A hatvanas évek végén a televíziós "Röpülj páva" népzenei vetélkedő olyan társadalmi jelentőségre tett szert, amely - ha emlékezetem nem csal - hatásában az akkoriban indult Táncdalfesztivál eseményeihez hasonlítható. Ebben, a Sárosi fogalmazása szerint "az újra felfedezett népdal iránti lelkes légkörben" hangzottak el a rádióelőadások, közérthető tudományos alapot nyújtva a lelkesedésnek. Felépítésében emlékeztet is a kötet egy előadássorozatra, amennyiben az egymás után megtárgyalt témakörök után a könyv mintegy megszakad. De az ott hiányolható összefoglalót részben megtalálhatjuk az előszóban, amely többek között az 1973-ban megjelent első kiadás szükségességét elemzi, és az azóta eltelt időszak átdolgozásait a korszerűsítés követelményével indokolja a változó olvasóközönség számára. A bővítés és az átdolgozás tehát alighanem annak a felfogásbeli módosulásnak a következménye is, amely a népzene értékelését érintette. Ez a változás nem csupán a népzenegyűjtést és az anyag feldolgozását megkönnyítő technikai eszközök fejlődésének eredménye lehet, hanem elsősorban a tudomány előbbre jutásának köszön- hető. Ebben pedig a huszadik század utolsó harmadában Sárosinak eminens érdemei vannak.

A címbéli "zenei anyanyelv" szópárosítás magyarázatát úgy fogalmazza, hogy ez a zene fejezi ki leginkább közös egyéniségünket, közös jelként ez segít bennünket egymásra ismerni, az otthontól távol ez a zene juttatja eszünkbe a szülőföldet - emiatt érdemes minél többet tudnunk róla.

A könyv négy nagy részre tagolódik: Népzenekutatás - Milyen a népzene? - Mihez kell a népzene? - Hangszer, hangszeres népzene.

A magyar népzenekutatás nemzetközi háttere néhány oldalas összefoglalását az itthoni előzményeknek és a 18. század végétől ténykedő, kiemelkedő személyiségek munkásságának áttekintése követi. Ez nem csupán felsorolás. Sárosi már itt rámutat arra, amit a következő lapokon is hangoztat: iskolai népdaltanításunk és a népzenével való megismertetésünk bizony eléggé sablonos. Meglátásának helyességét a "jórészt tandallá száradt iskolai népdalok"-ról mindenki igazolhatja saját tapasztalatából.

A szerző szemléletmódját jól jellemzik Arany János népdalgyűjteményéről írott sorai, melyekben igyekszik megértetni a dalok népzenei értékében kételkedőkkel, hogy az adott korban és fejlődési szinten a költő a lehető legjobb munkát végezte, majd hozzáteszi: "Meg kell értenünk, hogy a magyar népzene legeredetibb vonásait Arany János korában és helyében egy Bartók vagy Kodály sem fedezhette volna fel, s nem választhatta volna el az azt körülvevő egyéb zenei jelenségektől. A fejlődés nem tartott még ott, hogy zenéhez valamelyest értő ember egyebet is komolyan vegyen, mint amit a nyugat-európai zenekultúrából már megszokott."

Ez a felülről való rálátás és az összefüggésekre való érzékeny reagálás vezette Sárosit a magyar nótát játszó cigányzenekarok kutatásához is, mert, mint egy beszélgetésben megfogalmazta: "Nekem ezt is meg kell ismerni, meg kell tudnom, mennyiben áll, hogy »ízléstelen ember az, aki magyar nótával foglalkozik, mert ez a gentry világa, nem a miénk«. Ha az ember a józan eszét előveszi, néha jobb annál, mintha csak másokra hallgat. Így gondolkodtam: ha kivágom a 19. századot a magyar múltból, mi köt össze engem a korábbi múlttal?" Ezt a gondolatsort folytatta a Muzsika 1996-os interjújában: "[A népies dal] lényeges része 19. századi zenei fejlődésünknek. Nélküle zenei magyarságban magának Bartóknak és Kodálynak sem lett volna honnan továbblépni. Részletes megismerését a mai népzenekutatás nem nélkülözheti; különösen nem a hangszeres zene kutatása. A megismerést pedig nem a népies dallal, hanem annak még »cigányosabb« elődjével, a verbunkossal kell kezdenünk. Így jutottam magam is arra a következtetésre, hogy a hangszeres hagyományba való behatolást az úgynevezett cigányzenénél kell kezdeni".

