|
- Az Ön visszatérését az az értelmiségi réteg sem fogadta kitörő örömmel, amelyik
mind az előző operaházi vezetés, mind az abban megtestesülő politikai attitűd
iránt ellenszenvvel viseltetett. Föltéve, hogy meg akarná győzni ezt az értelmiséget:
mit mondana nekik, miért jó, hogy Ön visszajött? Másképp fogalmazva: hogyan látja,
miként vonul majd be ez a négy év a Magyar Állami Operaház történetébe?
- Úgy értékelem, hogy az én előző, ötéves igazgatóságom sikeres befejező korszaka
volt egy nagyon hosszú periódusnak. Ez a periódus Tóth Aladárral kezdődött; lényege
a nagy társulattal, nagy repertoárral, két színházban való működés volt. Ez az
operaház tehát a magyar kulturális élet középpontjában helyezkedett el. Az én
perióduszáró öt évem pedig mindenekelőtt azért volt sikeres, mert katasztrofális
anyagi körülmények között is abszolválni tudta ezt az óriási repertoárt és előadásszámot.
Öt év alatt mindössze egyetlen előadás maradt el, ami önmagában is nagy eredmény,
hát még ha azt vesszük, hogy ebben a házban még az én fizetésem is alacsonyabb
volt, mint a Nemzeti Filharmonikusok bármely tagjáé. Amikor átvettem az intézményt,
az előadások tíz százaléka érte el a világátlagot, ötven százaléka képviselt megbízható,
hétköznapi színvonalat, negyven százaléka nem ütötte meg az elfogadhatóság mércéjét;
amikor az intézményt átadtam, úgy éreztem, most már az előadásaink huszonöt százaléka
éri el a világátlagot, míg a nem vállalható előadások aránya legföljebb tíz-tizenöt
százalék. De továbbmegyek: sikerült ebben az időszakban megteremtenem az új magyar
művek reneszánszát; soha ennyi és ilyen sokféle kortárs magyar operát nem mutattak
be, mint abban az öt évben. Harmadszor: sikerült eljutnunk a társulattal Japánba,
és ott "megtelepednünk". Nem kis eredmény! Negyedszer: sikerült ebből a házból
öt évre száműzni az ordítozást, a gyűlölködést, az éjjel-nappal folyó feljelentgetést.
Amikor elmentem, vastapssal búcsúztattak. Jó hangulatú, kiegyensúlyozott színházat
hagytam itt - abban a meggyőződésben, hogy ezzel lezártam egy korszakot. Hiszen
pontosan tudtam, hogy a dolog így nem folytatható. Eszem ágában sem volt visszajönni...
- Pedig Ön 2000 nyarán úgy nyilatkozott, hogy megfelelő feltételek esetén érdekelné
a szerkezeti átalakításban való részvétel.
- De nem igazgatóként. Tudtam magamról, hogy nem vagyok operáló alkat. Azt
szoktam mondani, hogy engem elhívtak egy nagyon nagy beteghez, akinek súlyos bajai
vannak. Én ezt a beteget elvittem egy szanatóriumba, ahol remek a koszt, kedvesek
és gusztusosak az ápolónők, jó a levegő, és állandóan filmeket vetítenek. A beteg
sokkal jobban érzi magát, lényegesen emberibbek a körülményei, de persze semelyik
bajából sincsen kigyógyítva. Úgy gondoltam, hogy miután sikerült a beteget megfelelő
állapotba hoznom, jönnek majd mások, akik elvégzik rajta a szükséges műtéteket.
Jöttek is, csakhogy az operáció iránya nem volt jó, az operáló kés pedig piszkos
volt, úgyhogy még a jó irányba ejtett vágások is fertőzést okoztak. Hogy tehát
visszatérjek a nyitó kérdésére: az én szerepem most abban van, hogy ezt a beteget
megint megnyugtassam, fertőzött sebeit kezeljem, vagyis hogy újra operábilis állapotba
hozzam. Tehát olyan helyzetbe, amikor szakszerűen, pontosan - tiszta késsel -
le lehet bonyolítani a szükséges műveleteket. Ami pedig az értelmiségiek fanyalgását
illeti: olvastam olyan véleményeket (persze csak óvatos kérdések formájában),
miszerint Győriványiék mégiscsak újítani akartak, most meg egy konzervatív rezsim
jött vissza. Én erre egyet tudok mondani: örülnék, ha ezek a fanyalgók felmutatnák
a jegyüket, és igazolnák, hogy egy évben legalább ötször eljöttek az Operába.
