Nem lesz könnyű megírni. Ma még túl sok a politikai elfogultság hozzá (akármelyik oldalról nézzük is a dolgokat), túl sok a harag, az ellenségeskedés. Pedig itt a lényeg. Ezek a paradoxonok jellemzik leginkább a hetvenes évek magyar zeneéletét. A Hatalom "támogat, tűr és tilt", homályos elvek alapján. Mert a Hatalom egyrészt elvont, megfoghatatlan: Kafka Kastélyában döntenek titokzatos hivatalnokok. Másrészt nagyon is egyéni arcokból áll. Elég tudni egy varázslatos hatjegyű számot (akkoriban még ennyiből állt egy budapesti telefonszám), s felhívható B elvtársnő, aki ügyes-bajos dolgokban olykor kegyet gyakorol. Vagy itt van A az ő mokány bajszával. Igazi kényúr, mint Pongrácz István Nedecen. Hol pénzt szór a nép közé, magához fogad jöttmenteket, hol pedig megnyomja az asztalon a titkos gombot, és az illetlenkedő Behenczy - zutty! - máris a pincebörtönben találja magát, Estella legyen a talpán, aki kimenekíti. Vagy említsük X-et, a bársonyszék egykori gazdáját, akihez hiába mentek annak idején a feljelentők? A ti dolgotok - mondta állítólag a buzgó misszionáriusoknak, akik meg akarták tisztítani a zen-buddhizmus mételyétől a magyar rónát. Intézkedjetek csak! Azok meg kénytelenek voltak lógó orral eloldalogni...

Szitha Tünde szól is erről, meg nem is. Mint a mesebeli Okos Lány. Nem kerüli meg a kérdést, és nem bonyolódik bele. Amikor először végigolvastam a 20 oldalnyi szöveget (további 12 oldalt tölt meg a műjegyzék, irodalomjegyzék és diszkográfia), hiányérzetem támadt. Másodjára végigfutva a tanulmányon viszont be kell látnom: ma körülbelül ennyi az, amire történész tisztességgel és biztonsággal vállalkozhat. Minden egyéb politikai vagdalkozás vagy apologetikus szerecsenmosdatás volna. A lényeg kirajzolódik ezeken a lapokon. Megismerünk egy muzsikust, aki nem volt sem kegyelt, sem üldözött, bár néha kegyelték (ritkán), máskor meg üldözték (gyakrabban). Lehetővé tették számára például, hogy Rómában tanuljon. Nem hálálta meg: hazatérve az ideológus elvtársak számára igencsak kellemetlen elveket kezdett hirdetni. Válaszként legközelebb nem kapott útlevelet. Ez azonban nem törte meg: eszébe sem jutott gazsulálni. Következetesen haladt a maga útján. Szitha Tünde könyvének legnagyobb erénye éppen az, hogy ezt a következetességet képes érzékeltetni.

