Kezdődjék a kritika azzal, ami nem minősült kuriózumnak ezen az estén: Sibelius Hegedűversenyét orosz vendégművész szólaltatta meg. Az igazat megvallva magam e művet szívesen látnám azok sorában, melyek csak elvétve bukkannak fel a koncertműsorokon: az elmúlt esztendőkben jó párszor hallottam (olyan jelentős muzsikusok hangszerén is, mint Gidon Kremer vagy Vagyim Repin), de egyetlen tolmácsolás sem győzött meg a darab értékeiről. Nem csoda, ha ilyen előzmények után egy újabb találkozás sikerét már azon mérem, megtörik-e a jég, képes-e az újabb pártfogó hatékony érveket felsorakoztatni a kompozíció kvalitásai mellett. A 33 éves, moszkvai születésű SZERGEJ KRILOV, Leonyid Kogan, Szergej Kravcsenko és Salvatore Accardo egykori tanítványa feltétlen odaadással szolgálta a darab sikerét, de erőteljes, markáns hangja, teherbíró technikája, virtuozitása és szuggesztív zeneisége sem feledtette a d-moll koncert szegényes invencióját, egysíkú harmóniavilágát és skálamenetekre-harmóniafelbontásokra alapozó dallamosságának naivitását. Széttárhattuk a kezünket: hallottunk egy jelentős hangzásigényről tanúskodó, drámai elemekben bővelkedő nyitó Allegrót, egy lírai Adagiót és egy tüzesen-táncosan értelmezett finálét, sokat mégsem tudtunk meg Krilovról - közénk állt a jellegtelen mű.

Ami a ritkaságokat illeti: annak számított mindjárt a nyitószám, Brahms Goethe-megzenésítése, A párkák éneke (1882). Nem könnyű ezt a kompozíciót vonzón felmutatni: hangzása egyszerre túl mély (duplázott alt és basszus szólam a hatszorosan osztott vegyes karban) és túl magas (sok kényelmetlen részlet a szopránban), emellett a mű tartalma elvontan filozofikus, szépsége zárkózott, nem keresi a közönség kegyeit. Kocsisnak a zenekar és a NEMZETI ÉNEKKAR (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS) élén nyújtott teljesítménye joggal nevezhető korrekt, de nem tökéletesen kiérlelt tolmácsolásnak, mely azonban közvetítette a Gesang der Parzen emocionális tartalmait. Alighanem ugyanez a minősítés: a korrekt illik a második rész élén hallott Stravinsky-opusz, a Konsztantyin Balmont versét feldolgozó Csillagarcú (Zvezdolikij, 1913), valamint Schoenberg saját szövegű sorozata, a Három szatíra (1925) megszólaltatására is. Az előbbiben a Nemzeti Filharmonikusok férfikara hitelesen képviselte a különös harmóniavilágú tétel távolságtartását és titokzatosságát, az utóbbiban a vegyes kar és a zenekar tagjaiból alakult kamaraegyüttes pontosan találta el a kritikai-ironikus, zsurnalisztikus hangot - ám mindkétszer fedetlenül maradtak az illesztékek, mindvégig érzékelhető volt bizonyos nyerseség-vázlatosság, amely nyilvánvalóan a szokatlan stílussal való ismerkedés számlájára írható.

Ravel két műve, az Antik menüett és a Spanyol rapszódia hangzott fel ezen az estén a legszerencsésebb csillagzat alatt. E két mű előadásakor Kocsis Zoltán vezénylete nyomán maradéktalanul érvényesült a Nemzeti Filharmonikusok játékának minden erénye: a vonósok puha tónusa, a fúvósok hajlékony dallamjátéka, az alkalmazkodóképesség, az egyéni kezdeményező kedv és a dinamizmus. Ravel kompozíciói közül választotta Kocsis a ráadást is: a Bolero aligha olyan súlyú és jelentőségű mű, amelyhez illő volna a függelék szerény státusza - a főzeneigazgató ezúttal nyilván kárpótlásul szánta azoknak, akik a műsor nehezen emészthető részét csekély lelkesedéssel fogadták. Más szavakkal ugyanazt kell elmondanom e tolmácsolásról, amit az Élet és Irodalom kritikusa, Halász Péter pár nappal a koncert után már összefoglalt: bennem is csalódást keltett a sok pontatlansággal, gikszerrel tarkított, egészében véve hevenyészett benyomást keltő produkció, ám a fő problémát magam is mindenekelőtt az értelmezésben látom - abban a könnyedén ringatózó, játékosan magakellető, szórakoztatózenei olvasatban, amely ezt a démoni szuggesztivitású, nagy művet alkalmi hatásdarabként tálalja, megfeledkezve a Bolero hipnotikus erejéről, feszes-arisztokratikus tartásáról és éjsötét erotikájáról. (December 6. -Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Csengery Kristóf

