Kurtág Márta:
Szellemi előkelőség

Az 1945/46-os tanévben Kadosa Pál zeneszerzés-növendéke voltam. Néha váltottuk egymást az előszobában a csellista Liebner Jánossal, aki ugyanezért járt az Orczy tértől pár lépésre lévő Baross utcai lakásba. Kérem az olvasót - akinek nyilván nincs személyes élménye erről az időről -, képzelje el Budapestet romokban, 1945 őszén. Ahová én jártam, az egyik épen maradt ház volt, a lakás emlékezetem szerint Kadosa valamelyik rokonáé lehetett. A legbelső szoba volt az övé, benne a háborúból csodálatos módon megmenekült reneszánsz karosszékek meg a zongora. Később ezeket a Március 15. téri lakásban is viszontláttuk.
Akkoriban minden hangszeres pályára készülő számára íratlan szabály volt a zeneszerzés-stúdium. Már a kiváló debreceni zeneiskolában Szabó Emilhez jártunk erre az emelt nívójú oktatásra - tanúskodhat erről Ujfalussy József és Zempléni Kornél is. Feltehetőleg új tanárom, Antal István küldött Kadosához, aki szívesen fogadott, és ingyen tanított. (Egy fejezet, amelyet zenetörténészek figyelmébe ajánlok: az a Riemann-analízis "tanulókör", melyet Strasser István, a Glyndebourne-i Fesztivál korrepetitor-karmestere vezetett, tagjai pedig Kadosa Pál, Mihály András és Antal István voltak, óriási mennyiségű anyagot dolgozott föl, az utolsó Beethoven-kvartettektől Wagnerig.)
Magam összhangzattant és formatant tanultam Kadosánál - de hadd induljak el a formatan felől. Mostani eszemmel úgy vélem, hogy - lehántva a Riemann-féle elvek minden vitatható túlzását - Kadosa megtartotta belőle a legfontosabbat: a periódusépítkezés alapelveit és a hallatlanul világos számozási rendszert a rendhagyó periódus-felépítés jelzésére. Kadosa kiválóan ismerte Heinrich Schenkert (azóta természetesen mi is megismertük), tisztában volt a Riemann-ellenes érvelés minden elemével, mégsem öntötte ki a fürdővízzel a gyereket - így a mai napig sem veszítette el érvényességét az a megszűrt, ortodoxiától mentes formai gondolkodás, melyet ő képviselt és közvetített. Főleg Beethoven-szonátákat analizáltunk nagy mennyiségben. Ehhez képest az összhangzattan-példát nem "kidolgozni" kellett, hanem megkomponálni. És az új és érdekes harmóniát a periódusban olyan ponton elhelyezni, ahol reflektorfényt kap anélkül, hogy a periódus egyensúlyviszonyai megbillennének. Ez olyan nevelés volt, amely máig meghatározza egész zenei létemet.
Kapcsolatunk 1946 után is töretlen maradt, mert '46 nyarán találkoztunk össze Kurtág Györggyel, 1947. február 19-én már össze is házasodtunk, így a "családhoz" tartoztam, sőt a diplomakoncertemre - bizonyos konfliktusok miatt - az utolsó két hónapban ő készített fel. Végül valami egészen személyes. Nincs a kezem ügyében Gertrude Stein könyve (Alice B. Toklas önéletrajza), de emlékszem: ír arról, hogy bizonyos kivételes emberekkel való találkozáskor egy kis csengő szólalt meg benne. Bennem is megszólalt néhányszor ilyen kis belső csengő, de amire az én csengőm reagált, az valamifajta szellemi magasrendűség, szellemi előkelőség jelenléte volt. Mozartról mondják, hogy számára olykor egy teljes négytételes szimfónia egyetlen pillanatba, egyetlen pontba sűrítve jelent meg. Ez a képesség vagy valami ehhez hasonló volt meg Kadosában. Mintha fentről, a magasból lett volna rálátása a művekre és a műveket mozgató törvényszerűségekre. Hogy a szellemi felismerések mekkora örömet jelenthetnek, azt ebben a Baross utcai szobában éreztem meg.