Semmi sem tökéletes persze ezen a sártekén, s így e könyvhöz is akad néhány hozzáfűzni valóm. Isten látja lelkemet, nem szeretem az olyan kifejezéseket, mint például "időkezelés" (háromszor is előfordul, lásd a 10., 11. és 12. oldalt). Mi az? Az egyébként igen jó stílusban fogalmazott, olvasmányos, de nem nehézkes írásból kilógnak az efféle tudálékos, nagyképű szavak. A másik észrevételem Jeney egyik művével, az Aleffel kapcsolatos. Szitha Tünde természetesen hivatkozik Schönberg op. 16-os Öt zenekari darabjának középső tételére, amely vitathatatlanul ihlető forrása volt Jeney gondolatainak. Csakhogy a közkeletű tévedést írja le, mely szerint a Farben című tételben a zenei folyamatot "egy öt hangból álló alap-akkord különböző hangszerelésű hangzatai" alkotják. Ez egyáltalán nem így van. Eltekintve attól, hogy a cím sem egyszerűen Farben (öt változat létezik!), a mű lényege valójában egy igen érdekes polifon szerkezet. Ötszólamú harmóniákon belül sajátos imitáció viszi előre a folyamatot: minden szólam előbb fellép egy kis-, majd le egy nagyszekundot. Amikor ez mind az öt szólamban lejátszódott, a kiinduló akkordnál félhanggal mélyebbet kapunk. A darab egy ponton kvartnyit felfelé modulál, és innen lépésről lépésre éri el a kiinduló helyzetet. Ez a legfőbb rétege, ehhez társulnak "szabadon" komponált különleges figurák (nagyjából olyanok, mint Bartóknál Az éjszaka zenéjének neszei). A hangszín váltakozása kétségkívül fontos és feltűnő a mű elején, de a kezdő akkordot összesen kétféle hangzás ismételgetésével halljuk egy ideig. S a továbbiakban sincs "következetes" hangszínváltakozás. Ez semmiképp sem példa a sokat emlegetett Klangfarbenmelodie-ra! (Vagy csak nagyon primitív példa.) Nota bene: a művet első változatában Schönberg még azelőtt komponálta, hogy megírta volna összhangzattan-könyvét, amelynek végén a Klangfarben-teóriáról szól. Ettől függetlenül Jeney számára természetesen lehetett kiinduló ötlet a hangszínváltogatás op. 16-ban ta- pasztalható kezdeti mintája: végtére is olykor elég egy szikra, hogy a fantázia lángot vessen. Hozzátehetnénk még az Alef alaphangzata nyomán írt további Jeney-kompozíciókhoz, hogy a jelenleg is készülő, hatalmas főmű, a Halotti szertartás zenei anyagában is felfedezhető a tizenkét hangú, sajátos felépítésű Mutterakkord.

Erősen korlátozott terjedelemben (ne feledjük: a Mágus-sorozat minden kötete 32 oldalas) nyilván nem lehet és nem is kell minden darabról részletesen írni. Mégis úgy gondolom, a Jeney-életművet bemutató kötetben jóval többet ért volna futólagos említésnél a Végjáték. Nem csak azért, mert a feljelentősdi (melyet a könyv persze meg se említ) ezzel esett meg. Lényegesebb, hogy az a bizonyos "időkezelés", "időszervezés" vagy mi - szóval az a jelenség, amit ezek a varázsigék takarnak -, ha nem tévedek, az egyszerű olvasó számára legtisztábban és legérthetőbben éppen ezzel az (első akkordjától eltekintve) egyszólamú kompozícióval szemléltethető. Fontosnak gondolom a jószerivel meg sem említett Üvegekre és fémekre című elektronikus opuszt is. És nem értek egyet a Daisy kurta-furcsa elintézésével. Az Esterházy Péter könyve nyomán írt opera egyetlen rövid mondatnyit kap, egy hosszabb gondolat közbevetéseként. Lehet, hogy nem tartozik a Jeney-életmű legfontosabb alkotásai közé. Lehet, hogy kudarc a szerző pályáján. De akkor ezt is le kell írni. Elvégre nem egy parányi kamaradarabról, hanem operáról van szó...

A sorozat 22. kötetének különös előtörténete van: Sugár Rezsőről Szekeres Kálmán tervezett monográfiát. Az 1962-ben befejezett írás végül gépiratban maradt, Sz. Farkas Márta egészítette ki a Mágus Kiadó számára. Nem tudom, a régi szöveg menynyire maradt érintetlen: mindenesetre a kötetben az olvasó nem érez különösebb stílustörést, szemléletmódbeli váltást. Hiába telt el több mint négy évtized, Sugár ötvenes-hatvanas években alkotott műveit alapjában véve ma sem kell másként értékelnünk, mint ahogyan azokat annak idején értékelte egy érzékenyebb és a szerző művészete iránt elkötelezett kortárs.

