Holott e feljegyzések jelentősége azért sem elhanyagolható, mert Járdányi sajnálatosan rövid kutatói pályafutása alatt nem jutott hozzá, hogy e számos apró megfigyelést tanulmányokká érlelje. Megjelent cikkei lényegében két témára készült variánsok: az egyik annak hangoztatása, hogy a típusokat, és nem az egyes népdalokat kell rendeznünk; a másik saját rendezési koncepciójának megokolása volt. Ha csak e cikkeket, illetve a cikkek gyakorlati illusztrációjaként vehető antológiát, a Magyar Népdaltípusokat ismerjük, álláspontja tételesebbnek mutatkozik, mint a napi munka közben készült feljegyzések tükrében.

A feljegyzések egyik része az egyes támlapokra rákerült futólagos észrevételekből áll, ezekben tehát az egyedi népdaladatok értékelése körüli meditációk kapnak írásos formát. A másik csoport nem egyes dallamokra, hanem a dallamok csoportjaira, lényegében az egyes típusokra vonatkozó kommentárok sorozata. A típusokat hol szabályos méretű nagyívek fogták össze, gondosan megírt címlapokkal, hol csak alkalmilag kézbe került cédulák, félbehajtott átütőpapír stb. Az empirikusan kialakított típuskötegek között azonban igen nagy számban (olykor tucatszám) szerepeltek halványabb vagy csupán formális hasonlóság alapján berakott egyedi támlapok.

A típuscímlapok nemcsak azért látszanak fontosabbnak, mert a népzene átfogó kategóriáit érintik, hanem azért is, mert nemegyszer hosszas fontolgatás eredményeit tükrözik. Az alábbi áttekintő ismertetésben csak e második csoportról lesz szó.

Beszámolóm előkészítéséül a magyar népzene "nem új" stílusának legfontosabb egységét, a nyolcas szótagszámú népdalok anyagának egészét tekintettem át. E csoport nem csak azért a legfontosabb, mert mind a dallamadatok, mind a típusok tekintetében a bartóki A+C osztály mintegy harmadát tartalmazza, hanem azért is, mert szinte egész népzenénk keresztmetszetét adja: minden fontos stílus, stílusréteg képviselve van benne, méghozzá nem egy-egy típussal, hanem egész típuscsaládokkal. Nem csoda, ha Járdányi számára is ez a szótagszám-egység volt mintegy a laboratórium, ahol kidolgozta és ellenőrizte elképzeléseit. Míg más szótagszámokat könnyebben adott át másnak rendezésre, emezen, vagy legalábbis súlyponti részén mindig maga dolgozott.

Ehhez képest meglepőnek látszana, hogy a jelenleg számon tartott 652 típusnak mindössze harmadához van Járdányi kezétől vagy legalább részben tőle származó típuscímlap. Az 1970 után készült katalogizálás során 570 típust vettünk számba, tehát körülbelül 80 típust az 1975 és 1978 közötti revízió alakított ki. Ezek között több olyan típus is található, mely visszatérő (AABA) szerkezete miatt korábban az új stílusban volt, s így Járdányi itt nem dolgozott velük. Az előbb említett 570 típus nagy részénél a típus címlapja a Járdányi halálát követő időszakból származik, s Paksa Katalin munkája. A korábban készült címlapok közül sok olyat találtam, melyet Járdányi csak a kadenciaképlet és egy szövegcím megjelölésével egyénített, a kottavázlatot pedig megbízásából Szendrei Janka készítette, aminthogy tőle származik sok olyan 1966 előtti címlap is, melyen Járdányi írása egyáltalán nem olvasható. Hasonlóképpen egyes típusok borítói Olsvai Imre címzését hordozzák.

