E nagyszerű feltételek mellett persze keményebb munka is elvárható a hallgatóktól, mint egy félállásos szisztémában, és a felvehető szemináriumok zöme így valódi szemináriumként működhet, ahol is az előző héten feladott, mindenki által áttanulmányozott cikkek, könyvfejezetek megvitatása zajlik. Az olvasmánylisták fajsúlyukat tekintve igen különbözőek - az abszolút csúcstartó feltétlenül James Webster: az ő 19. század kurzusának heti bibliográfiája nemegyszer két teljes napi olvasást követelt (és azután még illett volna belenézni a kottákba is). A diák persze ott is csak diák, és nem kell azt hinnünk, hogy mindenki mindig mindent végigolvas, de ennek a mennyiségnek már csupán az átnézése is rettentő hasznos módszertani szempontból: az ember meglepően hamar fel tudja venni a fonalat, hogy egy-egy témáról kik s miféle szemlélettel írnak mostanában. A magyar látogató számára ugyanakkor - valamelyest még az ezzel kapcsolatosan eleve meglévő előítéleteinkhez képest is - megdöbbentő az angol nyelvű irodalom kizárólagossága (persze, mint egy többszörös nyelvismeretemen meghökkent jogász ismerősöm egyszer önironikusan megjegyezte: "tulajdonképpen könnyű nektek, kis népeknek, hiszen születésetektől fogva tudjátok, hogy az anyanyelvetekkel másutt nem sokra mentek"). Nálunk azért - a magyar mellett - az angollal és a némettel valahogy mindenki elboldogul, mire a doktoriskoláig jut (s valójában abszurd víziónak tűnne egy, csak a magyar nyelvű irodalomra épített képzésnek még a gondolata is).
Az eddig oly ragyogó összképben egyébként épp e ponton tűnik fel néhány zavaró árny. Az osztálytársakkal beszélgetve ugyanis nem egyszer egészen váratlanul kell az embernek rádöbbennie, hogy a szélesebb áttekintés korántsem csupán a nyelveket tekintve hiányozhat: az európai zenetörténet bizonyos (korábbi) szakaszairól néhányuk csak egészen vázlatos fogalmakkal bír. Amilyen nagyszerű ugyanis mindeme nagy szabadság egy doktoriskolában, olyan nagy fehér foltokat hagy maga után a képzés alsóbb szintjein. Míg nálunk egy kötelező kurzus keretében mindenkinek végig kell rágnia magát a teljes európai zenetörténeten (sőt a szigorlatra készülve legalább még egyszer), Amerikában könnyen egy zenetudományi doktori programban találhatja magát valaki ilyesféle alapok nélkül is, és - épp az amúgy dicséretes liberalizmus folytán - semmilyen garancia sincs arra, hogy a doktoranduszévek alatt e hézagokat, legalább utólag, valamiképp betömjék. Még az úgynevezett A exam is (mely ott nem az alap-, hanem a doktorképzés része) főként választott témákra épül - ellentétben a mi, szándéka szerint teljességet követelő zenetörténet-szigorlatunkkal. Egyszóval: a doktori programba a magyar hallgató, legalábbis ami a kanonizált európai zenetörténetet illeti, bizony sokkal átfogóbb és biztosabb tudással érkezik - ráadásul ezek az alapok, mivel lényegében mindnyájan a Zeneakadémiáról kerültünk ki, nagyjából egyformák, és ilyenformán "kalkulálhatók". Bevallom, ennek fényében ma úgy érzem, legalább e doktorandusz fokon talán mi is több szabadsággal élhetnénk, és a korábbi éveket idéző közös órák helyett (elkerülhetetlenül: többnyire ugyanazokkal a tanárokkal - de legalábbis ugyanazokkal a témákkal és megközelítésekkel, mint az alapképzésben) kinek-kinek a saját szakállára kellene a maga témájába-korszakába vágó szemináriumokat felvennie például az ELTE-n. Erre persze hivatalosan alighanem most is van lehetőség (aminthogy az alapképzésben egy ideig kötelező az ilyesféle áthallgatás), de - s hadd hányjam ezt itt egyúttal néhány évvel ezelőtti önmagam szemére is - a "porosz szisztéma" készen kapott órarendjein felnőtt hallgató sajnos túlságosan hozzászokik, hogy mindig csak a legkisebb ellenállás irányába (vagyis gyakorlatilag: egyáltalán ne) mozduljon. E mozgás legintenzívebb formájaként persze jó volna, ha többünk jutna el külföldre is (a környezetváltozás még egy, a Cornellnél esetleg gyengébb egyetem esetében is nagyon inspiráló lehet); az ilyesféle élményt csupán egy-egy kiváló külföldi professzor - mint az utóbbi években Reinhold Brinkmann, David Fallows vagy épp James Webster - meghívása lehet képes valamelyest pótolni (sajnos ezek a látogatások, az anyagi háttér megváltoztával, újabban megritkulni látszanak).
