Május közepe táján, a sajátos "Roszt- ropovics-hangverseny" nézőterén, a rekkenő hőségben bizony szomjan maradtunk: úgy érezhettük magunkat, mint a róka-gólya-mese kárvallottja, akit meghívnak, ínyencfalatokat tesznek elé, de orra fokhagymás a lakomától. A papi segédlettel lebonyolított, zeneakadémiai Kész átverés show után kárpótlásban részesülhettek mindazok, akik a TAKÁCS VONÓSNÉGYES koncertjére is jegyet váltottak. A trópusi forróság ugyan nem enyhült, a szokástól eltérően a nagyterem összes ajtaját nyitva kellett tartani (s így az elmélyült figyelmet igénylő, kifinomult vonósnégyes-hangzás érvényesülését mindvégig számos profán zaj zavarta), Edward Dusinberre, Schranz Károly, Roger Tapping és Fejér András azonban mit sem törődött a fizikailag és szellemileg alig elviselhető körülményekkel: a Takács Kvartett végigjátszotta meghirdetett, nem is akármilyen programját - nem is akárhogyan.
Nem feltétlenül a kezdő számra, Mozart B-dúr kvartettjére (K. 589) gondolva írtam az iménti lelkes szavakat. Ez is tetszett, hiszen a 3/4-es nyitó Allegrónak már indítása rokonszenvet ébresztett különleges lágyságával, s a folytatásban értékelhettük a világos színeket, derűs karakterizálást, beszédes előadásmódot. A négy muzsikusnak - és a négy hangszernek - azonban ebben a műben kellett megküzdenie az akklimatizálódás feladatával, s ez nyomot hagyott hangminőségen, intonáción: a salakos tónus mellett főként a prímhegedű ingadozásai zavarták mindvégig az összhatást. Ettől eltekintve azonban a további három tételben is sok szép zenei részletre bukkanhatott a fogékony hallgató: az Esz-dúr Larghetto kiegyensúlyozottságával szerzett örömteli perceket, a menüett dinamizmusát a cselló közbeszólásai fokozták (a markánsan karikírozott triószakaszban különösen élveztem az élénk staccatók és sforzatók fűszerét, valamint a szólamok elkülönítésére irányuló törekvést), a finálé a pergő lendület és az éneklő dallamjáték egyeztetésével keltett figyelmet.
A hangverseny első csúcspontjához Bartók 5. vonósnégyesével érkeztünk. 2000 márciusában, mikor a Takács Vonósnégyes sok év után először lépett újból a Zeneakadémia pódiumára, szintén szerepelt Bartók-kvartett a műsoron. A 2. vonósnégyes akkori megszólaltatásában ugyanazt a képességet éreztem meghatározónak, amely most az 5. tolmácsolását is oly vonzóvá tette: azt a sajátos kettősséget, amelynek szellemében a muzsikusok egyszerre hűek a kottához és ugyanakkor képesek a szabadon lélegző játékmódra; egyszerre alkalmazkodnak a kollektív játék egységesítő alaplüktetéséhez, és értelmezik hangszerük minden megmozdulását egy független individuum személyes gesztusaként. Ez a jótékony ellentmondás mindvégig gondoskodott az interpretáció belső feszültségéről és életteli karakteréről.
