Sohasem voltam a művészbejárónál lihegő bálványimádó - azaz egyetlen kolléga esetében mégis. Õ pedig Leopold Stokowski. De amikor 1957 júniusában egy vasárnap este összefutottunk, kiütközött rajongói gyakorlatlanságom.

A helyszín eléggé valószínűtlen: a Majna-Frankfurt﷓i pályaudvar peronja. Mindketten Európában jártunk hangversenykörúton - bár egyikünk sem lépett föl Frankfurtban -, és mindketten a hangosbemondóra vártunk, hogy betessékeljen bennünket az Amszterdam-Bécs expresszvonat hálókocsijába. Amikor hirtelen megfordultam, hogy megnézzem, hol is állomásozik a hordár a poggyászommal, nem messze tőlem, a vágány mellett megpillantottam az évszázad legünnepeltebb pódiumszereplőjének arcélét. A Maestro, úgy láttam, egészségügyi sétáját végezte: föl-alá járkált, s amikor pályáján a legközelebb került hozzám, két és fél méterre lehetett attól a póznától, amelynek a hálókocsi lépcsőjénél nekitámaszkodtam. Figyeltem, amint háromszor-négyszer végighalad ugyanazon a háromszög alakú kis útvonalon. Mindegyik fordulóban jobbra tért a vonat felé, majd újabb jobbra áttal a pályaudvar felé, végül visszafordult a célegyenesbe, a póznám irányába. Valahányszor felém tartott, kiötlöttem egy fesztelen, hatását el nem tévesztő bemutatkozást: "Jó estét kívánok, Mester! Milyen szép időnk van, ugye? Egyébiránt G. G.-nak hívnak..."; vagy: "Maestro Stokowski, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Egyik legelragadtatottabb csodálója vagyok, és..." Képtelenség. Mozgó célpontra nem lövünk ekkora közhellyel. Mellesleg soha nem jött két és fél méternél közelebb, és volt valami különös a lassú, határozott járásában, abban, hogy kizökkenthetetlenül ugyanazt az útvonalat rótta a betonon - mint egy lelkigyakorlatot végző pap a szeminárium kerengőjében, kezében a szentírással -, emiatt bármiféle kezdeményezésem tűrhetetlen beavatkozásnak látszott.

Másrészt viszont nem adtam föl elônyös harcálláspontomat. Előbb-utóbb eljön a beszállás pillanata, amikor neki kell közelednie, ő fog belépni - ha rövid időre is - az én területemre.

Bemondták, hogy be lehet szállni, és Stokowski elindult felém. A többi utas is. Meg a hordárok a poggyászkulikkal - de egyik szellemesen kitalált mondatom sem illett a helyzethez. "Jó estét kívánok, Mester! Eléggé zsúfolt ma a hálókocsink, ugye?" "Jó estét kívánok, uram. Ezek a németek tényleg pontosan indítják a vonatokat, nem gondolja?" De nem maradt időm gondolkodni. Már csak három lépésre állt tőlem - kettőre - egyre. Az egyetlen lehetséges megoldást választottam: elejtettem a jegyemet. Természetesen véletlenül. Már-már könnyedén. Meg kellett állnia, míg lehajoltam, hogy fölvegyem.

- A rosseb... - dünnyögtem alig hallhatóan, így próbálva meg hitelessé tenni csínytevésemet.

Nem kapkodtam el a jegy fölszedését, és ahogy körülnéztem, olyan képet vágtam, mintha bocsánatot kérnék attól a jámbor német polgártól, akit pillanatnyi ügyetlenségem miatt föltartottam. Sikerült (legalábbis azt hiszem, hogy sikerült) őszinte hitetlenkedéssel megszólalnom:

- De hiszen ez... ez... Maestro Stokowski, ha nem tévedek.

Még fölegyenesedésem közben tettem ezt az éles megfigyelőképességről tanúskodó megjegyzést. Stokowski lenézett rám, majd azon a jóindulatú, de elgyötört hangon szólalt meg, amely a piócatermészetű újságírók és a hülye kérdéseik (milyen volt valójában Greta Garbo?) miatt alakult ki benne:

- Stimmel, fiatalember.

