- Azt hiszem, fele-fele arányban fontos. A német repertoárban igen otthonosan érzem magam, s nemcsak azért, mert a szüleim németek voltak, hanem azért is, mert Münchenben tanultam, és nagyon sokat dolgoztam is már ott: Düsseldorfban négy évig zeneigazgató voltam, Berlinben operát vezettem. Tehát számomra a német zenei kultúra nagyon is ismerős. De a spanyol és általában a latin zene is közel áll hozzám - hallhatta Verdi Requiemjének próbáján. Ez a zene természetes módon áramlik át rajtam; az egyik legnagyszerűbb vallásos muzsika, amit valaha írtak. Tehát nehéz választani: azt hiszem, mindkét világ közel áll hozzám.

- Gyanítom, Spanyolország különösen fontos az ön számára, mert szülőhelyének nevét bele is illesztette a sajátjáéba. Miért volt szüksége erre?

- Amikor vezényelni kezdtem, a bilbaói nemzeti zenekar zenei igazgatója voltam. Akkoriban ez volt a második vagy harmadik legjobb Spanyolországban. Külföldi turnéra együtt mentünk Eduardo Toldra barcelonai karmesterrel. A nemzeti zenekar adminisztratív vezetője azt mondta: ide hallgass, én nem tudom mindenkinek elmagyarázni, hogy a karmesterünk, akit Rafael Frühbecknek hívnak, spanyol. Jó lenne, ha csinálnál a neveddel valamit, amiből mindenki számára kiderül, hogy spanyol vagy. Az apám az első világháború után emigrált Németországból Spanyolországba. Burgosban nagyon jól érezte magát, hálás volt, hogy ott olyan jól bántak vele; én meg ott születtem. Apámmal együtt döntöttük el, hogy Frühbeck de Burgos leszek.

- Hegedülni és zongorázni tanult. Mikor döntötte el, hogy karmester lesz? Soha nem gondolt arra, hogy hangszeresként csináljon karriert?

- Általában véve zenét tanultam. Soha nem akartam hegedűs lenni. De mivel ez volt az első hangszerem, és tizenhárom év után megnyertem egy versenyt, később Burgosban a színháznál koncertmesterként dolgoztam. Ám tanultam zongorát és összhangzattant is, azután pedig Madridban zeneszerzést. Ugyanakkor másodkoncertmester voltam egy operettben. Később a katonaságnál is vezényeltem. Azután Münchenbe mentem két évre, megtanulni a vezénylés technikáját. Majd visszatértem Spanyolországba, és a bilbaói zenekar karmestere lettem.

- Ön operettkarmesterként is dolgozott, ami viszonylag ritka. Milyen különbséget lát egy opera és egy operett között?

- Természetesen van különbség, főleg a karaktert illetően. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy operettet könnyebb volna vezényelni, mint egy operát. Egy gyönyörű Johann Strauss-keringőt például nagyon nehéz dirigálnia annak, aki nem bécsi. Ugyanez a helyzet minden operettel. Sőt a zarzuelával, ezzel a jellegzetes spanyol műfajjal is, mely a bécsi operett megfelelője. Sok ilyen felvételem van, s ezt nagyon nehéz jól csinálni. Sokkal könnyebb egy operát vezényelni. Egy zarzuela sok rubatót, mozgást igényel, egy opera nem.

- Különös, hogy első állandó operakarmesteri posztját csak 1992-ben foglalta el, Berlinben. Mikor vezényelt operát először?

- A hatvanas évek elején, a bilbaói zenekar zenei vezetőjeként kezdtem operát vezényelni. Az operabarátok bilbaói társasága szervezett egy operafesztivált, ekkortól fogva egész évben dirigáltam operát.

- Mi az oka, hogy csak ilyen későn vált állandó operakarmesterré? És mintha sokkal kevesebbet dolgozna operaházakban.

- Csakugyan igaz, hogy egész pályám során többször vezényeltem szimfonikus zenét, mint operát. Persze lemezre vettem a Carment, hiszen ez a spanyol repertoár fontos része. Barátom, Alexander Pereira, aki a zürichi operaház igazgatója volt, hallott és meghívott. Azután elterjedt a nevem.

- A karmesterek rendszerint nem szeretik a példaképekről szóló kérdést. Mégis megkérdezem, hogy a 20. század nagyjai közül kiktől tanult? Úgy gondolom, Toscanini és Erich Kleiber különösen közel állhat önhöz.

- Én mindegyiküket csodálom: Karajant, Toscaninit, Furtwänglert, Kleibert, Klemperert, Knappertsbuscht, akivel sokszor találkoztam is, amikor Münchenben tanultam. Ez a karmesterek nagy nemzedéke. De soha nem gondoltam arra, hogy kövessem valamelyiküket. Tudok olvasni a kottából, és tudom - vagy legalábbis azt hiszem, hogy tudom - mit akar a zeneszerző. És azt kell megcsinálnom. Bostonban mesterkurzusokat tartok, vannak tanítványaim. Azt tapasztalom, hogy mostanában a zenészeknek tökéletes a technikájuk, akár karmesterek, akár hegedűsök. De a zenéről nem gondolkodnak. Hallgatják, és ez jó, azonban nem elég. Meg kell tanulni olvasni a kottából, és megérteni, hogy mi a zeneszerző szándéka. Nem az az érdekes, hogy más mit gondol erről. Ha valaki utánoz, abból nem sül ki semmi. Ha viszont megvan a saját elképzelése - még ha az teljesen rossz is -, abból már kifejlődhet valami.