A második részt Brahms op. 51/1-es c-moll kvartettje töltötte ki. Remek előadásban hangzott fel a mű: Edward Dusinberre és muzsikustársai a saroktételekben rátaláltak a sötét brahmsi kedélyvilág mélybarna tónusára, a két Allegro rokon motívumainak és szintén közös tőről fakadó, meghatározó szerepű nyújtott ritmusainak sodrára, nem utolsósorban pedig a szimfonikus igényű brahmsi kamarazene sűrű, zamatos hangzására. Az Asz-dúr Románc beethoveni bensőségességgel dalolt; a szokásos brahmsi "szelíd scherzo", az Allegretto molto moderato e comodo dallamának megformálásakor pedig döntő szerepet játszott az érzékeny tagolás és a finoman adagolt hangsúlyok rendszere, melynek köszönhetően megszületett a tétel különös, hezitáló alapmagatartása. Ha Bartók 5. kvartettjének említésekor a koncert első csúcspontjáról beszéltem, illő beszámolnom a másodikról is. Megítélésem szerint a ráadás, Beethoven op. 130-as B-dúr vonósnégyesének Cavatinája volt ez az újabb meghatározó minőségű pillanat: a négy muzsikus a tételről minden előadói sallangot lehántott, a zene tiszta, már-már testetlen lényegét szólaltatta meg. (Május 12. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)

Déja vu érzésem támadt a hangversenyen, melyet Szentpétervár 300 éves címmel rendeztek, egy héttel a Takács Vonósnégyes estje után. Úgy rémlett, mintha az évad elején már ünnepeltük volna valaminek a 300 éves jubileumát, s mintha az évforduló akkor is ahhoz szolgált volna ürüggyel, hogy egy közepes külföldi zenekar és egy közepes külföldi karmester léphessen magyar közönség elé egy jelentőssé felstilizált zenei esemény szereplőjeként. Természetesen a Szlovén Filharmonikusok alapításának 300. évfordulóját (erről emlékeztünk meg rezzenetlen arcizmokkal októberben) nem akarom egy lapon említeni a cár zalapította város jubileumával: az utóbbi nyilván valóban jelentős ünnep, hiszen Pétervár lánykori nevén, majd a diktatúrával leélt kényszerű házasság hét évtizede alatt aszszonynevén (Leningrád) is beírta magát a művészetek történetébe. Indokolt tehát Szentpétervárt ünnepelni - csak nem mindegy, hogyan.
Már az is gyanakvással töltött el, miért nem találok a műsorfüzetben egyetlen tájékoztató mondatot sem a koncert szólistájáról, a karmesterről vagy a vendég együttesről. A műsorfüzet arra való, hogy tényeket közöljön, miért nem informál hát arról, hol és kiknél tanult, milyen sikereket aratott eddig a koncert amerikai szólistája, ELISABETH ZELTSER, a világ mely tájain tevékenykedik s a repertoár mely területén otthonos a svéd karmester, MATS LILJEFORS, de legfőképp arról, mi rejlik a SZENTPÉTERVÁRI "ERMITAGE" SZIMFONIKUS ZENEKAR elnevezés mögött? (Az Ermitage szót nem én teszem idézőjelbe: a műsorfüzet hirdette így az együttest.)
Legutóbbit tudtam meg legelőbb - nem lexikális adatokat böngészve, hanem hangzó teljesítményből. Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya nemcsak az igazi lendületet nélkülözte a zenekar előadásában, de tónusa is kissé nyersen hatott, a vonós játékban nem volt meg a kellő feszesség-pontosság, s a fúvósok fel-felbukkanó rövidebb szólói is fésületlenségükkel kedvetlenítettek el. Csajkovszkij Hegedűversenyét kifejezetten szürkén, hervasztó érdektelenséggel kísérte az együttes. A második részben, a Tűzmadár-szvit tolmácsolásakor azonban ébredezni kezdtek a szentpétervári muzsikusok: Stravinsky zenéjének mozdulat ihlette karaktergazdagsága és a partitúra számtalan színe, ábrázoló szellemű szólója felrázta a nyilvánvalóan értékes tehetségeket tömörítő, de a koncert első részében fásultnak-fáradtnak mutatkozó társulatot. Ami Mats Liljefors tevékenységét illeti, ő mindvégig közlekedési rendőrhöz illő szenvtelen mozdulatokkal irányította kis dobogójáról a zenei forgalmat: ha jól meggondolom, teljesítményét ritka tüneménynek nevezhetem, amennyiben valóban ritkán találkozik az ember ilyen steril, velejéig formális vezényléssel. Fel nem foghatom, a koncert végén - a pesti hangversenyközönség sok éve tapasztalható értékválságán kívül - mi indokolta a két ráadást (Ljadov, Csajkovszkij).