A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR őszi bérletének harmadik hangversenye hagyományos felépítésű, de érdekes összeállítású koncertet ígért. Két Beethoven-mű - a Coriolan-nyitány és a 4. szimfónia - között Mozart G-dúr zongoraversenye (K. 453) hangzott el. Érdeklődve vártam, hogy a szimfonikus együttessé bővített kamarazenekar karmester nélküli előadásában hogyan szólal meg a koncertgyakorlatban igen mostohán kezelt B-dúr szimfónia és az értelmezés számára oly sok lehetőséget felkínáló nyitány. De mindezeknél erősebben vonzott erre a koncertre PAUL BADURA-SKODA vendégjátéka. A világjáró zongoraművész a közelmúltan ünnepelte 75. születésnapját, s a jubileum a 2003-as koncertévadban a világ számos pontján kínált alkalmat arra, hogy köszöntsék. Valóban hosszú és gazdag pálya áll mögötte, elég arra utalnom, hogy éppen fél évszázada debütált New Yorkban. A kor, a tapasztalat, a letisztulás, a bölcsesség páratlan előadásokat eredményezhet, különösen olyan szerző esetében, mint Mozart. Mennyi legenda született az idős kori Mozart-előadásokról! Bevallom, ezen a koncerten valamilyen csodára vártam. Nem a virtuozitás, nem az erő, nem a fölényes anyagismeret demonstrációjára, hanem valami nehezen megfogalmazható, de mindenképpen a lényegre irányuló muzsikálás felragyogtatására. Valami esszenciális tudásra, amely átparázslik a technika mára feltöredezett védőburkán. Nem ezt kaptam. Bejött a pódiumra egy kedélyes, kifogástalan modorú és szellemes úr. "Uraim, akkor Mozart?" - ezt a közvetlenséget sugározta mosolyával a zenekar felé. A közönség pedig a felszabadult zenélés ígéretét nyugtázhatta e mosolyban.

A zenekari expozícióba Badura-Skoda bele-bele játszott, igaz, ezt inkább csak látni lehetett, hallani nem. És vezényelt. Néha meglepően mást intett, mint ami aztán felhangzott. Fortét sejtető nagy gesztusára piano érkezett a válasz, és fordítva. A rutinos Liszt Ferenc Kamarazenekar szerencsére tette a dolgát. A zenekari expozícióban mutatott alkalmi zongorázás aztán értelmet nyert. Badura-Skoda a G-dúr zongoraversenyt rendhagyó szimfonikus műként fogta fel, melyben Mozart obligát zongoraszólamot írt elő. A szólista célja ezek után mi más lehetett volna, mint a zenekari anyagban való teljes feloldódás. E stratégiát mindenesetre védte, hogy a zenekar jól játszott. Miért kellene őket háttérbe szorítani? És még egy mozzanat igazolta (helyesebben: magyarázta) Badura-Skoda magatartását. A zenekari hangzásban való teljes feloldódásról hamar kiderült ugyanis, hogy az valójában a zenekari anyagban való elbújás, a zenekari anyagba való menekülés. Mert a technika feltöredezett védőburka alól ezen az estén nemigen akart átparázslani semmi. Legkevésbé maga a mű. És amíg a mű rejtve marad a hallgatóság előtt, addig nemigen nyílik lehetőség arra sem, hogy valami esszenciálisat mondjon róla a szólista. Magam annyit tudtam meg, hogy Badura-Skoda még most is nagyon szeret muzsikálni, és rajong Mozartért. De azt hiszem, ezt eddig is tudtam.

A szólista szerepét ambivalens módon megélő zongoraművész a hálás tapsot egy ráadással köszönte meg. A versenymű hatása alatt ezt a ráadást a meghasonlottság újabb megnyilvánulásának éreztem, hiszen Badura-Skoda Mozart üvegharmo- nikára komponált c-moll Adagióját játszotta (K. 617 - 1791). A zongora felső oktávjaiban üveg-harmonikaként csilingelő darab egyrészt finoman ingerelte a könnyzacskókat - a mester egyik utolsó darabjáról van szó! - másrészt érzékien jelenítette meg Badura-Skoda és a nagy fekete zongora nem éppen felhőtlen kapcsolatát.

Nem gondolom, hogy Beethoven 4. szimfóniáját nem lehet nagyszerűen eljátszani karmester nélkül. De a Liszt Ferenc Kamarazenekar produkcióját hallva az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy ez nem könnyű. Az érzékeny tempóváltásokra, a finom tempóingadozásokra, úgy tűnik, nem lehet az első hegedűs posztjáról mindenkit figyelmeztetni, marad az egy - amúgy jól megválasztott - tempó. Ám ennél is feltűnőbb volt a dinamika nyersesége. A vonós és a fúvós dinamika aránya (illetve aránytalansága) mind a négy tételre rányomta bélyegét. Egy kiváló vonós zenekart és egy nagyszerű fafúvós szekciót hallhattunk. Kár, hogy összjátékuk nem működött jól. A karmesteri kontroll egy ilyen aránytalanságot azonnal "lefülelt" volna. A zenei paraméterek megbízható felügyeletén túl az is a dirigens feladata, hogy biztosítsa a rögtönzés, a pillanatnyi beavatkozás lehetőségét, ébren tartsa azt a várakozásunkat, hogy itt és most bármi megtörténhet. És ezt a "bármit" a karmester személyiségétől, felkészültségétől függően fogadjuk vagy utasítjuk el. Ezzel a "bármivel", az előadás rugalmasságával adósunk maradt a Liszt Ferenc Kamarazenekar.