Rados Ferenc:
Egy növendék az 1956 és 1959 közötti időből

S zemélyében jelenített meg egyfajta kapcsolatot a zenével, a művészettel, a kultúrával. Egy olyan fajta kapcsolatot, amely korábban nem is volt annyira ritka, de amely most már csak legenda. Egy elmúlt világ legendája.
Lehetett hinni az ítéletének. Nem a saját rögeszméit kérte számon az emberen.
Azt éreztem, hogy nem valami feladat elvégzését várja el tőlem, hanem a "dolog" megértését. Amellett benne volt az együttérzés az ítéleteiben. Nagyon is jól tudta, hogy a megértés különböző embereknél nagyon különböző lehet. Nagyon jól tudta, hogy az ítélet is mindig nagyon viszonylagos. Azt szokta volt mondani: "Véletlenül senki se játszik jól. Rosszul igen, de jól nem." Nem hiába volt a kedvence a történet Michelangelóról, akinek a véleményét kikérték egy festményről. Mire megkérdezte, hogy ki festette. Ó, hát azt nem mondjuk meg, azt szeretnénk, hogy a Mester minden befolyástól mentesen ítéljen. Mire Michelangelo azt mondta, sajnálom: ha nem tudom, ki festette, nem tudom megállapítani, milyen a kép...
A zenei anyag maga, ez volt az, ami érdekelte. Ahogyan az iskolákban az előadóművész látszatát szokták tenyészteni, az nem volt az eszménye. Nem azonosította az iskolát a hangszerjátékosoknak való holmi túlélőkészletek gyártásával. Azon kívül, hogy együttérzőnek látom, még nagyon esendőnek is. Nemcsak a hosszú öregedésben. Abban, ahogy meg akart felelni a sorsának.
Szeretett tisztségeket betölteni... igen. De hát a történelem foglya volt, mint oly sokan mások a nemzedékéből. (És oly sokan, előtte és utána, bármely nemzedékből.) Azok az újító zenei irányzatok, amelyek nyomán elindult, a baloldalhoz kötődtek, mint az orosz avantgardisták vagy a német expresszionizmus.
A háború befejeztével azután a baloldaliság utódjaként fellépő hatalom magával sodorta ezeket az embereket, akik kötelességüknek tartották, hogy az eszme parancsainak eleget tegyenek. Annál is inkább, mert hisz a hatalom elrendelte a klasszikus zene fontosságát is. Az a hatalom (talán valami félreértésből) a "komoly zenét" is besorolta a terjesztendő értékek közé.
És itt meg arra kell gondolnom, amit nemrég írt egy magyar író: "Hogy az emberiség a végóráit éli, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy lassan bealkonyul az emberi zenének." Akkortájt viszont az "emberi" zene játszásának az elterjedéséhez lehetett valamilyen segítséget remélni (a zenei alkotás megfojtásával párhuzamosan).
Aztán eljött például egyszer a költő, a szovjet írószövetség főtitkára, ugye, és olyasmit nyilatkozott, hogy "számunkra jobb egy gyenge mű, amelyik a mi eszméinket sugallja, mint egy jó mű, amely tôlünk idegen". Mivel engem szörnyen foglalkoztatott a műalkotások - mondjuk úgy - érvényessége, megkérdeztem a Tanár Úrtól, hogy ez lehetséges-e... Ő, aki rendszerint halkan, zöngétlenül beszélt, felcsattant, és elkiáltotta magát: "Ez marhaság!"
Igaz, csak magunkban voltunk. De hát, ahogy említettem, az ítéleteiben meg lehetett bízni.

Jandó Jenő:
Legenda volt, mind hozzá akartunk kerülni

Talán nem úgy volt pedagógus, mint mások. Kitűnő zeneszerzőnek és nagy műveltségű embernek ismertem. Soha nem próbálta az egyéniséget korlátozni. A kotta alapján mondott ugyan száraznak tűnő csekélységeket, ám ha az ember utánagondolt az elhangzottaknak, később rájöhetett, hogy ezek a megjegyzések általános érvényűek, és minden esetben a mű szellemét szolgálják. Eleinte jelentős fejtörést okozott megértenem ezt a metódust. A Zeneakadémián az első két évben Nemes Katalinnál tanultam, a második hármat töltöttem Kadosánál. Ő már csak heti egy órát adott, a másik kettőt a tanársegédek, Kurtág György vagy Rados Ferenc tartották, később pedig a mi generációnk képviselői. Először tehát meglepett: no, ez most hogy is megy, hiszen Kadosa legenda volt, mind hozzá akartunk kerülni. Rados segített nekem "megfejteni" a megjegyzéseit.