A gyakorló népdalgyűjtő Sárosi elődeinek nemcsak elméleti, hanem a mindennapi munkára vonatkozó eredményeit is jól ismeri. Beszámol például Vikár Béla egyik bevált fortélyáról, aki olykor úgy vette rá a kiszemelt adatközlőt az éneklésre, hogy maga kezdett énekelni egy dalt - tudatosan hibásan, hogy aztán örömmel hagyja kijavíttatni magát.

Seprődi János példáján keresztül igyekszik azoknak a kutatóknak is kijelölni a nekik járó kiemelt helyet a tudományos rangsorban, akiknek a körülmények miatt és "az egyszerűsítő köztudat" okán nem jutott elég megbecsülés.

A modern magyar népzenekutatást a Kodály és Bartók által a huszadik század elején megkezdett rendszeres népzenegyűjtéstől számoljuk. Ezzel az adattal indul a második világháború előtti tudományos helyzetet tárgyaló fejezet, melyben az említettekén kívül Lajtha László, Veress Sándor és Domokos Pál Péter munkásságának értékelése kap nagyobb helyet. A háború után működő kutatók hosszabb névsorából - ahol Kodály második generációs munkatársai, a Népzenekutató Csoport tagjai között Sárosi saját neve is szerepel - részletesebben csak hat etnomuzikológusról szól. Az 1950-es évekkel kezdődően már személyes tapasztalataira támaszkodik a Népzenegyűjtés című fejezetben. Szeretném itt egy ide illő mondatát idézni: "Nekem nem kellett a népzene felé fordulnom, én abból nőttem ki."

Gyakorlati tanácsokkal is szolgál a kezdő népzenegyűjtő számára, és (nem először) Bartókra hivatkozik, aki hangsúlyozta, mennyire nem elég "csupán a daloknak mint különálló objektumoknak" a gyűjtése, sokkal inkább ki kell kutatni "az egyes dallamok való életének körülményeit töviről hegyire". Elgondolkoztató Sárosinak az a megjegyzése, hogy a szakember gyűjtés közben nem is annyira zenéből, mint inkább az emberekkel való bánásmódból vizsgázik.

Innen kezdve egyre sűrűbben sorakoznak a kottapéldák a könyvben, összesen 84, részben saját gyűjtésből.

Olvasás közben jólesően nyugtázhatjuk, hogy a magyar zenéről szólva a szerző mennyire messze van bármiféle nacionalista felfogástól. "A mi népzenénk csepp az emberiség népzenéjének tengerében. Igaz, a cseppből is sokat megtudhatunk, de ha többet láthatunk a ten-gerből, az is nyilvánvalóvá válik számunkra, ami a cseppben nem vehető észre. [...] A tőlünk legtávolabb élő nép zenéjében is van valami, ami közös a mienkkel. Ha ismerjük a távoli nép dallamait, ritmusait, hangkeltő eszközeit, tudunk azok funkciójáról, biztosan találunk bennük valamit, ami közös a mienkkel, s talán élesebb fényt vet arra is, amit kimondottan a magunkénak ismerünk." Ehhez hozzátéve természetes szubjektív érzésnek ismeri el a Kapcsolat a szomszéd népekkel fejezetében, "hogy nekünk a mi kultúránk, a mi népzenénk a legszebb. Attól szép és attól a miénk, hogy mindaz a zenei elem, ami más népeknél is megtalálható, nálunk a mi ízlésünk szerinti arányban keverve, a mi egyéniségünkhöz szabott formákban szerepel."

Eloszlatja azt a még mindig uralkodó nézetet, hogy a kvintváltó pentaton zenei stílus finnugor sajátosság volna, és kijelenti, hogy az egy óriási zenei közösség hagyománya. Ami magától értődően nem mond ellent az egyéni kifejezésmódok meglétének, melyek olykor szűk földrajzi környezeteket is jellemezhetnek. A kultúrák egymásra kifejtett hatása alól csak teljes elszigeteltségben vonhatja ki magát egy kisebb közösség. Még a moldvai csángók is, akiknek népdalaiban a magyar zene legrégibb rétegei őrződtek meg, befogadtak sokféle román zenei hatást. "Kaptuk, adtuk, visszakölcsönöztük? - sok esetben sehová sem jutunk az ilyen töprengéssel" - összegez Sárosi. Mint megállapítja, a bartóki "tiszta forrás" jelszóvá vált és félreértésekhez vezethet.