A stabil zenetörténeti háttér mellett ugyancsak nyilvánvaló erény a nálunk az elmúlt évtizedben talán valamelyest meggyöngült, de az odakintinél azért még feltétlenül megbízhatóbb zenei képzettség is. (NB: a Cornell e tekintetben épp nem a legjobb ellenpélda, mert igen rugalmas zenetudományi programja az amerikai átlagot jócskán meghaladó számú gyakorló zenészt vonz.) Ez természetesen jórészt a szak zeneakadémiai létének szerencsés hozadéka, de a gyökerek ismét mélyebbre nyúlnak: néhány alapfokú zeneelmélet-óra meglátogatása után feltett csodálkozó kérdésemre ("De hát ti ezt már mind rég tudjátok, nem?") bizony kiderült, hogy az Egyesült Államokban teljesen természetes, hogy technikailag már egészen magas fokra jutott (zongoristaként Liszttel, csellistaként Boccherinivel birkózó) egyetemisták e kurzusokon valóban életükben először szembesüljenek a legelemibb elméleti ismeretekkel. (Ilyenkor aztán óhatatlanul eszembe jutott, hogy a lassan már csak ironikusan kiejthetővé koptatott "Kodály országa" kifejezés bizony nagyon sokat tud jelenteni még ma is.) Azt tehát, hogy a fentiekben már kétszer utaltam a nem zenei tárgyak más egyetemen való felvételére, korántsem e jó zeneakadémiai hagyomány "megfúrásának" szánom: éppen azért nyílhat lehetőség az efféle profiltágításra, mert a zenében - nemzetközi mércével mérve - mondhatni "természettől fogva" erősek vagyunk.

Arról ugyanakkor nem szabad megfeledkezni, hogy az elmúlt bő egy évtizedben igencsak mélyreható szemléletváltozás következett be az amerikai zenetudományban, amelynek egyik eleme éppen a - természetesen a budapesti Zeneakadémián is meghatározó - klasszikus kánon megkérdőjelezése. Míg korábban kimondatlan konszenzus uralkodott, hogy mely szerzők és repertoárok "méltók" a történész kitüntető figyelmére, mára a mi szakmánkba is begyűrűzött a pluralizmus, és a Cornellen (épp ott, a "fellegvárban") bizony már olyat is hallottam amúgy nagyon okos doktorandusztárstól, hogy "ez a klasszikus stílus igazából, úgy egészében nagyon unalmas..." Ezzel párhuzamosan pedig komoly erőfeszítések történnek immáron nem csupán a korábbi "pángermán" értékrend, de egyenesen maga a komoly- (illetve, némelyek szerint csupán: "elit") zene hegemóniájának megtörésére. Vagyis az "új zenetudomány" (amely terminust egyébként csak e változások ellenzői aggatták az újítók törekvéseire) igyekszik hatáskörébe vonni minden olyan repertoárt, amely eddig - ilyen vagy olyan: a reformerek szerint többnyire "politikai" okból - kívül rekedt a történeti vizsgálódás körén (az akármilyen régen élt zeneszerzőnőktől az éppen aktuális pop- vagy rap-slágerekig). A tematika megváltozása persze új elemzési módszereket is követel (a Beethoven-szimfóniákra méretezett analitikus apparátus nyomása alatt a legtöbb másféle mű természetszerűleg szétmorzsolódna), és a diskurzus éppen azon a ponton látszik megrekedni, hogy a "régi iskola" képviselői szerint az "újak" megállapításai egyszerűen nem ütik meg a tudományosság minimális mércéjét; míg viszont utóbbiak szerint az előbbiek tudományosnak kikiáltott megállapításai - a zenének mind személyes, mind társadalmi befogadását tekintve - teljességgel irrelevánsak, magának a tudományosságnak az állandó hangoztatása pedig egy idejétmúlt, antidemokratikus társadalmi berendezkedés fenntartásának burkolt kísérlete. Utóbbi álláspontot persze az ember hajlamos volna amolyan posztmodern maszlagnak tekinteni, de minél több "régi vágású" cikket olvas aztán el erre gondolva, annál inkább úgy tűnik, hogy valami igazság azért mégiscsak van benne - ha nem is épp a közepén, de valahol a széle felé.
