Amikor meghívást kaptam, hogy részt vegyek a párizsi Bibliothèque nationale által november 13. és 15. között rendezett nemzetközi Berlioz-konferencián, kíváncsian vártam, hogy ez a város, amely egykor annyi keserűséget okozott egyik legzseniálisabb polgárának, most miként ünnepli születésének kétszázadik évfordulóját. A kitűzött dátumnál jó két héttel korábban érkeztem, mivel a konferencia előtt Liszttel kapcsolatos kutatómunkát szerettem volna végezni a Bibliothèque nationale zenei részlegében. Természetesen megkerestem a munkatársak közül Cécile Reynaud-t, a konferencia fő szervezőjét, aki rögtön nekem szegezte a kérdést: mik a terveink nekünk, magyaroknak a 2011-ben esedékes Liszt-bicentenáriumra? Először mulatságosnak találtam a tudakozódást, hiszen ez a dátum még olyan távolinak látszik. Utóbb azonban egyre jobban megértettem, mennyire jogos ez a felvetés: az a bőséges termés, amely a Berlioz-évforduló kapcsán érett be, tervszerű, hosszú és gondos előmunkálatok, szoros nemzetközi együttműködés nélkül sohasem jöhetett volna létre. Bizonyos, hogy az eredményeknek csupán egy szeletét láttam Párizsban, de ez is éppen eléggé impozáns volt, és oly tanulságos, hogy tapasztalataimat szeretném megosztani a Muzsika olvasóival is.

Első nagy élményem a Bibliothèque nationale Berlioz: La voix du romantisme (Berlioz: a romantika hangja) című kiállítása. A 2003. október 13-án megnyílt, bő három hónapig megtekinthető kiállítás színhelye a francia nemzeti könyvtár újabb, modern épületcsoportjának François Mitterrand-ról elnevezett részlege. (A zenei gyűjtemény továbbra is régi helyén, a történelmi belvárosban működik.) A Szajna bal partján, az Austerlitz pályaudvar közelében fekvő, már inkább külterületnek számító hely, melynek körzetében még ma is folynak építkezések, igen gyorsan elérhető egy teljesen automatizált, hipermodern, vezető nélkül közlekedő metró segítségével. Az új könyvtár négy hatalmas tornyából csodálatos kilátás nyílik a városra, és szép a tornyok, illetve az alattuk húzódó alacsonyabb épületek által körülzárt kis belső park is; egyébként azonban nem túl barátságos az egész épületcsoport, melyben minden a funkcionalitásnak van alárendelve. (Ellenpéldaként említhetném a londoni British Library új épületét, amelyben meglepően jól sikerült megoldani a praktikum és esztétikum, a modernség és tradicionalizmus összhangját.) Bizonyára jobban illett volna a Berlioz-kiállításhoz a Richelieu-ről elnevezett, műemlék épületben elhelyezett régi belvárosi részleg valamelyik terme (ott most többek között éppen Gérard Philippe-ről és egy másik filmszínészről, Edwige Feuillière-ről mutattak be kiállítást); kétségtelen azonban, hogy a modern épület szabadon variálható nagy kiállítótere több lehetőséget kínált a hatalmas és igen értékes anyag bemutatására, valamint a modern technikai eszközöket igénylő audiovizuális kiegészítő programok megvalósítására.