Mindennek ismeretében sem kell azonban arra gondolnunk, hogy az anyagnak nem Járdányitól megcímzett kétharmada teljes egészében később létrejött típus lenne. Járdányi nem egyenlő intenzitással dolgozott az anyagban: őt legjobban a pentaton dallamok érdekelték, azokból is elsősorban az ereszkedők, s itt a típus kialakítását is, elemzését is maga végezte el, vagy közvetlen megbízása alapján végezték el mások. Ezen kívül is megtaláljuk címlapjait a nagyszámú adattal bíró típusok élén, vagy egyszerűen ha munka közben észrevett és rögzített valamit. A többi típust viszont összegyűjtötte vagy összegyűjtette anélkül, hogy különösebb figyelmet fordított volna rájuk. Ez a tény magyarázza tehát a Járdányitól származó címlapok fent jelzett arányát, s azt is, hogy miért oly egyenetlen előfordulásuk a típusrendben. De még így is feltűnő, hogy néhány nagy és fontos típust találtunk Járdányi címlapja nélkül, s némely ezek közül nincs benne a Magyar Népdaltípusokban sem (hogy egyetlen példát említsünk, ilyen a "Körösfői részek alatt").

Áttérve most magukra a címlapokra, részletes ismertetés helyett csupán a megjegyzések tipologizálására vállalkozhatunk. Első fő fajtának tekintjük azokat a címlapokat, melyek a típus identifikálására szorítkoznak, s legföljebb egy futó megjegyzés olvasható mellettük. A második fő fajta címlapjai a dallamok közti összefüggéseket regisztrálják, míg a harmadik csoportban a típus zenei jellemvonásaira, belső szerkezetére és a típusok rendjére vonatkozó észrevételek nyernek formát.

Az első fajtát is több alcsoportra oszthatjuk. A legegyszerűbb esetben csak a kadenciaképlet és egy jellemzőnek érzett cím kiemelése jelöli a támlapokat gyűjtő borítót. Megemlítem, hogy ezek az ún. borítók néha nagy ívrét papírok, sokszor azonban csupán A/5 méretűre kettéhajtott vékony átütőpapírok. A címlapra néha felkerült a szótagszám-képlet, a formaképlet, esetleg az illető népdalok Bartók-rendi száma, vagy olyan rövid megjegyzés, mint: dúr hexachord, 8-as izoszillabikus stb. Ebben a csoportban gyakori, hogy Járdányi munkájával egyidejű, de más kéztől származó kottavázlat egészíti ki a címzést.

A második alcsoportnál Járdányitól származik a kottavázlat is. E vázlatokat kutató munkássága szerves részének kell tartanunk, mert gyakran a teljes típus beható ismeretét foglalja össze a legjellemzőbb alak felvázolása, esetleg a gyakori variánsokat is feltüntetve. A vastag és vékony hangok hierarchiájával kialakította hozzá saját jegyzésmódját is, és e vázlatok bizonyos értelemben a Magyar Népdaltípusokban megjelentetett dallamalakok előhírnökei is. A dallamvázlatok igazolják, hogy a típus szó Járdányinál egyrészt a variánsok gyűjteményét jelenti, másrészt azonban a dallamcsoport jellemző alakját. E címlapokat is kiegészítik néha a Bartók-rendre, a hangnemre, sorszámra, kadenciavariánsokra vonatkozó feljegyzések.

A harmadik alcsoportnál a fenti karakterisztikumhoz a típus adattartalmát illető utalások járulnak. A típus földrajzi elterjedésére utalhat egy szövegincipit helyett álló megjelölés (például Bukovinai "A búbánat", Zala-Vas-i típus, Északi Fehér László, Hont-i duda, Lédec-i típus stb.), máskor a szokásos címlap egészül ki a földrajzi megjelöléssel, néhány esetben pedig Járdányi tételesen felsorolja, melyik megyéből vagy faluból hány gyűjtött tételt tartalmaz a típus.