Megvilágítja, mi mindenből táplálkozik még a legjobb hagyományőrző falusi ember zenei emlékezete is: slágerből, operettből, magyar nótából, melyeket saját értékrendje szerint tálal a népzene kutatója elé.

A könyv felvázolja a dallam kialakulását - a mondókáktól, gyermekrigmusoktól kezdve, melyek a közönséges beszédtől jól megkülönböztethető módon változatos hanglejtésűek és egyenletes tagolásúak. Rámutat a szöveg és dallam összefüggéseire. A ritmus és a dallam sajátosságaival kapcsolatban megtárgyalja többek között a sánta ritmust, a dallamdíszítéseket és a többszólamúság fajtáit.

Tizenöt oldalon kapott helyet a népies dal: sajátosságai, szerzői, szociológiája. Sárosi Kodály értékelő szava mellett Kosztolányi Dezső véleményét idézi. A költő nem a nóta hiányzó vagy meglévő értékeire tekint, hanem a hatására, amely a különféle iskolázottságú és érdeklődésű emberekre egyaránt hatva közösséget teremt. Sárosi megállapítása szerint egyébként a nótát sok esetben nem lehet megkülönböztetni a tudomány által is népdalnak elismert műtől.

A népzene szerepével kapcsolatban részletezi a gyermekdalok, a munkadalok, katonadalok és koldusénekek, valamint a különböző ünnepi alkalmak sajátos dalszokásai jellemzőit.

Egyike a legizgalmasabbaknak a hangkeltő eszközökről szóló fejezet, amelyben nem csak a közismert hangszerek (cimbalom, hegedű, furulya stb.) leírását kapjuk, s nem csupán származásukról meg a népzenében elfoglalt szerepükről értesülünk. Számomra a kezdetleges hangképző tárgyakról írottak a legérdekesebbek, mert itt például megtudhattam, mi is tulajdonképpen a régi Móra-olvasmányaimból emlékezetes "körtemuzsika" vagy mondjuk a szalmahegedű. Megtudhattam, hogy az a filmdarabka, melyet általános iskolai osztálytársam a szájába véve hangszerként kezelt (és ezáltal egy ideig mindannyiunk osztatlan figyelmét élvezhette), tulajdonképpen egy levélsíp, amit eredetileg falevélből, fakéregből vagy halpikkelyből állítottak elő. Pásztorok, halászok, vándorzenészek, koldusok és cirkuszosok kedvelt hangszere volt.

Az énekelt dallam és annak hangszeres változata közötti különbséget egy erdélyi táncdarab több mint három oldalt kitöltő transzkripciója illusztrálja: a gazdagon cifrázott hegedűszó hangjegyekkel való visszaadása még a kottát nem ismerők számára is segítséget ad a lényegi eltérések érzékelésére.

A hagyományos, elsősorban vonósokból álló együttesnél ritkább már a falusi rezesbanda. Egy ilyen fúvósegyüttes leírását olvasva eszembe jut Sárosinak egy maga mesélte gyerekkori emléke: szülőfaluja bandája néha őt is magával vitte a bálba, s mikor a basszusszárnykürtös kifáradt, a gyerek kezébe nyomta az irdatlan hangszert, hogy az fújja. Hasonló élménye olvasható egyik interjújában is: ügyesen játszva a klarinéton, kisgyerekként székre állították, hogy a sok ember között észre is vegyék a hangszer játékosát.

A hangkeltő eszközök származása és rendszertani osztályozása másutt is elolvasható, de csak Sárosinál társul a hangszerek értő és értető magyarázatához a játékmód leírása is, mondjuk a sokak számára talán mesebelinek tűnő dorombé, és ez a könyv árulja el nekünk például a klarinét fajtájú nádsíp készítési fogásait is. Mindez annak köszönhető, hogy aki a magyarázatokat fogalmazta, maga is képes a hangszerek előállítására és megszólaltatására. Ritka muzikológusi erény az efféle gyakorlatiasság - a művészettörténésztől sem várjuk el, hogy a festéket maga állítsa össze és a festményt is elkészítse.