A rendezők: Catherine Massip (a Bibliothèque nationale zenei részlegének vezetője) és Cécile Reynaud a bőség zavarával küzdöttek, amikor kiválasztották a 315 kiállítási tárgyat, melyet öt fő témakörben csoportosítva mutattak be: "A romantikus hős", "Harcban az intézmények meghódításáért", "A modern zenekar megteremtője", "Az utazó", s végül "Berlioz és a színpad". Az anyag nagy része a könyvtár saját gyűjteményeiből származik, amelyek igen gazdagok Berlioz-emlékekben. Ennek egyik magyarázata az, hogy Berlioz, aki annak idején a Conservatoire könyvtárosa volt, maga hagyta legértékesebb kéziratait (például a Benvenu- to Cellini, a Trójaiak, a Béatrice et Bénédict partitúráit) a Conservatoire-ra, mely utóbbinak történeti kottaanyaga jelenleg túlnyomó részben már a Bibliothèque nationale állományában található. Az egykori Bibliothèque royale és a Conservatoire kötelespéldányai biztosítják a Berlioz-művek korabeli nyomtatott francia kiadásainak bő választékát; a könyvtár metszet- és fotógyűjteménye gazdag képanyaggal szolgál. A Berlioz-jubileumra való tekintettel azonban a francia kulturális kormányzat jóvoltából a Bibliothèque nationale újabb hatalmas Berlioz-anyaggal gyarapodott: megvásárolhatták egy jelentős angol antikvárius-gyűjtő, Richard Macnutt harminc év során felhalmozott óriási Berlioz-gyűjteményét, melyben zenei kéziratok, levelek, kottakiadványok, könyvek, fotók, metszetek mellett olyan, a zeneszerzőt életközelbe hozó dokumentumok is találhatók, mint az általa rendezett koncertek számlái, színházi ülésrendjei (a páholyokon ismert muzsikusok és kritikusok, mint például Habeneck, Fétis, Janin, Pleyel, Liszt nevei olvashatók), 1849-51 között vezetett háztartási könyvei a bevételekkel és kiadásokkal. Kölcsönöztek azonban a kiállításra értékes eredeti anyagokat más, nevezetes francia gyűjtemények is, többek között a Musée du Louvre, a Musée Carnavalet, a Musée d'Orsay, az Opera múzeuma, illetve Berlioz szülővárosának, La Cˆote-Saint-Andrénak Berlioz-emlékmúzeuma (az utóbbit már vagy két évvel a bicentenárium előtt teljesen felújították). A rendezők különös büszkeséggel és meghatottsággal mutatták azokat a még mindig magántulajdonban lévő naplókat, leveleket, képeket, amelyeket Berlioz egyik nővérének leszármazottai kölcsönöztek. Ezek leginkább a kiállítás első témaköréhez, a romantikus hős formálódásához kapcsolva kerültek bemutatásra. Itt szerepelt az a híres, 1832-ben készült, Émile Signolnak tulajdonított, ám egyes újabb teóriák szerint nem tőle származó festmény is a fiatal Berliozról, amely a Bibliothèque nationale kiállításának és konferenciájának emblémája volt, s amely nemcsak a meghívókat és a katalógus címlapját díszítette, hanem óriásplakátokról a metróban is sokszor visszaköszönt. (Úgy látszik, a francia nemzeti könyvtárnak erre is kiterjedt a figyelme - és pénze is volt rá...) Engem azonban ebből a témakörből leginkább a Fantasztikus szimfónia eredeti kézirata nyűgözött le: a hatalmas partitúra címlapja mellé kitettek egy, a kéziratról feloldott átragasztást is, a Vérbírák indulójának groteszk rajzokkal díszített címlapját - Berlioz ebből a korábbi művéből kölcsönözte a szimfónia "Menet a vesztőhelyre" tételének témáját (kár, hogy a Muzsika olvasói a fekete-fehér illusztráción nem láthatják a vérre emlékeztető vörös pecsétviaszt, nekem először a lélegzetem is elállt a látványtól).

Nincs mód rá, hogy részletesen beszámoljak a csodálatosan gazdag kiállítás valamennyi témaköréről, meg kell azonban említenem azt, ami mindenféle szempontból (vizuálisan is) középponti szerepet kapott: a Berlioz által használt, Hangszereléstanában is bemutatott különleges hangszerekről van szó. Itt nemcsak arra a gyönyörű gitárra gondolok, melyet Paganini ajándékozott Berlioznak, s amelyen mindkettejük aláírása olvasható, hanem zenekarának olyan hangszereire, mint az ofikleid, a natúrkürtök, a piszton-kornettek, a különféle szaxofonok (Adolphe Sax hatalmas műhelyéről, az ottani munkáról és koncertekről több igen érdekes képet is kiállítottak). Természetesen ebben a részben bemutatták a Hangszereléstan különféle eredeti és átdolgozott kiadásait is, valamint sok olyan partitúrát, amelyek jól illusztrálják, hogy Berlioz - korát megelőzve - milyen érzékeny volt a az újfajta hangszeres effektusokra és a térhangzásra.

