Tisztelt Főszerkesztő Asszony!

Egyre növekvő csodálkozással és értetlenséggel olvasom Csengery Kristóf beszámolóját a Muzsika novemberi számában a Budapesti Zenei Hetek nyitóhangversenyéről. Nem tartom szerencsésnek kritikai észrevételekkel vitázni (bár hallotam csiripelni holmi fizetett hirdetésről), ám az írás nagy része nem kritika, hanem egyfajta vitairat: nem a hangversenyen elhangzottakkal, hanem egy újságcikk állításaival foglalkozik, nem arról van szó, hogy a vitatott produkció (ti. a Húsz magyar népdal Kocsis-féle átirata) közelebb vitt-e a Bartók mű megértéséhez, hanem arról, közönség elé való-e az ilyesmi (!). Sajnos a cikkíró érvei ráadásul nem is igazán koherensek. Az egyik oldalon (46.) azt kifogásolja, hogy a "kétféle hangszerelés gondolkodásmódja eltér". a másikon (47.) viszont azt, hogy a közönség "nem tudja, mikor hallja Bartók, s mikor Kocsis hangszerelésé".t (NB! ez számos jólképzett muzsikus tapasztalata is.) És a legvégső érv: Kocsis Zoltán nem azonos Bartók Bélával. Erre hogyan jött rá?

A cikkíró nem tudja és nem is kívánja leplezni az átiratokkal szembeni ellenszenvét. "A koncertet s így a teljes Zenei Heteket egy átirat nyitotta meg" közli mindjárt a kétségbeejtő hírt. Átirattal nyitni meg zenei heteket: ez talán a kvintpárhuzamnál is súlyosabb vétek. Csak libabőrösen tudok gondolni egy olyan fesztiválra, amit Bach négyzongorás koncertje nyit meg vagy a Pulcinella, netán az Egy kiállítás képei. Ez utóbbi - az eredeti "fekete-fehér" művet ugyancsak végletesen "kiszínező", "erőteljes műfaji hangsúly-áthelyeződést is eredményező" - hangszerelés szinte iskolapéldája annak, mi minden történhet egy zeneművel, ha valaki radikálisan végiggondolja a benne rejlő lehetôségeket. Egy átirat ugyanis - akár ez a bevallott célja, akár nem - mindenképpen megváltoztatja a mű eredeti adottságait, egy új hangzás jelentésrendszere talán sokkal mélyebben és észrevétlenebbül avatkozik be a mű alapvető tulajdonságaiba mint a hangmagasságoké. Ez legalább annyira igaz, mint hogy Kocsis Zoltán nem azonos Puskás Öcsivel.

De láthatóan nem erről van szó. Ha a fenti kijelentés élesebb értelmezését tekintem, nyilvánvalóan arra utal a cikkíró: az előadó ne avatkozzon a zeneszerző dolgába, a szerző komponáljon, az előadó interpretáljon, a kritikus kritizáljon. Csakhogy ez óriási tévedés! A zene abszolut voltát még csak sejteni sem lehet ilyen bedolgozói mentalitással. A csak-zeneszerző valójában sohasem létezett. Stockhausen egyúttal az elektronikus interpretáció egyik legkiemelkedőbb alakja, Boulezről vagy Madernáról ne is beszéljünk. De a zeneszerző gyakran zenepedagógus is, olykor zenetudós vagy akár korszakos jelentőségű kritikus. Mi tagadás, magam is szívesen írnék bírálatokat zenekritikusok műveiről, szólóestjeiről. Ám ami igaz a szerzőre, igaz az előadóra is. Nagyon is természetes, ha egy előadó akár a hangszerrel akár egy-egy életművel való hosszú kapcsolata során eljut egy pontra, ahol a rendelkezésre álló szövegvariánsok már nem fedik le minden tekintetben a tapasztalatait. Nem véletlen, hogy Glenn Gould (saját meghatározása szerint "zeneszerző és tévés személyiség, aki szabad idejében zongorázik") repertoárjában olyan nagy szerepe van az átiratoknak. Még az olyan extrém esetekben is, mint Godowsky Chopin-parafrázisai, nyilvánvalóan egy másképpen meg nem jeleníthető előadói tudás és tapasztalat jelenik meg. És ne feledjük el, hogy az előadói gyakorlat számára készült átira- tok éppenséggel nem csekély művészi alázatról is szólnak: hónapokat tölteni el egy-egy mű újraértelmezésével még vitatható végeredmény esetén is sokkal tiszteletreméltóbb "beavatkozás" az életműbe, mint a röpködő légizenészek felületesen átolvasott, nem egyszer hanghibáktól is terhes produkciói.