A cigányegyüttes kifejlődésének rendjét két hangszer párosától a 12-14 tagú úgynevezett cigányzenekarig követhetjük végig, minden egyes résztvevő hangszeres feladatkörének meghatározásával. Sárosi hangsúlyozza, feltételezhetően még ma sem feleslegesen, hogy a cigányzenészek által játszott zene nem "cigányzene". "A hagyományos magyarországi cigány népzenéhez hangszerek nem tartoznak", és "Mindenhol környezetük sajátos zenéjét játsszák, a területre és lakóira jellemző stílusban és hangszerekkel". (E két idézet az 1971-ben megjelent "Cigányzene..." című könyvéből való.)

A magyar néptánc fő elemei a kanásztáncban, a verbunkban és a csárdásban találhatók meg. Ezzel kapcsolatban is nemzetközi (kölcsön-)hatásra figyelmeztet a szerző: a kanásztánc 12. századi elődjére, valamint a hajdútáncnak a szlovákoknál, a kárpáti lengyeleknél és az erdélyi románoknál felfedezhető rokonaira.

Egy nép alapvető önkifejezéséről értekezve nem lehetséges megrekedni a szűkebb szakmai tartalomnál kultúrtörténeti körkép felvázolása nélkül. Nem is hiányoznak a könyvből a téma megtárgyalását kiegészítő történelmi visszatekintések és hivatkozások a politikai valamint a szociológiai összefüggésekre.

Sárosi nyelvezete és magyarázatai világosak és találóak: a cigányegyüttes hangszereinek feladatait említve például arról ír, hogy "a neki-nekiszaladó dallamhangok közötti nyújtásokban jól érvényesülhetnek a cimbalom és a klarinét futamai, szélesen kijátszott akkordfelbontásai", vagy a cimbalomjátékot jellemezve így fogalmaz: "Egy-egy akkordot könnyed, gyors, virtuóz mozgással szinte a hangszer teljes hangterjedelmén végigpörget; mintegy harmóniai ágyat készít a dallamnak". Aki valaha is hallott ilyen muzsikát, azt e mondatok a hangzó zenét idéző ereje mindenképp rabul ejti.

A félszáz fotó, melyet Sárosi legnagyobbrészt saját felvételeiből válogatott, a hangszereket általában megszólaltatásuk közben ábrázolja, ezzel is segítve a megértést. Néhány adatközlő fényképe jól egészíti ki a velük könnyed hangon, de tisztelettel folytatott beszélgetés szó szerinti leírását - ami arra is példaként szolgál, milyen módon sikerülhet szót érteni számunkra ismeretlen emberekkel.

A saját tapasztalatra épülő tudás megfelelő formába foglalt közreadása a könyv legjellemzőbb tulajdonsága. A közérthetőség egy szakmai publikációnak is dísze. De Sárosi némely megjegyzése, megvilágító kiegészítése arra enged következtetni, hogy ő nem is a többé-kevésbé szakmai közönségnek szánta új kötetét. Egy helyütt például a kisterc fogalmát zárójeles betoldásban tisztázza, ami kétségtelenül a könyv alapját nyújtó népszerűsítő előadássorozat származéka. Ugyancsak ez lehet az oka néhány magyarázat megismétlésének. Ezek a nem lényegbevágó apró rendellenességek (közéjük tartozik a kevés nyilvánvaló elírás és néhány nyomdahiba) nem kisebbítik a könyv jelentőségét. Eredetében széles közönségnek készült talán, mégis hasznára lehet azoknak is, akik számára száz vagy háromszáz népdal fejből való ismerete a sikeres vizsga feltétele volt. Ezért helyénvaló az Oktatási Minisztériumnak a könyv belső borítóján olvasható megjegyzése is: A pedagógusképzésben javasolt tankönyv.

A kötet a "Jelenlévő múlt" sorozat részeként jelent meg, nagyon is a lényegére tapintva Sárosi munkájának, amely minden sorával ahhoz járul hozzá, hogy a múltunk ma is jelen legyen.