Nem tanított tehát látványosan. Ült a sarokban, előbb a VIII-as teremben az íróasztalnál, később már úgy meggyengült az egészsége, hogy nem járt be, mi mentünk a lakására. Ott is ült és figyelt, mondott két apróságot az Appassionata elején: ez a szólam ide megy, ez oda vezet, ez itt oldás. Ugyanakkor nagyon precíz volt, és ha valaki Beethoven-szonátát hozott neki, alapos kritikára számíthatott. Nekem úgy rémlik, Beethoven volt a kedvence. Egyszer a Fisz-dúr szonátát játszottam neki. Koncentráltam, és elindultam azzal a néhány híres lassú bevezető ütemmel, de már a második akkordnál rám szólt: na, gyere ide! Már az indulás sem volt rendben. Ám ha valaki egy ilyen bensőséges művet megtanult vele, az életre szóló előadói muníciót kapott.
Kadosa kitűnő pianista hírében állt, de amikor mi hozzá kerültünk, már nem játszott. Azt mondják, a Gyermekeknek című ciklust talán maga Bartók sem adta elő olyan kitűnően, mint ő. Pedig azt is mesélték, hogy nem volt szorgalmas, nem szeretett sokat gyakorolni. Csodálatosan hajlékony, laza keze volt. Nekem szerencsém volt kicsi gyerekként Pécsett koncerten hallani, ha jól idézem föl, a saját Concertinóját adta elő, de ebből a hangversenyből valójában csak a benyomás nagyszerűsége maradt meg bennem. Az óráinkon csak ritkán mutatott meg valamit. Emlékszem, a Grieg-zongoraversennyel bajlódtam, aminek az elején kellemetlen oktávmenetek vannak. Melléütöttem, össze-vissza bénáztam, ettől méregbe gurult, odatotyogott a zongorához (már nehezen járt), és tőle szokatlan indulattal kérdezte: hát miért olyan nehéz ez? - és tökéletesen tisztán megmutatta.
A lakása mintha egy páratlan múzeum lett volna, szerette a szép tárgyakat. Ő maga semmiképp sem akarta senkire ráerőltetni az ízlését, csak az abszolút kényes zenei hibákat javította. Nyilván pedagógiai célzattal beszélt az elődökről, például Kodályról, aki egyszer azt a lakonikus kérdést tette föl neki, hogy ismeri-e Gesualdót. Menjen be a könyvtárba és nézze meg! - mondta. Kadosa természetesen "szót fogadott", és azt mesélte, hogy ez nagyon előrelendítette őt. Hasonló módszerrel kínálta föl az adott mű megoldását. Fantasztikus rutin birtokában volt, hiszen már akadémista korában tanított. Anélkül, hogy az órára nézett volna, pontosan hatvan percig foglalkozott a növendékkel, akár pár ütemet vitt hozzá az illető, akár egy teljes darabot. Néhány művét megtanultam, nagyon sajnálom, hogy ezeknél is igen tartózkodó volt. Játszottam a 4. zongoraszonátát, a Concertinót és a Tíz bagatellt. Erről nem nekem, hanem másik mesteremnek, Nemes Katalinnak azt mondta: "Ez a fiú egészen másként játssza, mint ahogy elképzeltem, de nekem nagyon tetszik." Kár, hogy nem mondott többet.
