- Életrajzában az a legfeltűnőbb, hogy milyen sok zenekar vendég- vagy állandó karmestere volt az elmúlt évtizedekben. Nyilván nagy rálátással és összehasonlítási alappal bír annak megítélésében, érezhető-e különbség a zenekarok között aszerint, hogy mely nemzethez tartoznak vagy hogyan fogadják a vendégművészt. Azonnal létrejön-e az összhang vagy az ellenszenv a dirigens és a zenekar között? Akadnak-e kedvenc együttesei, és ha igen, miért épp azokhoz vonzódik? A profizmus határozza meg ezt, vagy valami mélyebb, rejtettebb rezonancia?
- Minden zenekarnak megvan a sajátos karaktere, amelyet nagyon nehéz meghatározni, ám körülbelül tíz perc után rá lehet érezni. Konkrét példákat mondok. Az angol együttesek hihetetlenül profik. A lapról játszás gyötrelmeit nem ismerik. Perfekciójuk nem teszi szükségessé a technikai, tempóbeli stb. részletekkel való bíbelődést. Ez hallatlan előny, hiszen ennek tudatában vannak, és már a próbarendjüket úgy állítják össze, hogy az csak töredéke a magyar időráfordításnak. Egy próba, egy akusztikai próba, majd koncert.
- Ennyi idő alatt a dirigens átadja saját koncepcióját?
- Ez a szisztéma arra épül, hogy azon az egy próbán minden élet-halál kérdése, és mindenki elképesztő koncentrációval dolgozik. Senki nem beszél feleslegesen, nincsenek viták, ami itthon rengeteg időt elvesz. Jó hangulatú, izzó próbák ezek. A zenekar és a karmester egymásra van utalva, a hangszereseknek pontosan kell tudniuk, mikor és mennyire támaszkodhatnak a dirigensre. Semmit nem kell kétszer mondani. Amikor kérek valamit, azonnal megvalósul. A koncerten, ha a karmesternek sikerül valami pluszt nyújtani, arra hihetetlenül fogékonyak. Ha megérinti őket valami, és arra reagálnak, akkor olyan produkció születik, ami hatalmas örömöt szerez. Ez az egyik szélsőség. A másik, ha a zenekar felkészültsége nem igazán osztályon felüli. Ilyennel is találkoztam számos esetben - ez az állapot különösen ifjúsági zenekarokra jellemző. Náluk viszont a feltétlen lelkesedés visz előre. Ez a buzgalom többnyire arra a tévedésre épül, hogy nem tudnak eleget. Sokan hisznek magukról kevesebbet. Az ember ilyenkor keményen meglovagolja a vendégeskedés előnyeit. Ha úgy érzem, több van bennük, azt megpróbálom előcsalogatni. Ez egy másik típusú élmény, mert ilyenkor az ember azt érzi, hogy percről percre jobbak, ezt ők is észlelik, nő az önbizalmuk és a lelkesedésük. Néhány nap alatt más minőségbe lépünk át közösen. Ilyen együttműködésből is születhetnek nagy pillanatok, és ez felemelő. És akadnak olyan zenekarok - nemzetet nem szeretnék megnevezni -, ahol csak annyi a kitűzött cél, hogy a műsort x számú próbával elejétől a végéig lejátsszák. Ezt a fajta elhúzást a totális unalom irányába nehéz leküzdeni, mert ők ezt az iskolát tanulták, és szinte kizökkenthetetlenek. Perfekció és jéghideg játék a jellemzőjük.
- "Meglovagolni a vendégeskedés előnyeit?" Ezt hogy érti? A Matáv Zenekar székházában ülünk, és Ön az együttes zeneigazgatója. Nem ez számít előnyös állapotnak? Nem a vendégeskedés a kényszerhelyzet, amelyben a zenészek gyanakodva méregetik a jövevényt? Milyen előnyt lehet vendégként megragadni?
- Rengeteget. Hihetetlenül jó dolog a vendégszereplés. Vannak kedvenc helyeim, ilyen Belfast, Ausztrália, Pozsony; a Szlovák Filharmonikusok nagyszerűek. Minden zenekar úgy dolgozik, hogy ha tetszik, ha nem, van egy vezetőjük, hívhatják bárhogy, a lényeg ugyanaz: azon kívül, hogy ő dirigálja a legtöbb hangversenyt, meg kell ismerni, el kell fogadni a szokásait, kiderülnek zenei nézőpontjai, az érzelmi és a racionális agyzenélés közötti arányok stb. Egy biztos: én még olyan zenekarról nem hallottam, amelyik odalenne a vezetőjéért. Van, hogy félik a főnököt, van, hogy tisztelik, de hogy szeretnék...