És Elisabeth Zeltser, az ifjú amerikai hölgy, aki Csajkovszkij koncertjét játszotta a szünet előtt? Nem szeretném lebecsülni teljesítményét: igaz, hogy a nyitótételben kissé ódivatúan dúsított és szélesített, csúszós fekvésváltásokban érzelgett, agogikával cukrozta a lírát - de egy ideig úgy tetszett, technikailag kifogástalan ez a hegedülés. Egy ideig, mert aztán feltűnt, hogy a hang olykor salakos, és a gyorsabb-igényesebb részletek tisztázatlanok. Sajátosnak éreztem azt is, hogy az említett lirizálás és általában a produkció módszeres eladása ellenére valahogy mégis mindvégig személytelen maradt az összhatás. A lassú tételt korrektnek, de teljesen érdektelennek találtam, a fináléban művi temperamentum párosult enyhén szájbarágós virtuozitással. Ráadásként olyasmit hallottunk, aminek harmincegy évi koncertjárás után most lehettem először tanúja: a művésznő megszólaltatta Bach d-moll chaconne-ját - de nem az egész tételt, csupán a befejező részt. Figyeltem a zavart arcokat: eleinte senki sem ismerte fel, mi is ez, hiszen nem szoktunk hozzá az efféle "eredeti" ötletekhez. Aztán egy ponton mindenkinek beugrott, s akkor szépen megnyugodtunk. Mégis azt javasolnám, a Chaconne-t senki ne tekintse játékszernek: vagy játssza végig, vagy egyáltalán ne játssza. (Május 19. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

A budapesti közönségnek az elmúlt évadokban aligha kellett nélkülöznie KOCSIS ZOLTÁN muzsikálását: a Nemzeti Filharmonikusok karmestereként a művész rendszeresen fellép a főváros hangversenytermeiben, versenyművek szólistájaként pedig nem egyszer zongoraművészi minőségében is hallhattuk. Szólóestet azonban hosszú ideje nem adott idehaza - márpedig vitathatatlan: zongorista számára a szólóest az igazi megmérettetés. Ezért is keltett nagy érdeklődést Kocsis idei születésnapi koncertje, amelyet, mint sok éve mindig, ezúttal is a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára rendeztek - s amelyen az első hangtól az utolsóig egyedül játszott.
Rossz előjelekkel indult az est. A koncertet felvételre rögzítő televíziósok egyik készüléke a művész pódiumra lépésének pillanatában hangosan zúgni kezdett, és a teljes első rész ideje alatt mindvégig tisztán hallható és igen-igen zavaró mellékzörej ellenpontját társította a zongora szólamához, jelentősen csorbítva a produkciók élvezeti értékét. (A magyarországi állapotok abszurditását jelzi, hogy egy nagy tekintélyű, világhírű muzsikus ilyen helyzetben, mintha minden rendben volna, engedelmesen leül a hangszerhez és játszani kezd ahelyett, hogy azt mondaná: megvárom, míg kijavítják a hibát, és ha csend lesz, majd akkor zongorázom. A teremben helyet foglalók közül Kocsis hallása érzékelhette legtisztábban: ilyen körülmények között nem lehet zenére zavartalanul odafigyelni.) Talán a koncentrációt csökkentő zúgás következtében, talán más okból, nem tudhatom, mindenesetre Beethoven op. 90-es e-moll szonátájának nyitótétele is feliratkozott a negatív előjelek listájára: hangja gyakran volt kemény és éles, indulatai hektikusan és esetlegesen hullámoztak, nem szerveződtek renddé, a tizenhatod-menetek kidolgozásában pedig számos elnagyolt részletre figyelhetett fel a hallgató. A második tételben (Nicht zu geschwind...) azonban már megszületett a zene belső nyugalma és az az éneklő hang is, amelynek igényét Beethoven a tempóelőíráshoz csatolja (...und sehr singbar vorgetragen).
A Beethoven-szonáta nem önállóan alkotott egységet ebben a hangversenyműsorban, hanem a rákövetkező Schubert-mű, a D. 566-os szonáta társaságában - a két kompozíció így, együtt működhetett a zenetörténeti érzékenységű hallgatónak szánt finom utalásként: mindkettő e-moll hangnemű, mindkettő kéttételes, ezen kívül pedig a Schubert-mű második, E-dúr tétele (Allegretto) feltűnő tematikai és hangulati rokonságban áll a Beethoven-szonáta (szintén E-dúr hangnemű) második tételével. Szép és sokrétegű volt a Schubert-szonáta megszólaltatása, plasztikus - az ideálisnál olykor talán ércesebb - hanggal, a zenei történések előtt új távlatot nyitó modulációkra rácsodálkozó előadásmóddal, és egy olyan, szuverén műfajértelmezéssel, amely mindkét tételt (de főként az elsőt) a megszokottnál egy hajszálnyit drámaibban, több belső kontraszttal és feszültséggel tolmácsolta. Nem tudom, hogyan működik az ilyesmi lélektanilag: talán azért munkált a Beethoven- és a Schubert-szonátában (olykor) az átlagosnál több indulat, mert hátra volt még az est műsorán egy zenei kézigránát, Bartók Szonátája? Mindenesetre tény: e mű nyitótételében ezúttal - szerencsére - nem az elszabadult vadságot, hanem a féken tartott erő feszültségét figyelhettük meg, s magát a teljes kompozíció előadását is mindvégig az egyensúly és az egységesítő előadói szellem jelenléte határozta meg.
