Persze korántsem ismeretlen művekről van szó. A lemezen hallható concertók kivétel nélkül létező Bach-művek: csembalóversenyek, illetve kantátatételek átiratai. Pontosabban rekonstrukciói azoknak az elveszett versenyműveknek, melyek több-keve- sebb valószínűséggel e csembalóversenyek és kantátatételek alapjául szolgáltak. Amint azt Dolinszky Miklós a kísérőfüzetben írt kiváló miniesszéjében kifejti, Bach korában a műfogalom alapvetően különbözött attól, amelyet a 20. század a 19. századi esztétikától örökölt. A 18. századi értelmezés számára a műnek nem szövege, hanem megszólalása elsődleges: ami adott időben, adott helyen, adott előadókkal megszólal, az maga a mű, nem pedig annak egy változata.

Bach gyakran vette elő valamely korábbi kompozícióját, ha a szükség úgy kívánta, és számos esetben fennmaradt mind az eredeti, mind az "átirat". Ezek összehasonlítása jól mutatja, hogy Bach a modell továbbfejlesztésére, a benne rejlő lehetőségek további kiaknázására, új mű létrehozására törekedett, vagyis külső tényezőktől függetlenül az átdolgozás alkotói kihívást és kísérletezést jelentett számára. Ennek legszélsőségesebb és leglátványosabb példája, ahogyan az E-dúr hegedűpartita (BWV 1006) nyitótételét nagyszabású kantátanyitánnyá dolgozza át (BWV 29), s az eredetileg egyetlen szólóhegedűre írott zenei anyagot hatalmas - trombitákat, oboákat, üstdobokat, vonósokat és obligát orgonát magába foglaló - zenekarra hangszereli.

Számos esetben azonban nincs ekkora különbség modell és "átirat" között, s néhány fennmaradt példa alapján lehetségesnek látszik elveszett Bach-művek rekonstrukciója. Ez a helyzet például a lipcsei Collegium Musicum számára írott csembalóversenyekkel, melyeket Bach korábbi, feltehetően Cöthenben vagy Weimarban írott versenyművek alapján dolgozott át önmaga és fiai számára. Két csembalókoncert esetében (BWV 1054 - D-dúr, BWV 1058 - g-moll) fennmaradt az alapul szolgáló hegedűverseny (BWV 1042 - E-dúr, BWV 1041 - a-moll), s ez már a 19. század közepétől kezdve számos zenetörténészt késztetett arra, hogy a többi csembalókoncert eredetijét is "visszaírja". Amikor tehát Hadady László jól ismert csembalóversenyeket oboakoncert formájában ad elő, egy régi és Bachtól sem idegen hagyomány folytatója. A lemezen hallható öt mű közül azonban háromnak a történeti hitelessége - legalábbis abban a formában, ahogyan Hadady játssza - erősen megkérdőjelezhető. És az interpretációról akkor még nem is beszéltünk.

Nézzük először a két egyszerűbb esetet. Az A-dúr oboa d'amore-verseny (BWV 1055) az azonos hangnemű csembalóverseny átirata, a Bach-kutatás mindkét verzióban az életmű részének tekinti. A rekonstrukció a csembalóverseny jobbkéz-szólamának vizsgálatából indult ki, melynek hang- terjedelme, formálása és figurációi szinte bizonyossá teszik, hogy az eredeti mű szólóhangszere a Bach által számos kantátában használt oboa d'amore volt. A c-moll kétcsembalós verseny (BWV 1060) eredetijét az azonos hangnemű oboa-hegedű kettősversenyben vélte felfedezni a Bach-kutatás, mely formájában feltehetően ismertebb is ma, mint a későbbi, kéziratos másolatokban fennmaradt kétcsembalós változat. Hadady lemezén ez az a két mű, melynek előadása nem jár filológiai kockázatokkal, s ha ellenvetések ezekkel az átiratokkal szemben is lehetségesek, pusztán az a tény, hogy nehézség nélkül (pontosabban "csak" az egyéb Bach-művekhez hasonló nehézségekkel) játszhatók, amellett szól, hogy az oboások is repertoárjuk részének tekinthessék e darabokat.

A nehézségek a másik három "oboaconcertóval" kezdődnek. Érzelmi szempontból érthető, ha valaki az f-moll csembalóversenyként (BWV 1056) ismert mű csodálatos lassú tételét szeretné saját hangszerén eljátszani. Hadady és az oboa mellett szól ráadásul az az érv, mely szerint e lassú tétel korai verziója a BWV 156-os kantáta nyitótétele, mégpedig oboaszólóval. A csembalóverseny két szélső tételének eredetije azonban minden bizonnyal hegedűverseny lehetett, g-mollban, s az Új Bach Összkiadás is ekként adja közre. Az összkiadás érvei között szerepel, hogy az első tételben egy bizonyos részlet (a 47-54. ütem) g-mollban tökéletesen kézre áll a hegedűsnek: a szólista a hegedű g húrjáról indíthatja a g orgonapont fölötti akkordokra játszandó arpeggiókat. Ez a nyolc ütem a jelen felvételről zenekarostul-szólistástul hiányzik, s ez nem filológiai figyelmetlenség, hanem zenei hiba, amire nehéz magyarázatot találni. Mert azt nem gondolom, hogy egy olyan technikai felkészültségű zenész, mint Hadady László, ne tudott volna kitalálni valamit a kényelmetlen hegedűszólam oboásítására.