Nagyon érdekelte a személyiség, örült, ha elmeséltünk magunkról valamit, a karácsonyi látogatásokon, vagy máskor. De mindenféle szentimentalizmus távol állt tőle, pedig nagyon mélyen érző ember volt. Bölcsnek és hasznosnak tartom ma is, amit mondott: Beethovent játsszátok romantikusan, a romantikusokat pedig közelítsétek meg klasszikusan. Nagyon nyitottnak, érdeklődő szelleműnek ismertem meg. A régi zenével kapcsolatos divatjelenségeket például bizonyára nem szerette volna, de biztosan kíváncsivá tette volna a dolog. Valószínűleg elismeréssel fogadta volna a törekvéseket, amelyek a művekre rakódott előadói sallangok eltávolítását célozzák. A modern zongora - amely csak Liszttől kezdve autentikus hangszer - megkísérti a fiatal előadókat, hogy Mozart- és Beethoven-kompozíciókban zsíros basszusokat használjanak, jól nyomják meg a pedált. Nem győzöm inteni őket: ezek a művek más tulajdonságú hangszerekre íródtak. Persze azt sem tartom egyedül üdvözítő megoldásnak, hogy mindent fortepianón adjunk elő. A nagy Steinwayn is lehet hiteles hangzásképet rajzolni, arányérzék és stílusismeret kérdése az egész - mondaná ő is.

Kocsis Zoltán:
Tulajdonképpen a komponálást tekintette hivatásának

Zenét tanított és nem zongorajátékot - hiszen ott voltak a tanársegédjei: Kurtág György és Rados Ferenc. Ez is nagyon jó névsor, de tőlük sem zongorajátékot tanultam: ők azt a munkát végezték el, amihez Pali bácsinak már se kedve, se ideje nem volt. Akkoriban még másként zajlott a tanítás, bent ültünk egymás óráin, és más tanárok óráira is eljártunk. Kadosa nagyon tömören és röviden megmondta, mi lenne jó, rávilágított két vagy három hang kapcsolatára, és adott esetben ez többet jelentett, mint egy hosszú, szószátyár magyarázat. Egy-két megjegyzése vezetett olyan megoldásokhoz, amelyekhez csak sokhetes gyakorlással jutott volna el az ember. Általában betartotta az órarendet, de flexibilis volt. Arra határozottan emlékszem, hogy rendkívüli módon feldühítette, ha egy növendéke nem csupán mennyiségileg, hanem minőségben is túl keveset hozott neki. Egyik (külföldi) tanítványa például beállított 12 ütemmel Chopin Viharetűdjéből. Már az első, bevezető négy ütem felbőszítette. Életemben egyszer láttam ilyennek: csapkodta az asztalt, felemelte a hangját, hogy ez kevés, de rossz!
Legtöbben hozzá szerettek volna kerülni, mégiscsak ő volt a tanszékvezető. Elsősorban mint zenészt tiszteltem őt, zongorázni nem hallottam. Amit pedig mutatott, az előadói szempontból azért nem lehetett tökéletesen mérvadó, mert már különféle betegségek rongálták a fizikumát, a kezét számos sérülés is érte. Kicsit olyan volt az ízlése, mint a zenéje, tehát a kelleténél talán egy csöppet szikárabb, fanyarabb. Igazán a klasszikusokhoz húzott, de stílusismeret tekintetében minden a kisujjában volt. Pedagógiai munkásságának legjelentősebb eleme, hogy zeneszerző volt ízig-vérig. A zeneszerző kreatív ember, élőbb, elevenebb a kapcsolata a hangokkal, mint annak, aki "csak" előadóművész. És ő tulajdonképpen a komponálást tekintette hivatásának: amikor már nagyon beteg volt, akkor is komponált, a Pillanatképek című darabját például én mutattam be hosszú idő után, amikor a kotta megjelent a Zeneműkiadónál, és én játszottam először az első Zongoraszonátát is. Nem szabad elfelejteni, hogy Kadosa nyolc szimfóniát, négy zongoraversenyt, egy vonósnégyes-versenyt, két hegedűversenyt, egy operát (Huszti kaland) és egy sor egészen kiváló kórusművet, meg persze sok más darabot is írt - termékeny muzsikus volt.
