|
Hogy Eggenbachban nem lehet igazi, jó, pikáns tésztalevest kapni, méltán háborítja
fel Thomas Bernhard Színházcsinálójának Brusconját. Az idei, nyolc napon át tartó
Budapesti Régi Zene Fórumon (május 21-28.) viszont szinte csak ezt kínálták. Az
elmúlt években megfigyelhető tendenciákkal ellentétben a fesztivál nem a 19. század
felé bővítette repertoárját, hanem régebbi korok terméséből válogatott különlegességekkel
dúsította fel. A sorozat első koncertjén (május 21., MTA kongresszusi terme)
Shakespeare-darabokban szereplő eredeti dalokkal, a Globe Színházban előadott
hangszeres művekkel kápráztatta el a közönséget PHILIP PICKETT és együttese, a
MUSICIANS OF THE GLOBE. Hozzájuk csatlakozott John Ballanger, a bohóc,
aki korabeli mutatványokkal, zsonglőrködéssel, pantomimmal, látványos jelmezekkel
egészítette ki a muzsikusok produkcióját. Színészünk - egykor Diana hercegnő személyi
bűvésze és szertartásmestere - a hangverseny első felében idegen testként éktelenkedett
a színpadon. Estélyi ruhás, elegáns zenészek mellett, a hangverseny összefüggéseiből
kilógva viccelődött, ásítozott néhány hosszabb dal alatt, majd megszaltóztatta
betanított bolháját. Szorongásom csak a második részben oldódott némiképp: kevesebb
piros orrú vihorászás, kicsit több ügyes zsonglőrködés, karakteres játék. Az együttes
tagjai, élükön JOANNE LUNN szoprán énekesnővel, angolos eleganciával és nyugodt
ízléssel vezették végig a hallgatót a koncerten. Bár elsőre külső tényezőknek
tűnnek, mégis meg kell említenem két dolgot: ha szöveges művek hangzanak el egy
hangversenyen, nélkülözhetetlennek tartom, hogy a szöveg - jobb esetben fordítással
együtt - a hallgató kezébe kerüljön. Nem várható senkitől, hogy akár a Shakespeare-korabeli
angol, akár - mint a május 23-án tartott, régi francia dalokat bemutató esten
- a francia dalszövegeket megértse. Enélkül viszont Thomas Morley és Robert Johnson
dalainak és az interpretációnak is számos részlete elsikkad, hiába a szép és biztos
hang, a kidolgozottság, a stílus alapos ismerete. Ez a hiány ezen az estén szerencsére
nem akadályozta az ünnepi atmoszféra kialakulását, a felszabadult nevetést. Annál
inkább lerombolhatja mindezt egy rozoga szék, amely a lelkesen elôadott ráadás
közben összeomlik a gambajátékos alatt...
Két nappal később ugyanebben a teremben - valószínűleg kicserélt székek társaságában
- adott hangversenyt a franciaországi LE POÈME HARMONIQUE "A palota lépcsein"
címmel, amelyet régi francia udvari dalokból, románcokból és tengerészdalokból
állított össze a VINCENT DUMESTRE által alapított együttes. Bevallom, nem értek
franciául. A 15-18. századi ismeretlen szerzőktől származó, népdal és műdal között
félúton álló zenei remekműveket azonban az énekesek, CLAIRE LEFILLIÂTRE (szoprán),
BRUNO BONHOURE (tenor) és MARCO HORVAT (basszus) olyan beszédesen adták elő, olyan
érzékletesen jelenítették meg a szöveget, hogy erről a hiányosságomról szinte
meg is feledkeztem. A kifejezés magvassága mellé nagyvonalúság s egyúttal a részletek
gondos, szeretetteli megformálása társult. A hangverseny nem csupán múltba tett
kirándulás, egy ismeretlen repertoár felcsillantása volt, hanem katartikus élmény,
amelynek során a közönség tátott szájjal követi, izgulja, neveti és sírja végig
Renaud király vagy Mandrin történetét. Az ütőhangszerekkel, lantfélékkel, viola
da gambával, tekerőlanttal, dudával, furulyával és fidulával kísért dalokat olyan
kisugárzással, színpadi rátermettséggel, ötletes mozdulatokkal illusztrálva, és
olyan természetességgel adták elő, akár a régi nagy mesemondók. Letisztult, szigorú
szabályok által rendezett improvizációkat hallhattunk, mint a nagy indiai klasszikus
énekes-zenészektôl. Főképp a basszus szólista és fidulaművész játéka mutatott
ezen ősi gyökerek felé. Utóbbi önmagát kísérve adott elő egy dalt, egy-egy drámai
résznél a zenélést gesztikulálással váltva fel. S ami ritkaságszámba megy, a három
különféle típusú szólista és briliáns hangszerjátékos valódi együttest alkotott.