Kiegyenesedtem, bemutatkoztam (a pillanat hatására kihagytam szövegemből a lelkes rajongóról szóló részt), és Stokowski a maga tökéletes tempójú, hibátlanul tagolt beszédével ennyit mondott:

- Olvastam, hogy nemrég Leningrádban járt.

Hihetetlen! Tudta, ki vagyok, tudta, mit csinálok.

- Pontosan így van, Maestro, éppen két héttel ezelőtt.

- Akkor talán az este még fölkeresem. Érdekel, milyen benyomásokat szerzett a mai Leningrádról, s talán magát is érdeklik az én benyomásaim a sok évvel ezelőttiről.

Biztosítottam róla, hogy így van. Érdekelt volna engem Miki egér is, ha ez az ára annak, hogy találkozhassam Stokowskival.

De azt mondta, hogy "talán" - talán átjön hozzám. Nem jön át - ebben biztos voltam; egyébként is, honnan tudná, hogy melyik kupé az enyém. Esetleg szólnom kellene a hálókocsi-kalauznak - okoskodtam -, hogy tudassa vele, hol talál. Elhatároztam, hogy egy órán keresztül várakozom, és ha addig nem érkezik meg, szerencsét próbálok a kalauzzal.

Alig telt el fél óra, és kopogtak az ajtómon.

Magáról a zenéről csak egy ízben beszélgettünk. A kezdeti udvariaskodás keretében egyeztettük az útiterveinket (mindketten a Bécsi Ünnepi Heteken léptünk föl a következő napokban), én pedig megemlítettem, hogy éppen Berlinből jövök.

- Mit játszott ott? - érdeklődött udvariasan.

- A Beethoven c-mollt - válaszoltam, majd meglehetősen büszkén hozzátettem: - Karajannal.

- Beethoventől a c-mollt - tűnődött Stokowski, mint aki igyekszik fölidézni egy csokor motívumot, melyet ritka alkalmakkor a magáénál jelentéktelenebb előadásban hallott. - A c-moll, ugye, az a bájos negyedik?

Micsoda cseles megnyitás! Ekkor találkoztam először Stokowski ártatlan játékaival, melyeket akkor vett elő, ha, mondjuk így, meg akarta mutatni beszélgetőtársainak, kivel állnak szemben. Akár bájos, akár nem, Beethoven c-moll zongoraversenye a harmadik a sorban, amint azt Stokowski nagyon is pontosan tudta; ám egy látszólag ártatlan, rafináltan elejtett mondatban jelezte, hogy ő bizony nem esik hasra Európa Generalmusikdirektora elôtt, akitől a szólisták kasztja jól teszi, ha elvből retteg, továbbá hogy a versenyműveket, a szimfonikus irodalom eme alfaját nemigen méltatja figyelmére.

Ezt leszámítva korábbi megállapodásunk szerint Leningrádról beszélgettünk - az egykori és a mai városról, a Nyevszkij proszpekten újjáépített házakról, a Nagyteremről, a Filharmonikusokról és Mravinszkijról, az uzsonnáról az Európa Szállóban, a város, illetve az ország hangulatáról. (Ez volt az "olvadás" időszaka, "B. és H." [Bulganyin és Hruscsov - A szerk.] kora, amikor Észak-Amerikából csak igen kevés látogatót engedtek be a Szovjetunióba.) Egy órát beszélgettünk, talán valamivel kevesebbet, majd ugyanolyan szándékoltan udvarias modorban, amilyenben látogatási szándékát bejelentette, Stokowski távozott.

- Reggel találkozunk a bécsi pályaudvaron - jelentette ki.

Nem babonáz meg a nagyság, akkor sem babonázott meg - ez ellen az állítás ellen már kétszer is tiltakoztam -, mégis: valóra vált egy álmom.

2

Utolsó Stokowski-interjúmat 1969-ben, egy decemberi délután készítettem. Megint csak New York﷓i lakása volt a helyszín, ezúttal azonban a kamera kedvéért én kerültem a Central Parkra néző ablak mellé, és Stokowski ült le velem szemben, egy íróasztal mögé, kezében Haydn valamelyik párizsi szimfóniájának partitúrájával. A rendező, Peter Moseley azt az utasítást adta neki, hogy közvetlenül a kamerának beszéljen - az én kérdéseimet utólag úgyis kivágják a filmből és a hangszalagról -, és ne is vegyen rólam tudomást. Tekintetünk derékszögben keresztezte egymást.