A legkiegyensúlyozottabb előadásban a koncert első száma, a Coriolan-nyitány hangzott el. Tömören fogalmazott, világos tagolású szimfonikus tételként állt előttünk a kompozíció. (December 7. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)

Molnár Szabolcs

Beethoven 9. szimfóniájának előadása mindig kemény dió - nemcsak azért, mert a mű súlya, terjedelme, megszólaltatásának nehézségi foka rendkívüli, de azért is, mert a koncertrendező számára alaposan feladatik a lecke: mit tűzzön műsorra a Nagy Mű előtt? Ismerjük a lehetséges válaszokat. A legbölcsebb alighanem az, aki semmivel sem akarja társítani a természeténél fogva magában állót, úgy véli tehát, Beethoven 9. szimfóniája elég egy estére. Szokás az István király-nyitányt a szimfónia elé illeszteni (rövid mű, s a két darab közötti tematikus megfelelés is frappáns). LIGETI ANDRÁS december közepén olyan 9. szimfóniát vezényelt, amelyet a hangverseny első részében egy Mahler-kompozíció előzött meg: a 10. szimfónia Adagio-tétele.

Szavakra próbálva fordítani a karmesteri döntés szótlan sugallatát, egyetlen értelmezést kockáztatok meg: aki a Beethoven-kilencedik elé a Mahler-tizediket illeszti, ezzel az (amúgy igen frappáns) ötlettel először talán azt kívánja megmutatni a közönségnek, mikor, mely műben jutott el fejlődésének egyik lehetséges végpontjára, "a térkép szélére" a klasszikus szimfóniairodalom, másodjára pedig azt, mi volt "a hosszú végjáték kezdete": oly sok konszolidált Mozart- és Haydn-szimfónia után melyik Beethoven-kompozícióban kezdett ketyegni a zenetörténeti bomlásfolyamat időzítő szerkezete. Előbb a végeredmény, azután az előzmény. Jó logika, s a két mű tempóját-karak- terét ismerve elmondható: a párosítás dramaturgiája is működik.

A MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR fiatal muzsikusgárdája az elmúlt években már sokszor bizonyította, hogy lelkes és tehetséges, fejlődőképes közösség. A Mahler-tizedik feladatával is elismerésre méltón birkózott az együttes: a produkcióból nem hiányzott a vonóstónus telítettsége, szépen kinyílt a kürtök hangzása, a fafúvós trillák fanyarságával sem maradt adós az előadás, amely egészében véve sikeresen érzékeltette a tétel nagy formátumát, gesztusainak súlyát, azt a minden tekintetben meghatározó végletességet, amely a művet fémjelzi. Nyilvánvalóan olyan produkció volt ez, amely az elkövetkező évek során "munkában marad", de a jelek szerint érdemes rajta dolgoznia az együttesnek.

Beethoven 9. szimfóniájának hallgatója érezhette, hogy Ligeti András célja nem a mű interpretációs hagyományainak újraértékelése, inkább egy érvényes, a közönséget megszólítani képes Kilencedik, amely a kompozíció klasszikus előadásainak nyomvonalán halad. Határozottan összefogott és erőteljes, tömör hangzású és markáns ritmizálású nyitótétel után igen jól elkapott tempójú, feszes és energikus scherzo következett, melyben a karmesternek sikerült összeegyeztetnie a fegyelmet a temperamentummal. Az Adagio lejtésében és lélegzetvételében mindvégig jelen volt a vokális ihletésű dallamok végtelenségének illúzióját keltő folyamatos játék igénye. A fináléban rangjához illő színvonalon szerepelt a MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA (karigazgató: STRAUSZ KÁLMÁN). A négy szólista közül SZABÓKY TÜNDE hangjának vivőerejével tűnt ki, ám a magasságokkal olykor küzdeni kényszerült; VÁRHELYI ÉVA hozzájárulásáról csupán annyit mondhatok, hogy kulturáltan kidolgozott, alkalmazkodó szólammal illeszkedett a kvartettbe (az Örömódában mindig az alt teljesítményét legnehezebb megítélni, mivel Beethoven őt látta el a legkevesebb egyéni megmozdulás lehetőségével). MUKK JÓZSEF tenorja imponáló biztonsággal szólalt meg és még a rettegett Froh, froh... szakaszban sem okozott csalódást, a hangjával-kultúrájával máskor oly sok örömöt szerző KOVÁCS ISTVÁN azonban ezúttal, úgy látszik, halványabb napot fogott ki - a tétel vokális részét megnyitó O Freunde... recitativót bizonytalankodó intonációval indította, s később is adós maradt a szuverén, jelentős éneklés élményével. (December 17. -Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

Ajándék, mellyel meglepem... - az ötven éves SCHIFF ANDRÁS (1953. XII. 21.) előadóművészhez illőn nem maga-magát lepte meg, hanem a budapesti közönséget: egy olyan hangversennyel, amelyen intellektuális és technikai teljesítménye, játékának ereje és szuggesztivitása (s ezt a nagy viszszatérés, 1986 karácsonya óta eltelt tizenhét év Schiff-koncertjeinek ismeretében nem csekélység leírni) talán az eddigieket is felülmúlta. A közönség a meghirdetett bérletekből már régen tudta és számon tartotta, hogy a művész a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR élén Beethoven összes zongoraversenyének megszólaltatására készül - olyan koncerteken, amelyeket nemcsak az tesz különlegessé, hogy Schiff két, illetve három versenyművet játszik el egy estén (2003. december 19-20.: C-dúr és Esz-dúr; 2004. április 2-3.: B-dúr, c-moll és G-dúr), hanem az is, hogy a magánszólam előadása mellett a kíséretet adó szimfonikus együttes irányítására is ő vállalkozik.

