Franz Schubert Hat moment musical, op. 94, D. 780 Négy impromptu, op. 142, D. 935 A-dúr zongoradarab, D. 604 Csalog Gábor - zongora BMC CD 084

E sorok írója szerencsés véletlen folytán abba a helyzetbe került, hogy éppen Csalog Gábor lemezének megismerésével egy időben nyílt alkalma meghallgatni Schubert szinte valamennyi jelentősebb zongoraművét a Mezzo francia zenei televíziós csatornán egy másik zongorista, Georges Pludermacher előadásában. Sietek leszögezni: szerencsésnek nem azért tekintem magamat, mintha Pludermacher múlhatatlan emlékű zenei produkcióval ajándékozott volna meg. A két hangzó élmény időbeli egybeesése azonban akaratlanul is összehasonlításra késztetett.
Pludermacher vállalkozása esetében aligha számolhatok be a művek ideális tolmácsolásáról. A hatrészes sorozat keretében előadott nagyszámú opusz láthatólag meghaladta mind képességeit, mind teherbírását. Játékát sűrűn tarkították félreütések és zeneiskolai záróvizsgát idéző memóriazavarok, a "sikerültebb" darabokon is koncepció és fantázia nélkül rohant végig. Az interpretáció silányságát a vágó azzal kísérelte meg ellensúlyozni, hogy a pianista átszellemült profilja a kívánatosnál gyakrabban szerepelt a képernyőn. A hangzó tények sajnos nem álltak összhangban az előadó arckifejezésével.
Ilyen tapasztalatok birtokában ugyancsak felüdülésként hat Csalog Gábor lemezének meghallgatása. Az ő Schubert-értelmezése esetében már a felvétel műsorának összeállítása is másfajta, jóval igényesebb megközelítésről tanúskodik. Az előadó láthatólag nem törekedett a rögzített művek kvantitatív teljességére: a lemez nem Schubert zongorára írott lírai karakterdarabjainak összkiadása. Csalog, értékelendő szerénységgel, "mindössze" két ciklus előadását érezte megörökítésre méltónak. A sorozatoktól különálló, magányos A-dúr zongoradarab (D. 604) - feltehetőleg egy megvalósulatlan szonáta töredéke - mintegy ráadásként szerepel a felvételen.
A lemez azokból a Schubert-zongoraművekből ad ízelítőt, melyeknek címadása rögtönzött, improvizatív jelleget sejtet. Ám a zeneszerző oeuvre-jének alapos ismerői arra figyelmeztetnek, hogy a címzés az egyik sorozat esetében nem autentikus, Schubert kiadójától származik (moments musicaux, melyet Leidesdorf ráadásul hibás franciasággal momens musicale-ként metszett ki), s hogy az impromptu kifejezés sem annyira a zene improvizatív fogantatására, mint inkább - a bachi inventióhoz hasonlóan - a darabokat ihlető alapeszmére, a zenei ötlet születésének pillanatára vonatkozik. A művek hallatán néha olyan érzésünk támad, mintha a zeneszerző egyéb tekintetben is Johann Sebastian Bach enciklopédikus sorozatainak mintáját követő formatani kompendiumot szándékozott volna írni. Annak ellenére, hogy a Moments musicaux két darabja (a no. 3-as f-moll, illetve a no. 6-os Asz-dúr) a többinél korábban, 1823-24-ben már önállóan is megjelent, a Schubert halála évében összeállított kis antológiából legalább négy mű egyazon kompozíciós problémával foglalkozik: hogyan lehet variálni a triós formát, milyen hangnemi relációk alkalmazhatók ennek a hagyományos zenei szerkezetnek a változatossá tételére. A konvencionális megoldások (domináns a no. 1-es mű triójában, azonos alapú dúr a no. 3 esetében, szubdomináns a ciklust záró darabban) mellett a második kompozíció egészen eredeti tonális kapcsolattal él: az Asz-dúr tonikával Schubert fisz-moll hangnemű epizódot állít szembe.