A témát a CBC rádió akkori zenei igazgatója, John Roberts találta ki 1969 elején. Tőle kaptam egy levelet, amelyben megkérdezte, érdekelne-e egy Stokowskiról szóló dokumentumfilm. Az idő tájt már hosszú hónapok óta egy bonyolult, tizennégy szereplős dokumentumdrámán dolgoztam az isten háta mögötti újfundlandi halászfalvak életéről, és azt válaszoltam, hogy mire az utolsó keleti parti szereplőmről szóló rész is dobozban lesz, jó néven fogok venni egy kis kikapcsolódást és ritmusváltást, meg egy lényegesen egyszerűbb feladatot. Majd elismertem, hogy a zenei téma mindenképpen új ritmust adna, ugyanakkor jeleztem, hogy Stokowski személye egyáltalán nem biztosítéka a feladat egyszerűségének. Roberts azt mondta, hogy a műsorba gyakorlatilag az kerülne bele, amit jónak látok, és hogy ha a Stokowski-interjú balul ütne ki, tetszés szerinti mennyiségben tölthetjük ki az időt visszaemlékezésekkel. Mire én, hogy a szokványos dokumentumfilm - melyben a Szent Bertalan-templom egyházközségének agg nyugdíjasai idéznék föl, ki is ült az orgonánál 1905-ben - engem bizony egyáltalán nem érdekel. Csak olyan műsort tudok elképzelni, amelyben a narrátor és az alany, vagyis Stokowski beszélne, s hangja egy folyamatosan szóló, zömmel Stokowski felvételeiből összeállított zenei montázs fölött lenne hallható. Igazából folyamatos monológot képzeltem el, ehhez pedig, hangsúlyoztam, alapfeltétel egy nagyszerű interjú. Szóltam, hogy lépjünk érintkezésbe Stokowskival, üssük nyélbe a beszélgetést az általa megjelölt helyen és időpontban, és ha sikerül olyan anyagot készítenünk, amely kiindulópontja lehet az elképzelésemnek, akkor aláírom a szerződést, és folytatom a műsor elkészítését; ha pedig nem sikerül, akkor társadalmi munkában készítettem az interjút, a hang- és filmszalagot pedig a CBC archívumának adományozzuk.

Időközben a National Educational Television kulturális műsorainak akkori igazgatója, Curtis Davis elmondta, hogy megrendelt egy Stokowski-portréfilmet, és hogy ennek részeként szeretne fölhasználni néhány snittet az én dokumentumfilmem készítéséről. Azt válaszoltam: nem is olyan biztos, hogy elkészítjük azt a dokumentumfilmet, mire Davis részleges együttműködési javaslattal állt elő: a NET engedélyt kap, hogy a maga számára rögzítse a teljes interjút, ebből egy snittet használhatnak föl a saját filmjükben, továbbá megkapják az általam föl nem használt hangszalagokat hangbeúsztatáshoz. Ennek fejében, ha az interjúm nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, de én mégis el akarom készíteni a filmet, igen tartalmas Stokowski-archívumot bocsátanak rendelkezésemre. Mindez persze az általam elképzelttől eltérő műsorkészítést tesz szükségessé, viszont némileg csökkenti a kockázatot. S amikor együtt teáztam Stokowskival, miközben a NET forgatócsoportja leszerelte a technikai berendezést, azt mondtam magamban, hogy ha ennek a munkának nem remekmű lesz az eredménye, akkor is egy teljesen profi filmet adunk ki a kezünkből.

Mert hogy a High Fidelity számára készített interjúnk óta ma- gam is profivá értem. Az újfundlandiak mellett készítettem rádióinterjúkat politikusokkal, tudósokkal, teológusokkal, művészekkel, pszichiáterekkel, tisztviselőkkel; beszélgettem a Northern Service ápolónőjével és Kanada tizenharmadik miniszterelnökével; megtanultam, hogyan bánjak a hallgatag interjúalanyokkal (amilyen Norman McLaren filmrendező vagy Arnold Schoenberg özvegye) és hogyan a szószátyárokkal (John Diefenbaker miniszterelnök úr, Milton Babbitt zeneszerző); sőt olyanokkal is összehozott a sors, akik hol megkukultak, hol meg dőlt belőlük a szó - ilyen volt Marshall McLuhan. Nem, nem, mondtam magamnak, ha Stokowski néha kikapcsol is, ezúttal nem fog ki rajtam.