A decemberi fellépés műsora a két legnagyobb terjedelmű monstrumot állította egymás mellé: mind a C-dúr, mind az Esz-dúr versenymű időtartama közel negyven perc. Már e két kompozíció egymást követő előadása is óriási állóképességet követel, Schiff azonban szünet nélkül szólaltatta meg a két opuszt, búcsúzóul pedig egy teljes (igaz, csak kéttételes) Beethoven-szonáta, az op. 90-es e-moll mű ráadásával toldotta meg az est élményét. A C-dúr és az Esz-dúr koncertet látva a műsorlapon, magam először kissé furcsálltam: ha már a művész a beethoveni versenymű fejlődésének kezdetét és végét állítja egymás mellé, miért nem az igazi első zongoraverseny képviseli a kezdeti fázist, hiszen a C-dúr köztudottan csupán papíron, sorszámát tekintve az, a tényleges kronológia szerint Beethoven a B-dúrt írta meg először. Schiff zongorajátéka azonban sugallt egy lehetséges értelmezést, amely szerint nagyon is logikus e két opusz párba állítása.

Mint már említettem, mindkét mű arányai impozánsak, Schiff előadásmódja azonban a szokottnál is nagyobb nyomatékot helyezett arra a körülményre, hogy a rendkívüli terjedelemhez e két kompozícióban rendkívüli erő is csatlakozik: a gesztusok, a hangsúlyok, a drámai kontrasztok hallatlan intenzitása, a zenei megnyilvánulásokból kiáramló, sőt szinte szeizmikus erővel feltörő, elképesztő energiatartalom. Ennek a lenyűgöző (ezúttal valóban volna értelme-tartalma az elkoptatott fordulatnak: székhez szegező) erőnek két arcát, két magatartásformáját mutatta fel egymást kiegészítő ellentétpárként Schiff a két alkotásban. A C-dúr zongoraverseny saroktételei minduntalan az erővel párosuló játékosság, humor, sziporkázás jelenlétére figyelmeztettek Schiff ujjai nyomán. Az Esz-dúr koncert pedig ezúttal fokozottan az erővel párosuló méltóság, grandiozitás, uralkodói pompa jegyében szólalt meg.

Schiff játékában azt a különleges egyensúlyt ünnepelte a közönség, amelynek jelenlétére legutóbb Grigory Sokolov hangversenyén figyeltünk fel. Most is ugyanazt élhette át a jelenlévő: az ösztönöknek az a rendkívül határozott érvényesülése, amely ennek a két előadásnak oly ellenállhatatlan sodrást kölcsönzött, szokatlanul élesen működő művészi tisztánlátással és arányérzékkel párosult - így történhetett meg, hogy a kivételes intenzitás soha nem terelte az előadói döntéseket a túlzások zsákutcájába. Ezen az estén minden nagyszabású volt, de semmi nem volt aránytalan. Schiff András tökéletes technikai kidolgozással, plasztikus-kommunikatív hangon, tagoltan, pontosan - és nem utolsósorban: köznapi ésszel alig felfogható állóképesség birtokában - játszotta végig a két versenyművet.

Ismeretes az a gondolkodásmód, mely aggódik, ha azt hallja, hogy egy versenymű szólistája maga vezényli a zenekart is: attól tart, a produkció értékei két szék között a pad alá esnek - a hangszerjátékos figyelmét a zenekar eltereli a saját szólamáról, saját szólama meg a zenekar vezényléséről, s végül a túlvállalásnak mindkét minőség csak kárát látja. Bizonyára akadnak stílusterületek, művek, hangszerek, amelyek esetében rejthet igazságot az effajta spekulálás (Brahms Hegedűversenyét vagy Stravinsky Zongoraversenyét például nyilván valóban érdemesebb karmesterrel játszani), itt és most azonban nemcsak pompásan, veszteség nélkül funkcionált az elképzelés, de határozottan úgy éreztem, a "központosított monarchia" gondolata zártabb áramkört eredményezett: olyan szoros, figyelemmel (és örömmel!) teli, termékeny kamarazenei kapcsolatot szólista és zenekar között, amely nagymértékben hozzájárult az interpretációk egységéhez és hatásosságához. Schiff karmesternek is kitűnő: mozdulatai plasztikusak és mentesek minden fontoskodástól, a lényeget közvetítik, de semmit nem magyaráznak túl - a gesztusokba foglalt információmeny- nyiség épp annyi, ameny- nyire a muzsikusoknak szükségük van. (December 19. - Olasz Intézet. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Különlegesen szép műsorával népes hallgatóságot vonzott FRANKL PÉTER zeneakadémiai szólóestje: a 19. századi válogatásban csupa olyan szerző és olyan mű szerepelt, akiről és amelyről a zongoraművész egyéniségét ismerő közönség előzetesen joggal gondolhatta, komponista és alkotása harmonikusan illeszkedik majd Frankl előadói alkatához - ahhoz az évtizedek óta jól ismert, közvetlen természetességhez és elektromos feszültséggel telített, sziporkázó temperamentumhoz, amely Budapest egyik kedvenc muzsikusát jellemzi. Ez alkalommal azonban a hangzó végeredmény csupán részben igazolta a várakozásokat.