Merthogy kétszer sem jöttek el! Valamit hallottak harangozni, és most csípőből
lövik felénk az olyan bűvszavakat, mint "újítás", "karcsúsítás" meg hasonlók.
Megszólított a folyosón egyik politikusunk, és azt kérdezte: "Ugye, az elkezdett
reformokat azért nem fojtod meg?" Mire én: "Mire gondolsz?" "Hát a reformokra."
"De mire?" "Hát a reformokra!"... Az illetőnek fogalma sem volt
arról, miről beszél.
- Mégis: miként értékeljük a Győriványi-féle évet? Rémálom volt? Vagy mégiscsak
annak jele, hogy változásokra van szükség? Egyáltalán: minden rossz volt, amit
Győriványi Ráth György elkezdett?
- Természetesen nem. Még egyszer mondom: jó diagnózis alapján, ám nem steril
késsel operált. Ez az egy év annak a világos jele - és ilyen szempontból pozitív
- volt, hogy az opera világában megérett az idő a változásokra. A nagy kérdés:
milyen irányban, hogyan? Az előző kulturális kormányzat három dolgot kezdeményezett
nagy ambícióval. Az egyik az Operaház anyagi rehabilitációja, amelyet nem lehet
kellőképpen dicsérni...
- ...ha jól tudom, Ön a Rockenbauer Zoltán által előteremtett anyagi forrásokból
most megvalósíthatta régi tervét: az énekesek, karmesterek esténkénti fellépti
díját. Ugye egy-egy főszerepért most kétszázezer forint jár - a havi fizetésen
túl - előadásonként?
- Kétszázezret csak a különösen nagy szerepekért fizetünk, normál főszerepért
százötvenezer jár. Ha azt vesszük alapul, hogy egy jól menő énekesnek sem igen
van egy szezonban húsz-huszonötnél több fellépése, láthatjuk: ez még mindig nem
egetverő jövedelem.
- Jól tudom, hogy ebből a háromszorosára emelt költségvetésből most a minisztérium
lefaragott?
- Megvontak százhúszmilliót. Ezt most még kibírjuk, de a felettes szerveknek
már jeleztem, hogy további megszorításokhoz nem adom a nevemet. Semmiképpen sem
szeretném, ha egyesek az "elszegényedett" Szinetár-korszakból sírnák vissza a
"gazdag" Győriványi-érát. A költségvetés megemelése az elmúlt éveknek még akkor
is fontos tette, ha részben az motiválta, hogy az "establishment" az adófizetők
pénzén hozathassa magának ide a neki kedves külföldi sztá- rokat... Az anyagi
rehabilitáció volt tehát az előző kormányzat első fontos kezdeményezése. A második
a magángazdasági formára, a közhasznú társaságra való áttérés terve volt, amely
viszont rendkívül problematikus, mint arról egy legutóbbi, Bécsben rendezett,
kelet-közép-európai operaigazgató-konferencia is meggyőzött. A harmadik pedig
a főzeneigazgató mindenekfelett való elsősége, diktatúrája, amellyel én az első
perctől fogva nem értettem egyet. Ez a modell Budapesten sohasem működött (Mahler,
Nikisch igazgatók voltak!), és a világban ma is alig akad rá példa (Muti
a Scalában). Természetesen nem arról van szó, hogy karmester ne lehetne igazgató
(lásd: Lukács Miklós), hanem arról, hogy amennyiben a főzeneigazgató akar mindenről
dönteni, akkor a felelősséget is neki kell mindenért vállalnia - vagyis igazgatónak
kell lennie. Kell egy vezető - legyen az karmester, rendező vagy menedzser
-, aki egyensúlyozni tud a színpad és a zene, a gazdaság és a művészet, az intézmény
és a szakszervezet stb. stb. között. Az a kettős vezetés, amelyben a főzeneigazgató
mindenről dönt, de semmiért sem vállalja a felelősséget (hisz' semmit nem ő ír
alá), míg a főigazgató mindent aláír, ám semmiről sem dönt - teljesen abszurd!