A műsor második részét kitöltő mű, Schubert monumentális posztumusz B-dúr szonátájának (D. 960) előadása volt az est legnagyobb teljesítménye. Észrevételeket itt is megfogalmazhatott a figyelmes hallgató. Az amúgy is epikus nyitótételt Kocsis tovább nyújtotta a szinte elviselhetetlenül lassú tempóval, amelyet (a hirtelen drámai kitörések ellenére) képtelenség kellően sűrű eseményritmussal kitölteni - s amelynek következtében a tétel veszített is vonzerejéből, többek közt azért, mert a menetelő zarándokdallam nyugodt, egyenletes lüktetése ilyen lomha pulzus mellett alig érzékelhető. Álljon elő bárki bármilyen újszerű koncepcióval, ennek a tételnek lényegéhez tartozik egy nagy, transzcendens vonulás élménye - s a túl lassú tempóban ez elvész. Szintén az előadói konvencióktól való eltérés mozzanatát fedezhettük fel a cisz-moll Andante sostenutóban, amelyet viszont a megszokottnál valamivel gyorsabban játszott a zongoraművész - és megítélésem szerint ez sem segítette a tétel tartalmainak érvényesülését: a nyitó formaszakasz basszusában meghatározó pontozott ritmusformula például ilyen körülmények között már-már kackiásan feszesre sikeredett. A harmadik és negyedik tétel megszólaltatásával viszont nincs vitám: csak csodálhattam a scherzo frissességét, pergését és pezsgését, a könynyedséget, mellyel a diszkant-téma szinte repdesett Kocsis ujjai alatt; hasonló csodálattal hallgattam a finálé karaktereinek körüljárható sokoldalúságát: azt a képességet, mellyel Kocsis Zoltán megéreztette, hogy az első három tételben körvonalazott, jól jellemezhető magatartásformák és szemléletmódok után a Schubert-szonáta itt már összefoglal és a teljességgel szembesíti a hallgatót. (Május 30. - Budapest Kongreszszusi Központ. Rendező: Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat)

Könnyű volt meghallgatni - nehéz lehetett (ezen a színvonalon) eljátszani: tömören így jellemezhette a koncertlátogató a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA évad végi estjén hallott három mű élményét. Az együttes által láthatóan igen szeretett JURIJ SZIMONOV, mint valami kívánságműsorban, három korszak képviseletében három zenetörténeti slágert vezényelt ezen a koncerten: Wagnertől A nürnbergi mesterdalnokok nyitányát, Beethoventől az Esz-dúr zongoraversenyt, majd a szünet után Muszorgszkij ciklusát, az Egy kiállítás képeit Ravel hangszerelésében.
Nem véletlenül kezdtem a bevezetőt munkára utaló megjegyzéssel. A koncert előtt akaratlanul végignéztem egy csendes jelenetet, amelynek emlékképét - talán megbocsátható indiszkrécióval - szeretném felidézni az olvasó számára. Úgy adódott, hogy már hétkor az Operában voltam, s élet-halál urai, a jegyszedő hölgyek a kezdeti rideg elutasítás után úgy döntöttek, egye fene, beülhetek a helyemre. A nézőtéren már lézengtek nyolcan-tízen, de lényegében üres volt a terem s a színpad. Az utóbbi mégsem teljesen: szürke nadrágban, kockás rövid ujjú ingben, orrára csúsztatott szemüveggel magányosan ott járt-kelt a vonósok kottapultjai között Szimonov. Minden szólamhoz odaült, mindegyikbe belelapozott, valamit keresett, aztán ceruzával a kottákba írt. Hogy dinamikai utasítást vagy frazeálási jelet, staccato-pontot vagy legato-ívet, nem tudom, de úgy tűnt, valamennyi vonós stimmben korrekciót hajt végre, saját kezűleg. Egy karmester, aki húsz perccel a kezdés előtt még mindig a végeredményen dolgozik.
