- Hogyan telik egy napja?

- Mondok egy példát. Reggel fél hétkor az íróasztalomnál ülök, és dolgozom. Fél kettőkor kocsiba ülök, négyre Eszterházán vagyok, elintézem a tennivalóimat, este hétkor kezdődik a koncert, utána indulás haza, éjfélre már ágyban is vagyok. Másnap ismét korai felkelés. Szerencsére jól bírom. De napi tíz óránál azért ma már nem szívesen dolgozom többet. Fiatalon huszonnégy óra sem volt sok. Mindig rengeteget dolgoztam, mert csak a munka adott biztos hátteret. Ötvenkét éves pályám alatt soha sem állt mögöttem párt vagy pártfogó.

- Tizennyolc évesen kezdte?

- Igen. X-es származású voltam, ezzel nem lehetett bekerülni az egyetemre. Felkészültem, felvételiztem, kirúgtak. Maximális pontszámot értem el, s mégis.

- Mit jelentett az "X"?

- A kizsákmányoló osztályt. Bár ebből csak a káderlapot örököltem. Édesapám nyolcéves koromban meghalt a fronton, a vagyont elvitte a háború. Szegény voltam tehát, de kizsákmányolóként kezeltek. S mivel nem vettek föl az egyetemre, munkába kellett állnom. 1952﷓t írtunk. Három hónapon át naponta sikertelen kísérletet tettem különféle személyzeti osztályokon. Egyszer aztán találkoztam Vermes Istvánnal, a Filharmónia akkori igazgatójával. Megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, hogy semmit. "Akkor gyere el hozzám." Így kerültem a Filharmóniához, akkori terveim szerint csak egyetlen évre.

- Végül igen hosszan, 1978-ig maradt ott.

- Ezalatt persze sok minden történt. 1960-ban Lakatos Évának (akkor már ő volt a Filharmónia igazgatója) elmondtam, hogy bár maximális pontszámot értem el, ismét nem vettek föl az egyetemre. "Fellebbezzen! Fel fogják venni" - csapott dühösen az asztalra. Megtettem. Felvettek. Akkor még a pártközpont közbelépése kellett ehhez. Mire az egyetemet munka mellett elvégeztem (magyar-történelem szakon, vörös diplomával), hívtak, hogy maradjak bent tanítani. De nem volt lakásom, autóm, semmim, pénzt kellett keresnem, meg már kötődtem is ehhez a szakmához, emiatt maradtam a Filharmóniánál.

- Hogyan kezdett el írni? Hiszen hangversenyrendező volt.

- A véletlenen múlt, mint annyi minden. Kulturális eseményeket szerveztem a Filharmónia dolgozóinak: meghívtam a korábbi korszak nagyjait, hogy a kollégák képet alkothassanak a húszas, harmincas évek zenei életéről. Kun Imre mesélte például, hogy a Vigadó régen 1590 férőhelyes volt, szemben a mai hétszázzal, ám az akusztikáját akkor sem szerették; Péterfi Pista bácsi beszélt barátságukról Bartókkal (aki gyakran kísérte zongorán feleségét, Basilides Máriát), Furtwänglerrel. Írtam erről egy beszámolót a szakszervezeti lapba, és megmutattam neki, mielőtt leadtam. "Miért nem írsz te, fiacskám?" - kérdezte. Néhány év múlva vittem el első írásomat a Muzsikához. Szívesen fogadták. Más oldalról közelítettem a napi gyakorlatot, mint legtöbb kollégám, mert időközben négy féléven át szociológiát is hallgattam.

- Sokat publikált a Muzsikában, sőt évekig rovatvezetője is volt a lapnak; tanulmányai, könyvei jelentek meg. A bölcsész-, szociológusképzés meg a zenei gyakorlat remek ötvözetnek bizonyult. De térjünk vissza a Filharmóniához.