Ráadásul úgy éreztem, hogy hivatásos riporterként megengedhetem magamnak, hogy ne tűnjek profinak: a zakózsebemből előhúztam egy csomó jegyzetlapot, és kiraktam magam elé az asztalra. Stokowski nem is hagyta annyiban a dolgot:

- Szabad tudnom, mit fog kérdezni?

- Természetesen, Maestro - feleltem. - Lássuk csak... - és belemélyedtem a papírokba, mintha nem tudtam volna fejből is a kérdéseimet. - Igen, megvan. Szeretnék hallani öntől a késő romantikus komponisták zenéjéről, elsősorban Mahlerról és Schoenbergről [a romantika úgynevezett reneszánsza akkoriban érte el csúcspontját]; azután kíváncsi lennék a véleményére Charles Ivesról [1965-ben jelen voltam és írtam is Ives 4. szimfóniájának Stokowski vezényelte ősbemutatójáról]; arra is gondoltam, hogy beszélgetnünk kéne a "hagyomány" jelentéséről a zenében, meg a kottahűségről - és általában a zeneszerző és az előadó viszonyáról; s természetesen arra is kíváncsi vagyok, hogyan emlékszik vissza a stúdióban végzett munka kezdeteire, és hogy véleménye szerint a jövőben miként alakul zene és technika kapcsolata. - Stokowski bólintott, és elégedettnek tűnt. A céduláimat vissza- tettem az asztalra. - Persze nem kellene előre fölfedni a kártyáimat - mosolyogtam -, inkább meglepetésre kellene törekednem. (Joggal mosolyogtam, mert mindezek ellenére maradt még a tarsolyomban meglepetés.)

- Azt hiszem, kezdhetjük - szólt Peter Moseley.

- Indulhatunk, csak ellenőrzöm a saját berendezésünket - mondtam. Átmentem a nappali másik végébe Del McKenzie-hez, a CBC New York﷓i irodájának akkori vezetőjéhez, aki alkalmi technikusként segített ki. - Már eddig is rengeteg időt fecséreltünk el a másik stáb beállásával. Rögtön az elején valami nagyon fontosat akarok kérdezni tőle - tettem hozzá -, és nem lesz rá mód, hogy még egyszer föltegyem a kérdést... szóval ha maradt még valami gondotok, ez az utolsó lehetőség, hogy megbeszéljük.

- Olyan közel megyünk a mikrofonokkal, amennyire csak lehet - felelte Del -, de a hangfelvétel nem lesz stúdiótisztaságú, hacsak a stáb nem marad teljes csöndben. Talán szólhatnál Moseleynak.

Megtörtént, majd ismét elfoglaltam helyemet az ablaknál.

Stokowski fokozatosan elvesztette a türelmét, és az asztalon kopogott a ceruzájával, amellyel a Haydn-partitúrán jelölt be ezt-azt.

- Kész! - kiabálta a NET hangtechnikusa.

- Mihelyt készen vagytok, kezdhetjük - suttogta Peter Moseley.

Mintegy nyolc-tíz másodpercig tartó hatásszünetet tartottam, fészkelődtem a székemen, mintha nem jutna eszembe, mi a csudát keresek is itt, majd belefogtam interjúkészítői pályám legnagyobb hazárdjátékába.

- Maestro - kezdtem -, van énnekem egy visszatérő álmom. Ebben egy másik bolygón vagyok, vagy talán egy másik naprendszerben, s eleinte úgy tűnik, mintha én lennék ott az egyetlen földi lény. És féktelen jókedv árad szét bennem, mert úgy érzem, mármint az álmomban, hogy a kezembe adták a lehetőséget - és a hatalmat -, hogy elterjesszem az értékrendszeremet, függetlenül attól, miféle élet található azon a bolygón. Egy egész bolygót átfogó értékrendszert hozhatok létre a saját képemre.