A régi zene repertoárjában szintén különlegességnek számít bizonyos elfeledett
hangszerek (jelen esetben a 17-18. században kedvelt üvegharmonika), s az erre
komponált művek bemutatása. THOMAS BLOCH üvegharmonika-művész közreműködésével
RÁCZ MÁRTON és az ENSEMBLE PHILIPPE - J. Chr. Bach G-dúr és Mozart K. 201-es A-dúr
szimfóniájának, valamint egy hangversenyáriájának talán túl népes társaságában
- Hasse és Mozart segítségével vezette be a közönséget a hangszer rejtelmeibe
(május 26., MTA kongresszusi terme). A henger alakú, üvegkúpokból összerakott
instrumentumot eredetileg, akár egy varrógépet, pedállal forgatták, s nedves kéz
érintésével szólaltatták meg. Népszerűségének egyes források szerint akkor szakadt
vége, amikor fölröppentek a hangjának káros hatásáról szóló hírek. A 18-19. század
fordulóján a vezető német zenei folyóirat, a lipcsei Allgemeine Musikalische
Zeitung hasábjain is komoly vita folyt e témakörben. Hasse L'Armonica című
kantátájában az éterien tiszta, egyenes kristályhang megszólalásakor még el sem
lehetett képzelni, hol rejlik a veszély. Csereklyei Andrea meggyőző szopránjához
olyan mennyei finomsággal, addig soha nem hallott színnel társult a harmonika,
ahogy az a tündérmesékben szokott lenni. Mozart Adagio és rondó című, öt zenészt
foglalkoztató művében azonban hirtelen minden világossá vált. Arra lettem figyelmes,
hogy megkönnyebbülök, mihelyst az üvegharmonika egy-egy passzázsa végére ér. Mégsem
mennyország, hanem pokol ez, fejfájás, amit néhány percig még legyőz az újdonság
ereje, a forgás, a nedvesítés érdekes látványa.
A sorozat záróeseménye (május 28.) szintén itthon ritkán játszott művekkel
és ritkán hallható hangszerrel kedveskedett maroknyi közönségének. A 75 éves osztrák
RENÉ CLEMENCIC a koncert előtt figyelmeztetett is: ne ijedjünk meg, ha esetleg
eleinte nem hallanánk semmit. Hiszen egy sötét szobában sem látunk rögtön, szoktatni
kell a szemet, esetünkben a fület. A klavikord Magyarországon Spányi Miklósnak
köszönhetően nem ismeretlen. Bár nem vitatható, hogy a hangszer érzékenysége,
különleges képességei Bach darabjaiban vagy fiai műveiben érzékelhetőbben megmutatkozhatnak,
mint ezekben a tömör zeneművekben, az eredeti 17. századi hangszeren játszott
németalföldi és olasz kora reneszánsz fantáziákkal, motettákkal, cantionékkal
való találkozás különleges alkalomnak bizonyult. A mester nemcsak a koncert előtt,
hanem az egyes blokkok között is megállt és magyarázott, beszélt zenéről, a szöveg
szimbolikájáról és hangszertörténetről, mi pedig körbeültük és hallgattuk.
A közönség SPÁNYI MIKLÓS csembalóestjén (május 22.) is, ha nem is körben,
de félkör alakban foglalt helyet. Míg Clemencic hangversenyén a Történeti Múzeum
gótikus termében ez mindenki számára előnyösnek bizonyult, addig a Szilágyi Dezső
téri református templomban csak a szemfülesek és korán érkezők jártak jól - én
szerencsére ehhez a csoporthoz tartoztam, így nem volt gondom sem az akusztikával,
sem a külső zajokkal. A Johann Sebastian és Carl Philipp Emanuel Bach műveiből
összeállított műsorral Spányi tudatos, de felszabadult játékán keresztül a két
egymást követő nemzedék zenéjének közös pontjait domborította ki, azt, hogy mit
őrizhetett meg, mit fejleszthetett tovább az új nemzedék az elődök stílusából:
hogyan tartotta meg és tette szinte külsődleges elemekké C. Ph. E. Bach d-moll
szonátájának szélső tételeiben az előző korszak zenéjének jellemzőit, hogyan változtak
J. S. Bach g-moll toccatájának és a-moll fantázia és fúgájának merész harmóniai
funkciói, s hogyan váltak ezek a fiú c-moll fantázia és fúga című darabjában a
történések fő hordozójává.
