Erkel Ferenc: Bánk bán Kiss B. Atilla, Marton Éva, Rost Andrea, Sólyom-Nagy Sándor, Gulyás Dénes, Réti Attila, Miller Lajos, Kováts Kolos, Asztalos Bence A Honvéd Művészegyüttes Férfikara Magyar Nemzeti Énekkar A Magyar Millennium Zenekara vezényel Pál Tamás Teldec 0927-44606-2

A Káel Csaba nevével fémjelzett, több kategóriában is jegyzett produkció hanglemezváltozatának értékelését azzal a kérdéssel kell kezdenem: vajon miért döntöttek úgy a vállalkozás spiritus rectorai, hogy Erkel és Egressy műve helyett, kisebb változtatásoktól eltekintve, lényegében Nádasdy Kálmán, Rékai Nándor és Kenessey Jenő átdolgozását választják?
Bocsánatot kérek az olvasótól, hogy tovább firtatom a kérdést, jóllehet már több mint egy éve, Káel Csaba operaházi rendezésének bemutatója kapcsán, e lap hasábjain feltette előttem más, nálam illetékesebb személy - Tallián Tibor, aki korábban kimerítő tanulmányt szentelt a kétféle műalak összehasonlításának, esztétikai értékük megítélésének. Nem tehetek arról, hogy a kérdést még mindig fel kell tenni. Voltaképpen mentegetőzni sem nekem kellene emiatt. Bár nem helyeslem a döntést, mely szerint a Bánk bán-vállalkozás szellemi gondviselői az 1940-es, revideált változat mellett kötelezték el magukat, feltételeztem, hogy bizonyára alapos és körültekintő vizsgálat, hoszszas mérlegelés után döntöttek így, s nyilván ezért hirdetik a lemezt az írásom címében idézett szöveggel. Sajnos azonban rá kellett jönnöm, hogy tévedek.
Tévedésem a következőképpen vált számomra világossá. Mivel nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, szemügyre vettem a szóban forgó produkció internetes honlapját, hátha találok valamit arra vonatkozólag, mi állhat a döntés hátterében. Mindössze két elejtett utalást leltem ezzel kapcsolatban, ám ez elegendő volt, hogy levonjam magamnak a megfelelő következtetéseket. Egyrészt találtam egy megjegyzést bizonyos dramaturgiai hibákra vonatkozólag, amelyeket az opera első műbírálóinak egyike, Mosonyi Mihály tett szóvá. Másrészt néhány sornyi idézetet Bánk második felvonásbeli áriájából Egressy, illetve Nádasdy megfogalmazásában. Az idézetek a honlapon olvasható szöveg szerint az átdolgozás magasabbrendűségét hivatottak bizonyítani.
Ami Mosonyit illeti, ő kétségkívül fontos és figyelemre méltó alakja volt a 19. századi magyar zenetörténetnek. Sajnos az is vitán felül áll, hogy a vállalkozás irányítói sem Mosonyi említett kritikáját nem olvasták, sem Erkel Ferenc és Egressy Béni operáját nem ismerik. Csak ezzel tudom magyarázni magamnak, hogy az érintettek Mosonyi írására hivatkozva próbálják igazolni az 1940-es átdolgozók változtatásait. Való igaz, hogy Mosonyi volt az a kritikus, aki a Zenészeti Lapokban bírálatot írt Erkel operájának bemutatója után. Mi több, valóban emelt dramaturgiai kifogásokat a Bánk bánnal kapcsolatban. Csakhogy a Nádasdy, Rékai, Kenessey által eszközölt változtatások nagy részének kevés közük van Mosonyi észrevételeihez. Mosonyi említett cikkében dramaturgiai szempontból csupán az opera két pontját illette kritikával: az első felvonás balettjét ("Véleményünk szerint a hatodik jelenet után már semmi sem motiválhatja a színtáncot, s még a legrövidebb is csak háborgatja az egésznek dramatikus hatását"), továbbá azt, hogy a második felvonás a királynő megölésével végződő Bánk-Gertrúd-kettős után is folytatódik ("a művészi kerekség s drámai hatás érdekében itt be kellett volna végezni a második felvonást").