A negyedik altípusban már rövid elemző megjegyzéseket, miniatűr értelmezéseket mellékel a szabályos megcímzéshez. Például a dudanóták közé sorol egy első pillantásra másnak látszó dallamot. Másutt tanakodik rajta, hány soros egy 16. századi eredetű egyházi ének. Hivatkozik a Magyar Népzene Tára korábbi köteteiben megjelent variánsokra. Egy VII b₃ 1 kadenciás dallamnál felveti, nem oktávtörés miatt van-e mélyben az első sor.

Az első főcsoport végére sorolhatók azok a címlapok, melyek "gyűjtő típusokat" tartalmaztak, tehát nem ténylegesen összetartozó dallamvariánsokat, hanem tisztán morfológiai alapon összerendelt kósza adatokat. Többségükön csak kadenciaképletet látunk, de az 1-b₃ kezdetűekre (melléjük sorolva 1-1-1 és 2-1-1 kadenciaképletűeket is!) ezt írja: "Basa Pista és társai".

A második főcsoportnál már mélyebb tartalmi elemzések kísérik a típus identifikálását jelentő címzést. Itt három alcsoportot állíthatunk fel.

Az elsőben csupán "vö." jelzés kerül a kottavázlat alá. Az összevetés vonatkozhat az egész dallamra, esetleg csupán egy részére is. Például a kottavázlat 3. sora alá írja az összevetést, vagy ennyit jegyez: "a kezdősort vö. ...", máskor ritmust vagy formai jegyet azonosít, ilyenféleképpen: "a 2. és 4. sor azonos, ebben a hétsoros főtípussal és a fríg-típussal rokon". Maga az utalás többnyire a típusból kiemelt címre történik, néha kadenciára, néhol viszont egy egész csoporttal hozza összefüggésbe az egyedi típust. Gyakori, hogy az utalás cím szerint több típusra történik, sőt az utalások többféle irányba visznek szét. Olykor a kapcsolat erősségére is van utalás, például "némi rokonság" - írja, de ugyanott lentebb: "erősebb a 6 soros udvarhelyi típushoz a kapcsolata".

Nem lehet mindenütt biztosan megítélni, vajon ezek az utalások rendszertani, sőt esetleg genetikai összetartozásra utalnak-e, vagy csak formai, stilisztikai párhuzamokra. Valószínűleg Járdányi maga sem dönti el minden esetben, mennyire tartja meghatározó erejűnek az ilyen észrevételeket. Mindenesetre az ilyen megfigyelések mintegy útkészítői azoknak a lényegi rokonságoknak, melyeket - saját vallomása szerint - népdalrendszerében elsősorban tükrözni akart.

A következő alcsoportban már a megfogalmazás is a "vö." megjegyzés ilyen értelmére utal.

Legegyszerűbb eset, amikor kontaminált dallamok elemeit azonosítja. Például: "1. felét a Feketeszárúból vette, második felét az 5-3-4-ből." Ugyanígy leszármazási kapcsolatra utal, amikor egy típust egy új stílusú dallam második felének nyilvánít. Egyik típusnál ezt kérdezi: "Nem ebből lett a Szivárványos?" Egyik "különböző altípusok" feliratú csoportra ezt írja: "alighanem származékdallamok, részben az 5-1-x duda, részben az 5-5-x ťMély a TiszánakŤ variánsai." Egyébként ugyanezekre a dallamokra utal egy másik típusnál is, jelezve, hogy valamilyen módon ezeket - jelentős kadenciakülönbségük ellenére - összetartozónak ítéli. Negatíve akkor is származékosságról ítél, amikor egy típuscsoportot egy nagyobb körrel összevetve ezt írja rá: "alighanem mind romlott!". A "rokon", "közeli rokon", "erős rokonság", "lényegében azonos" megjelölések már biztosan nem részletmegegyezésekre, hanem rendszertani összetartozásra utalnak. Máskor nem a kimondott szóból tudjuk, hogy Járdányi erre gondol, hanem magukból az utalt darabokból, melyekkel azután később, a Magyar Népdaltípusokban valóban összekerül a kérdéses típus. Fontos megemlíteni, hogy az utalások nem mindig egyetlen konkrét típusra mutatnak. Láttuk már, hogy 3-4 cím megjelölésével dallamcsoportok kialakításának folyamata is megindul, másutt egy kadenciaképlettel utal kifejezetten egy csoportra, például "Vö. Nyisd ki rózsám és egyéb 5-4-esekkel". Megjegyezzük azonban, hogy az összeutalás ellenére a Magyar Népdaltípusokban olykor még akkor sem kerültek egymás mellé ezek a típusok, ahol világos, hogy a "vö." lényegi azonosságra vonatkozott. E kérdésre még visszatérek.

