Aki a fesztivál teljes idejét Eszterházán töltötte, tizenhárom koncertélményhez jutott a kastély dísztermében, ahol annak idején Haydn irányította zenekarát az első hegedű pultja mögül. Bár a legridegebb kritikusi mércével mérve természetesen mindenben lehet találni halvány pillanatokat, örömmel írom, hogy a hangversenyek színvonala csak a legnagyszerűbb magyar kastély szelleméhez volt méltó - e beszámoló terjedelmi korlátai között amúgy is csupán a legemlékezetesebb pillanatokat idézhetem föl. A három legfontosabb eseményt számomra a három meglehetősen eltérő, mégis világszínvonalat képviselő (és háromféleképpen is autentikus Haydn-felfogást tükröző) zenekar koncertjei jelentették: a Capella Savaria, az Orfeo és az idei külföldi sztárvendég, A 18. század zenekara.

A fesztivál jó felütéssel kezdődött: a Tomasini Vonósnégyes három Haydn- és egy Tomasini-kvartettet adott elő. Haydn állítólag egyszer úgy nyilatkozott Tomasiniról - barátjáról és zenekarának primáriusáról -, hogy senki sem tudja olyan hitelesen megszólaltatni kvartettjeit, mint ő. A mai Tomasini Vonósnégyes nem méltatlan a névadóhoz. A két házaspár - a két fölső szólamot játszó Paulik László és Rácz Erzsébet, valamint a két alsó szólam képviselője, Posvanecz Éva és Máté Balázs - zenélését hallgatva úgy éreztem, itt olyan muzsikusok interpretálják Haydnt, akik valóban otthon vannak a kor zenei idiómájában, s annak minden gesztusát és jelentését ismerik. A Tomasini-mű humora (az első tétel visszhang-effektusai, a briliáns finálé sánta sforzatói), Haydntól az op. 20/4 és az op. 74/2 érzékien eldalolt variációs lassú tételei, az ízesen hangsúlyozott menüettek, majd Haydn "utolsó gyermeke", az op. 103-as vonósnégyes-töredék erőt sugárzó modernsége felejthetetlenül hangzott ebben az előadásban. Csak egyetlen megjegyzést engedjenek meg: Paulik László, Magyarország egyik legjobb és zeneileg is legintelligensebb barokk muzsikusa nem engedheti meg magának az intonáció e koncerten hallott pontatlanságait - különösen nem Máté Balázs gyönyörűen intonált csellójátéka és Posvanecz Éva karakteres brácsaszólama mellett.

Augusztus 28-án már az első zenekari koncert lendületet adott a fesztiválnak: a Capella Savariát a Magyarországon évtizednyi szünet után újra fellépő Nicholas McGegan - számomra a Haydn-nyelv professzora - vezényelte. A koncerten hallott két Haydn-szimfóniát és A lakatlan sziget című operához írt szenvedélyes nyitányt a zenekar olyan világos értelmezéssel, koncentráltan és izgalmasan játszotta McGegan keze alatt, hogy a közönség kénytelen volt szünet nélkül odafigyelni. McGegan nem a taktust: kizárólag a zenei folyamatot, a gesztusokat jelzi (kezére, azt hiszem, sokszor nem is tanácsos figyelni), és látszik a zenészein, hogy öröm vele dolgozni. Soha nem erőszakolja rájuk elképzeléseit a koncerten - inkább a próbákon dirigál -, látnivaló, hogy hagyja folyni, kibontakozni a zenét. Ellenben bűvész módjára manipulál a hallgató idegeivel. Egy-egy váratlan fordulatnál ezredmásodpercnyi pontossággal képes annyit várni, hogy az valódi meglepetésként hasson. Még zenészei is megmosolyogják koncert közben, ahogy mozdulataival és nem utolsósorban arckifejezésével érzékeltet egy affektust. Olyan gyermeki örömmel és szeretettel tud megmutatni zenei effektusokat - például a 67-es számú F-dúr szimfónia egyik legzseniálisabb hangszerelési ötletét, amikor az Adagióban a vonó fájával kell ütögetni a húrokat, vagy a nyitótétel pofoncsapásszerű záró akkordjait, amelyeket valóban úgy vezényelt, mintha pofonokat osztogatna -, hogy még a közönség sem képes magába fojtani a nevetést, tétel közben, a rádió élő közvetítésében! A Capella Savaria teljesítménye ezen az estén bizonyosan meghaladta a száz százalékot. A vonóshangzás pontos volt és kiegyenlített, a fúvósok - különösen a két (sajnos nem hazai) kürtös - játékán nemigen lehetett kritikusi fogást találni. Minden hang és folyamat tele volt élettel: a feszült pianissimók, a beleborulásszerű tutti akkordok, az odafricskázott staccato-harmóniák, vagy a gyönyörű gólhelyzetek, mint amikor az A-dúr hegedűversenyben Jaap Schröder cadenzájának utolsó hangjait elkapta és továbbszőtte a zenekar.