Elismerőleg nyilatkozott viszont Bánk és Biberach első felvonásbeli kettőséről ("Ezen jelenetnek zenei részei nagy körvonalzatú keret szerint vannak fogalmazva s folytonos sikerrel keresztüldolgozva. Biberachnak beleszőtt dallama is jellemzetes. Mindamellett hogy Bánk első föllépése hosszabb ideig tart, mégsem válik untatóvá, s a szenvedélyességnek tovább való felfokozása által folytonosan a művészi igazság s kifejezés magaslatán maradva, mindvégig érdekkel bír"). Mit tettek ezzel az énekszámmal az átdolgozók? Míg Erkel és Egressy Petur jelenlétét az első felvonás Keserű bordalára korlátozta, addig Nádasdyék Bánk és Biberach kettősét a két bán duettjévé gyúrták át. Biberach ezáltal elvesztette intrikusi szerepét (sőt mindenféle szerepét), helyét Petur vette át. Az igazán fájdalmas azonban a címszereplő metamorfózisa. Az eredetiben Biberachnak úgy kell lebeszélnie róla a nagyurat, hogy ne siessen a királynő meggyilkolására. Nádasdyék Bánkja ezzel szemben a békétleneket marasztalja el, Gertrúd védelmére kel, s azzal fenyegeti meg Peturt, hogy felségárulóként fogatja el, ha tovább szidalmazza a királynét. Mosonyi Mihály aligha értett volna egyet ezekkel az átalakításokkal.
A szövegváltozatokra vonatkozó utalással kapcsolatban a következő észrevételeim volnának. Mint arra a "Hazám, hazám"-ária kapcsán Tallián Tibor már rámutatott, az opera műfajától mélységesen idegen a Nádasdy változatát jellemző cicerói szóbőség. Hogy tetszik-e, az persze ízlés kérdése. Mindenesetre kiragadott részletekkel Nádasdy átdolgozása ellen is lehetne érvelni. Sem Egressy, sem Katona nem ad például ilyen naiv és értelmetlen mondatot Bánk szájába Gertrúddal kapcsolatban: "Segítne ő, ha ösmerné a bajt: / Míly átok sanyargatja a bús magyart!" A baj nem ösmerése nem mentség, még csak nem is enyhítő körülmény, inkább súlyosbító tényező. Ezt még egy olyan univerzális tehetségnek is érdemes volna megszívlelni, amilyen Káel Csaba.
Ennyit a "gondos előkészületekről", s most lássuk a sok tekintetben valóban nívós kivitelt. Mindenekelőtt a címszerepet alakító Kiss B. Atillát kell méltatnunk. Interpretációjának jellemzésére nehéz megfelelő szavakat találni. Kétségkívül ő az, aki valamennyi énekes közül a legátütőbb teljesítményt nyújtja. Tolmácsolásán érezni, hogy nem ez az első találkozása a szereppel. O az, aki átlelkesíti az előadást, aki elevenné teszi az operát. A felvételt hallgatva úgy éreztem, hogy a karakterrel való azonosulása, hangjának páratlan energiával való telítettsége énekes társaira is inspirálóan hat. Meglepett, jóleső érzéssel töltött el az a könnyedség és biztonság, amellyel szólamának legnehezebb pontjain úrrá lett.
Kiss B. Atilla egyenrangú partnere a lemezen Sólyom-Nagy Sándor (Petur). Azzá teszi nagyszerű orgánuma, plasztikus szövegmondása, valamint a szöveg- és a zenei ritmus rugalmas összeegyeztetésének képessége. (Erkel operája e téren - revideált formájában is - tudvalevőleg komoly problémákat vet fel). Rost Andrea (Melinda) szerepértelmezésének viszszafogottságával, már-már puritán egyszerűségével emelkedik ki a válogatott énekesgárda tagjai közül. Előadói attitűdje nagyon is összhangban van az általa megszemélyesített karakterrel. Ennek a Melindának az erkölcsi tisztaságához nem férhet kétség. Rost Andreának persze nagy gyakorlata van ártatlanul bűnössé váló operai nőalakok alakításában. Melinda szerepében ugyan korábban nem hallottam, Gildaként viszont - nagy örömömre - igen. Gilda pedig úgy aránylik Melindához, ahogyan a mantuai herceg a meránihoz.