Sugár Rezső nem tartozott sem a forradalmárok, sem az őskonzervatívok közé. Hunyadi-oratóriuma azon kevés művek egyike, amelyek annak ellenére maradandó értéknek tekinthetők, hogy az ötvenes években még a Kastély bürokratáinak is elnyerték tetszését (lásd erről a nagyhatalmú Szabó Ferencnek a könyvben idézett nyilatkozatát). A Hősi ének ugyanis egészen egysze- rűen: jól megírt zene. Később Sugár eltávolodott ugyan ettől a stílustól - de nem nagyon messzire. Nála nem következett be olyan drámai stiláris fordulat, mint, mondjuk, Marosnál, Szervánszkynál vagy a valaha koreai kantátát komponáló Kurtágnál. Módjával alkalmazta a dodekafóniát, hatottak rá a lengyelek. Ennyi. Kitartott egyfajta szépségeszmény mellett. És mindenekelőtt tisztességes maradt, művészileg, emberileg. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy feladta a zeneakadémiai katedrát, amikor úgy érezte, immár nem képes követni azokat a divatokat, amelyek a fiatalok számára fontosnak látszanak.

A könyv egy rokonszenves alkotó portréját rajzolja meg. Ez legfőbb erénye. Gyengéje részben a tisztán életrajzi tények és a műismertetések egybemosásából fakad (erről egyébként más kötetekkel kapcsolatban a Muzsika 2003/11. számában már szóltam). Valahol ugyanis beszélni illik például nősülésről, válásról, új házasságról - az efféle mondatok azonban rendszerint sután hatnak a művekről szóló fejtegetésekbe beleékelve. Néhány esetben kifogásolható a fogalmazás. Zenéről írni - akik erre adtuk a fejünket, mindannyian tudjuk - nagyon nehéz. Röviden írni pedig szinte lehetetlen. Ilyenkor aztán előfordulnak efféle, információban szinte túltengő megállapítások: "az énekszólamok hol egyszerű, hol bonyolult szövedéke követi a versek mesevilágot idéző hangulatát" (10.). Vagy: "a zeneszerző stílusa két újabb vonással gazdagodott. Az egyik: tájékozottsága a színpadi zene világában [...] a másik: a zenekari hangszínek, hanghatások alkalmazásának bravúros készsége" (9.). Tájékozottság és készség mint stílusjegy... Azt sem tartom szerencsésnek, ha a monográfiaíró hangsúlyozza, a komponista műveiben a "szerkezet, a kompozíciós technika [...] csak eszköze és nem célja a zenének" (15.). Tessék már egy olyan alkotót mutatni, aki úgy gondolkodik (s ezt be is vallja), hogy a technika számára a végcél! A magyar nyelvű irodalom unos-untalan ismétli ezt a közhelyet, azt a látszatot keltve, mintha lennének valahol "rossz emberek", akik kizárólag azért írták-írják teli a kottapapírt, hogy szemléltessenek egy kompozíciós eljárást. Ez még a legvadabb szerialistákra sem igaz. Õk nyelvi egységet, stiláris tisztaságot szerettek volna elérni, "rendet" teremteni a hangok birodalmában, mert úgy hitték, ez a "rend" a maga módján "szép", és hat a hallgatóra. Tudom, hogy sokszor maguk a magyar komponisták pörgetik az imamalmot. A zenéről író történész elégedjen meg annyival, hogy idézi a szerző ide vonatkozó szavait, maga már ne álljon be a sorba.