Stokowski, aki rövid kérdésre számított, eleinte, az instrukciónak megfelelően, a kamerába tekintett, de most már közvetlenül engem nézett, mintha ezt mondta volna: "Mégis, melyikünknek kellene itt nyilatkoznia?" Érzékeltem, hogy Peter Moseley és a stáb tagjai nyugtalanul mocorognak, mintha azon gondolkodnának, takarékoskodjanak-e a filmmel, míg hosszú bevezetőm végére érek. Innen azonban már nem volt visszaút, és még vehemensebben folytattam.

- Elég az hozzá, hogy az álmom mindig rossz véget ér. Általában egy másik földlakót pillantok meg az idegen bolygón, és rájövök, hogy nem vagyok egyedül, vagyis nem lesz lehetőségem, hogy ellenkezés nélkül megvalósíthassam a nagy tervet. No mármost tételezzük fel, hogy valamiféle technikai csoda jóvoltából önt eljuttathatnánk egy ilyen bolygóra, és fölruháznánk azzal a hatalommal, amit tőlem elvettek álmomban. Tegyük föl továbbá, hogy ezt a bolygót igen fejlett lények lakják, akik, úgy látszik, eljutottak a békés egymás mellett élésig... a miénknél magasabb rendű civilizációig... de mindezt anélkül érték el, hogy bármiféle fogalmuk volna az úgynevezett "művészet"-ről. Először is: szeretné-e megismertetni őket a mi világunk művészi jelenségeivel? Másodszor: ha igen, mennyi ismeretet adna át nekik?

Stokowski továbbra is csak engem bámult, némán mozgott a szája, s pár pillanatig azt hittem, egyáltalán nem is fog válaszolni. Azután lassan, lassan visszafordult a kamera felé, és beszélni kezdett.

- Gondoljunk saját naprendszerünkre, óriási méreteire. Az az érzésem, hogy számos naprendszer létezik, s hogy a miénk igen nagy, de mások még a miénknél is sokkal hatalmasabbak. És az atmoszférában lebegő szilárd testektől való távolságuk irdatlanul nagy. Emellett úgy érzem, nemcsak a végtelen tér és a naprendszerek végtelen tömege létezik, de végtelen az idő és a szellem ereje is. Hatalmas szellemi erők is léteznek, melyeknek itt, a kicsinyke Földön csak elenyésző részét birtokoljuk. Mindannyian ugyanezen a bolygón élünk. Ugyanazt a levegőt lélegezzük be, és mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a Nap fényének. Ha megszűnik a napfény, az élet is megszűnik a Földön. Valamennyien egyforma feltételek között élünk, és azt a kiváltságot kaptuk, hogy a legtöbbet hozzuk ki ezekből a feltételekből - a levegőből, amit beszippantunk, a fényből, ami a Napról érkezik. Az életadó fényből.

Tökéletes! Költészet! Pontosan ezt akartam. Ha Stokowski így bírja szuflával, nyert ügyem van.

- Jelenleg szerte a világon háborúznak. Nagyon sok a rombolás, és a romboláshoz viszonyítva nagyon kevés az alkotás. Sok jó koponya most az általunk háborúnak nevezett valamiben vesz részt - pedig az ő koponyájuk is hatalmas szellemi potenciál. De elesnek vagy megsebesülnek. Ha áttanulmányozzuk a történelmet, háborúk sorozatát látjuk. Az is tisztán látható, hogy ezeket a háborúkat nem nyeri meg senki. Mindenki a vesztes oldalon áll. Kész őrültség. Az intelligencia legalantasabb megnyilvánulása. Azok, akik odafönt az egészet irányítják, ilyen alacsony intelligenciával rendelkeznek. Õk csinálják a háborúkat. Ideje, hogy erre az egész emberiség ráébredjen.

A vietnami háború 1969 decemberében érte el tetőpontját. Stokowskinak nem voltak történészi válaszai, nem is tett úgy, mintha történész volna, de nem hiányzott belőle az öregkorban gyakran kifejlődő képesség: az, hogy kínos zavar nélkül képes kimondani, ami magától értődik. És ez két, egymásnak ellentmondó tulajdonsággal ruházta föl a beszédét (ami gyakran a muzsikálására is jellemző volt): egyrészt az improvizáció szabadságával, amely magába fogadta, de egyúttal túlhaladta még a legelcsépeltebb közhelyet is; másrészt az elkerülhetetlenség érzetével. Az "elkerülhetetlen" rögtönzés fogalma önellentmondás, Stokowski azonban élőszóban és a zenében is értelmet adott neki.

