A Szegeden megrendezett 7. Vántus István Kortárs Zenei Napok november 16-23.)kínálatából három hangversenyen és két, ezekhez kapcsolódó rendezvényen vettem részt. Négy eseményen (Zeneszerző és közönsége - beszélgetés Jeney Zoltánnal; Petr Hala zongoramatinéja; "Törpék és óriások" - koncert fiatalokkal-fiataloknak; a Victoria Kamarakórus hangversenye) nem lehettem jelen. A három hangversenyt a Vántus István Kortárs Zenei Napok kiemelt programjaként hirdette a műsorfüzet - e koncertekre bérletet is válthatott az érdeklődő. Úgy tapasztaltam, a szervezők biztosak voltak abban, hogy Vántus-napoknak lenniük kell. Eltökéltségük imponáló, a hogyanra és mikéntre, e lényegtelennek nem mondható részletek kimunkálására azonban már nem maradt elég anyagi és szellemi muníciójuk.
A vasárnapi nyitóhangverseny (november 16.) helyszínéül a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Főiskolai Karának Fricsay-terme szolgált. Igen kevesen jöttek el erre a kamaraestre. A programot TIHANYI LÁSZLÓ klarinétkompozíciója, a Schattenlos nyitotta Maczák János előadásában. Sokkal jobb formában is hallottam már őt játszani. Az elszántság hiánya miatt ezúttal nem érvényesültek a darab erényei. Valószínűleg MADARÁSZ IVÁN Martellato feliratú zongoraműve is több rétegű és izgalmasabb, megkockáztatom: poétikusabb kompozíció annál, amit Kerek Ferenc zongorajátéka felszínre hozott belőle. A szerzői műmagyarázat arra enged következtetni, hogy a darab csupán egy játékmód (martellato - kalapálva) és egy zongoratechnikai probléma (hangrepetíció) etűdszerű megközelítése - ennél Kerek Ferenc sem igyekezett mélyebbre hatolni.
Nem különösebben meggyőző előadásban hangzott el GÉMESI GÉZA Márkus József verse nyomán vonóstrióra és énekhangra komponált Hajnali temploma (Piskolti László - ének, dr. Gévayné Janurik Márta, Huszár Emőke - hegedű, Behán Pál - mélyhegedű). Ennek ellenére meg merem kockáztatni, hogy az 1986-os datálású mű enervált és erőltetett alkotás. Nem így JENEY ZOLTÁN Consolazione gordonkára és zongorára című darabja: Sín Katalin bizonytalan, talajt vesztett s ezért a pánik jeleit magán viselő csellójátékának dacára (bár a darab nem igényel ördögi virtuozitást) most is világos volt, hogy a Consolazione remek kompozíció (zongorán Császár Zsuzsanna működött közre).
Némi iskolás merevséggel hangzott el HUSZÁR LAJOS Rézfúvós kvintettje (1980). Ennek a zenének kifejezetten jót tenne, ha felszabadultabban (sőt lazán, szabadosan) játszanák, ami a szerzői vezénylet (!) mellett most nem valósulhatott meg (előadók: Csökmei Margit, Szőke Szilárd - trombita, Várda Zsófia - kürt, Szabó Ferenc - harsona, Nádasdi Szilárd - tuba). HOLLÓS MÁTÉ Petőfi Sándor versének hatása alatt varázslatos jelenetet formált Tündérálom címmel. Talán helyesebb lenne zenei képről beszélni, hiszen Hollós a szöveg képi világát, melyet meddő és fölösleges vállalkozás volna hétköznapi nyelven reprodukálni, magától értődőn átfordította egy zenei elemekből öszszeálló pillanatfelvétellé, s mindezt a trivialitás és a szentimentalizmus veszélye nélkül tette. Ezeket a veszélyeket a darab előadói - Meláth Andrea, Sáfár Orsolya (ének) és Virág Emese (zongora) - is sikeresen kerülték el.
Nehezen túlélhető perceket hozott az est külföldi vendégművészének fellépése. A gambás Karol Mednansky és a csembalón kísérő Maczelka Noémi LEGÁNÝ DÉNES két művét (Andante és Rondo concertante) adta elő. E két darab valószínűleg nem a legjobb Legáný-kompozíciók közül való, de ez a jelen helyzetben mellékes körülmény. Nagyobb baj, hogy az előadás e két rövid tételt zenei kacatként állította elénk.