Az alkotó eredeti szándékairól Arany János óta nem érdemes találgatásokba bocsátkozni, az ilyesmit Kocsis Zoltánnak sem hiszem el. Az interpretáció azonban nem a zeneszerző hanem a zenemű szándékait kutatja. nem rekonstrukció hanem igazi alkotás, ab ovo experimentum. Lehet ugyan - de nem szabad! - únos-untig ismételgetni a megszokott előadói fordulatokat, azonban minden igazi hangverseny egyedi és eredeti kell, hogy legyen, műsorválasztásában, előadói felfogásában, atmoszférájában egyaránt. A művésznek nem csupán joga, hanem kötelessége is, hogy a zenével kapcsolatos még oly merész gondolatait is megossza a hallgatósággal. A nagy műveket pedig nem kell félteni: nem porcellán nippek azok, hanem óriás sziklahegyek. Bach ma hatalmasabb, mint Walter Carlos vagy a Swingle Singers idején, akik egyébként semmivel sem állnak messzebb tőle, mint Nikolaus Harnoncourt és az ő zenetudománnyal szagtalanított produkciói.

Az eszmefuttatást indító kérdés ("A hangszerelői kedvtelésen(sic!) túl mi tette szükségessé, hogy Kocsis ismét beavatkozólag(sic!) forduljon a Bartók-életmű egy fejezete felé, s mi indokolta, hogy az eredményt a nyilvánosság elé tárja?") Kocsis Zoltán tevékenységét egyértelműen az önmaga korlátait nem ismerő amatőrével rokonítja. Talán nem én vagyok az egyetlen, aki szerint korunk egyik legnagyobb Bartók-interpretátoráról - aki nemcsak a zeneszerzői, hanem az előadói életműnek is az egyik legalaposabb kutatója és ismerője - így fogalmazni már nem kritika, nem is polémia, hanem súlyos tapintatlanság.

Talán furcsának tűnhet, ha ezek után azt mondom, Csengery Kristóf kritikai észrevételeivel jórészt egyet is értek: a zenekar nagyszerűen szólt, az énekesek huhogtak... (Tanulságos volt meghallgatni a koncert tévéfelvételét: a gondosan bemikrofonozott énekesek és a gondtalanul lekevert zenekar mellett egyes szakaszok ugyanolyan érthetetlenek voltak, mint a Zeneakadémia tanári páholyában. Ez ugyanis elsősorban hangképzés és nem hangszerelés kérdése.) Amivel nem értek, nem érthetek egyet: az utóbbi időben egyre-másra jelentek meg cikkek a "maradandó értékek", azaz - valljuk be - a megtanult, a megismert és a megszokott védelmében. Márpedig a tradícióhoz csak egyféleképpen közelíthetünk méltó módon: ha minden erőnkkel megpróbáljuk újraalkotni azt. Másképpen a tradíció halott, halott, halott...

Vidovszky László

Levelében Vidovszky László csupán néhány sort, általában egy-két szavas töredékeket idéz novemberi írásomból, teljes mondatot csak kétszer. Többnyire azonban saját képzeletének tájain jár. Elmondja, szerinte mit gondoltam én, szájamba ad véleményeket, melyekhez nincs közöm, olyan szemléletet tulajdonít nekem, mely köszönő viszonyban sincs novemberi kritikámmal. Ezután hosszan vitázik azzal, amit nem írtam és nem is gondoltam soha.