- Tehát a művész is ugyanazon feltételek között él, és igyekszik a legtöbbet kihozni belőlük. Mert rájön, hogy függetlenül attól, mennyi energiát fektet művészi teljesítményének javításába, felső határ egyszerűen nem létezik. Mindegy, menynyit próbál javítgatni a művész saját alkotásain, a további fejlődésnek nincs határa, mindig lehetséges még magasabb szintre jutni.

Stokowski eddig három perc húsz másodpercet beszélt megszakítás nélkül - máris ez volt életének leghosszabb válasza. Megkockáztattam, hogy beavatkozom a képkivágáson kívül. Felé hajoltam, minden egyes vessző előtt biztatólag bólogattam, és lelkesen gesztikuláltam, amikor fenyegetett a veszély, hogy pontot tesz a szónoklat végére. Mindenáron lendületben kellett tartanom.

- A művészet olyan, mint egy óriástölgy mély gyökérzete, s e gyökerek sokfelé, sokféle művészetté ágaznak el: ott van a tánc, az építészet, a festészet, a zene, azután a szavak művészete, amiben Shakespeare is gyakorolta magát. Csodálatos módon volt képes megérteni a jelenségeket - a hibáinkat, az erényeinket, azt, ahogyan küzdünk az életben. Sok országot bejártam, és látom, hogy Shakespeare-t mindig lefordítják az adott ország nyelvére, játsszák a darabjait, olvassák a verseit, egyszóval ő nem csupán egy ország művésze, hanem az egész világé. Micsoda nagyszerű megoldása az életnek! A világ művésze.

Stokowskinak olyan ritmusérzéke volt, hogy az egy filmvágónak is becsületére vált volna. A kozmikus képpel indított monológ értelmezési keretét leszűkítette, amikor bolygónkról elmélkedett, majd egy áttűnés után ráközelített a művészre mint prototípusra. A végső vágás után Stokowski kommentárjának ezt a részét majd három zenei részlettel párosítom - Schoenberg A megdicsőült éj, Holst A bolygók és Szkrjabin Az eksztázis költeménye című kompozícióiból.

- Úgy látom, minden áldott nap keletkeznek új lehetőségek és új ötletek, melyeket nem szabad semmibe venni; inkább meg kell vizsgálni őket. Például nagyon sokféle hangot ismerünk. Senki ne döbbenjen meg attól, amit mondani fogok, de nekem tetszik az utca zaja. Taxisofőrök nyomják a dudát, és mindenféle más hang is megszólal - megvan a saját ritmusuk, maga az élet keveredik össze az utcán, s ez is egyfajta zene. Mások ugyanezt rettenetes zajnak nevezik, és nekik is megvan a joguk a maguk véleményéhez. Az ő fülüknek valóban rettenetes az a lárma. Az én fülem számára inkább érdekes, mert hogy ez maga az élet. Akik szerint ez értelmetlenség, azok majd nem figyelnek rá oda, vagy előítéletesen hallgatják - márpedig az előítélet nagyon veszedelmes nyavalya. A többiek majd odafigyelnek, s talán eljut a fülükbe a titokzatos üzenet, amely benne rejlik minden zenében, s amelyet szavakkal nem lehet kifejezni. Shakespeare drámai célból használta a szavakat, de olykor poétikai okokból is. Úgy válogatta össze a nyelvét, hogy számomra zenének hangzik. Szavai és szavainak ritmusa muzsika a fülemnek.

(Később levelezés útján eljátszottunk még egy utolsó stokowskis játékot. Megírtam neki, milyen zenei összeállítást tervezek a dokumentumfilmben - nem kevesebb, mint huszonnégy részletet szándékoztam fölhasználni, s ezek zöme egymásra úsztatva, fokozatos harmóniai átfedéssel fogja követni egymást; míg a kemény vágásokat megtartom a monó hanggal megszólaló képsorokhoz, amelyek Stokowski korai stúdiótapasztalatait mutatják be. Stokowski így válaszolt: "Kedves Barátom! Sohasem hittem a »montázs«-ban. És ön? Csak nem akarja újra keverni a felvételt?" Curtis Davishez, az általam ismert legravaszabb Stokowski-megfigyelőhöz fordultam tanácsért. "Amikor írsz neki, az eljárást mindenképpen »szimfonikus szintézisnek« nevezd. Szerintem erre a kifejezésre bukni fog" - javasolta Curtis. S valóban; Stokowski aligha tagadhatta volna meg saját, Wagner műveiből készített szimfonikus szintéziseit, én pedig úgy folytattam a keverést, ahogy elterveztem. A kemény vágások talán megfeleltek volna Toscanini vagy Széll György rádiós arcképéhez, de nyomatékosan nem illettek az én hősöm jelleméhez, életstílusához, zenei hajlamaihoz.)