Utóbbi szerepében Gulyás Dénes hősies küzdelmet folytat minden egyes hangért. Nem az igyekezet hiányán múlik, hogy az eredmény olyan, amilyen. Tenorja sokszor így is régi fényében tündököl, például Melindával énekelt kettősében több helyütt. Gulyáshoz hasonlóan Marton Éva (Gertrúd) előadásán is érezni az idő múlását: az opera nagyasszonyának túlvibrált hangjai olykor kissé hamiskásak. Ezért a veszteségért azonban némiképp kárpótolnak a művésznő fegyelmezett pianói.
Bánk, Melinda, Petur mellett meglehetősen eltörpül Réti Attila Biberachja. Ez a volumenbeli különbség beteljesíti az átdolgozás fentebb említett, nem éppen szerencsés tendenciáját. Kellemes meglepetést okozott viszont Miller Lajos (Tiborc), aki előadásával példázza, hogy kevéssé hálás és jelentős szerepet is lehet tisztességgel alakítani. Kováts Kolos (II. Endre) kedves színházi élményemet idézte emlékezetembe: Feydeau Bolha a fülbe című vígjátékát. Nem mintha ez a komédia bármilyen hasonlóságot tudna felmutatni Erkel operájával. Feydeau műve azért jutott eszembe, mert van egy szereplője, aki a szavaknak csak magánhangzóit képes kimondani, ez persze állandó félreértések forrása a darabban. Sajnos Kováts Kolos esetében is, miközben érzem a dallam folyamatosságára való dicséretes törekvését, meg kell állapítanom, hogy a nagy igyekezetben sokszor elsikkadnak a mássalhangzók. Még inkább a szöveg érthetőségének rovására megy, hogy bizonyos magánhangzók (főként az "a"-k és "o"-k) viszont gyakran szinte megkülönböztethetetlenek egymástól.
Pál Tamás többnyire biztos kézzel fogja öszsze a zenekart, ám időnként mintha nem volna tekintettel az énekesekre. Zavaróan koordinálatlan e tekintetben az első felvonás két nagy ensemble-tétele. Pedig érdemes volna több figyelmet szentelni ezeknek az együtteseknek: mind Erkel, mind a bemutató kritikusai (köztük Mosonyi) az opera legeredetibb részeiként említik őket. Nem tudom, kikből állhat a Magyar Millennium Zenekara, de a felvétel alapján úgy sejtem, alkalmi társulás lehet (a jelzővel nem az együttes nevében szereplő évfordulóra kívánok utalni). Mintha valami nem volna rendben a hangzásarányokkal: a tuttik többnyire túlontúl harsányak, s ez gyakran az énekesek érthetőségét, sőt hallhatóságát veszélyezteti. Nemcsak Rost Andrea filigrán hangja vész el sokszor a zenekari kíséret áradatában, de Kiss B. Atilla magas tartott hangjait is elfedi néha az orkeszter. (Nem tartom kizártnak, hogy ezért a dirigens és a zenekar mellett a felvétel hangmérnöke is felelős.) Több gondot kellene fordítani a közös játék precizitására is. Különösen bizonyos hangszerkettőzések esetén hallható, hogy a játékosok nincsenek együtt. Hogy konkrét példát említsek: szép az opera előjátékának vége felé a kifejező lassítás, de a hegedűknek és a klarinétnak azért még egyszerre kellene játszaniuk a dallamot, máskülönben elvész a hatás.
Ami a kórusokat illeti, kevéssé szolgált örömömre a békétleneket megtestesítő Honvéd Művészegyüttes Férfikarának teljesítménye. Petur holdudvaraként eleinte viszonylagos diszkrécióval látják el feladatukat, az első felvonás e-moll concertatójában azonban minden szólóénekest háttérbe szorítanak. Vagy a szöveg ("Nem tűrjük el tovább a nemzet szégyenét") gyújthatta ilyen lobogó lángra hazafiúi érzületüket, vagy pedig időközben megfogadhatták a Petur bán bordalának refrénjében elhangzott jó tanácsot. Ezzel szemben a Magyar Nemzeti Énekkarnak köszönhetően az udvaroncok megszólalásai felülmúlják az operai kórusok szokásos színvonalát.
Mindent összevetve, ha e lemezt kizárólag mint zenei előadást tehetnénk mérlegre, sok mindennel elégedettek lehetnénk.