Mindez hallatszott is húsz perccel később, mikor a karmester, immár frakkban, a tőle megszokott mozdulatparádéval a végeredményt dirigálta. Az elmúlt években sokszor írtam kritikát Szimonovról, és szakmai tudása iránti feltétlen tiszteletemet hangoztatva, nemegyszer tettem epés megjegyzéseket az öncélú koreográfia felesleges voltáról. Most egyrészt úgy éreztem, visszafogottabbak voltak a gesztusok, másrészt a dirigens pálcáját figyelve igyekeztem beleélni magam a helyzetbe, mely szerint a zenekarban ülök és Szimonov vezényletével kell játszanom. Azt tapasztaltam, ez hihetetlenül könnyű és biztonságos: Szimonov keze, egészen a kisujja hegyéig, elképesztően sok információt hordoz a zene karakteréről, súlyáról, erejéről, keménységéről vagy lágyságáról, irányáról, színéről, tagolódásáról - mindenről. És semmilyen részlet nem kerüli el a figyelmét, mindent beint. Ha Rodolfó hajdan azt szokta volt mondani: a kezemet figyeljék, mert csalok, Szimonovnak ez lehetne a jelmondata: a kezemet figyeljék - mert nem csalok!
A Nürnbergi-nyitány nagyszabású előadásban hangzott fel, délceg tartással és elegánsan. Ha negatívumot tennék szóvá, az a kissé túlságosan is tömött, túl sűrű hangzásra vonatkozna - ennek veszélyeit az áttörtebb hangszerelésű, kontrapunktikus szakaszokhoz érve tapasztalhattuk: itt a textúra a korábbiakhoz képest mintha lecsupaszodott volna. Ki hinné, lehet közös nevezőt találni a Mesterdalnokok nyitánya és Beethoven utolsó zongoraversenye között, legalábbis az orosz vendégszólista, MIHAIL PETUHOV talált ilyet: a pompőz gesztusvilágra helyezte a súlyt, hatalmas erővel, érces hangon játszott. Nekem egy idő után úgy tűnt, jóból is megárt a sok: a hang kezd kemény lenni, különösen az oktávok szólnak kalapálósan - miközben némely diszkant-dallamok egyértelművé tették, hogy a zongoraművész, ha akar, tud kristályos, csengő hangon énekelni. De most valahogy nem akart: a lassú tételben és a fináléban egyre inkább eluralkodott az ütőhangszeres játékmód. Mindezek után már nem csodálkoztam, mikor Petuhov a ráadásként megszólaltatott Beethoven-szonátatétel, az op. 2 no. 2-es A-dúr szonáta Largo e appassionatójának előadásakor már aránytévesztően szélsőséges karaktereket formált, és bizony verte a zongorát. Szívesen megkérdeztem volna tőle: hallotta-e már ezt a tételt azzal a méltósággal és kiegyensúlyozottsággal, ahogyan Fischer Annie értelmezi? Kár mindezért, mert Petuhovot legutóbbi, szintén Szimonovval közös budapesti fellépésekor sokkal vonzóbb produkcióban hallottam (Grieg a-moll zongoraversenyét játszotta 2001 májusában - előadásmódjában akkor éppen az elmélyülés hajlamát, az intellektus szerepét éreztem meghatározónak).
Csupa festőiség, szín, mozgalmasság volt Szimonov betanításában a Muszorgszkij-Ravel-ciklus. És csupa drámaiság - a képek megelevenedtek, az egyes karakterdarabokban ábrázolt jellemek plasztikusan léptek a hallgató elé. Nem tagadom, akadt itt is egy-két mozzanat, amellyel a karmester olvasata vitára ingerelhette a hallgatót: általánosságban az a törekvés, amely a kontrasztokat elmélyíti, s olykor a végletekig viszi. Ez kétségtelenül jellemző volt erre az előadásra, a nagy lengyel társzekér, a Bydlo víziójától Samuel Goldenberg és Schmuyle párbeszédén át egészen a Baba Jaga kunyhójáig - de mindvégig nyilvánvaló volt, hogy nem véletlenül lesz ilyen az összkép, hanem azért, mert a karmester így gondolja, így akarja. És azt is érzékelhettük mindvégig, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara rendkívüli kedvvel és odaadással, tudása legjavát nyújtva muzsikál Szimonov keze alatt - vagy inkább: a tenyerén. (Június 2. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara)

Francia zongoraművész, JEAN-YVES THIBAUDET volt a szólisája annak az estnek, amellyel a NEMZETI FILHARMONIKUSOK együttese elbúcsúzott az idei hangversenytermi évadtól. Mint ahogyan az gyakran előfordul, a vendégművész ezúttal is saját nemzeti repertoárjának egy darabját szólaltatta meg: a francia versenymű-irodalom leghálásabb, leghatásosabb kompozíciója, Ravel G-dúr koncertje hangzott fel előadásában. Számomra úgy tetszett, muzsikus-egyénisége és hangszeres felkészültsége tartalmazza mindazt, amire ebben a darabban a szólistának szüksége van: tud elegáns lenni, van érzéke a humor különféle árnyalatai iránt az iróniától a szarkazmusig. A két - meglehetősen hasonló karaktervilágú - saroktételben nagy hasznát vette annak, hogy képes összeegyeztetni a feszesen pergő, guisto ritmizálást a könnyed billentéssel; az álomszerűen fátyolos Adagio assai előadásakor pedig azt mutatta meg, hogy érti és képes közvetíteni a tétel által megjelenített, sajátosan komplex lelkiállapotot: az érzelmek és az érzelmekkel kapcsolatos távolságtartás egyidejű jelenlétét. Azt talán mondanom sem kell, ami mindennek a hangszeres feltétele: Jean-Yves Thibaudet csuklója laza, ujjai villámgyorsak, hangja kristályosan csengő. A megérdemelt siker nem maradt el, a közönség újra meghallgathatta a versenymű fináléjának befejező szakaszát.