- Vidéki hangversenyeket rendeztem. Azért választottam ezt, mert vidéken nagyobb tér nyílt a kezdeményezésre. Az ifjúsági koncertek hálózatát az én elgondolásaim szerint alakítottuk ki. A négy előadásból álló bérleteket didaktikus tematika szerint állítottuk össze, a tartalom kapcsolódott a tananyaghoz, a zenei élményt irodalmi és képzőművészeti szemelvények gazdagították. A hangversenyeket turné formájában szerveztük, s ilyen feltételekkel (egy hét alatt nyolc-tíz előadáson) jelentős művészek is szívesen vállalták a közreműködést. Az első sorozatokat Szabolcs-Szatmárban rendeztük meg, később az ország összes megyéjét bevontuk ebbe a struktúrába, amely a mai napig működik.

- Akkor Önnek köszönhetem gyerekkorom nagy élményeit: Gál György Sándor színes, szórakoztató előadásait és a remek koncerteket? Esetleg Jancsó Adrienne szuggesztív előadóestjeit is?

- Mi tagadás.

- Utólag is köszönöm a meghatározó élményeket. Remek művészek léptek fel a hangversenyeken.

- A legkiválóbbak. 1962-ben Szabolcs-Szatmár megyében mindössze öt nem túl jól látogatott koncertet adtunk. Akkoriban kezdtem az ifjúsági hangversenyek szervezését, és 1978-ban évi 130-140 koncertet adtam át utódomnak. Ebben a megyében egyik igen kedves helyszínem a nyírbátori református templom. Egy ott elhangzott Psalmus Hungaricus után Ferencsik külön megköszönte, hogy ezen a helyen dirigálhatott. Valóban olyan kuruc vidék ez, ahol igazán hitelesen szólnak Kecskeméti Vég Mihály sorai. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy ugyanazon az előadáson az ÁHZ egyik tagja méltatlankodott, hogy ilyen kis faluba hoztam a nagyhírű zenekart. Munkám nyomán újabb és újabb városok kapcsolódtak be a hangversenyezés hálózatába, s végül a vidéki osztály, amelynek vezetője lettem, évi 2000 koncertet rendezett.

- Sikeresnek bizonyult hát az a missziós munka, melyet ezen a területen kifejtett. Miért vált meg mégis a Filharmóniától?

- 1977-ben javaslatokat dolgoztam ki a Filharmónia korszerűsítésére. Elgondoltam egy szimulált piacot, ahol különböző produkciós csoportok versengenek egymással. Létezett egy kiindulási alap, amely nélkül nem dolgozhattunk: a fiatal művészek foglalkoztatása és kortárs zene előadása tartozott ide. A verseny azért folyt volna, hogy a nívós hangversenyek rendezése kisebb költséggel, nagyobb bevétellel, jobb gazdasági eredménnyel valósuljon meg. Lakatos Éva először támogatta a tervet, később meggondolta magát. Akkor átadtam neki felmondásomat. Ebben más is közrejátszott. Akadtak összefonódások - hozzátartozók szerepeltetése, érdekkapcsolatok építgetése -, melyek rontották a kívánatos színvonalat. Úgy véltem, hogy ha a szimulált piac körülményei közt dolgozunk, és mindenki érdekelt a közönség igényeinek kielégítésében, akkor a művészettől távol álló szempontok háttérbe szorulnak.

A Filharmóniától való távozást nem siettem el, akkor került rá sor, amikor 1978-ban felkértek a Zeneművész Szövetség ügyvezető titkárának. Lakatos Évával való barátságunk vitáink ellenére sem szakadt meg, mély emberségéért mindig nagyra becsültem. A rendszerváltás után, a Művészeti Alap zenei tagozatának vezetőjeként, javasoltam művész tagjaink mellett két tiszteletbeli tag, Lakatos Éva és Sarlós László (a Zeneműkiadó egykori igazgatója) megválasztását. A vezetőség egyhangú szavazással fogadta el a javaslatot. A mai napig megelégedéssel tölt el, hogy idős korukban ezen a jogon mindketten örömmel vették igénybe az Alap alkotóházait.

- Miként folyt a munka a Szövetségben?