Természetesen előfordul, hogy Bach egyes átdolgozásaiban formailag is változtat az eredetin, ez azonban - ellentétben az említett, Hadady-féle kihagyással - minden esetben alátámasztható zenei érvekkel. A fennmaradt példák azt mutatják, hogy ha Bach azonos műfajon belül dolgozta át valamely művét, akkor a játszhatóság érdekében ugyan alakított a zenei anyagon - miközben ösztönösen díszesebbre fogalmazta -, lényegileg azonban nem változtatott rajta. Erre példa a már említett két hegedűverseny-csembalóverseny páros, illetve az ennek nyomán rekonstruált két oboaverseny. Amikor azonban Bach egy kantátaáriát ír át szóló versenyművé, az átalakítás a mű funkcióváltozásából adódóan jelentősebb, és sohasem mechanikus.

A lemezen hallható F-dúr oboakoncert a jól ismert E-dúr csembalóversenyen (BWV 1053) alapszik, melynek első tétele a BWV 169-es kantáta instrumentális nyitótételének gazdagabb hangszerelésű változata, a lassú tétel ugyanezen kantáta alt áriájának ("Stirb in mir, Welt und alle deine Liebe") sűrítménye, a zárótétel pedig a BWV 49-es kantáta nyitótétele, mindháromban orgonaszólóval. Hadady a lemezen nem a csembalóverseny, hanem a kantátatételek egyszerűbb fogalmazású zenei anyagát játssza, ami a szélső tételek esetében nem vet fel kérdéseket, hiszen nincs lényegi különbség a kantáta- és a csembalóverseny-változat között, tisztán hangszeres tételekről lévén szó. A versenymű lassú tétele azonban egy lényeges ponton különbözik az alapjául szolgáló alt áriától, túl azon, hogy nincs benne ének: az ária közepén található zenekari ritornellt (15-22. ütem) Bach kihagyja, mivel az a szöveg tagolását segíti elő, s a szövegtelen csembalókoncertben nincs rá szükség, így ráadásul a tétel szerkezete is koncentráltabbá válik. Erősen megkérdőjelezhető tehát Hadady László döntése, mely szerint nem a versenymű-változatot, hanem a kantáta alt áriájának "kíséretét" játssza. Ez ugyan segítségére lehet az áriát gyakorló énekeseknek, zeneileg azonban ebben a formában igencsak problematikus. Olyan, mintha Don Giovanni és Zerlina híres duettjét valaki Zerlina szólama nélkül venné lemezre.

A Bach-műjegyzékben d-moll versenyműként szereplő darab (BWV 1059) kézirata töredék: a nyitótétel első nyolc üteme maradt fenn. Mivel ez a nyolc ütem egyezik a nagyszabású BWV 35-ös kantáta orgonaverseny jellegű nyitótételének kezdetével, jó okkal feltételezhető, hogy Bachnak szándékában állt kiemelni a tételt e kantátából, s versenyművé - akár oboaversennyé - alakítani. Mivel a kantáta második részének kezdetén szintén concertószerű hangszeres gyors tétel áll, kézenfekvőnek látszik ezt tekinteni a versenymű zárótételének. A hiányzó lassú tételt nemcsak Hadady László, hanem mások is a kantáta "Geist und Seele wird verwirret" kezdetű, megrázóan szép áriájában vélték felfedezni, Hadady megoldása azonban - bár nagyon szépen szól - minden valószínűség szerint távol áll a bachi gyakorlattól. A felvételen az énekelt szólamot az oboa kapja, az orgona szólóanyagát pedig a csembaló, ami nemcsak egybemossa a szóló concerto műfaját a concerto grossóéval, de a szöveg elhagyásával értelmétől is megfosztja a tételt. Ez a szünetekből felépülő, szakadozott siciliano az isteni csodatettek láttán elnémuló hívő érzelmeit fejezi ki, pontosan követve a szöveget. Ha tehát azt elhagyjuk, épp a lényeg vész el, s mivel a zenei felépítés Bachnál mindig szorosan kapcsolódik a szöveghez, a zenei értelem is csorbul.

Persze aminek értelme csekély, még lehet tetszetős, s valóban: Hadady oboajátéka mindvégig kivételesen szép. Hogy ennek ellenére és a fenti, filológiai dilemmáktól függetlenül a lemez meghallgatása után mégis hiányérzetem maradt, az legalább annyira írható az ő számlájára, mint a zenekaréra. A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok tisztán és világosan játszanak, de hiányzik játékukból a tűz, a kifejezés olthatatlan vágya, a beszédszerűség. És ez Hadady László előadására is igaz. Minden hang a helyén van, a lemezt kifejezetten jó hallgatni - háttérzeneként. Ha azonban az ember odafigyel, azt tapasztalja, hogy bizony az artikuláció nem minden esetben értelmes, a Bachra jellemző egyenletes mozgás sokszor mechanikus, a tartott hangoknak nincs önálló életük: az egész a régi, romantikusan merev Bach-interpretációkra emlékeztet, azok átszellemültsége nélkül. Természetesen a lemezen számos magával ragadó részlet található, és Hadady játékán is sokszor érződik, hogy egyébként kiváló zenész. Ez azonban nem változtat az összképen. Sajnos.