Két nappal ezután, a fertőszentmiklósi katolikus templom falai között a Capella Savaria már sajnos jóval átlagosabb teljesítményt nyújtott hangzásban, McGegan azonban a zenei folyamatot az egyházi opuszokban is rendkívül izgalmassá tette - a hallgatóság zsúfolt soraiban eleinte a parlagfű-allergiás vagy légszomjas koncertlátogatók is csak a zenei tételek megfelelő helyein köhögtek. A hangverseny első felében Haydn két korai egyházi kompozícióját Zádori Mária szólaltatta meg. Éneklését jellemezve gondban vagyok: nehéz választani a szuperlatívuszok között. A Zádori-jelenségre talán a tüneményes és csodaszerű illik leginkább. Előadásából nemcsak a zenei formálás fölényes biztonsága sugárzik, hanem elsősorban a szeretet, amelyet a művész olyan kompozíciókra is kiterjeszt, melyeket saját olvasatomban nem tartanék jelentősnek (mint az Ave Regina coelorum-antifónát), és energiával telíti, fénnyel vonja be őket. Bár ezek a kvalitások talán Zádori személyiségéből erednek, hangja is változatlanul bámulatosan szép, technikája elképesztően virtuóz és szinte teljesen kiegyenlített, énekstílusa pedig igen finom (bár kissé olaszos módon énekelte Haydnt, a vibratót mindig ízléssel adagolta). A Nagy orgonaszóló-misében Zádori mellett föllépett Lax Éva és tanítványa, a Haydn-stílushoz rugalmasan alkalmazkodó, szép és kiegyenlített hangú operaénekes, Kóbor Tamás, valamint a Kóbor orgánumához illeszkedő, ígéretes tehetségű és figyelemre méltóan szép hangszínű fiatal német basszista, Konstantin Wolff. A mise előadásából rajtuk kívül Szekendi Tamás karakteres-izgalmas orgonaszólója és a Vashegyi György vezette, finom, de erőteljes hangzású Purcell Kórus éneklése rögzült emlékezetemben. Az Et vitam venturi fúgát a kórus olyan magával ragadóan énekelte, hogy az est ettől kezdve megszűnt koncert lenni: a kórusnak a lélek legmélyére hatoló énekmódja leírhatatlan hangulatú együttlétben oldotta föl közönséget; a templom szeretettel telt meg, a közönség közösséggé változott, a koncertdarabból pedig valódi mise lett, a szó eredeti értelmében.