Kicsit bánt is, hogy túl gyorsan átlépett rajta a történelem - vagy átléptünk rajta mi. Nem tudom, érezzek-e lelkiismeretfurdalást, hiszen elég sokat játszottam és játszattam műveit. Mégpedig azért, mert ő szerintem teljesítette azt a talán legjelentősebb követelményt, hogy eredeti, sőt egyéni zenét tudott komponálni. Ha egy darabja megszólal, rögtön azonosítható: ez az övé. Más kérdés, hogy ez a szikár, fanyar stílus, gunyoros elemekkel átszőtt hang mennyire tetszik valakinek, mennyire alkalmas a tipizálásra, válhat-e köznyelvvé. Hogy mekkora az a befogadó réteg, amelyhez ez a zene képes szólni. Azt hiszem, csak az utóélet szempontjából fontos, hogy olyan zenét komponált, amilyen egyéniség ő maga volt. A 4. szonátát kétségbevonhatatlan remekműnek érzem (ez hallható a Hungaroton-válogatás CD-jén is), ugyanígy a négy Caprichost, valamint a kétzongorás Szonátát. Jelentősnek tartom a Vonósnégyes-versenyt, nagyon ambicionáltam, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral is előadjuk, és tervezem is más műveit repertoárra venni. A 6. szimfóniát vélem a legjobb szimfonikus alkotásának, a zongoraversenyek közül pedig egyértelműen a harmadik viszi el a pálmát.
Hogy örököse, folytatója volna a kodályi iskolának? Kodály a romantikában gyökerezik, mint Bartók, Schönberg és Stravinsky. Kérdés: ki és hogyan tudta megemészteni, majd maga mögött hagyni a romantikát? Azt hiszem, Kadosának ezzel a problémával már nem kellett szembenéznie, ő abba a tisztogató generációba tartozott, amelynek fő művészi krédója az volt, hogy lehántsa a zenéről az ahhoz nem illő romantikus elemeket, és ilyen módon próbálja megújítani. Ebben a törekvésben az nyert, aki bartóki módon egyéni mert lenni. Lehet akármilyen stílusban alkotni, akármilyen stílusokat keverni, végül is az egyéniség dönt. Kadosánál is túlnőtt a hatásokon a személyes hang. (Egyébként sokkal inkább tartom Kadosát Bartók örökösének, mint Kodályénak.) Olyan akkordokat használ, olyan a formakezelése, ami rá jellemző, fölismerhető. Ez tetszett a muzsikájában, és ezért is tanulmányoztam a műveit. Többet elemeztem, mint amennyit játszottam őket. Nem tudom, lehet-e zeneszerzést "tanítani", ér-e az valamit, ha egy darabon együtt dolgozik tanár és diák. Nem túlságosan ambicionáltam, hogy zeneszerzést tanuljak: miért is tanultam volna? Hiszen ott volt nekem Kadosa és Kurtág, az akkor készült munkáimat nekik mutattam meg. Elmondhatom, hogy tőlük tanultam zeneszerzést, noha hivatalosan sosem voltam e tárgyban növendékük.
Kadosa sokat tett a magyar zene külföldi elfogadtatásáért, de a növendékeihez nem volt különösebben kegyes. Nem játszott olyan szerepet, amit ma a tanítványok szinte elvárnak a tanáruktól: hogy legyen az impresszáriójuk. Atyai módon kezelt bennünket, de arról szó sem lehetett, hogy bármelyikünket is "kiajánlja" valahová. Tessék, fiaim, boldoguljatok magatok - ezt sugallta a viselkedése. Ugyanakkor nagyon érdekelte a magánéletünk, a családi helyzetünk: engem például meglátogatott akkori otthonunkban, Újpalotán. Mi is jártunk hozzá órán kívül. Az év végén, karácsonykor mindig volt egy kollektív látogatás a lakásán, amire készültünk, ajándékot vettünk és jót beszélgettünk - igazi nagy családnak látszottunk, amelyet ő tartott össze. Hogy bárkit favorizált-e közülünk? Sosem derült ki, hogy mi rólunk a legbenső véleménye. Azonban őszintén tiszteltem, és át is vettem tőle a pedagógiai és zenei munkámban, hogy egyforma intenzitással foglalkozott tehetségesebbel és kevésbé tehetségessel. Tőle tanultam meg azt a roppant fontos gondolatot, hogy vannak egy frázison belül igen jelentős és kevésbé jelentős hangok - tehetséges és kevésbé tehetséges emberek. Mindenkivel érdemei és predesztináltsága szerint kell foglalkozni, ami nagy különbséget is jelent, de azonos intenzitással. Ezt nagyon megtanultam. Azt is hangsúlyozta, hogy nincs rossz zongora, csak gyatra zongorista. Ebben is tökéletesen igaza volt, neki köszönhetem, hogy ha vacakabb zongora elé kerülök, az egyáltalán nem szegi kedvemet, mert végső soron egy a lényeg: ugyanannak a zenének állok neki.