Schuberttel kezdődött az est: a kései, nagy szonáták hármasával egyívású - és tartalmának súlya-gazdagsága révén rangban is velük azonos polcon álló - Három zongoradarab (D. 946) hangzott fel Frankl műsorának élén. Kedvező jelként értékelhette a hallgató azt az atmoszférát, amely szinte az első pillanatokban megszületett a zongoraművész ujjai alatt: azt a bensőséges, mondhatni családiasan meghitt hangulatot, amely a házi muzsikálás emlékét idézte fel a Zeneakadémia nagytermében. Sajnos azonban az intimitás kissé sápadt billentéssel és hétköznapi karakterizálással párosult, holott Schubert darabjait (s kiváltképp a késeieket) hallgatva az ember azt várja, hogy az előadás minden hangban valami véglegeset és egyetemes érvényűt közöljön - elvégre a darabok is folyvást ezt teszik.

A szünet előtt következett a koncert nagy próbatétele, minden zongoraművész egyik legveszélyesebb birkózópartnere, a Szimfonikus etűdök. Schumann 13. opuszát Frankl Péter a variációs sorozat nagy ívének hiteles felrajzolásával, a ciklushoz illő fokozással és nem csekély hévvel tolmácsolta, ezúttal azonban kétféle szempontból is hiányérzettel hallgattam a tételsort: a változatokat nem kísérte a grandiozitásnak az a magatartásformája, amely a Szimfonikus etűdök tartásához, szuggesztivitásához nélkülözhetetlen - és bevallom, a kompozíció közismert tour de force jellegével összemérve a technikai kidolgozást sem éreztem elég reprezentatívnak.

Szerencsére a második részben éppen az az egymásra találás történt meg sikeresen, amelyet a korábban megszólalt kompozíciókban e sorok írója hiába várt. Úgy látszik, Frankl Péter aznap esti diszpozíciója nem Schubertre és nem is Schumannra termett - alkalmas volt viszont arra, hogy ihletetten játsszon Chopint. Ihletettség és felszabadultság - ez volt a kulcsfogalom az f-moll fantázia (op. 49) esetében, amelyben mindenekelőtt Frankl játékának lírája, billentésének végre megszülető közvetlensége ragadott meg; elegancia és szabadság, a rögtönzés illúzióját keltőn lélegző zongorajáték jellemezte előadásában a Négy impromptu megfogalmazását, végül igazi finálé gyanánt, virtuózan és gazdag hangzással játszotta az Andante spianatót és a Nagy polonézt (op. 22). Ínyenceknek szánt zenetörténeti "lábjegyzet" volt a koncert főszövegéhez mindkét ráadás, "ami a művekből kimaradt" jeligére: Frankl először megszólaltatta a schuberti Három zongoradarab első, esz-moll tételéből a szerző által eredetileg kihagyott, a posztumusz első kiadásban azonban Brahms által a darabba visszahelyezett második epizódot, majd a Szimfonikus etűdök Schumann által talonba tett részei következtek. Frankl Péter a ráadások egyikét kollégájának és barátjának, az ötven esztendős Schiff Andrásnak ajánlotta. (December 21. -Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft. -Jakobi Koncert Kft.)

Hiába kutatok emlékezetemben (s a kritikagyűjteményeket is hiába lapozom), nem sikerül felidéznem olyan budapesti hangverseny emlékét, amelyen valaha is RÁNKI DEZSÕ előadásában hallottam volna Brahms B-dúr zongoraversenyét. Ránki nagyszerű Brahms-játékos, de úgy látszik, ez a hatalmas arányokkal büszkélkedő, érett alkotás eddig elkerülte. A karácsony előtti napok várakozásteli feszültségét fokozta az a hangverseny, amelynek műsora a B-dúr koncertet ígérte. Különlegesek voltak a körülmények is: a kíséretet a NEMZETI FILHARMONIKUSOK szolgáltatták, Ránki hajdani zongoraművész fegyvertársa, KOCSIS ZOLTÁN vezényletével - azon a esten, amelyen az egykor Székesfôvárosi Zenekar néven megalakult, majd sok évtizeden át Állami Hangversenyzenekarként működött együttes fennállásának 80. évfordulóját ünnepelte. (A műsor élén a zenekar igazgatója, Kovács Géza emlékezett meg a jubileumról, rövid beszédben méltatva az ÁHZ-NFZ jelentőségét, felvillantva a nyolc évtizedes pályafutás néhány fontos pillanatát.)