- Amikor elkezdte próbálni Verdi Requiemjét a Filarmonica Arturo Toscanini zenekarával, mi volt az első gondolata?

- A darab kezdete nagyon világos. A dallam lefelé megy, s előkészíti a kórus gyönyörű belépését. Azt éneklik: "requiem". Ennek nagyon halkan kell megszólalnia. Ez nagyon szép. Azt hiszem, Verdi kristálytisztán leírta, mit is akart ezzel. Szóval csak azt kell megcsinálni, amit ő leírt.

- Elég egyszerűen hangzik, de meg is kell valósítani. Azt hiszem, ez sokkal nehezebb, mint az, amit a karmester belül hall, nem?

- Nem, egyszerűen csak meg kell mondani, hogy mit akarok. Van egy gondolatom, és ha nem az szólal meg, elmondom, hogy ezt és ezt szeretném. Hallhatta a próbán, hogy a magyar Nemzeti Énekkar kitűnő kórus. Néha másképp énekeltek, mint ahogy én szeretem, de azután minden rendben ment.

- Ferencsik János, akinek a munkásságát ön is ismeri, egyszer azt mondta, hogy a zenész hangszeren játszik, a karmester viszont a zenészen. Az ön számára nehéz zenészeken játszani?

- Nem mondanám, hogy nehezebb, de tisztelni kell őket. Korunkban az autoritás, a katonai jellegű tekintély már nem működik. A zenészek nagyon jól képzettek. Jól ismerik hangszerüket, és kiváló zenekarokat alkotnak. Amikor elkezdtem a pályámat, egészen más volt a kép. Ma a karmesternek többet kell tudnia, többet kell kínálnia, és ösztönöznie kell a zenekart. A zenészek pedig reagálnak rá. Ha ez nem sikerül, nagyon nehéz játszani, sőt lehetetlen. De ha az ember tudja a módját, akkor nemcsak könnyű, hanem élvezetet is nyújt. És ez a legfontosabb.

- Repertoárján jó néhány 20. századi spanyol mű található. Milyen a kapcsolata a kortárs spanyol zenével, melyről mi, Spanyolországon kívüliek általában keveset tudunk?

- Amikor a Spanyol Nemzeti Zenekar zeneigazgatója voltam, a legfontosabb darabokat én mutattam be, köztük Cristobal Halffter, Luis de Pablo, Tomas Marco, Claudio Prieto, Lorenzo Martinez-Palomo, Anton Garcia Abril műveit. Mindegyikükkel nagyon jó a kapcsolatom. Olyannyira, hogy amikor hatvanöt éves lettem, többen darabot írtak nekem, három hang, az F-D-B (Frühbeck de Burgos) köré. Mindegyik három perces. Ennyiből már látszik, hogy ki mit tud kihozni. Tomas Marco egy crescendáló, bolerószerű darabot írt nekem. Luis de Pablo minden hangot fölhasznált, csak épp ezt a hármat nem. Nagyon szórakoztató és tanulságos volt.

- Ön szerint egy kortárs zenemű más megközelítést igényel, mint mondjuk egy 19. századi darab?

Minden zeneszerző más megközelítést igényel. Például sokkal nagyobb a különbség egy Bach- és egy Richard Strauss-mű, mint egy Richard Strauss- és egy Ligeti-darab között.

- Igen ám, de némelyik kortárs darab hallgatásakor a közönség nehézségekkel küzd.

- Akkor is nehézségeik voltak, amikor annak idején Stravinsky darabjait mutatták be. Ennek nincs jelentősége.

- A zenei stílusok állandóan változnak. A vezénylésé is?

- Változnia kell. Minden nemzedéknek megvan a maga stílusa.

- Ez miben látszik vagy hallatszik?

- Ezt nagyon nehéz megmagyarázni. Voltak például romantikus gondolatokkal teli karmesterek, akiknek a vezénylése jól illik, mondjuk, Wagnerhoz. Mások meg inkább a szöveghűséget tartják szem előtt, például akkor, amikor Mendelssohnt dirigálnak. Ez két nagyon különböző megközelítés a vezénylésben, de nemcsak abban, hanem a játékban is. A korstílus olyan, mint az inga: néha erre leng ki, néha arra.

- Amikor tanít, mit tart a legfontosabbnak, amit át kell adnia a tanítványának?

- Amikor elkezdtem, úgy gondoltam, azt tanítom, hogyan kell ütni. Azután azt tapasztaltam, hogy ezt nagyon hamar megtanulják. Az igazi zenét nehezebb megtanulni. Sokkal nehezebb.