Ha úgy tekintjük ezt a koncertet, mint évad végi búcsúvacsorát, megállapítható, hogy a zenekar főzeneigazgatója, KOCSIS ZOLTÁN bőséges és változatos, nemegyszer az ízek erőteljes kontrasztjával is meglepetést okozó menüről gondoskodott. Az utóbbit, az éles ellentétek fűszerét elég egyetlen példával illusztrálnom: különös érzés Anton Webern op. 1-es Passacagliája után a Ravel-zongoraversenyt hallgatni. Webern darabja mellett egy másik egytételes, korai kompozíció is szerepelt a műsoron, a fiatal Stravinsky Tűzijáték című alkalmi darabja, amely ugyanabban az esztendőben született, mint a Webern-partitúra: 1908-ban. Nemcsak a keletkezés ideje azonos, hasonló logika mentén haladt az előadás is - Kocsis vezénylése mindkétszer bizonyos ellentmondások belső feszültségét fedezte fel. Webernnél arra figyelmeztetett, milyen sajátos keveréket alkot ebben a darabban a Brahms által közvetített, archaikus passacaglia-forma diktálta fegyelem meg a mahleri szín- és gesztusvilág, más szóval az elfojtás és kitörni vágyó indulatok együttese. Stravinskynál pedig azt vétette észre Kocsis a hallgatóval, hogy ebben a műben a választékos franciás színvilág, bármily furcsa, egynémely német romantikától örökölt, elsősorban Straussra utaló bombasztikus gesztussal párosul.
A kritika végére hagytam a műsor nyitó és záró számát. A koncert élén a San Francisco Polyphony a 80 esztendős szerzőt, Ligeti Györgyöt köszöntötte. Az előadás éppen azt valósította meg, ami a darabbal Ligeti szándéka volt: a zenekari szólamok sűrű, gyors mozgása álló hatású hangfelhővé olvadt egybe, s ebből a hangzó ködfoltból emelkedtek ki újra és újra egyes individuális dallamok, ritmikai gesztusok, akcentusok. A hangverseny végén Sosztakovics 9. szimfóniája, ez a ritkán hallható - és derűjével a komponista életművében mindenképpen a kivétel kategóriájába tartozó mű - igazi jutalomjátékként funkcionált, hiszen megszólaltatásakor a zenekar muzsikusai számos reprezentatív szólóban tündökölhettek, Kocsis pedig kiélvezhette a Prokofjevre utaló, hetykén fütyörésző, neoklasszikus nyitótétel derűjét, a sziporkázó scherzo meglepetéselemeit és a finálé könnyed iramát. Ha az évadbúcsúztató koncert műsoráról szólva korábban a sokszínűséget és a kontrasztokat hangsúlyoztam, befejezésül megjegyezhetem, hogy egyetlen jellegzetesség valamenynyi kompozíciót közös nevezőre hozta: kivétel nélkül mindegyik mű alkalmasnak bizonyult arra, hogy benne egy fejlődő, önmaga árnyékát átlépni képes zenekar látványosan megmutassa, mit tud. Ilyen értelemben ez az est nemcsak ünnepi lakoma volt, hanem vizsga is, amely kiválóan sikerült: a Nemzeti Filharmonikusok muzsikusgárdája bizonyította, hogy a lezárult évadban nagyot lépett előre a Kocsis Zoltán által kijelölt úton. (Június 3. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)