VÁNTUS ISTVÁN operájából, az Aranykoporsóból a második felvonás szerelmi kettőse hangzott el. Vajda Júlia (Titanilla) és Kóbor Tamás (Quintipor) duettjét Huszár Lajos kísérte zongorán. Ebből az egy jelenetből is kiviláglott, hogy mindkét énekest megérintette a szerep. Az estet HORVÁTH BARNABÁS Vonósnégyese (1990/91) zárta. A gondosan megmunkált kompozíciót a Fricsay Vonósnégyes (dr. Gévayné Janurik Márta, Huszár Emőke - hegedű, Behán Pál - mélyhegedű, Csala Éva - gordonka) adta elő. Előadásukban a második és a harmadik tétel tűnt fel vonzóbbnak.
Kedden (november 18. ) a Bálint Sándor Művelődési Házban Felvégi Andrea fotóiból nyílt kiállítás. A magyar zeneélet szereplőit évtizedek óta megörökítő riporter felvételeit jól ismerik a Muzsika olvasói, e helyt nem szükséges méltatnom alkotó tevékenységét. A kiállítás technikai megvalósítása (kartonpapír, cellux, damil, elhelyezés, ferde, nem ferde stb.) viszont méltatlan volt Felvégi kvalitásaihoz - aligha mentség, hogy a kiállítás kivitelezését a Művelődési Ház saját erőből, öntevékenyen és lelkesedésből oldotta meg. A megnyitón fellépett a brnói konzervatórium zongoraművész-tanára, PETR HALA, aki délelőtt, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar Ének-zene Tanszékén a 20. századi cseh zongoramuzsikából adott ízelítőt. Emitt saját műveiből játszott, s ennek alapján képet alkothattunk romantikus lelkületről árulkodó, vázlatszerű zsengéiről.
Este a Bartók Béla Művelődési Központban KOCSÁR MIKLÓS tiszteletére rendeztek koncertet. Jó emlékű hangverseny volt, s ezt elsősorban annak a remek, spontán dramaturgiájú pódiumbeszélgetésnek köszönhettük, amelyet Hollós Máté folytatott az idén hetvenesztendős zeneszerzővel. Megtudtuk, hogy Kocsár életművét praktikus szempontok mellett a véletlen formálta olyanná, amilyennek ma ismerjük. Talán sohasem komponált volna kórusra, ha nem így adódik, és az sem lenne ellenére, ha mára a tizenötödik vonósnégyesénél tartana. Ha úgy adódott volna...
Sajnálatos, hogy ezen a hullámzó színvonalú koncerten épp a kórusművek szólaltak meg alacsony nívón (Cantate Domino; Ave Maria; Szentivánéji út). Ha a Kardos Pál Női Kar (vezényelt: Ordasi Péter) teljesítményét erre a fellépésre alapozva kellene megítélnem, habozás nélkül leírnám, hogy képzetlen hangon énekelnek, pedig úgy sejtem, tanulmányaik okán rendszeres hangképzésben részesültek vagy részesülnek. Felemás érzéssel nyugtáztam Kocsár fiatalkori Hegedűszonátájának (1957-1959) előadását is. S. Dobos Márta intonációs problémákkal terhelt hegedűjátékát Császár Zsuzsanna kísérte zongorán. Császár személyében alapos, felkészült, lelkiismeretes, jó technikai érzékkel, biztos műismerettel rendelkező fiatal pianistát ismertem meg, akit négy különböző rendezvényen is hallottam zongorázni. Biztos, hogy nélküle szegényes lett volna az idei Vántus-fesztivál.
Kifejezetten jól sikerült Kocsár két fúvós kamarazenei művének előadása. A három kürtre komponált Echoes No. 3 (Kecskés György, Hornyák Tibor, Soós Péter) és a kétfuvolás Hang - Szín -Játékok (Varga Laura, Csepregi Hajnalka) méltán aratott sikert. Sikeres volt a Gyurkovics Tibor verseire írt Ölelj meg engem, Isten című dalciklus (1998) is. Bátki Fazekas Zoltán énekét Győri Péter kísérte zongorán. Engem viszont, azt hiszem a versek miatt, ez a mű nem érintett meg.
Szerda délután (november 19.) a Somogyi Könyvtárban a 80 esztendős Ligeti György tiszteletére rendezett ismeretterjesztő előadást hallgattam meg, melyet élő zenei illusztrációk (Ballada és tánc két hegedűre; Idegen földön; két tétel az 1. vonósnégyesből; részletek a Musica ricercatából; Lamento brácsára; Kürttrió - 1. tétel) tettek mozgalmassá.