Ránki Dezső:
A fölösleges sallangokat hántotta le a játékunkról

Amikor Kadosa Pálhoz jártam, már egy idős és beteg ember dolgozott a VIII-as teremben, illetve a Március 15. téri lakásban. Mások elbeszéléséből tudtuk, hogy korábban sokkal aktívabban tanított, többet játszott elő, élénkebben zajlottak az órák. A mi időnkben általában ült a székében, látszólag lényegtelen dolgokat mondott, és egy-két fontosat, de az egészből valahogy mégis a lényeges mozzanatokra lehetett következtetni, az órák légköre volt olyan, ami életre szóló hatást gyakorolt az emberre. A diplomázás után is fölkerestem, nem gyakran, de rendszeresen.
Az első akadémiai évben még Máthé Klára tanított, a második évben kerültem Kadosához és Rados Ferenchez, nagyon intenzív munkát folytattunk négy éven át. Kettőjük órái között nem volt közvetlen kapcsolat úgy, hogy Rados tanár úr beült volna Kadosa órájára, hogy azután az ott előkerülő kérdéseket boncolgassuk tovább - tulajdonképpen két tanárhoz jártam. Kadosa a bennünk akkoriban kialakuló alapvető zenei ízlést és igényességet formálgatta. A fölösleges sallangokat hántotta le a játékunkról. Nagyon ritkán és keveset mutatott, de az igen szemléletes volt. Ahogy hozzányúlt a zongorához, abból kiderült, hogy valamikor briliáns pianista lehetett - mindig így beszéltek róla.
Az is érdekes, hogy bizonyos "kedvenc" darabokat mindenkivel eljátszatott, ilyen volt például Chopin g-moll balladája. Azt hiszem, nincs olyan növendéke, aki ezt ne tanulta volna nála. Noha soha, senkire nem erőltetett semmit, a darab bizonyos - természetesen fontos - pontjain ugyanazt kérte mindenkitől. Én úgy emlékszem, nemcsak Beethovent preferálta. Ellenkezőleg, sok kedvence lehetett. Szeretettel beszélt Beethovenről, de nem gondolkodott merev kategóriákban, kizárólagosságokban.
A zongoratanításáról is azt állította: az a módszere, hogy nincs módszere. A pedagógiai sikereit, a szerepét abban, hogy a mi nemzedékünk nagyon fiatalon jelent meg a nemzetközi élvonalban, igen visszafogottan értékelte. Éppen a hatvanas évekre teljesedett ki az alap- és középfokú zeneiskolai rendszer, a mi generációnk volt az első, amely kikerült ezekből az intézményekből. Egy tartalmas út befejező állomására futottunk be hozzá. Voltak, vannak továbbá időszakok, amikor zongorista tehetségek bukkannak föl nagyobb számban, máskor meg más hangszeresek, mondjuk hegedűsök vagy fuvolások. Ez nyilván összefügg azzal is, hogy egy-egy periódusban milyen hangszer a divat.
A zongorázás technikai részéről nála nem esett, nem eshetett szó, mindig csak zenei szempontok, az adott darab felépítésével kapcsolatos dolgok hangzottak el. Legfeljebb annyit mondott: ezt vehemensebben, de nem nagyon vehemensen. Vagy: hezitálva. Volt néhány kedvenc kifejezése. Hogy a "hezitálást" technikailag miként kell megcsinálni, abba szinte sose szólt bele.