Az effajta aktuális belharcok számomra különösen azért váltak érdekessé, mert engem - a klasszika, s mindenekelőtt Haydn mellett - éppen az amerikai zeneelméleti és analitikus iskolával való közelebbi megismerkedés vágya hozott ide (NB: azt már az eddig felvett két ilyen tárgyú szemináriumból is leszűrhettem, hogy az ilyesmit feltétlenül érdemes volna idehaza is sokkal átfogóbban tanítani, s hogy a hírhedt Heinrich Schenker igazán zseniális elemző volt, még ha kissé tovább hajszolta is a "mellékes" hangok kiszelektálását, mint zeneileg indokolt lett volna). Az új zenetudomány viszont főként e korábban oly nagy tekintélyű, hipertudományos ambícióval készített elemzésekkel szemben bontakozott ki, minek következtében a minuciózus analitikusok pillanatnyilag vitathatatlanul defenzívába szorultak, és gyakran kényszerülnek hosszasan magyarázni, miért is olyan fontos mégiscsak, amit ők csinálnak (ez az önreflexió egyébként, hosszabb távon, bizonyára az egész szakma javára fog válni). Minderre persze a magyar zenetudós mindentudást sugalló, ironikus mosollyal mondhatná, hogy "bezzeg mifelénk sosem jutott uralomra ez az (agyon)analizáló iskola", a new musicology képviselői azonban nincsenek sokkal kedvezőbb véleménnyel arról a fajta pozitivista zenetudományról sem, amely a források lelkiismeretes összegyűjtését tekinti legfőbb feladatának, abban bízva, hogy azok egymás mellé állításából aztán majd amúgy "magától" összeáll valamilyen "objektív" kép (amely utóbbi felfogás viszont mintha kevésbé volna idegen a magyar muzikológiától). Ezt a kritikát pedig nehéz volna alaptalannak minősíteni: történeti kép nyilvánvalóan csak szubjektív lehet (amely tehát nem "magától", hanem "a szerzőtől" áll össze), s ennyiben valóban mindig előítéletektől - ha úgy tetszik: "politikától" - terhes. A fair play tehát azt kívánja, hogy e szubjektivitást nyíltan vállaljuk is fel - s mielőtt valaki szememre vetné, hogy immáron teljesen az agyamra húzódott a dekonstrukció, hadd szögezzem le, hogy az "újak" iránt tanúsított e szerény érdeklődésemmel a korombeli amerikaiak szemében továbbra is ókonzervatívnak számítok (sőt egy chicagói Fulbright-találkozón még egy csuda okos cseh zenetudós lány is azt vágta a fejemhez - persze bűbájos mosolyba csomagolva -, hogy "te vagy az utolsó pozitivista"). Szóval alighanem eljött az ideje, hogy idehaza is kicsit többen olvassunk bele az efféle írásokba (melyek többsége amúgy igen szórakoztató, miután az ember valamelyes immunitást szerzett a "másság" és a gender representation ha-kell-ha-nem felemlegetésével szemben).
Hát ilyesmiken törtem a fejem az elmúlt két szemeszterben... Jó néhány hetes habozás után időközben átvételemet kértem a Zeneakadémiáról a Cornell doktori programjába, s így (amennyiben a vízumhatóságok is beleegyeznek) még további néhány évig okulhatok az ottaniakból. Ha eközben nagyon másként fordulnának gondolataim a most felvetettek egyikéről-másikáról, ígérem, újra írok.