- A Szövetség 1978 előtt támadásokat kezdeményezett a partitúrákban felfedezni vélt "ideológiai eltévelyedések" miatt. Örültem annak, hogy részese lehetek egy új, felvilágosultabb művészetpolitikának, amely kizárja, hogy művészeti kérdéseket politikaivá alakítsanak. Később a Szövetségen belül súlyos konfliktusok támadtak, ezért az akkori miniszterhelyettest, Tóth Dezsőt kértem, foglaljon állást vitáinkban. Nem tette, mondván, mire megyek, ha elismeri, tíz pontból hétben igazam van. "Tízből tízben van igazam" - válaszoltam. "Akkor a helyzet sokkal súlyosabb, keress magadnak állást"- mondta. Az akkor nyolcvanéves Gyöngy Pál nyugdíjba készült a Művészeti Alap Zenei Tagozatától, az ő helyére kerültem.

- Ott is hosszú időt töltött el.

- Igen, húsz évet. A Művészeti Alapnál végzett munkám mellett azonban már egyre inkább foglalkoztattak a zenei élet húsbavágó kérdései. A nyolcvanas évek végén, amikor már ismét egyre több szó esett a reformokról, az elsők között hívtam fel a figyelmet a zenei menedzserképzés szükségességére. 1986-ban megjelent "Vitairat a zenei művelődésről" című könyvemben számos más javaslatot is tettem a zenei élet átgondoltabb szervezésére. Legnagyobb örömömre Soproni József, a Zeneakadémia rektora sok ötletemet támogatta, és Klenjánszky Tamással kettőnket kért fel a menedzserképző szak megszervezésére, elindítására. Kroó György vállalta a tanszak irányítását, 3 év múlva 5 hallgató kapott diplomát. Képeztünk zenei menedzsereket a Kulturinnov, a Művelődési Minisztérium Továbbképző Intézetének felkérésére is, továbbá tanítottam a szegedi és debreceni Konzervatóriumban is.

- Létezett menedzserképzés az Akadémián?

- Igen. Nagy hiányosságnak érzem, hogy már megszűnt. Sajnos a legjobb szakemberek külföldön dolgoznak - Varga Bálint András Bécsben, Klenjánszky Tamás pedig hét éve Genfben tevékenykedik. Hiányzik a megfelelő utánpótlás.

Nem csak tanítottam azonban a kultúra menedzselését, hanem magam is vállalkozni kezdtem. 1991-ben egy kulturális utazási iroda ügyvezetője lettem. Tőkénk nem volt, három évi szinte kilátástalan küzdelem után a tulajdonosokkal való közös megegyezés alapján a cég végelszámolását határoztuk el. Ezután létrehoztam egy saját hangversenyrendező betéti társaságot, amelynek tevékenységét a cég növekedésével a Strém Koncert Kft. Vette át.

- Meséljen az elmúlt tíz év eredményeiről, hiszen gyakran találkozhatunk hangversenyein, a Haydn Fesztiválon, a Földvári Napokon, vagy éppen Schiff András fellépésein.

- A Zenetudományi Társasággal és a Zeneszerzők Egyesületével közösen határoztuk el a Földvári Napok életre hívását. Ez nem csak hangversenysorozat, hanem tudományos konferencia is, melyhez képzőművészeti kiállítás, irodalmi est, jazzműsor és filmvetítés is társul. Az egész rendezvénysorozatban meghatározó szerepe van a kortárs magyar zenének. Az volt az elgondolásunk - és ez meg is valósult -, hogy olyan műhelyt teremtünk, ahol nem kell tartani az egymással szemben álló szekértáborok küzdelmétől; ahol zeneszerzők, zenetörténészek, előadók és zenepedagógusok, öregek és fiatalok egyaránt jól érzik magukat. Idén Eötvös Péter és Vidovszky, jövőre Kurtág lesz a rendezvény vendége. Az elmúlt nyolc esztendőben rengeteg kortárs zeneszerző darabját mutattuk be. Minden évben nagyszámú érdeklődő volt jelen, a pár ezres lélekszámú településen három-négyszáz, jobbára fiatal hallgató tölti meg a termet.

- Igazi kulturális műhelyt hozott létre.

