Pedig aki meghallgatja ezt a négy kompozíciót, meggyőződhet róla, hogy Szőllősy azon kevés magyar zeneszerzők egyike, aki anyanyelvi szinten beszéli a zenekari nyelvet, nem véletlen, hogy máig gyarapodó életművének ezek a művek alkotják központi vonulatát. Õ annak ellenére par excellence zenekari szerző, hogy első megközelítésben ennek két tényező is ellentmondani látszik. Az első az a tudatos döntés, amellyel - úgy tűnik, egyszer s mindenkorra - lemondott az ütőhangszerek használatáról. (Egy régebbi interjúkötetben ezt a ’70-es évek európai avantgárd zenéjében eluralkodott divattól való tudatos elhatárolódással magyarázta. Ekkortájt jelentkeztek azok a második és harmadik vonalbeli divatos zeneszerzők, akiknél a "drámai hatás" kizárólagos eszköze a minél nagyobb létszámú ütőhangszeres csoport folyamatos "foglalkoztatása" volt.) Valószínűleg példa nélküli, hogy jelentős mai zeneszerző úgy tud jelentős zenekari műveket létrehozni, hogy azokból éppen a talán legjellemzőbb hangszercsoport, az ütőhangszereké hiányzik. (Ehhez a mondathoz retorikailag hozzátartozna: "anélkül, hogy a mű, illetve a hangzás ezt megsínylené". Azonban nem hallgathatom el, hogy ebben - a művek iránti minden tiszteletem, szeretetem és lelkesedésem ellenére - nem vagyok egészen biztos. Talán vannak a daraboknak olyan pillanatai, ahol az átgondolt és ökonomikus ütőhangszer-használat jól szolgálhatná a formát és a dramaturgiát anélkül, hogy hatásvadász vagy ízléstelen lenne.) Mindenesetre tény, hogy Szőllősy zenekari nyelve az ütők nélkül is maradéktalanul képes a zenei tartalom közlésére, és ez bizony hangszerelési bravúr. A másik tényező - a lemezen kamarazenekaron megszólaló művek esetében - a vívódás a kamarazenekari (azaz megsokszorozott vonósszólamokkal operáló), illetve az "ensemble" (azaz minden szólamot - így a vonósokat is - szólistára bízó) hangzás illetékessége között. Valószínűleg az az igazság, hogy Szőllősy szinte minden műve magán viseli annak nyomát, hogy szerzőjük alapvetően zenekari hangzásokban gondolkodik. (Magam többször vezényeltem ezeket a darabokat, néhányat mindkét verzióban, és én sem vállalnám a döntést egyik vagy másik megszólalási forma kizárólagossága mellett. Sőt inkább erénynek érzem, hogy mindkét mód lehetőséget ad a mű teljes értékű megszólaltatására, noha a hangzásban mindkét esetben értelemszerűen máshová kerülnek a dominanciák. Csak egy példa: az Elégia egyik fontos dramaturgiai pontján megszólaló dallam más hatást kelt, ha a kürthöz egyetlen szóló nagybőgő társul, mint amikor a vonószenekari baszszus szólam teszi ugyanezt.)

A lemezen a Musica per orchestra (1972) és a Sonorità (1974) a BBC Szimfonikus Zenekara tolmácsolásában hallható, Eötvös Péter vezényletével, a Musica concertante (1973) és az Elégia (1993) előadói a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok (a lemezborítón Budapest Chamber Orchestra néven), a karmester Wilheim András. A művek válogatásában mindenképp szemet szúr, hogy az egymás szomszédságában keletkezett első három opusz mellé egy húsz évvel később keletkezett negyedik társul. Nos, bizonyára "szemet szúr", de nem "szúr fület". Szőllősy rendkívül homogén, hosszasan és gondosan kiérlelt zenei nyelvének ékesszóló bizonyítéka, hogy a műveivel most először találkozó hallgató - feltéve, hogy a mellékelt információkat nem ismerve csak a zenét hallgatja - talán nem is hallja meg rögtön azt az időbeli távolságot, amit az életműben ez a húsz év jelent. (Később persze már könnyebb meghallani a formai-dramatur- giai gondolkodásnak azt az öregkori letisztulását, valamint a hangzásnak azt az áttetszővé válását, ami az Elégiában tetten érhető.) A művekről egyébként szinte illetlenség bármit is írni. Ha azt írom: biztos formaérzék, csalhatatlan ízlés, a drámai és a lírai kifejezésmód ideális aránya és egyformán magas színvonala, a tökéletes mesterségbeli tudás vagy a választott nyelv következetes csiszolása a végsőkig - még mindig reménytelenül messze járok attól, amit írnom kellene. Szőllősy András műveiben olyasmivel találkozhatunk, amit a fiatalabb pályatárs csak csodálhat, irigyelhet, és ami arra kell ösztönözze, hogy legalább megpróbálja megközelíteni. Valaki egyszer azt mondta: Szőllősy egyik legnagyobb erénye, hogy csak a jó műveit írta meg. Ehhez a telitalálathoz egy alkalommal azt tettem hozzá: volt lelki ereje, morális tartása, bízott annyira magában és a tehetségében, hogy tudott hallgatni olyankor, amikor a megszólalás - külső vagy belső okokból, esetleg mindkét okból - nem volt aktuális. Többek között ez is hitelesíti minden megszólalását.

