jár, jó dolgokat csinál. Ilyen emberekkel szeretnék együtt dolgozni, nekik lehetőséget adni. Vagy írókkal, filmesekkel. Összehozni olyan tehetséges embereket, akikről úgy érzem, jól tudnának együtt dolgozni. Ilyesmikre gondolok. És ez szerintem nagy feladat. Aztán jótékonysági koncerteket szeretnék csinálni. Kétévenként legalább egyet. Mert nagyon sok helyen kell segíteni. Például a zeneoktatásban. Nehogy azt a heti egyetlen zeneórát is töröljék a gimnáziumi tantervből. És ha kettő, az már fakultatív. Bartók és Kodály hazájában! Mi rengeteg jó zenészt adtunk a világnak, ez a mi értékünk. Ezt rendkívül fontosnak érzem.

- Te magad nem akarsz tanítani?

- Túl türelmetlen vagyok ahhoz, hogy egy héten háromszor órákat tartsak. De szívesen tartanék olyan kurzusokat, amelyeken például szerepekről beszélgethetnék olyan fiatal énekesekkel, akik szeretnék az én tapasztalataimat a saját további sikereik alapjául felhasználni. Ebben nagyon szívesen segítek.

- Nincs benned féltékenység?

- Miért lennék féltékeny vagy irigy? Annyi utat lehet végigjárni. És nekem megvan a saját utam. Másnak meg a magáé. Egyébként olyan kevés az igazán jó énekes. Felkapnak valakit, aztán hamar kiderül, hogy nem volt benne annyi fantázia. Csinos, jó hangja van, de nem elég muzikális; vagy muzikális, de mégsem olyan szép a hangja; vagy szép hangja van, de nem tanult meg rendesen énekelni - de hogy ez mind összejöjjön, az nagyon ritka. Ha mégis akad ilyen, az nagy öröm, és azt segíteni kötelesség.

- Az a tizenöt évvel ezelőtti Rost Andrea elégedett lenne-e veled, adós vagy-e neki valamivel?

- Ez egy szörnyű nő. Ez mindig többet akar. De az a régi lány elégedett lenne vele. Pontosan azért, mert ez a mostani is még mindig akar. Akar még tovább menni, még ezt akarja, azt akarja. Ugyanúgy megvannak az álmai, csak éppen sokkal jobban ismeri magát, mint az a régi Andrea. Ismeri a vágyait, a korlátjait, a hibáit, tudja azokat korrigálni. Egy érettebb nő. De ugyanúgy nem ismeri azt a szót, hogy lehetetlen. Hogy úgysem lehet, mert úgysem sikerül. Én ezt nem fogadom el. Úgy gondolom, hogy ha akarunk, mindig lehet tenni, mert ahogy a nagymamám mondta, nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Remélem, ezt még nagyon sok mindenben be tudom bizonyítani. Ehhez már csak egypár élet kellene.