- Azt hittem, nagy a kötődés a szimbiózisszerű együttlét okán, és épp a vendégeket kedvelik kevésbé újszerű szokásaik, másféle követelményeik miatt, amit könnyen raplinak minősítenek.
- Fordítva. Egyetlen karmestert ismertem, akit 25 év után is szeret a zenekara: ő Alekszandr Dmitrijev, a Szentpétervári Filharmonikusok vezetője. Ennek okát nem tudtam kideríteni.
- És miért van ez így?
- Megunják. Nem elég változatos. Olyan ez, mint a házasság: nagy szerelemmel indul, aztán átalakul: kinél mivé. Néha nagy szeretetté, barátsággá, de előfordul, hogy a viszony kihűl. Kiderülnek az árnyoldalak. Csak ott nem népszerűek a "vendégkarmesterek"... Pedig nyilván ők is frissíthetnek. A zenekarnál azonban ugyanez a vérfrissítés nem tilos. Sőt felszabadítóan, pezsdítően hat, ha a vendég jól dolgozik, ha tetszik. Sokszor túlzottan is. Amikor Abbado több éve a Berlinieknél volt, egyszer csak feltűnt a színen egy huszonéves tehetség. A zenekar imádta, Abbadóról pedig rögtön azt terjesztették, hogy még a füle sem jó, tehetségtelen, öreg, unalmas. Hát valahogy így működik ez. Magam is éreztem ennek a tendenciának az előnyeit vendégként, de igyekeztem nem észrevenni. Az efféle rajongás őszinte, csak nem reális. És persze nem időtálló.
- Mi az oka, hogy mégis az az igazi elismerés, ha valakinek "saját" zenekara van?
- Ez valóban furcsa kettősség. A vendégeskedésre nem mondanám, hogy szemfényvesztés - mégis valamiféle káprázat. Sőt megkockáztatom, néha még a kóklerkedés is belefér. A zenében lehet úgy jót elérni, mintha doppinginjekciót adnánk be valakinek. A hirtelen, mutatós fellángolás után jön a visszaesés. Hiszen az a zenekar nélkülem is létezik. A saját együttes mögött kemény munka áll, azt nekem kell felépíteni, egy bizonyos szintre eljuttatni, állandóan ott tartani, onnan továbblépni. Ezt mindenki tudja. És ez adja ennek a munkának a presztízsét is. Itt mint zenei vezető nemcsak a napi koncertért vagyok felelős, de az egy évvel ezelőttiért és az egy esztendő múlva sorra kerülőért is. Sőt azért is, hogy miféle vendég látogat hozzánk. Akárkit nem vesz örömmel a zenekar. "Ki hozta ezt ide?" - kérdezik gyanakodva, ha gyengébb teljesítményt nyújt. Látnom kell az ívet: honnan hová tartunk. Műsort kell kitalálni, és nemcsak a közönség igényeit kell figyelembe venni, hanem a zenekarépítés feladatait is. Nem szabad megtorpanni, egymás vállát veregetve elégedetten hátradőlni, hanem tudni kell, hogy még hosszú út vezet előre. E szempontok alapján az adott zenekarhoz kell szabni a teendőket, ehhez kell megtalálni a szólistákat. Ez a munka kevésbé nyilvános és látványos része, ám alapvető fontosságú.
- Mindehhez járul a zenekari tagok jobbító szándékú cseréje is, ami nem tartozik a legnépszerűbb feladatok közé.
- Ez a szoba is látott már sok könnyet, haragot és bánatot, igen. De meg kellett tenni. Vendégként tolerálnom kell az adottságokat, és az sem mindig könnyű, mert számos külföldi zenekarban az a törvény, hogy első muzsikust nem lehet "lefokozni". A német törvény nem engedi, hiába romlott le, fáradt meg esetleg. Marad a vezető pultnál, amíg szó szerint ki nem esik onnan. Ezzel néha nehéz mit kezdeni.
- Kotta nélkül dirigál. Nem veszélyes ez?