Mivel közvetlenül azt követően utaztam Párizsba, hogy Budapesten "Liszt és Berlioz" címmel kiállítást nyitottunk meg a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban, különösen kíváncsian vártam, vajon jelen lesz-e, és mekkora súllyal lesz jelen Liszt a franciák kiállításán. Henri Lehmann csodaszép olajfestménye a fiatal Lisztről, amelynek Madarász Viktor-féle parafrázisa a mi múzeumunkban a szalon falán díszeleg, itt most eredetiben köszönt vissza - hasonlóképpen nem hiányzott Kriehuber Eine Matinée bei Liszt című csoportképe sem, melyen Berlioz is szerepel. Az csak természetes, hogy a Fantasztikus szimfónia Liszt-zongoraátiratának első kiadását is kiállították: Berlioz első igazán nagy hatású remekműve nyomtatásban sokáig csak ebben a "zongorapartitúrában" volt hozzáférhető, Schumann is ennek alapján írt róla kritikát. Örömmel fedeztem fel azonban néhány újdonságot is, például a Berlioz Léliója nyomán zongorára és zenekarra komponált Liszt-fantázia "Al Piano" szólamának felbecsülhetetlen értékű kéziratát, melyet a Bibliothèque nationale 2001 decemberében vásárolt egy párizsi aukción. (Bár a mi Széchényi Könyvtárunk vagy Liszt Múzeumunk tudna ilyen jelentős és nagy terjedelmű Liszt-kéziratokat vásárolni! A mai, hallatlanul megemelkedett árak és hihetetlenül csekély beszerzési keretek mellett az ilyesmi számunkra azonban csupán vágyálom marad.) Kiállítottak egy szintén nemrég beszerzett, publikálatlan Liszt-levelet is; a Macnutt-gyűjteményből pedig nemcsak egy Liszthez intézett Berlioz-levelet mutattak be, hanem azt a kéziratos másolatot is, amelyet Liszt nagyszabású "Harold"-tanulmányának eredeti francia fogalmazványáról Carolyne Wittgenstein hercegné készített, minden bizonnyal Párizsban való publikálásra. A nagy jelentőségű tanulmány, Liszt programzenei krédója végül kizárólag német fordításban jelent meg a Neue Zeitschrift für Musikban, s e nemrég felbukkant kézirattöredék (53-156. lap) tudtommal az eredeti francia szöveg egyetlen ismert forrása.

Liszt egyébként külön fejezetet kapott a katalógusban is - abban a nagyszerű, a kiállítás két főrendezője által szerkesztett kiadványban, amely jellegében hasonló a mi 2001-ben megrendezett Symphonia hungarorum - Magyarország zenekultúrájának ezer éve kiállításunk rég elfogyott (rövidesen könyv alakban újra megjelenő) katalógusához: nemcsak a kiállított dokumentumok leírását és képeit tartalmazza, hanem 32 rövid bevezető tanulmányt is az egyes rész-témákhoz. A szerzők a nemzetközi Berlioz-kutatás legkiválóbb szakemberei, a franciák mellett amerikaiak, angolok, németek is - szám szerint huszonhárman, akik között éppúgy szerepel az 1987-ben kiadott Berlioz tematikus katalógus szerzője, D. Kern Holoman, mint a levélösszkiadás főszerkesztője, Pierre Citron, a Berlioz dramaturgiájáról nemrég könyvet publikált esztéta, Rémy Stricker, az óriási sikerű Berlioz-életrajz szerzője, David Cairns, a fiatal német Berlioz-ikonográfus, Günter Braam vagy a már többször emlegetett antikvárius-gyűjtő Richard Macnutt. Szinte valamennyiükkel találkoztam előadóként vagy elnökként a Bibliothèque nationale konferenciáján, amelyen ezek után különösen nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy én is szót kaphattam.