Ránki Dezső lelkesítően tolmácsolta a B-dúr versenyművet: előadását nagy formátum jellemezte, a ritmus fejedelmi indulatok belső feszítőerejé- ről tanúskodott, de ugyanakkor a dallamok tagolásában, a telt harmóniák erejében, a hangsú- lyokban mindvégig érzékelhette a hallgató a tudatosság, a fegyelem jelenlétét. Szenvedélyes és pontos zongorázás volt ez, amely célratörően formál, és zárt, határozott tételkarakterekben gondolkodik. Ránki plasztikus billentése nyomán körülhatárolt, tisztán csengő hang született, zenei magatartásában az a mentalitás uralkodott, amely minden kottafejet fontosnak tart, és valamennyiért felelősséget is vállal. A hangverseny piros betűs ünnep jellegét nyomatékosította, hogy a koncertmesteri teendők ellátására az együttes Kelemen Barnabást kérte fel: hallván a négytételes Brahms-kompozíció Andantéját s benne a mérsékelten ihletett szólócselló (Koó Tamás) párbeszédét az inspirálóbb partnert érdemlő zongorával, az a tapintatlan gondolatom támadt, hogy ez alkalommal talán inkább e mélyvonós poszton lett volna érdemes vendéget hívni.

Mozgékonyan játszó és tömör hangzású, viszonylag csekély létszámú zenekar élén vezényelte Kocsis Zoltán Schubert 6., úgynevezett "kis" C-dúr szimfóniáját. Poénokban gazdag, rendkívül életteli ritmusvilágú és mindvégig ízesen hangsúlyozott előadás - ez lehetne a produkció rövid jellemzése. A fürge tempókban minduntalan tánckaraktereket fedezhetett fel a figyelmes hallgató, a tételek hangulatában szerényebb dimenziók közepette folyvást tetten érhette a másik, a "nagy" C-dúr szimfónia témáinak, harmóniáinak készülődését. Kocsis Zoltán a mű olvasatában mindezek mellett érvényre juttatta azt a könynyedséget és csevegő hangot is, amelyet Schubert Rossinitől tanult. Mindez már átvezet az óévbúcsúztató ráadásokhoz: a Nemzeti Filharmonikusok tagjai egy Rossini-nyitánnyal és egy Strauss-kompozícióval kívántak kellemes ünnepeket a közönségnek. (December 22. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Többféle stiláris és zenetörténeti összefüggést is megvilágított a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR karácsonyi hangversenyein a műsor első fele. A bemelegítésként hallott két kompozíció ritkaság: mindkettő először szólalt meg az együttes előadásában. Nem csoda, hiszen a Debussyt és Ravelt megelőző francia zeneszerző-nemzedék képviselője, Emmanuel Chabrier afféle egyműves alkotó: ha nevét halljuk, önkéntelenül is España című szimfonikus kompozíciójára gondolunk - arra a műre, amellyel mintegy megelőlegezte a két imént említett, nagy utódnak az ibér kolorit iránti, számos műben megmutatkozó lelkesedését. FISCHER IVÁN ezúttal nem ezt az emblematikus opuszt választotta Chabrier-tól, hanem két kuriózumszámba menő miniatűrt: az Idill című karakterdarab alkalmat adott a karmesternek és zenekarának arra, hogy a bensőséges hangulatú tolmácsolás előtérbe állítsa a Fesztiválzenekar finom piano-játékát, a fátyolos pasztell árnyalatokban rejlő melankóliát. A következő Chabrier-tétel, az Habanera kellemes kontraszttal szolgált: az elomló lágyság után most a könnyed, rugalmas ritmika percei következtek - megfigyelhettük, Fischer milyen leheletfinoman árnyalja a dinamikát és milyen mikroszkopikus hajlításokkal hozza létre az agogika ritmikai lebegését. Az is feltűnő volt, milyen tudatosan rajzolja meg az előadás a szelíd Chabrier portréját: a habanera-ritmus kellemes dinamizmusával hatott, de sohasem volt pattogósan kiélezett.

A koncert szólistája, a középkorú amerikai hegedűs, MARK KAPLAN rendhagyó módon nem egy, hanem két produkcióval lépett közönség elé, és talán mondani sem kell, hogy a két mű párosítása is a zenetörténeti utalásokat magába foglaló műsorterv részét alkotta. Chabrier után szervesen folytatódott az est egy másik francia szerző, a fiatalabb kortárs, Ernest Chausson Poémájával. Ha Chabrier egyműves alkotóként él a köztudatban, hasonló státusz jutott Chaussonnak is - a most hallott zenekari kíséretes szólóhegedű-darab sikerével minden egyéb kompozícióját háttérbe szorítja. Mark Kaplan és Fischer Iván érzékeny kézzel tapintott a Poème kettős stiláris gyökérzetére: arra a sajátos keverékhangra, amelyet a franciás kifinomultság és a Wagner-rajongó Chausson végtelen dallamainak élénken gesztikuláló, szecessziós indázata együttesen létrehoz. Kaplan kitűnő hegedűs: tisztán játszik, szép, bár nem különösebben egyéni hangon, s előadásmódja felszínre segítette a darab érzelmi telítettségét, sőt érzékiségét is, megteremtve azt a fülledt atmoszférát, amely e romantikus témájú, de a romantikán már túlmutató, különös programzene sajátja. Chausson után Bartók Béla Fiatalkori hegedűversenye következett. Aki ismeri a Geyer Stefinek ajánlott korai darabot, máris elégedetten bólinthat, és hasonló elégedettséggel hallgathatta a két tételt Kaplan megfogalmazásában: valóban, itt is jelen volt a francia hatás, amelyet erőteljesen átszínezett Wagner eszmei jelenléte s az ő zenéjéből leszűrt dallamalkotási elvek és vezérmotívum-technika meghatározó szerepe; az előadás itt is a versenymű alapközegeként reprodukálta a szecesszió törékeny-dekoratív, ám egyszersmind bőbeszédű zenei nyelvét. Mark Kaplant hallgatva egyetlen hiányérzetem maradt: a makulátlanul kidolgozott technikájú, virtuóz hegedűs kulturáltan játszik, produkciói mentesek mindenfajta stiláris vagy ízlésbeli kisiklástól, az általa képviselt nagyságrend azonban nem ejt rabul sem személyes varázsával, sem szuggesztivitásával.