Augusztus 30-án Vashegyi György és az Orfeo Zenekar koncertszerűen adta elő a L'infedeltà delusát, ám a produkció így sem okozott dramaturgiai hiányérzetet. Az eredmény arról győzött meg, hogy Mária Terézia óta keveset fejlődött ez az ország - legalábbis az operajátszás terén: ha jó operát akarok hallani, meg sem állhatok Eszterházáig. A zenekar vonóshangzása lélegzetelállítóan pontos, finom, összeforrott és telten bársonyos volt, de a fúvósokra sem panaszkodhattunk. Az előadás egyszerre sugárzott magából biztonságérzetet, szellemességet és érzékenységet. Ráadásul Vashegyi erre a koncertre Magyarország talán legrátermettebb énekes kvintettjét állította össze - a szereplők összjátéka tökéletes volt, valamennyi résztvevő pontos intonációval énekelt (nem úgy, mint állandó operatársulataink tagjai). A leghálásabb szerepet Csereklyei Andrea kapta: színészi tehetségével és odaadásával sikerült emlékezetesen (de sohasem túlozva) megjelenítenie a tüdőbajosan köhécselő vénasszonyt, a magát értetlennek tettető német szolgálót vagy a határozott márki álruhájába öltözött Vespinát - száz százalékos jelenlétet követelő (és hibátlanul megvalósított) szerepváltásai közben sem feledkezve meg a magas fekvésben is leheletfinom és mindvégig pontos hangindításokról, a kulturált és kiegyenlített, áttetsző, tiszta hangról. Bár Timothy Bentch (Nancio) szerepe jóval kevésbé hálás, s ráadásul színészi tekintetben ő számított a társulat legvisszafogottabb tagjának, egyszerűen lehetetlen volt nem rá figyelni, amikor énekelt. A kristálytiszta, kiegyenlített, a magas tartományokban is könnyedén megszólaló hang és a különösen szép tónus éppúgy jellemezte őt, mint Kovács István (Nanni) gyönyörű, színgazdag, meleg basszusát és érett technikájú éneklését. A Sandrinát alakító Kiss Noémi és Drucker Péter (alias Filippo) leginkább rokonszenves színészi játékával - s ennek részeként mindig pontosan érthető szövegmondásával - lopta be magát a közönség szívébe. Náluk a hangképzés egyenetlenségeit - Kiss Noéminál a magas régiók harsányságát és az olykor túlzott vibratót, Druckernél a buffó effektusokkal kompenzált préselést - teljesen el tudta feledtetni a két énekes izgalmas karakterábrázolása, a pontos intonáció, a koncentráltság, s a virtuóz és őszinte színészi játék. Gyöngyösi Levente anyanyelvi szinten, az itthoni continuo-játékosokhoz képest páratlan invencióval és szellemességgel kísérte az énekesek recitativóit.

Nem hiszem, hogy sokan meglepődnének rajta, ha saját toplistámon szerepel A 18. század zenekarának két fellépése az októberben hetvenesztendős régizenész-csillag, Frans Brüggen vezetésével. A részben historikus, részben átmeneti, részben pedig modern hangszereket használó zenekar teljesítménye technikailag lenyűgöző: a hangzás olyan egységes és finoman kimunkált, olyan tiszta és áttetsző, hogy játékuk nyomán teljes műveket hallás után le lehetne kottázni. Ennyire összeforrott zenekari produkcióval itthon szinte soha nem találkozunk. Semmi lötyögés, minden belépés hajszálpontos. Ráadásul el tudja képzelni az olvasó, hogy két élő koncerten a kürtösök egyetlenegyszer sem hibáznak? A Haydn-szimfóniákat hallgatva mégis furcsa érzés vett erőt rajtam. Brüggenék játékában - a magával ragadó Medve-szimfóniát kivéve - nem volt semmi megrendítő. Az interpretációból talán nem is a humor hiányzott, hanem inkább az a pajkosság, zeneszerző és közönség egymásra kacsintása, amely annyira jellemzi Haydn muzsikáját. Ez a felfogás valósággal ellentéte McGeganének, Zádoriénak vagy a gesztusokat szintén mesterien életre keltő Vashegyiének; hozzájuk képest A 18. század zenekarának játéka számomra kissé szögletesnek tűnt, különösen az első koncerten. A tempók inkább lassabbak voltak, mint amilyeneket elképzelünk (vagy csak lassabbnak hatottak a tüneményesen pontos játékkal párosulva?), merészség és tűz pedig talán csak a már említett Medve-szimfóniába szorult (a Tűz-szimfóniába éppenséggel nem). Brüggen nagyon apró, gazdaságos, de kifejező és pontos mozdulatokkal vezényel, pálca nélkül, akárcsak McGegan vagy Vashegyi. Néha arisztokratikusnak is tűnt ez a zenefölfogás, s ez egyben arisztokratikus távolságtartást is jelzett, mint a Tyúk-szimfónia menüettjében. A második koncerten, a fesztivál záró eseményén Haydn C-dúr csellóversenye karmester nélkül szólalt meg, Roel Dieltiens izgalmasan egyéni szólóival. Ez a gesztusokban gazdag, gyönyörű hangú, jó intonációjú, nagyon értelmes (anyanyelvi szintű) csellózás szerzett is a zenekarnak néhány izgalmas - bár nem veszélyes - pillanatot. Dieltiens szenvedélyét azonban néha túlcsordulónak éreztem, különösen a lassú tételben, bár itt érzékien hatott az éteri magasságokban elhaló, egyéni kadencia.