- Ahol az is fontos, hogy a művészek, akik egész évben csak elrohannak egymás mellett, hosszasan, kötetlenül beszélgethetnek, például a pogácsa-partikon. A magyar zenei élet számos kiválósága szinte minden alkalommal jelen van. A nemzedékek is találkoznak, a konzervatoristák zeneakadémiai hallgatókkal beszélgetnek. Az a célunk, hogy mindenki érezze jól magát. A fiatalok részvételét ösztöndíjjal támogatjuk, a kisgyerekes házaspárokat pedig azzal segítjük, hogy gondoskodunk a gyerekek őrzéséről. Mindez persze nagy anyagi teher. Nem tudom, meddig folytathatjuk, a támogatás évről évre bizonytalanabb.

- Eszterháza? Haydn Fesztivál?

- 1995-ben megkeresett a Budapesti Vonósok együttese. A stuttgarti televízió és az MTV Eszterházán filmet készített Lencsés Lajos oboaművészről meg a zenekarról. Közönséget is szerettek volna a produkcióhoz, kérték a segítségemet. Két hónap jutott a feltételek megteremtésére, reklámra, szervezésre. Ekkor született a Haydn Fesztivál, s olyan jól sikerült, hogy elhatároztuk, folytatjuk. A siker ellenére számos megoldatlan kérdés maradt: nem volt a közelben megfelelő szálláshely, nem akadt megfelelő étterem, büfé, minden apróságért külön vitát kellett folytatni. Fontosnak tartottam, hogy Eszterháza neve ismét bekerüljön a köztudatba, hiszen sokan azt sem tudták, hol keressék, sőt azt hitték, Ausztriában van. Úgy gondoltam, szükség van társadalmi háttérre, kell egy magyar Haydn Társaság, amely segít a magyar Haydn-reneszánsz kialakításában, Eszterháza feltámasztásában. Elsőnek Somfai Lászlót kerestem meg, aki azóta is mindenben segít minket. A Társaság megalakult, elnöke Malina János lett. Egyik első teendőnk egy őszi Haydn Fesztivál megszervezése volt, amely a historikus felfogású muzsikusok találkozóhelye, s amelynek repertoárján szinte kizárólag Haydn művei szerepelnek.

- Tanúsíthatom, milyen sikerrel, milyen remek hangulatban telik el ez a nyolc-tíz nap.

- Sikerült elérni azt is, hogy a Műemlékek Állami Gondnoksága valamennyi koncert szervezését ránk bízza, ez idén ötven előadást jelent. A turizmus számára kiszámítható célponttá vált Eszterháza, ahol a kastélyban minden nap élő zene szól. Azokon a napokon, amikor nincs esti koncert, főiskolai hallgatók tartanak 20 perces kis hangversenyt. Az ő kiválasztásukban, felkészítésükben Földes Imre volt a segítségünkre.

- Milyennek látja a magyar zenei életet?