Ami a szuggesztivitást illeti, ebből igazán bőven jutott a második részben megszólaltatott kompozícióba. A szünet után a franciás kifinomultságot éles váltással német energia és humor követte: Beethoven 4. szimfóniája. Fischer Iván vezénylése pompásan illusztrálta annak a sokat emlegetett tételnek az igazságát, mely szerint érdemes jobban odafigyelni Beethoven viszonylag keveset játszott, páros számú szimfóniáira: a 2.-ra, a 4.-re és a 8.-ra. Csupa temperamentum volt az előadás. Fischer értelmezése két fontos mozzanatra is felhívta a figyelmet. Egyrészt következetesen kidomborította az elegánsan formált, higgadtan ará- nyos dallamok és az erőteljes crescendókban és éles hangsúlyokban megnyilatkozó, hirtelen összesűrűsödő indulatok egyidejű, egymással feleselő jelenlétét. Másrészt egyszerre utalt a textúra , illetve a mozgásformák klasszikus könnyedségére és ugyanakkor a stílusnak olykor egészen a romantikáig előremutató jellegzetességeire. Egy klaszszikus szimfónia után mi más is lehetett volna az első ráadás, mint a Klasszikus szimfóniának, Prokofjev művének szellemesen karikírozva tolmácsolt Gavotte tétele, ezt követően pedig Fischer Iván és a Fesztiválzenekar egy újabb pikáns desszerttel, Johann Strauss Par force című galoppjával kívánt boldog új évet a közönségnek. (December 27. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Az újév első napjaiban KOCSIS ZOLTÁN szólóestje mintha folytatta volna azt a koncepciót, amelynek szellemében a művész tavaly májusi, kongresszusi központbeli koncertjét építette fel. Az alapötlet akkor is, most is Beethoven és Schubert zenéjének párosítása volt: tavaly Beethoven op. 90-es e-moll szonátáját Schubert 566-os Deutsch-jegyzékszámú, azonos hangnemű és műfajú kompozíciója követte, amely ráadásul a Beethoven-műhöz hasonlóan kéttételes, fináléja pedig feltűnő tematikus és hangulati rokonságban áll a Beethoven-szonáta zárótételével. Azon a koncerten a második részben hallottuk még Schubert posztumusz B-dúr szonátáját is. Január elején egy rendkívül frappánsan kigondolt műsor két, azonos elvek szerint felépülő része kapcsolódott egymáshoz: a koncert első és második felében egyaránt egy-egy korai, moll hangnemű Beethoven-szonátát követett egy-egy kései Schubert-sorozat - a bevezetőül megszólalt op. 10. no. 1-es c-moll szonátára a D. 899-es Négy impromptu válaszolt, a szünet után pedig az op. 2. no. 1-es f-moll művet követte a Deutsch-jegyzék szerinti 935-ös impromptu-sorozat négy tétele. Az 1790-es évek korai Beethoven-zenéjének dacos indulatokat jócskán magába sűrítő drámai- sága állt tehát szemben ez alkalommal az 1820-as esztendők végén, nem sokkal Schubert halála előtt keletkezett, egytételes karakterdarabok filozofikus lírájával (amely persze, tegyük hozzá mindjárt, szintén bőven tartalmaz drámai, sőt epikus elemeket is).

Mielőtt a hangverseny tapasztalatairól beszámolnék, rövid kitérőt szeretnék tenni, hogy megvilágíthassam, milyen értékrendhez igazodom, amikor Kocsis Zoltán játékáról írok. Tisztességes kritikus egy művészt, legyen az alkotó vagy előadó, mindig saját lehetőségeinek keretén belül szemlél, az általa korábban felmutatott optimális teljesítményt véve a mérlegelés alapjául. Magam tehát Kocsis Zoltán zongorázását csak Kocsis Zoltán mércéjével mérhetem. Az 1970-es évek elején ez a hangszer- játék túlmutatott önmagán: egy muzsikusi szemléletet képviselt, amely paradigmaváltást eredményezett a magyar zeneéletben. Kocsis, Ránki és Schiff fellépésével lassanként megváltozott a hazai zenei előadóművészet értékrendje: a magyar zenésztársadalom és persze a közönség igényesebb része hármuktól tanulta meg, hogy többé ne fogadjon el átgondolatlan produkciókat, ne tartsa az átszellemültség velejárójának a hangszeres kidolgozás pontatlanságát, ne tolerálja a művészi önkontroll hiányát. Ilyen értelemben sokan vagyunk Kocsis Zoltán tanítványai, fiatalabbak és idősebbek, gyakorló muzsikusok és zenehallgatók egyaránt. Tőle, az ő feszültségteli és emó- ciókban gazdag, de mindig az intellektus és a művészi bölcsesség által kiegyenlített játékából tanultunk zenét hallgatni, és ezt máig sem felejtettük el - ez a mércénk.