Ahogy a műveket megközelítette, ahogy a kulcspontokat jelezte, abból kiderült, hogy az ő igazi mestersége a komponálás volt. A jó előadóművész számára fontos, hogy zeneszerzőként tekintsen az alkotásokra, és ezt tőle igazán jól meg lehetett tanulni. A műveiből keveset szólaltattam meg koncerteken, ő egyébként soha nem kérte volna, hogy játsszuk a műveit, ahhoz túl szerény volt. De egy-két évfordulós hangversenyre a növendékei természetesen Kadosa- kompozíciókkal is készültek. A mai általános repertoárból sok minden hiányzik, többek közt a Kadosa-művek is, de hát olyan rapszodikus és annyira üzleti a zenei élet, hogy a művészek alig mernek olyasmit előadni, ami nem népszerű. A közönség már-már olyan, mint egy kisgyerek, azt szereti hallani, amit ismer. Kérdés persze, hogyan ismerhetne meg újabb (nem feltétlenül kortárs) alkotásokat, ha ilyeneket nem játszanak - ördögi kör. Kevés koncertre sikerül becsempészni egy-egy darabot, amelyről előre tudható, hogy értékes, de kevésbé sikeres.
Kadosa atyai érdeklődéssel fordult a növendékei felé - vér szerinti gyermeke nem lévén, az érzést a tanítványaira vetítette. Ez nem konkrét gondoskodás volt, hanem valamiféle megfoghatatlan, inspiráló, szeretetteljes kisugárzásban nyilvánult meg. Karácsonykor a volt és az akkori növendékei meglátogatták. Megleptük valami csekélységgel, virággal, kedvenc italával - a skót whiskyt például nagyon szerette. Másfél-két órát meghitten beszélgetett a társaság - ezek az együttlétek is nagyszerű emlékeket hagytak bennem.

Klukon Edit:
A határtalan szabadság érzésével volt egyenértékű nála tanulni

Engem a konzervatóriumban Hambalkó Edit tanított. Tőle rendkívül sokat hallottam Kadosa "fénykoráról", a fizikailag jó éveiről, amikor mozgékony volt és kirándulni jártak. Nemcsak zongoratanítás, hanem intenzív szellemi élet is zajlott nála. Ez a műhelyszerűség egyébként még akkor is funkcionált, amikor már rossz egészségi állapotban volt, és ahogy mások is emlékeznek rá: karosszékben ülve figyelte a munkánkat. A tanárnőtől hallottak alapján a zeneakadémiai jelentkezési lapomra egyedül Kadosa Pál nevét írtam be, és hozzá is kerültem. Számomra a határtalan szabadság érzésével volt egyenértékű nála tanulni, fantasztikusan hatott rám, hogy nem erőltette sem azt, hogy versenyezzem, sem azt, hogy önálló pódiumművész legyek. Persze elmondta, mennyire sajnálja, hogy mindezeket nem ambicionálom, néha még a Zeneakadémia folyosóján is megkérdezett: tényleg nem akarok versenyezni? De a művészképzős felvételit megcsinálhattam, olyan darabokat választhattam, amelyeket szerettem. Alap- és középfokon Teőke Mariann és Hambalkó Edit jóvoltából megfelelő képzettséget szereztem, Kadosánál már nem folyt hagyományos értelemben oktatás, negyven percig zongorázni kellett. Az ambícióimtól függetlenül olyan volt minden óra, mintha egy kis koncertet adtam volna. (A tanársegéd ekkor Jandó Jenő volt, kamarázni pedig Kurtághoz jártam - ez is zongorastúdium volt tulajdonképpen, rávezetés a művek zeneszerzői attitűddel való megközelítésre.)