Hogy maga a konferencia ilyen nagyszabású lehetett (több mint 30 aktív résztvevőt hívtak meg, és mindvégig elég sok hallgató is volt), bizonyára annak is köszönhető, hogy a rendezésben-szervezésben-finanszírozásban a Bibliothèque nationale-hoz további fontos szakmai partnerek is csatlakoztak (Institut de Recherche pour le Patrimonie Musical en France (IRPMF) / CNRS, Université Paris Sorbonne - Paris IV, URF de Musique et musicologie). A konferenciához kapcsolódó zenei programokat a France Musique komolyzenei rádióadó, illetve az Orchestre de Paris támogatta: előbbi a fiatal szoprán, Aurelia Legay Berlioz-dalestjét szponzorálta, utóbbi pedig a Châtelet színházban adott zsúfolt ház előtt nagyszerű koncertet, melynek programján Berlioz itáliai inspirációjú darabjai (a Benvenuto Cellini nyitánya, a Harold Itáliában és a Római karnevál) mellett megszólalt Mendelssohn Olasz szimfóniája is Christoph Eschenbach vezényletével. Igazán örültem, hogy Berlioz-koncertsorozatuk e hangversenyén vendégül látták a konferencia résztvevőit is: még soha nem hallottam a Harold-szimfóniát olyan poétikus előadásban, mint amilyet Tabea Zimmermann brácsaművész és a hihetetlen kontrasztokra, finomságokra is képes, hatalmas zenekar produkált.

A konferencia témakörei igen változatosak voltak: az esztétikai vonatkozások, a történeti kontextus, a zenei anyag, Berlioz és az irodalom, Berlioz és a 20. század alkotói, Berlioz mai értékelése. Mivel az előadások rövidesen kötet formájában is meg fognak jelenni, itt most nem térek ki részletes ismertetésükre. Mindenesetre feltűnt, milyen nagy súllyal szerepelt Berlioznak a szöveghez való viszonya: a zenéjében felhasznált szövegek, illetve saját irodalmi szövegei (itt jegyzem meg, hogy operakritikáiból külön kiállítást rendeztek az Opera emlékmúzeumában, amelyet azonban sajnos nem láttam), és az is, hogy újabban mennyire foglalkoztatja a kutatókat Berlioz, a meglehetősen kevéssé sikeres színpadi komponista, akit kissé meghökkentő módon a korszak óriási sikereket arató szerzőivel: a "filmszerű" Meyerbeerrel és a "pragmatikus" Offenbachhal vetettek össze... Az évforduló különben némi elégtételt szerzett a színpadi szerzőnek: A trójaiak J. E. Gardiner által dirigált előadásai a Châtelet színházban, melyek egyikét a Mezzo tévécsatorna jóvoltából itthon is lehetett látni, óriási sikert arattak: az volt az egyöntetű vélemény, hogy ez a produkció messze felülmúlta a pár évvel ezelőtti, szintén nagy visszhangot kiváltott és DVD-n is hozzáférhető salzburgi előadást, mely egyébként a Bibliothèque nationale Berlioz-kiállításának végpontjánál található vetítőteremben folyamatosan látható volt. Mindenesetre most már komolyan remélhető, hogy ez az opera végre állandó helyet kap a repertoáron. Decemberre tervezték a Benvenuto Cellini eredeti verziójának párizsi előadását; ez a darab, az egyetlen, amelyet Berlioznak annak idején sikerült eljuttatnia a párizsi Opera színpadára, csúfosan megbukott 1838-ban, s csak rövidített német verziója aratott sikert Weimarban Liszt keze alatt - mikor e beszámolót írom, még nem tudhatjuk, hogyan fogadja a mai párizsi közönség.

Szót kapott a konferencián a Bärenreiternél megjelenő, úgynevezett "új" Berlioz-összkiadás főszerkesztője, a kiadásban kezdettől fogva közreműködő amerikai Hugh Macdonald is, aki beszámolt arról, hogy az 1967-ben megindított munka 2004-ben valószínűleg sikeresen befejeződik. Még 2003-ban kiadnak két újabb kötetet: a Hangszereléstant (ezt Peter Bloom készíti elő, aki szintén részt vett a konferencián) és az ikonográfiát. A szerkesztő Günther Braam meg is mutatta az utolsó korrektúráját az utóbbi impozáns kötetnek, mely The Portraits of Hector Berlioz címmel 122 Berlioz-ábrázolást mutat be: festményeket, rajzokat, metszeteket, karikatúrákat, fényképeket, érmeket, szobrokat - természetesen részletes kísérő szöveggel, amely a keltezés, a művész és a lelőhely adatairól is tájékoztat. Ez lesz az első ilyen jellegű összefoglaló munka Berliozról. S ha már összkiadásról beszélünk: a franciák sikerrel befejezték Berlioz leveleinek összkiadását. A Correspondance générale hét kötetét Pierre Citron szerkesztette; a kiadvány óriási segítséget nyújt mindenkinek, aki Berliozzal foglalkozik. Persze egy ilyen munka soha nem lehet teljes: már gyűlnek az anyagok a Bibliothèque nationale-ban a pótkötethez, s örömmel jelentem, hogy ehhez a mi Liszt Ferenc Emlékmúzeumunk is hozzá tud majd járulni egy pár évvel ezelőtt vásárolt Berlioz-levéllel, amely természetesen jelenlegi Liszt és Berlioz kiállításunkon is látható.