A januári szólóest számos emlékezetes pillanattal gazdagította a jelenlévőt. A problematikus mozzanatokkal kezdem, hogy a beszámolót a harmónia jegyében fejezhessem be. Megoldatlannak éreztem a két Beethoven-szonáta gyors saroktételeit, különösen a koncertet indító c-moll mű nyitó Allegróját és fináléját. Egy jól ismert, sőt tipikusnak tekinthető problémával szembesültünk ezekben, csak éppen Kocsisnál ilyesmire eddig ritkán akadt példa. A zene feszültségei átsugároztak az előadóra, szeszélyes játékot eredményezve, és erősen csorbítva a hangszeres kidolgozás tökéletességét. Ezekben a saroktételekben sűrűn találkozhattunk összekent harmóniafelbontásokkal, pontatlan nyolcad- vagy tizenhatodmenetekkel, olyan basszusokkal vagy akkordokkal, amelyek a túlságosan éles hangsúlyok hatására nyersen szólaltak meg. Általában hiányzott a gyors Beethoven-tételekből a kristályosan tiszta, csengő zongorahang, helyette a forszírozott, ám sajátos módon mégis színekben szegény billentés vette át a vezető szerepet. A legfőbb ne- gatívumnak azonban a két szonáta saroktételeiben talán nem is a gondatlan zongorázás összbenyomását éreztem, inkább azt, hogy ennek nyomán a tételek magatartásformája is megváltozott: a korai moll Allegrók dacos határozottságát homályos indulatok váltották fel.

A két Beethoven-mű lassú tételei sokkal kedvezőbben befolyásolták Kocsis Zoltán vérmérsékletét: a c-moll szonáta Asz-dúr Adagio moltójához érve a sok futam és díszítés kivitelezésében még mindig feltűntek elnagyoltságok, de a hangvétel már Beethovené volt, az f-moll szonáta F-dúr Adagiójában pedig megszületett az az átszellemülten befelé figyelő, csengő hangú zongorázás is, amelyet a nyolcvanas évek érett Kocsis Zoltánjának bécsi klasszikus produkcióiból jól ismerünk. Hasonlóképpen kellemes pillanatokat szerzett az f-moll mű menüettjének elegáns megformálása.

A két Schubert-impromptu-sorozat közül a szünet előtt megszólalt négy tétel most hallott olvasata több kétséget ébresztett, míg a második részben elhangzott négy impromptu vonzóbb emléket hagyott maga után - egészében véve azonban mindkét Schubert-műsorrész kiegyensúlyozottabb benyomást keltett, mint a Beethoven-szonáták. A c-moll impromptuben a hangzás és a zenei gesztusok hallatán támadtak kételyeim: a menetelő ritmusú zarándokdallam egy schuberti toposz része, többek közt a nagy C-dúr szimfónia vagy a kései B-dúr zongoraszonáta nyitótételében felhangzó főtéma rokona, hangvétele tehát epikus, Kocsis azonban oly mértékben a szimfonizmus felé tágította ki a zongorahangzást és oly sok drámai elemet vitt az előadásmódba, hogy elhomályosult a tétel alapkaraktere. Az Esz-dúr és a Gesz-dúr impromptu megszólaltatásának értékét hangszeres elnagyoltságok csökkentették: az előbbiben Kocsis Zoltán bravúrdarabhoz illőn gyors tempót vett, a triolákat azonban nem ritmizálta pontosan, inkább futamszerűen kiengedte ujjai alól, a Gesz-dúr darabban pedig a figurációs középszólam hangzott fel mindvégig pontatlanul.

A második impromptu-sorozatban nemcsak a technikai kivitelezés hatott pontosabbnak, de a zongorajáték hangvétele is közelebb hozta a hallgatót Schuberthez. A nyitó f-moll tételben nem is a feszes, pontozott ritmusú keretszakasz karakterére gondolok, inkább arra a költőiségre és már-már zenés színpadot idéző szituációteremtő képességre, amelyet a középrészben a figurációs kíséretet körülölelő bal- és jobbkézdallamok sejtelmes ekhóhatású, nem e világi párbeszédét közvetítve kamatoztatott Kocsis Zoltán. Ha azt állítanám, hogy ezen az estén a lassú és egyszerű, technikailag könnyű tételek hangzottak fel a leginkább varázslatos költőiséggel, akkor mondandómat pompásan illusztrálhatná a második sorozatbeli Asz-dúr impromptu sallangtalan előadása. A variációs B-dúr záródarabot is öröm volt hallgatni: az egyes változatokban az alaptéma metamorfózisai a végtelenre nyitottak ablakot Kocsis zongorázásában. (Január 4. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kf. - Jakobi Koncert Kft.)

Csengery Kristóf