A hangversenyek felét nemes kamaramuzsika töltötte ki. A barokk fuvolajáték mestere, Kertész Ildikó, csellista férje, Nicholas Selo, valamint a hegedűs Veronica Kröner délelőtti "peremhangversenyét" kvalitása egyáltalán nem a peremre utalta. A napfényben fürdő vasárnap délelőttön a finom fehér, arany és rózsaszín árnyalatokban pompázó, kardvirágokkal földíszített kastélyteremben még a mennyezeti freskó szigonyfarkú tritonja is mosolyogni látszott (akinek egyébként mintha szárnya volna, méghozzá lyukacsos sajtból). A koncerten A varázsfuvola egy korabeli átirata szólalt meg Haydn- és Mozart-divertimentók társaságában - három eltérő, de érzékenyen együtt gondolkozó muzsikus személyiség bensőséges és rokonszenves előadásában. Szeptember 3-án este a világ jelenleg egyik legjobb szopránénekese lépett föl Eszterházán. Felejthetetlen élmény volt, ahogyan a Berlinben élő Korondi Anna és a zenetudós-fortepianista Komlós Katalin Haydn német dalait megszólaltatta. Korondi leheletfinom, kiegyenlített hangszínéhez, páratlan tisztaságához és énektechnikájához, s nemkülönben mértéktartóan kifejező színészi játékához méltó kísérőként társult Komlós Katalin. Kettejük között tökéletes volt az összhang. A koncert második felében Komlós megható pillanatokat szerzett Az élet álom című dal után attacca megszólaltatott, azonos hangvételben és hangnemben álmodozó Esz-dúr változatokkal, melyeket bensőséges hangon, finom billentéssel játszott. Korondi művészetében még az Orfeo Zenekar koncertjén is gyönyörködhettünk, Haydn drámai Scena di Berenicéjében, majd a Terézia-misében is, az egyik legcsodálatosabb magyar alténekesnő, Németh Judit, a most is magával ragadó Timothy Bentch és egy szép hangú, ígéretes baritontehetség, Hámori Szabolcs, valamint a kristálytiszta, kimunkált és bőséges hangzású Purcell Kórus énekével együtt.