Az összkiadástól függetlenül az évfordulóra a franciák külön is publikálták Berlioz leveleit Carolyne Wittgenstein hercegnéhez, amelyeket kötetbe foglalva elsőként még La Mara adott ki 1903-ban. A hercegné nemcsak Lisztnek jelentett óriási támaszt azáltal, hogy szenvedélyesen hitt zeneszerzői zsenijében és segítette terveinek realizálásában: biztatása az állandó kudarcokkal, akadályokkal küszködő Berlioz számára is igen fontos volt. A francia zeneszerző maga vallotta meg, hogy A trójaiak sohasem készült volna el a hercegné unszolása nélkül, és voltak évek, amikor az idősödő, egyre depressziósabb komponista bizalmasabban nyilatkozott meg neki, mint magának a régi barátnak: Lisztnek. A France Musique műsorában egy hétig minden reggel felolvastak egy-egy levelet a Lettres à la Princesse-ből. (Ugyanez az adó egy másik héten mindennap, változó időszakokban, Berlioz-muzsika kíséretében a nagy kiállításra hívta fel a hallgatók figyelmét.)

Amikor a konferencia szüneteiben a Bibliothèque nationale könyvesboltjában nézelődtem, szinte elkápráztatott, hogy - a már említetteken kívül is - milyen sok nagyszerű kiadvány kapható a Berlioz-évforduló alkalmából. Nemzetközi grémium (Pierre Citron, Cécile Reynaud, Jean-Pierre Bartoli és Peter Bloom) szerkesztésében épp a konferencia idejére jelent meg a Dictionnaire Berlioz (Fayard, 2003). Már korábban publikálták modern, annotált kiadásban Berlioznak azokat az írásait, amelyeket egykor saját maga foglalt kötetbe: Les soirées de l’orchestre; Les grotesques de la musique; A travers chants (Gründ, 1998). Természetesen kapható a Mémoires korszerűen jegyzetelt kiadása is (Flammarion, 2000). A zenekritikák (Critique musicale) 1996-ban indult összkiadásának megjelentetése még folyamatban van, a tervezett tíz kötetből eddig négy jelent meg (a szerkesztők közül Yves Gérard és Anne Bongrain részt vett a konferencián). Egy nagy, könyv alakú tartóban árulják Berlioz zeneműveinek CD-összkiadását részletes kísérőfüzettel. Számos francia szerző publikált különféle megközelítésű, méretű és más-más közönséget megcélzó könyvet Berliozról - ezek között van analitikus munka, kismonográfia, népszerűsítő életrajz, sőt még gyermekkönyv is. A hazai szerzők munkái mellett David Cairns kétkötetes, a szakma és a közönség által egyaránt kiemelkedőnek ítélt Berlioz-életrajza (1999) friss francia fordításával (Fayard, 2002) is találkoztam. Az angol biográfusnak jutott az a megtisztelő feladat, hogy a nemzetközi konferencia zárószavát elmondja. Amikor saját korábbi tapasztalaira visszautalva értékelte, mekkora haladás történt a Berlioz-kutatásban az elmúlt évtizedben, és kedves szavakkal megköszönte a konferenciát szervezők nagyszerű munkáját, megállapította, hogy a franciák végre elégtételt adtak nagy szülöttüknek. Mi, vendégek mindannyian egyetértettünk vele, amikor beszédét így fejezte be: "Vive la France!"