- Nagyon is lehetséges, hogy az úgynevezett barlanglakó embernek a saját szintjén, a maga módján, a saját elképzelései szerint hasonló gondolatai voltak saját korának lehetséges legjobb életéről. A Földön mindig éltek olyanok, akik szerették a szépet és a rendet. Fontos tudnunk, mi is az, amit valóban határozottan tudunk, és hogy tisztában legyünk azzal, hogy az élet elképesztően sok olyan lehetőséget tartogat, amit nem ismerünk. Lehetséges, hogy más bolygókon az élet hasonló formái alakultak ki. Nemigen tudjuk, hogyan éreznek, mire gondolnak. Talán egészen más az életük, mint nálunk az embereké vagy az állatoké. Aztán fölmerül a nyelv kérdése, az, hogy miként kommunikálnánk. Szóval nagyon nehéz ügy ez. Mégis, nagy kitüntetésnek tartanám, ha ismerhetném az elképzelésüket a rendről és a szépségről. Azt hiszem, ez volna az első lépés ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni az életüket, hogy megértsük, hogyan gondolkodnak, éreznek, vágyakoznak ők.

(Végül a nagymonológ nyolc perc harminckét másodpercre nyúlt. Később majd földarabolom, hogy megteremtsem az egyórás műsor keretét - az első Shakespeare-utalásnál vágom el, míg a zárómondat az elsőből fog újraszületni. Filmvágói ösztönével Stokowski megérezte, hogy a gondolatmenet visszagombolyítására, nyitó gondolatainak tükröztetésére is szükség van. A második Shakespeare-utalástól fogva kérlelhetetlenül haladt a résztől a teljesség felé.)

- Ha megkapnám ezt a lehetőséget, mindent elkövetnék, hogy világosan számoljak be a másik bolygón zajló másik életről, elmondanám, amit én gondolok a szépségről és a rendről, s hogy szerintem mi az alkotás, és mi a rombolás. Remélem, lehetőség nyílna rá, hogy megmutassam nekik, mi is történik a bolygónkon - hogy milyen sok a rombolás, és milyen kevés az alkotás.

Az eredeti válasz ezekkel a szavakkal ért véget, de nem volt szívem elbúcsúzni Stokowskitól olyankor, amikor éppen az ember önpusztító képességén tűnődik. Úgy éreztem, teljessé kell tenni a tükörképet. Kitöröltem két szót az első mondatából, hogy legyen tartalékom a végére is - és most, a megújított ismétlésben a mondat visszakapta eredeti formáját. Végül is maga Stokowski sem volt hajlandó a partitúrát vagy azt az anyagot, amellyel éppen dolgozott, szentírásnak tekinteni; úgy bánt a kottával, mintha az egyik evangélium frissen fölfedezett, és még transzliterálásra váró pergamentekercseit kapta volna kézbe. Ráadásul úgy gondoltam, hogy a szerkezet kreatív trükkel történő tökéletesítése - vagyis a technikai eszközökkel végrehajtott csalás a forma följavítása érdekében - jellegzetesen stokowskis megoldás. Élete során tanúja lehetett azon műszaki ötletek diadalának, amelyek zenei tevékenységének ihletőivé váltak, és hitet tett e találmányok lényegi humanizmusa mellett - a technika számára valóban "magasabb hivatást" jelentett. Fölfogta, hogy a technika közvetítésével túlléphetünk a természet gyarlóságain, és az eszmény megjelenítésére koncentrálhatunk. Élete és munkássága bebizonyította, hogy képesek vagyunk önmagunkból kilépni és eksztatikus állapotba kerülni.

- Gondoljunk saját naprendszerünkre, óriási méreteire, lehetőségeire.

Barabás András fordítása