- A komolyzene presztízse itthon nagyot zuhant. Miközben a világban Kurtágot, Eötvöst, Schiffet nagy művészként tisztelik, itthon a mi ügyünket sokan semmibe veszik. Ez megnyilvánul a társadalom érdektelenségében, de abban is, hogy a minisztérium vezetői közt nem találni egyetlen zenei szakembert sem. Nagyobb baj, hogy nincs koncepció a helyzet orvoslására. Senki sem figyel arra, hogy a közszolgálati médiumok nem teljesítik feladatukat. A napi sajtó nagy része szinte egyáltalán nem foglalkozik a klasszikus zenével, vagy ha mégis, azt számos esetben szakszerűtlenül, felületesen teszi. A komolynak mondott lapok tulajdonosainak is inkább a bevétel a fontos, a kultúra szolgálata egyre kevésbé. Nem sok eseményről jelenik meg kritika, értékes erőfeszítések maradnak visszhang nélkül. Több helyen és többször jeleztem, hogy nagyon nagy szükség lenne egy olyan kiadványra, mint az egykori Műsorfüzet, amelyet Pándi Marianne szerkesztett. Ebben nem csupán műsorismertetések szerepelhetnének, hanem zenekritika is. Az illetékeseknek nem tűnik föl, hogy szinte az egész országban alig találni tisztességesen karbantartott zongorát. Sokszor beszélünk a közönség számának csökkenéséről, ám az arra hivatott oktatási intézmények, élükön az Akadémiával, mégsem azt teszik, ami legfőbb dolguk lenne: nem nevelnek közönséget. A zeneiskolák növendékeit ma is kis szólistáknak képzik, ahelyett hogy arra tanítanák őket, miként találhatnak örömet felnőttként a zenében. Olyan tanárok kerültek el a Zeneakadémiáról feltűnést sem keltve, mint Simon Albert, Rados Ferenc, Kurtág György. Olyan vezetőre lenne szükség, aki nagy tekintéllyel és átfogó koncepcióval bír a magyar zenei életről. A Zenei Tanács feladata lenne, hogy az újra felfelé vezető út koncepcióját és cselekvési tervét kidolgozza, és ezt tántoríthatatlan kitartással, lépésről lépésre érvényre juttassa. Erre azonban mai szervezeti felépítése nem alkalmas.

- Milyennek tartja a pénzek elosztását?

- Katasztrofálisnak.

- Úgy tudom, bizonyos kisebb rendezvények esetében (Soproni Régi Zenei Napok; Haydn Fesztivál), az eddigi minimális juttatást is megfelezték, miközben az új hangversenyterem költségvetését egyelőre homály fedi.

- Az új terem programját még mindig nem hirdették meg, holott már egy nagy reklámhadjárat közepén kellene tartanunk. Régi vágyunk volt egy új hangversenyterem felépítése, egy olyan teremé, amilyenből Bécsben kettőt is találunk. Ugyanakkor - figyelembe véve a magyar közönség létszámát - a terem megnyitása óriási kihívás az egész szakma számára. Akkor lesz életképes az új helyszín, ha műsorai az egész ország, sőt, a környező országok számára is programot kínálnak. Az indulás tőkebefektetést igényel. Ha jutott 53 milliárd az építésre, feltétlenül kell még egy-két milliárd, hogy úgy működjön, ahogy kell. Az előkészületek késésben vannak.

De térjünk vissza a támogatásokra. A rendezőelv a középszerűség és az egyenlősdi. Az természetes, hogy mindenki a saját érdekeiért küzd, közben azonban hiányzik az a koncepció, melynek jegyében megfelelő helyre kerülnének a hangsúlyok.

- Lobbyzással működik az egész irányítás?

- Azzal. Meg kellene fontolni, hogy ma is elsősorban csak az állami tulajdonú Kht-kat kell-e támogatni, vagy lehetne a magánszektort is. Bár az utóbbi már alig létezik. Úgy tetszik, az állami irányítás mindig a madzagon lógó szervezeteket szereti.

- Ön hogy képes még fönnmaradni?

- Időnként magántartalékaimból fedezem a költségek egy részét. Fizetést vagy nyereséget még sosem vettem föl cégemtől. Évente száznál több hangverseny megrendezéséhez munkatársakra van szükség, járulékaik és a többi rezsitétel igen nagy összeget emészt föl. Mindezt akkor is fizetni kell, ha a koncerten nincs haszon. Mostantól az ÁFA nagy része sem igényelhető vissza. Egyre nehezebbé válik a munkánk.

- Meddig bírja?

- Egészségem, munkabírásom jó.

- És a tűrőképessége?

- Fogyóban. Emiatt közéleti tevékenységemet leszűkítem. Nyolc éve megalakítottuk a Magyar Hangversenyrendezők Egyesületét. Az áprilisi közgyűlésen lemondtam elnöki tisztségemről. Tettem ezt azért, mert nem látom, hogy az érdekképviselet eredményes volna.

- Van értelme, súlya az ilyen gesztusoknak? Vagy annak, hogy egy éve nem vette át a tiszti keresztet?

- Az égvilágon semmi.

- Akkor miért tette?

- Mert így jobb a közérzetem.