"Panaszra nincs okom! Voltaképp elégedett és nagyon boldog vagyok: ha végigtekintek az elmúlt évtizedek műsorain, műveim megszólaltatásában engem semmiféle hátrány nem ért, darabjaim megszólaltak, sőt ami számomra legértékesebb, legtöbbjük több vagy nagyon sok előadást ért meg..." Lendvay Kamilló nyilatkozott így néhány évvel ezelőtt. A róla szóló monográfiával kapcsolatban sem lehet oka panaszra: Sz. Farkas Márta gördülékeny stílusú, informatív kötetben, ügyesen mutatja be a sikeres szerzőt. Néhány apróság mindössze, amit a kritikus kifogásolhat. Az egyik: az életrajzi rész túl gyorsan átsiklik a fiatal éveken. Csak annyit tudunk meg, az apa meghalt 1944-ben. Miután Lendvay 1958-ban írt Mauthausen című művét "önként a halálba menekülő" apja emlékének ajánlotta (lásd a 6. oldalon mondottakat), jó lenne valamivel többet tudni erről a komponistát nyilván mélyen megrázó tragédiáról. Homályos a monográfia ott is, ahol arról szól, Lendvayt "személyzeti" ok miatt nem mentették fel a katonaság alól (mint egyeseket). Mi lehetett ez az ok? Polgári származás (akármit takarjon is ez)? A 8. oldalon azt olvassuk, Lendvay életművében az 1962-es év választóvonal, "mint oly sok magyar kortárs esetében". Nemigen értem. Tény, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulója sokak életében jelentős változást hozott. De ez a változás másoknál nem köthető éppen az 1962-es esztendőhöz. Kurtág op. 1-es Vonósnégyesét már 1959-ben bemutatták. Szervánszky Hat zenekari darabja is korábbi. A Lendvayt ért hatásokról általában beszámol a könyv. Kimarad azonban egy véleményem szerint lényeges mozzanat: a repetitív zene hatása. Ez az irányzat részben az Új Zenei Stúdió bemutatói révén, részben (főként?) a 180-as csoport munkássága nyomán terjedt el nálunk. Lendvay azon kevesek közé tartozik, akik fogékonynak mutatkoztak a jó generációval fiatalabb muzsikusok körében hódító divatra. Nem hiszem, hogy ez restellnivaló volna - inkább érdemnek gondolom.

Olsvay Endre Bozay Attilát bemutató kismonográfiájáról összességében ugyanazt mondhatom, mint az eddig tárgyalt kötetekről. Alaposan felkészült, a komponista életművéhez és személyéhez kötődő író munkáját tarthatjuk a kezünkben. Valamivel talán több a szakkifejezés, mint általában a sorozat többi kötetében - érezhető, hogy ezúttal zeneszerző ír egy másik zeneszerzőről. Ezt azonban aligha nevezhetjük hibának. Két esetben merült fel bennem e tekintetben kétely: az egyik, amikor arról szól a szöveg, hogy bizonyos zenei játékmódok, effektusok "témaértékű entitásként" jelennek meg Bozay 1. vonósnégyesében (9.), a másik, amikor "ťföldúsítottŤ mozarti alapokon" álló zenekarról esik szó (a "földúsított" szó az eredetiben is idézőjelben áll - 21.). Több-kevesebb okkal minden eddigi kötet esetében szóvá tehettem volna, de talán ezúttal a szokottnál is több a példa a jegyzetelés hiányosságaira. A 15. oldalon ezt olvassuk: "A szerző többször elmondta, hogyan került kapcsolatba a citerával". Ide lábjegyzetet illene tenni, legalább két forrást megnevezve. Ugyanez a helyzet a "kritikusi visszhang" emlegetésekor (16.). Milyen visszhangról volna szó? Egyetlen kritikus vélekedéséről, vagy többekéről? Hol jelent az meg? Végül még egy adalék. A 25. oldalon arról esik szó, hogy Bozay Attila a ’90-es évektől szoros kapcsolatot tartott egy "kisegyházzal", a Magyar Vallás Közösségével. Olsvay ügyesen fogalmaz, nem értékel, csak a tényeket rögzíti. Helyesen teszi. Ma, napi politikai elfogultságok miatt nem szabad többre vállalkozni. De hát ezzel visszaértünk a bevezető mondatokban jelzett kérdésekhez.

Nem irigylem a jövendő zenetörténészeit.