A Magyar Haydn Társaság fesztiválja nem csak koncertekből állt - Eszterháza a régi hangszerek játékának és a Haydn-kor muzsikájának valódi szakmai műhelyévé vált e közel két hétben. A holland professzor, Jacques Ogg csembaló- és fortepiano-mesterkurzust tartott a magyar régizene-játék fiatal és lelkes képviselőinek. A kurzus légköre nem volt sem professzoros, sem túl teoretikus (a két aktív zenetudós résztvevő ellenére sem): a hangulat végig oldott és vidám maradt, s az érzékeny, biztos hallású és technikás tanárral öröm volt tanulni. A középpontban leggyakrabban nem a zenei kifejezés, hanem - s ezt a kurzus résztvevői saját bőrükön érezhették - nagyon tanulságos és valóban hasznos tanácsok révén a technikai megvalósítás problémái álltak. Haydn-szonátaestjén (augusztus 29.) azonban ellentmondásos egyéniségként mutatkozott be Jacques Ogg. Bár játéka magabiztos benyomást keltett, hiszen ő is zenei anyanyelvén játszott szenvedélyesen és romantikusan, felkészültség dolgában és technikailag a koncert korántsem volt kifogástalan (a művész csak aznap érkezett a helyszínre). Ogg szép, éneklő karakterű témákkal örvendeztette meg közönségét, mástól ritkán hallott, drámai kontrasztokat jelenített meg csembalón és fortepianón. A romantikus beállítottságnak azonban - bármi lett légyen kiváltó oka - legalább egy hátránya érvényesült: a szabados lüktetés. Ogg a giusto karakterű tételekben sem kímélte a hallgatót gyakran modorosságig fokozódó rubatójától - amit persze egy ideig jólesik hallani, hiszen mások általában túl keveset adagolnak belőle. Szerencsére az első koncert gyengeségeiért busásan kárpótolt a fesztivál szerintem legjobban sikerült kamaraestjén, hat nappal később, két méltó partner, Petőfi Erika és Máté Balázs társaságában. Az összjáték a két korai csembalós és a két késői fortepianós Haydn-trióban mindvégig példásan tökéletes, tisztán áttetsző maradt, Petőfi zenélése nagyon szép és intelligens, Mátééról nem is beszélve (Petőfi két partneréhez képest leheletnyivel halványabb játékát talán a gyenge hegedű és a Festetics Kvartett szekundjaként alapmagatartásává vált szerénység magyarázhatja). Ogg mind csembalón, mind fortepianón összefogottan, karakteresen, erőteljesen és emellett érzékenyen játszott (ezen az estén szó sem volt pontatlanságról vagy fölkészületlenségről); rubatói most beszédesek voltak, billentése pedig rajzos.

Az eszterházi mesteriskola másik professzora, Jaap Schröder élő legenda. Szólistaként, kvartettprimáriusként, koncertmesterként és tanárként a régizene-játszás nagy öregjei közé tartozik. (A 18. század zenekarának hegedűsei közül sokan az ő tanítványai). Nyolcvanadik évében jár, ám olyan aktív és érdeklődő, hogy legalább tízet letagadhatna. Lebilincselő, ahogyan tanít. Elképesztően sokat tud a historikus hegedűjátékról, és mindezt képes hangról hangra megosztani tanítványaival. Ő mégis elsősorban a zenére összpontosít, tőle éppen a zenélésről lehet legtöbbet tanulni. De nemcsak tanításában, hanem muzsikálásában is biztos formaérzék, csodálatos egyszerűség, természetesség, mértéktartás és figyelem tükröződik. Schröder ma is csupa élet. A közel nyolcvan esztendőnek azonban, valljuk meg, szomorú velejárója a finom motorika, így az intonáció romlása, és az időnként fellépő fáradtság, ugyanakkor talán éppen a bölcs kort jellemezheti Schröder játékának letisztultsága, a mesterkéltség és az erőlködés teljes hiánya s a higgadtság (olykor szenvedélymentesség). Nem interpretál; minden mozdulata, gesztusa magától értődik, s amikor játszik, úgy érezzük, ő maga a megkérdő-jelezhetetlen Zene. Idén három esten játszott - egyszer Haydn A-dúr hegedűversenyében, a vele oly ellentétesen, mégis hasonló mértékben autentikusan muzsikáló McGegan keze alatt, kétszer pedig izlandi tanítványaival közösen alapított Skálholt Kvartettjével -, s közreműködései minduntalan Dohnányi vagy Horowitz öregkori hangfelvételeire emlékeztettek. Ami mesterkurzusát illeti, annak egyetlen hibája volt: kevés aktív hallgatója akadt. Legjobb fiatal hegedűseink vajon miért nem jutnak el Eszterházáig? Nem érdekli őket a Zene? Vagy talán nem olvasták Goethét? Ő így jellemezte ezt a vidéket: az eszterházi tündérbirodalom.