Téves az állítás, mely szerint "az írás nagy része nem kritika, hanem egyfajta vitairat: nem a hangversenyen elhangzottakkal, hanem egy újságcikk állításaival foglalkozik, nem arról van szó, hogy a vitatott produkció (ti. a Húsz magyar népdal Kocsis-féle átirata) közelebb vitt-e a Bartók mű megértéséhez, hanem arról, közönség elé való-e az ilyesmi (!)". Cikkem teljes egészében kritika. Vidovszky hallgat arról, hogy mielőtt a Húsz magyar népdal hangszerelésére térek, beszámolok Kelemen Barnabás hegedüléséről a két Rapszódiában, valamint Kocsis Concerto-produkciójáról. Ami a Húsz magyar népdalt illeti, íme mindaz, amit magam a zenekritika műfajába illő gondolatnak tartok, s ami ott áll cikkemben feketén-fehéren, csak épp a levélíró elhallgatja: 1) a Kocsis által említett nyelvi elszigeteltség és a "bonyolult harmóniákkal teli (Kocsis Zoltán szóhasználata) zongorakíséret" problémáját az új hangszerelés nem orvosolja; 2) feloldatlan az ellentmondás, miért használ Kocsis nagyzenekart, ha Bartók a maga hangszereléseiben kis zenekarhoz folyamodott; 3) a Kocsis-féle hangszerelés több helyen elnyomja az énekszólamot (erre konkrét példákat hozok); 4) Kocsis hangszerelésében sok a harsányság, holott a Bartók-féle instrumentális háttér legtöbbször kifejezetten visszafogott; 5) kérdés, mi indokolja a kórus használatát, amellyel Kocsis döntően eltávolodik a bartóki koncepciótól; 6) a monumentalizálás által megváltozik a teljes sorozat dimenziója; 7) nyugtalanító a dekoratív-illusztratív folklorizmus, az Állami Népi Együttes által egykor kultivált népdalszvitek világának megjelenése Kocsis új műfaji koncepciójában; 8) az előadás minősége, a szólisták változó színvonalú produkciója.

Nyolc szempontot soroltam föl egy írásból, melyet a levélíró nem tekint kritikának: valamennyi szakmai érv, kétely vagy ellenvetés. Ha ez nem kritika, akkor vajon mi számít annak? Egy laudáció? Vidovszky azért nem idéz bővebben írásomból, mert ha megtenné, kiderülne, hogy amit demonstrálni igyekszik: nem igaz. Ez persze olyankor is kiderül, amikor idéz. Úgy tesz, mintha nem értené két állításomat, s ellentmondást fedezne fel aközött, hogy "a kétféle hangszerelés gondolkodásmódja eltér" és "a közönség nem tudja, mikor hallja Bartók, s mikor Kocsis hangszereléseit". Kritikám teljes szövegének ismeretében félreérthetetlen, hogy a második mondat nem stíluskritikai mélységekbe kíván bevilágítani, hanem a tájékoztatás hiányára utal: Kocsis Zoltán nem árulta el a közönségnek, melyik hangszerelés az övé és melyik a Bartóké, s ezzel egybemosta Bartók teljesítményét és a sajátját.

Vidovszky ezt állítja: "a cikkíró nem tudja és nem is kívánja leplezni az átiratokkal szembeni ellenszenvét". Kritikámban nincs olyan mondat, amely bármilyen formában akár csak foglalkozna is az átirat műfajának problematikájával - nemhogy ellenszenvet nyilvánítana. Újabb bekezdés, újabb árnyékbokszolás: "nyilvánvalóan arra utal a cikkíró: az előadó ne avatkozzon a zeneszerző dolgába, a szerző komponáljon, az előadó interpretáljon, a kritikus kritizáljon." Kritikámban semmi sem szerepel, ami ezt a kérdéskört érintené. Vidovszky ismét egy bekezdésen át cáfol egy ostobaságot, amely szerintem is ostobaság - nem is írtam ilyesmit.