Kadosa tanár úr Chopin g-moll balladáját természetesen nekem is föladta, sőt az egész bevezetést megmutatta, ami boldogító, máig emlékezetes élményem. Az a tudás, amit ő árasztott magából, az egyetemes kultúrához kapcsolódott. Ha nem is mondott túl sokat vagy nagyon direkt zenei dolgokat, ki lehetett találni, mi a fontos egy-egy jelzésben, ha valakinek füle, szeme és érzékenysége volt hozzá. Szerencsésen alakult az életem, hiszen fogékony és befogadásra kész korban kerültem hozzá, párhuzamosan végeztem a negyedévet a konzervatóriumban és első évet az akadémián. A karácsonyi összejöveteleken én is többször részt vettem: minthogy nagyon fiatal voltam, többnyire meghúzódtam, és figyeltem a beszélgetéseket. Szerettem, ha az órát a lakásán tartotta - az otthonát míves antik bútorokkal és régi képekkel rendezte be, ez a miliő igen távol állt attól a lényegesen egyszerűbb környezettől, amelyből én érkeztem. A hetvenes évek végén már nem ültek olyan sokan az óráin. Mi Csalog Gáborral négykezeseztünk, Brahms-keringőket kezdtünk tanulni. Ott kezdődött a vonzalmam a műfaj iránt, aminek ő érzékelhetően örült. Játszottam én is néhány Kadosa-darabot, például a három Radnóti-dalt, amelyekről tudom, hogy megszólaltatásra méltó, gyönyörű alkotások.

Schiff András:
Ahogyan az unokák követik szeretett nagypapájukat

Mi volt a Kadosa-iskola titka? Erre a gyakran feltett kérdésre most is csak azt válaszolhatom: ilyen iskola tulajdonképpen nem létezett. O olyan mester volt, aki minden növendékkel egyéni módon foglalkozott, nem erőltette rájuk saját elgondolását, metódusát, hanem okosan-bölcsen irányította őket. Mint egy jó kertész, aki szeretettel nyesegeti a vadhajtásokat.
Kiváló pianista hírében állt - erről hangfelvételek tanúskodnak -, később egészségi okokból nem ült zongorához. Bármilyen furcsának tűnhet is, összesen nyolc Beethoven-ütem volt az, amit tanulmányaim nyolc éve alatt hallottam tőle. Kadosa Pál elsősorban zeneszerző volt, nem is akármilyen. Meggyőződésem, hogy a zeneszerzői gondolkodás az előadóművészt is befolyásolja, a művek és szerkezetük behatóbb megismerését segíti elő.
Tanár úr - vagy Pali bácsi - tévedhetetlenül igazodott el a zeneirodalom rengetegében. Beethoven szonátáit, melyeket különösen szeretett, olyan megértéssel tanította, mint aki pontosan tisztában van a darabok formai, harmóniai és ritmikai világával, és ezeket az elemeket nem veti alá a túlzott önkifejezés önkényének. Kitűnő ízlése volt, és átfogó európai kultúrája. Megjegyzéseit gyakran irodalmi, képzőművészeti példákkal illusztrálta, ezzel is inspirálta megismerésre vágyó, kíváncsi tanítványait. Gyakran foglalkozott velünk otthonában, ebben a könyvekkel és műkincsekkel teli múzeumban.
Osztályában családias hangulat uralkodott, mint ahogyan az unokák követik szeretett nagypapájukat. Minden karácsonyt együtt ünnepeltünk meg.
Egy zongoraóra pontosan hatvan percig tartott, s ebbe csodálatos módon minden belefért. Egy Bach-prelúdium és fúga, egy Beethoven-szonáta, Chopin-etűdök, egy nagy Schumann-mű, és még mindig maradt néhány perc anekdotákra. A Mester egy íróasztal mögött ült, a Zeneakadémia VIII-as termében. Miután eljátszottunk egy darabot, így szólt: "Most légy szíves, gyere ide a kottával. Itt ne olyan vehemensen. Itt egy kicsit hezitálva. Itt nagyobb nyomatékkal." Ennyit mondott, nem többet. Megjegyzendő, hogy asszisztensei, Kurtág György és Rados Ferenc minden héten órákon át gyötörtek bennünket. Ok végezték az analitikus aprómunkát, amit a Mester öszszefogott, integrált.
A Bartók-Kodály utáni nemzedéknek kevés olyan jellegzetes, markáns egyénisége van, mint ő. Századik születésnapja alkalmából kívánhatjuk, hogy az életmű legértékesebb darabjai rendszeresen elhangozzanak, és a hangversenyműsorok szerves részévé váljanak.