E főcsoport kisebb jelentőségű alegységének nevezném azokat a példákat, ahol a címlap kiegészítő adatokkal teszi pontosabbá a típus ismeretét. Ilyen például cikkre, műdalszerzőre vagy a típus műdal eredetére, külföldi gyűjtemény analóg példájára való hivatkozás, a típus miniatűr elemzése, olykor - különös módon - esztétikai érvekkel igazolva a tipológiai döntéseket. Például egy nagy erdélyi típus altípusát egy szlavóniaiból származtatja, mondván: "Kopottabb amannál, a 2. és 3. sor záróformulája ugyanis azonos. A kétszeri magasból zárás lihegő, másodszor, a 3. sor közepén erőltetett a s [= szó hang]-ra kapaszkodás. A szlavóniaiban a 3. sor emelkedése azért hat kitűnően, mert a 2. sor sima lejtése után itt friss energia." Nem kétséges, hogy itt a zeneszerző is beleszól a kutató dolgába. Másutt ezzel egészíti ki a címlapot: "Kezdősor: kvint-oktáv játék, az érzelmes kis-szekszttel ékesítve!"

A harmadik főcsoportba a terjedelmesebb, tartalmilag is legigényesebb elemzéseket soroltuk. Itt három alcsoport különíthető el.

Az első a típus körülhatárolására vonatkozó észrevételeket tartalmazza. Néha csak annyit rögzít rokon dallamoknál, hogy egy típusnak tekinti őket, vagy valamely szempont szerint ketté kívánja bontani (például Zúg az erdő). Gyakran a dallamvázlatban jelöli ki, máskor képlettel vagy szöveggel mutatja be azt az elemet, amit típusalkotónak tart. Például egyszer az egyes sorok szabályos motívumait vagy főhangjait rögzíti, máskor a 3. sor végét írja ki "fő jellege" megjelöléssel. Ismét másutt megfogalmazza: "fő összetartója a völgy 3. sor és a vele azonos tartalmú, de az 1-en végződő zárósor". Olykor a papír a kutató tanakodását rögzíti: "mi a főalakja?" - írja két kadenciaképlet változathoz. Hogy a terminológia e stádiumban még nem egyértelmű, kiderül abból, hogy gyakran a típuson belüli legszabályosabb alakhoz írja, hogy az a dallam "típusa", máskor "főtípusa". Az ilyen meghatározásokon belül érdekes csoport, ahol két rokon dallam típus-megkülönböztető jegyeit emeli ki. Például a "Nem loptam én" típusnál: "nemcsak 3., de 1. (két utolsó hang az oktáv, nincs m-r játék), sőt némileg 2. és 4. sora alapján is elkülönül a Debrecentől." Két rokon dallam típushatáraként adja meg a rubato-giusto terminuspárt. Listázza, mely három elem választja el az általa "Édes kedves feleségem"-nek, illetve "Sugyári"-nak nevezett típusokat. Nagyon gondos az "Elindultam" és a "Debrecen" elhatárolása.

A típus meghatározásában a típusborító néha több eltérő dallamvonal-képletet rögzít, Járdányi a típus egységét ennek ellenére megőrzi. Máskor elválasztja ugyan egymástól a dallamvonal-képlet az egyes dallamokat, de Járdányi feljegyzi, ha a másik csoportban is "vannak variánsai".