Vidovszky László, ha jól értem, tőlem eltérőn vélekedik a Húsz magyar népdal átdolgozásának eredményéről. Ehhez képest furcsa ellentmondás, hogy noha zeneszerző, a teljes levélben egyetlen szóval sem árulja el, szerinte melyek a Kocsis-féle hangszerelés erényei - érdemben nem is foglalkozik a sorozattal. Magam a novemberi kritikában tárgyilagosan, szakmai érvekkel alátámasztva fogalmaztam meg, miért nem érzem vonzónak az átdolgozást. Tanulságos lett volna megismerni egy higgadtan, szakszerűen érvelő muzsikus ellenvéleményét. Kár, hogy ez elmaradt.

A negyedik bekezdésben a levélíró előbb ismét magyaráz és cáfol - olyan tárgykörben, melyet kritikám nem érint -, majd a következő nézetét osztja meg velünk: "Bach ma hatalmasabb, mint Walter Carlos vagy a Swingle Singers idején, akik egyébként semmivel sem állnak messzebb tőle, mint Nikolaus Harnoncourt és az ő zenetudománnyal szagtalanított produkciói." Az ötödik bekezdés a kritikámban használt kedvtelés szó használatában vél felfedezni lekicsinylő szándékot. (Ugyan miért? Mely szaktekintély állítja, hogy kedvtelésből csak olyasmivel foglalkozhatunk, amihez nem értünk? Nagy zeneszerzők a múltban, egy terjedelmes oratorikus kompozíció megírása után kedvtelésből komponáltak egy zongoraszonátát.) Majd így folytatja: Talán nem én vagyok az egyetlen, aki szerint korunk egyik legnagyobb Bartók-interpretátoráról - aki nemcsak a zeneszerzői, hanem az előadói életműnek is az egyik legalaposabb kutatója és ismerője - így fogalmazni már nem kritika, nem is polémia, hanem súlyos tapintatlanság."

Kevésbé érdekel az újabb tendenciózus belemagyarázás, mint a negyedik és ötödik bekezdés összefüggése. Nem tudom, Vidovszky átérzi-e, hogy amikor Nikolaus Harnoncourt "zenetudománnyal szagtalanítot"t produkcióiról ír, egy olyan művész munkáját fitymálja a nyilvánosság előtt, aki manapság sokak számára a földkerekség egyik legjelentősebb élő muzsikusa és - átvéve Vidovszky tekintélytiszteletben fogant logikáját és szóhasználatát - korunk egyik legnagyobb régizene-interpretátora. Vidovszkynak joga van Harnoncourt-ról lesajnáló tónusban írni, tegye, ha kedve tartja. Megjegyzem azonban, hogy magam a vádak tárgyául szolgáló kritikában nemhogy ilyen hangot nem használtam, de még olyat sem, amely Vidovszkyét akár csak megközelítené: mindvégig megadtam Kocsis Zoltánnak a tiszteletet, mely a legjelentősebb magyar művészek egyikének kijár. Bírámtól - a kedvtelés szóért - mégis megkapom a "tapintatlan" jelzőt.

Hogyan is állunk tehát? A levélíró szerint Harnoncourt-t sértegetni is lehet, Kocsis Zoltánt viszont még tárgyilagosan, konkrétumokat felsorakoztatva, illő tiszteletadással sem szabad bírálni? Orwellt parafrazeálva: minden ember egyenlő, de egyes emberek egyenlőbbek a többinél? Levelének elején Vidovszky elárulja, hogy hallott "csiripelni holmi fizetett hirdetésrő".l Valóban: egy éve néhányan többhetes sajtóhadjáratban igyekeztek megleckéztetni kilenc zenekritikust (köztük e sorok íróját). A lecke legfontosabb memoritere így hangzott: a vélemény szent és szabadon kinyilvánítható. Minket erre már akkor sem kellett tanítani, tudtuk ezt rég, kioktatás nélkül is. Most azonban elbizonytalanodtam: érvényét vesztette a tavalyi tananyag?

Csengery Kristóf