A kiadó részéről kétségtelenül némi bátorság kellett ahhoz, hogy a két zenekart ugyanarra a lemezre szerkessze. Eötvös Péter egyszer azt mondta nekem: "a BBC olyan zenekar, amelyik koncertszínvonalon blattol". Gyanítom, hogy ezeket a felvételeket még némi próba is megelőzte, mindenestre újra megcsodálhatjuk a zenekari hangzás - magyar viszonylatban legalábbis egyelőre utolérhetetlennek tűnő - minőségét, tökéletes kiegyenlítettségét. A formálás arányossága, a feszültségek és oldódások precíz programozása és kivitelezése, az effektusok ízléses és stílusos megformálása már bizonyára a karmestert is dicséri. Ha valaki mindenáron valami negatívumot keres a két előadásban, talán éppen a profizmus - no és a két ország teljesen eltérő zenei hagyománya - számlájára írhatja a valóban bensőséges, személyes hang időnként tapasztalható hiányát. A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok interpretációinak viszont éppen ez utóbbira, a személyességre való nagyfokú törekvés a legszimpatikusabb vonása. Wilheim András legalább olyan bensőséges viszonyban áll Szőllősy zenéjével, mint Eötvös, a tempók, karakterek mind a helyükön vannak, intelligens a formálás. A zenei kifejezés, közlés terén azonban már időnként szükség lehet a hallgató jóindulatú képzelőerejére, hogy áthidalja a hangképzés olykor észlelhető tökéletlenségéből származó kompromisszumokat. Különösen a vonóshangzás terén nincs a két zenekar "azonos súlycsoportban", de a fúvós hangszerek némelyikénél is előfordulnak olyan szólórészek, amelyek esetében a bátortalanság és önállótlanság valószínűleg a - részben a stílusbeli szokatlanság és a gyakori szólófeladatok hiányából is adódó - hangképzési korlátok számlájára írható. Ennek ellenére minden tiszteletet megérdemel az a fiatal kamarazenekar, amelyik rendszeresen szólaltat meg kortárs műveket is, ráadásul úgy, hogy nélkülözi mindazt a rendezett hátteret (természetesen az anyagiakat is beleértve), amely nem csak a BBC-nek, de számos magyar zenekarnak is rendelkezésére áll. (Ismétlem: ha nem a BBC hangzásával kellene összevetni, bizonyára még több dicséret jutna a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusoknak, hiszen "magyar viszonylatban" - bár elfelejthetnénk már végre ezt a fordulatot! - bármelyik zenekarral összevetve emelt fővel vállalható produkciót hozott létre.)

Wilheim András nem csak karmesteri minőségben van jelen, ő írta a kísérőszöveget is, amely elgondolkoztató fejtegetéseket tartalmaz Szőllősy életművével - ezen belül kiemelten a "tradícióhoz" való viszonyával - kapcsolatban. A borító kivitelezése a BMC sorozatában eddig megjelent lemezekhez hasonlóan igényes és egyéni stílusú. Maga a fedélterv megint csak telitalálat, talán egyedül a Works for Orchestra and Chamber Orchestra címnél lehetett volna valami kevésbé közhelyszerűt, "poénosabbat" kitalálni. Annál poénosabb viszont a kép: Szőllősy az éppen aktuális kutya társaságában, ahogyan mostanában láthatjuk, szakállasan. Nagyszerűen elkapott pillanat, amiért mi, akik közelebbről ismerjük és szeretjük őt, még valamiért hálásak lehetünk: a kép tanúsága szerint ugyanis legalább abban a néhány percben, amikor a fotó készült, nem dohányzott...