A Vántus-napok koncertjei közül - némi nemzedéki részrehajlással - a szerda esti elé tekintettem legnagyobb várakozással. Bozóki Andrea hangszerén TÓTH PÉTER Levél Na'Conxypanból című gitárdarabja indította a műsort. A műcsarnokbeli Hangszemlén már hallottam ezt a művet, akkor sem fogott meg igazán. Pedig akkor - emlékeim szerint - jobb előadásban hangzott el, mint most. Igen szépen sikerült viszont DURKÓ PÉTER darabjának (A Csellóverseny víztükre) előadása. A zongoránál ismét Császár Zsuzsanna foglalt helyet, a gordonkaszólót Kőrösi Györgyi játszotta. Durkó a zongoraszólam kialakításakor a Csellóverseny vonós és ütős szólamaiból indult ki. Miközben a zongorakíséret hangszerszerűsége példásnak mondható, nem lehet nem észrevenni a zongorára szánt zenei anyag idegenszerűségét. Éppen ez a kettős fogalmazásmód teszi minden pillanatában izgalmassá és finommá ezt a kompozíciót, mely egyszerre tűnik letisztultnak és kísérletezőnek. SÁRY BÁNK Podmaniczky Szilárd versére írt Önfényvesztés (2002) című dala különös hangszerelésével keltett érdeklődést: az énekest nagybőgő és harsona kísérte. Színházi közegben valószínűleg jobban érvényesül ez a mű (ősbemutatója a Bárka Színházban volt), ezért is értékeltem, hogy a három hórihorgas, gyászhuszárszerű "fapofa" (Andrejcsik István - ének, Lauer Zsolt - harsona, Lajos István - nagybőgő) előadása valami színházféleséget csempészett a Fricsay-terem rideg falai közé. Maga a kompozíció nem olyan frappáns, mint az utóbbi időben hallott vokális Sáry-darabok. A rövid szerzői ismertetőben Sáry a vers ritmusának inspirációjáról írt, amit nem igazán értek, hiszen a szöveg kevés ritmikus impulzust adhatott hozzá a zenéhez. A szellemes Podmaniczky-vers ugyanis zenei szempontból meglehetősen érdektelen.
Csalódást okozott BÁNKÖVI GYULA kamaszkorom nagyotmondásaira emlékeztető Álom és valóság - látomás hegedűre és zongorára (1997) című darabja (S. Dobos Márta, Zsigmond Zoltán). Úgy látszik, még egy avantgárd eszközökkel élő kortárs kompozíció is lehet a lilaság és a handabandázás mellett szirupos és szentimentális. Viszont érdekes és elgondolkodtató, hogy S. Dobos Márta, aki Kocsár Hegedűszonátájában halványnak bizonyult, ebben a darabban valósággal szárnyalt - hallhatóan jól érezte magát a "látomásos" érzelmi hullámverésben. HORVÁTH BALÁZS fuvola-zongora-darabjának ("...és a jég is zajlik körülötted...") kidolgozott, aprólékosan építkező első része és hatásos, energikus befejezése igen tudatosan alkotó komponistára vall (előadók: Szabó Norbert, Zsigmond Zoltán). Mondják, ha egy darab jól kezdődik és jól végződik, akkor szinte mindegy, mi van középen. Ezt annyival kell kiegészítenem, hogy akkor nagy a baj, ha az ember már az első hallgatáskor tudja, mikor jár középen. Horváth darabja nem ilyen. Egy pillanatra sem lankadt érdeklődésem, a befejezés pedig váratlan és meglepetésszerű volt.
Nem bántam volna, ha ezzel a műsorszámmal fejeződik be a hangverseny. Egy műsorcsere miatt viszont hátra volt még REMÉNYI ATTILA Quartet for Drums (1992) című ütőhangszeres darabja, melyet a Zeneművészeti Főiskolai Kar Ütőhangszeres Együttese (Laskai Krisztián, Mucsi Gergő, Palotás Gábor, Siklósi Gábor) adott elő. Valószínűleg nem csupán a kortárs zenével való telítődésem következménye, hogy Reményi dobzenéjét hosszadalmasnak tartottam. Ráadásul az ismertető elég pontosan leírta a darab középrészét, melyre igen sokat kellett várni. És akkor még csak a közepénél tartottunk...
Egy Vántus István nevét viselő hangver- senysorozattól nem venném zokon, ha azon Vántus zenéje hangsúlyosan volna jelen. Egy zongorakíséretes operarészlet és két, Kocsár Miklós javaslatára eljátszott dal csak a szándékot jelzi. Nehezen tudom elképzelni például, hogy Szegeden tanuló hangszeresekből nem lehet kiállítani egy olyan kis zenekart, amely képes lenne egy Vántus-darab megszólaltatására (Visszaverődések, Ecloga, Naenia, Gemma) . Az is jó lenne, ha a Szegedhez kötődő, Szegeden élő zeneszerzők újabb darabokkal (esetleg premierekkel) állnának elő. Kívánatos volna, hogy a Vántus-napokon helyet kapjanak friss szemléletű kezdeményezések is.
Tudom, hogy Szegeden is lehet már enni egészen jó bajai halászlét, mégis: aki Szegedre érkezik, az Szegedre és a szegediekre kíváncsi. Tényleg.