Semmi esetre sem rögtönzött, fantázia jellegű darabokról van tehát szó, és a sorozatok összeállítása sem ötletszerű. Ám ugyanez elmondható a művek megszólaltatásáról is. Csalog Gábor játékát sem jellemzi improvizatív előadásmód, sokkal inkább átgondoltság, elmélyültség, intellektualitás mutatkozik meg Schubert-olvasatában. E vonásokhoz persze tökéletes mesterségbeli tudás és technikai kidolgozottság is társul. Csalog időt hagy minden hangra és hangsúlyra; az eredmény értelmes, szép, jól artikulált zene. Enélkül aligha érvényesülhetne a no. 2-es Asz-dúr moment musical várakozásteli, enigmatikus jellege, amelyet a téma folytonos megtorpanásai keltenek. A no. 1-es f-moll impromptu első hallásra szinte már lassúnak és kimértnek tűnik, de csak azért, mert többnyire túlságosan gyorsan játsszák, és a klasszikus szonáta dinamizmusát erőszakolják a darabra. A mű formai felépítésében valóban tetten érhetők szonátaszerű elemek, olyannyira, hogy az impromptu-sorozat első recenzense, Robert Schumann egy szonátaciklus nyomait vélte felfedezni a négy darab egymásutánjában. Schubert előadói utasítása (Allegro moderato) és a zene jellege azonban igazolja számunkra Csalog tempóválasztását. Az impromptu kidolgozást helyettesítő, triószerű, panteisztikus hangvételű középrésze a szoprán és a basszus bensőséges párbeszédével nem tűr sietséget.
Csalog Gábor játékából persze nem hiányzik a kissé külsődlegesebb értelemben vett virtuozitás és elegancia sem. A szó legjobb értelmében szalonos a harmadik, B-dúr impromptu - téma variációkkal - második és ötödik változatának előadása. Kellemes színfoltként hat e tételek tudatos ritmikai szabadossága, fesztelen hanyagsága a lemez többi, kevésbé extrovertált darabja közepette. Hasonlóképpen örömünkre szolgál a no. 4-es f-moll impromptu sziporkázó interpretációja, amelynek tökéletességét talán csak a trillák nem teljesen makulátlan kivitelezése csorbítja. Utóbbi darab értelmezése Csalog előadásának egy másik vonására is rávilágít. Soha nem tévesztik meg az ütem-vonalak - megvalósítja Schubert játékait a metrummal és hangsúlyokkal ebben a darabban csakúgy, mint a negyedik, cisz-moll moment musical maggiore középrészében.
Tolmácsolásának legvonzóbb tulajdonságát azonban a hangzás választékossága, kifinomult színgazdagsága jelenti számunkra. Úgy véljük, hogy ez a Schubert-zene interpretációjának lényeges eleme, amellett Csalog pianista egyéniségének is egyik legjellemzőbb karakterisztikuma. A zeneszerző és az előadó szerencsés egymásratalálásáról van tehát szó. A no. 1-es C-dúr moment musical főrészében a zongora hangja hol finom és olvadékony, hol markánsan érces (ám sohasem durva), míg ugyanennek a darabnak a triószakaszában felkavaróan ködös, homályos. Félelmetesen üveges billentést hallhatunk az ötödik, f-moll moment musicalban, amely akár a Winterreise-ciklus része is lehetne. Áttetsző, szordinált hang jellemzi a no. 6-os Asz-dúr tételt. Hasonló tónus szólal meg az impromptu-sorozat második darabjában is - teljes joggal, hiszen a két utóbbi mű számos vonatkozásban (hangnem, tonális szerkezet, zenei karakter) rímel egymásra.
A lemez többszöri meghallgatása után csak reménykedhetünk tehát, hogy egyszer - remélhetőleg a közeli jövőben - Csalog Gábor is rászánja majd magát a folytatásra, még ha nem is pludermacheri étvággyal, hanem a maga felvételét jellemző mértéktartással és igényességgel.