A következő alcsoport egy-egy típus belső megoszlására, altípusokra bontására vonatkozó jegyzeteket tartalmaz. Legegyszerűbb esetben felírja a zenei alternatívákat, például a tipikus kezdőmotívum-lehetőségeket vagy az altípus-alakító főhang-különbségeket. Járdányi empirikus módszerét mutatja, hogy az altípus-alakítás kritériuma nem egységes: magában az anyagban bukkan fel a jellegzetes és a típuson belül következetesen megjelenő különbség. Az esetek többségében az altípus-képzés alapja a földrajzi elkülönítés, amint ezt világosan rögzíti is a címlap. Az igazi tiszta eset azonban az, ha egy-egy zeneileg meghatározott altípus földrajzi határai is meghúzhatók. Például "típusok" felirattal (de valójában: altípusokat rögzítve) és kottavázlatokkal különíti el egy típus Szolnok, Zala, Gömör megyei, palóc és hajdúsági altípusát. Időnként kiemel a változatokból egy alakot "főtípus" címmel, megjelölve annak földrajzi érvényességét is. Mindezek definiálásához sok sortipológiai munkát végzett vagy végeztetett (s ennek nyomai megtalálhatók a mellékletekben), mindig a földrajzi rendezéssel összefüggésben. E módszernek csak az vethető talán ellene, hogy könnyen csábít kicsinyes, a részletekben elvesző és formális megoldásokra. Ettől Járdányit többnyire visszatartja a nagyvonalú áttekintésre törekvő akarat.

Az utolsó alcsoportba a legfontosabb jegyzetek tartoznak, amikor 8-10 típusból álló dallamcsaládokat állít össze. Ezeket minden odatartozó típuson is jelzi, de külön feljegyzésben össze is foglalja. Ilyen például a szövegmotívumok alapján "8-a citrusfának" vagy "Sikotai"-nak elnevezett csoport, benne eltérő főkadenciákkal! (A szöveges megjelölés természetesen technikai célú, egy zenei indíttatásból létrejött csoport azonosítására.) Világos, hogy itt a hallás és tapasztalat irányítja Járdányit, nem pedig egy absztrakt elv. Talán még érdekesebb a "Hortobágynak van egy vize" köré gyűjtött csoport, melyet, mint írja, "5-8 vagy 1-8-on ugráló, recitatív 1. sor és nagyobb ívű, descendens 2. sor jellemez". Furcsa, hogy a Magyar Népdaltípusokban végül is sokszor nem került egymás mellé az összeutalt csoport. Úgy látszik, eljött az a pillanat, amikor Járdányi, kimondva a dallamvonal elvét, korábbi empirikus észrevételeit is mellőzi a következetesebbnek látszó rendszerezés kedvéért. Vagy ezt is csak egy folyamatos kutatómunka átmeneti stádiumának kell tartanunk?

E fontos, a munkamódszert szinte naplószerűen bemutató feljegyzések között kuriózum értékű alkalmi jegyzetek is felbukkannak. Például utalás arra, hogy a Bartók-rendben egy támlapot más, szerinte jobb helyre tett át, vagy utasítás a Magyar Népdaltípusok szövegszerkesztőjének.

Ha az elmondottak tanulságát összegezni akarjuk, magát Járdányit kell idéznünk: "Rendet teremteni, típusokat bemutatni, meghatározni a lényeget, a dallamok mélyén rejlő rokonságokat megvilágítani, az anyagról áttekintő képet adni" - ezt tartja feladatának. A magatartást illetően pedig így ír: "a dallamokat rendező kutató nem válhat rendjének szolgájává, nem csoportosíthatja gépautomata módjára a dallamokat".

A tanulmány előadásként hangzott el a Zenetudományi Intézet 1991-es tudományos fórumán.