- Nem. A kotta a veszélyes, mert akkor nem a szellem dolgozik, hanem a szem. Fantasztikus kontaktust lehet megteremteni egy-egy zenésszel, ha szabad az ember szeme. És szerintem a karmesternek talán mindennél fontosabb azt tudnia, hogy mikor nincs rá szükség. Ami nem azt jelenti, hogy nélküle is menne. De előfordul, hogy a legjobb néhány taktuson keresztül elengedni a zenészt, majd fokozatosan csatlakozni és visszavenni az irányítást. Ennek megtanulása nagyon lassú folyamat. A jelenlét fontos, de nem szabad rátelepedni a művészekre. A fiatalok hajlamosak az ellenkezőjét hinni, és ostort csattogtatva vezényelni. Sok keserves tapasztalat vezet persze mindezek megsejtéséhez.
- Nem mindennapi dolog, hogy egy ausztráliai zenekar állandó vendégdirigense magyar művész.
- 2001-től évi 12 koncertem volt a perthi WASO (West Australian Symphony Orchestra) együttesével, ezt három periódusban csináltam végig, három-négy hetet töltve odakint. Megsirattak az idén, amikor - Bartók Concertójával - elváltunk. Nem újítottam meg a szerződésemet, mert anyagi kényszerből ezentúl főként színpadi és musicalfellépéseket, táncjátékokat, szériaszereplést vállalnak, az pedig nem az én műfajom. Szerettem ott dolgozni, megnyugtató a légkör. Nincs stressz, rohanás. Jó munkát végeztünk együtt.
- Ma is tanít a Zeneakadémián?
- Igen. Az Akadémia zenekarát vezetem.
- Hegedül még?
- Mostanában újra egészen sokat. Nemrég hangversenyen is felléptem. Hiányzott, mert hosszú időn át játszottam. Mentálisan nagyon jót tesz, ha magam is kipróbálom, amit kérek. 28-30 éves koromig rengeteget koncerteztem, akkor annyira megszaporodtak a karmesteri felkérések, hogy hagytam elsorvadni a hegedülést, de most újra ébresztgetem.
- Vágyak?
- Egy-két operát szívesen eldirigálnék. Ígéretem van, felkérésem nincs. De ha az embernek sikerül a vágyait ésszerűen a jelenéhez igazítania, akkor szerencsésnek mondhatja magát. És az élet néha a kezünkre játszik. Az idén kevesebbet utazom, elő is kaptam rögtön a hegedűmet. Az, hogy nyaralni menjek, nem jut eszembe, de persze pihenek is nyáron. Valamennyit. Legfeljebb három napig bírom a tétlenséget, utána a családom térden állva könyörög, hogy lássak munkához, mert anélkül elviselhetetlen vagyok.
- Mi foglalkoztatja még?
- Sokat töprengek. Fiatalon például nem szerettem, ha azt mondták, a művészek másfajta emberek, mint a többi. Keményen hadakoztam ellene. A lényeg, hogy mindenki jól végezze a munkáját. Mára azonban mégis észrevettem egy különbséget: a környezetemet figyelve azt állapítottam meg, hogy nagyon kevesek számára szenvedély a munka. Nekünk igen. Sőt ez a legtébolyodottabb szenvedély, ami egy emberben jelen lehet. Tökéletesen beköltözik, lefoglalja a lelkét. Ez nem is különbség, inkább hatalmas ajándék az élettől. Hogy meddig adatik meg, nem tudom. Vannak tragikus sorsok és áldottan szerencsések. Megtervezni, megcsinálni csak a karriert lehet, de az vakvágányra vezet. Az élet meghozza az ember sorsát. Engem korábban a karmester-példaképek irányítottak, ami annyiban módosult, hogy bár ma is vannak kedvenc karmestereim, az igazi támpont a partitúra. A zenének jelene van - múltja,
jövője csak a partitúrának. Ami megszólal, az a pillanaté. Elenyésző és megismételhetetlen, mint a szerelem. Egyre többet foglalkozom a partitúrákkal, a darabok múltjával, születésük korszakával, körülményeivel. Mind jobban meg akarom érteni, hogy a szerző mit akart, amikor komponálta, mit érzett, mire gondolt, mit élt át. Miért ez és így jutott eszébe? Erre persze sosem fogok rájönni, de érdekel. Ez az igény a korral alakult ki. Fiatalon az ember azt mondja: ide nekem a zeneirodalmat. Az elmélyülést az évek hozzák meg. És ma még mindig csak a hátteret ismerem, az indítékot nem. Ez az, ami még hátra van. A múltban keresgélés jelenti a jövőt.