- Azt hiszem, nehéz választani, mi a rosszabb: egy "elképzelésekkel" rendelkező
kulturális kormányzat, vagy egy olyan, amely az Operaház kérdését csak "megúszni"
akarja. Mégis, ha bevonnák Önt egy jövőbeni szerkezeti átalakítás tervébe, mit
tanácsolna?
- Nagyon nehéz erre válaszolni, mert valójában nem létezik minta. Az igénylista
megfoghatatlan. Nyugaton is százféle megoldás ismeretes, s a 21. század operajátszásának
modellje még ott sincs kitalálva. Fura dolog ez, hiszen miközben az opera mint
művészet virágzóbb, mint valaha, működésének formái általános válságban vannak.
Az opera "királyi" műfaj, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogyan nevezik
az uralmon lévőket. A "királynak" pedig kétféle mentalitása van: vagy azt mondja,
hogy a pénzéért azt húzzák a fülébe, amit ő akar, vagy azon sopánkodik - kultúrbürokrata
módjára -, hogy az operára költött pénzből hány kórházat tudna finanszírozni.
A két mentalitás közötti átmenettel én mindenesetre még nem találkoztam. Egy biztos,
és ezt ajánlom a kultúrpolitikusok figyelmébe: addig nem lesz Magyarországon tisztességes
operajátszás, amíg a vidéki színházak - Szeged, Pécs, Győr, Miskolc, Debrecen
- nem tartanak fenn működő operatársulatot. Nem akarok demagóg lenni, de
ha legnagyobb vidéki városaink csak annyit költenének kultúrára, mint levitézlett
futballcsapataikra, akkor ez a kérdés megoldódna. Én magam nem vállalkozhatom
többre - viszont pályázatomban erre vállalkoztam -, mint hogy mostani igazgatóságom
végére előkészítem a művészeti generációváltást: Kovalik, Kesselyák, Hamar és
a többiek - olyan fiatal rendezők és karmesterek, akik mind már az én előző öt
esztendőmben elkezdtek az Operaházban dolgozni. Azt remélem, hogy nekik majd az
a tíz év is megadatik, amely a szükséges változtatások fokozatos - lépésről
lépésre való - véghezviteléhez elengedhetetlen.
- De vajon lesz-e bennük elég erő a strukturális átalakítás levezénylésére?
S ahhoz, hogy már most vezető szerepet vállaljanak, nem riasztó-e számukra ez
az önmagát túlélt mamutintézmény?
- Amikor egy rendező barátom tanácsomat kérte, hogy elvállalja-e az egyik
vidéki színház igazgatását, a következő példázatot mondtam el neki: Van egy telkem,
száz négyszögöl. Nekem pont elég, jó a levegő, szép a kilátás, kicsi az adó. Előttem
fekszik egy másik telek, az is száz négyszögöles - felkínálják, vegyem meg. Ha
megveszem, több a gondom, nő az adóm, miközben ekkora területet már nem is igen
tudok megművelni. Mégis megveszem, mert ha nem én veszem meg, akkor megveszi más,
és elépíti előlem a kilátást. Nem azért kell igazgatónak lenni, hogy én legyek
az igazgató, hanem hogy ne legyen más, aki megakadályoz abban, hogy tehessem a
dolgomat!
- Elég meggyőző példázat... De vajon meggyőzőek-e az Erkel Színházra vonatkozó
elképzelései is? Az Erkel a rendszerváltás óta szédületes pályát futott be: eljutott
a lebontásáról szőtt tervektől egészen a "nagy érték" státusáig. Egyszerre csak
kiderült, hogy mind optikai, mind akusztikai adottságai kiválóak...
- Valóban, s ehhez még hozzávehetjük kitűnő földrajzi elhelyezkedését. Az
Erkel Színház modernizálása - a generációváltás mellett - mostani igazgatói tevékenységem
másik fontos célkitűzése. Sajnos félő, hogy a kormányzat figyelmét a Lágymányosi
hídnál épülő kulturális központ jelenleg túlságosan leköti. Pedig az Erkelt, kritikus
műszaki állapota ellenére, nyolcmilliárdból Magyarország legkorszerűbb - valójában
egyetlen korszerű (terveink szerint oldalszínpadokkal is rendelkező) -
operaházává lehetne varázsolni. Az Erkel Színház újjáépítése nemcsak a Magyar
Állami Operaház, de az egész magyar operakultúra jövőjének is kulcskérdése.
|