A kritikus gyakran hálát ad a sorsnak: milyen csodás, hogy ennyi nagyszerű koncerten
lehet jelen. Ráadásul azt végzi munkájaként, ami másnak élvezet: zenét hallgat
és véleményt mond róla. Olykor persze sötétebben látja helyzetét: szívesen felállna
helyéről, s akár műsorszámok közben, de legkésőbb a szünetben otthagyná a hangversenyt,
hiszen amit hall: fülsértő. Ilyenkor valóban irigyli azokat a szerencséseket,
akik nyugodt szívvel távozhatnak. Május 25-én a KANTIKA énekegyüttes koncertjén
már az első műsorszám közben sárgára válva néztem néhány koncertlátogató társamat,
akik programjaikat a padban hagyva halkan kiosontak a budai kapucinus templomból.
Én is követtem volna példájukat, ha tehetem. A hangverseny címe, az előadók életrajza
jól rászedett minket. "Las Huelgas": Misa por el nacimiento de la Virgen
- hangzott a cím. A három, különböző nemzetiségű, Európa számos neves intézményében
énekesi diplomát szerzett hölgy a spanyolországi Las Huelgas királyi apátság kolostorának
gregorián és polifon dallamaiból rekonstruált teljes, Mária születésének tiszteletére
szóló mise színvonalas előadását ígérte. De hiába a lelkes kutatómunka, a különféle
stílusú tételek (a gregorián, a jellegzetes kétszólamú polifon és a Notre Dame-iskola
stílusát tükröző orgánumok) gondos válogatása, a tudatosan szerkesztett koreográfia,
mely az előadókat időnként megsétáltatta vagy más sorrendbe állította, hogyha
bizonyos alapfeltételek hiányoznak. Gondolkozhatunk és vitatkozhatunk arról, hogy
a gregorián melizmákat dallamként vagy gyors, trillaszerű díszítésként kell-e
felfogni, de hiába. Elképzelhető ugyan, hogy a 13. századi apácák sem intonáltak
tökéletesen, hogy ők sem tudták mindig folyékonyan olvasni a himnuszok szövegeit,
hogy hangszínük nem csiszolódott teljesen össze, sőt néha talán hangjuk képzettsége
is különböző szinten állt. De mindez 2003-ban, egy budapesti hangversenyen megengedhetetlen.
Liturgia nélkül, koncertszerű előadásban csakis zenei szempontokra figyelhetünk,
csak zenei elvárásaink lehetnek, az énekeseknek ezeknek kellene megfelelniük.
Szerencsére a Budapesti Régi Zene Fórum legtöbb hangversenye nem kényszerített
az irigykedő szerepébe. A Johann Pachelbel születésének 350. évfordulója alkalmából
rendezett este (május 24., Szent Anna-templom) is kellemesnek bizonyult.
Az idei trendnek megfelelően az AFFETTI MUSICALI, a CANTUS CORVINUS és a MUSICA
PROFANA (művészeti vezetőik: MALINA JÁNOS, KLEMBALA GÉZA, illetve SZABÓ ZSOLT)
együttes sem a klasszikus repertoár nagyjait fogalmazta újra, hanem a protestáns
mester javarészt ismeretlen, zömmel nagyobb apparátusra komponált, színesen hangszerelt
egyházi kórusműveit, valamint részben tőle, részben kortársaitól származó világi
strófikus dalokat szólaltatta meg. A 17. századi Nürnbergben az a szokás élt,
hogy a tehetősebb polgárok fontos családi eseményekre a templomi orgonistáktól
rendeltek dalokat, áriákat. Ezeket az alkalmi kompozíciókat kedélyesen, jelentőségüket
nem túlbecsülve, ám a bennük rejlő lehetőségeket egytől egyig kiaknázva adta elő
KÁLLAY GÁBOR és LAX ÉVA az őket telt hangon kísérő vonósokkal. Jellegzetes pulzálást
kölcsönzött a koncertnek az egyházi és világi művek s ezzel együtt a hangforrás
helyének szabályszerű váltakozása: a kórusművek a kóruson, a dalok a közönség
előtt szólaltak meg.
A fesztivál legnagyobb apparátust megmozgató hangversenye az egyik legkiemelkedőbb
eseménynek is számított. Minden alkalommal meglepő tapasztalni egy zenekari koncerten
- bármennyire magától értődőnek tűnik is -, hogy mennyit számít a karmester személye.
Néhány nappal VASHEGYI GYÖRGY és az ORFEO ZENEKAR (május 27., Zeneakadémia)
előadása előtt döntő többségben ugyanezeket a muzsikusokat hallhattuk játszani.
Az akkor becsülettel teljesítő hangszeresek itt vérbeli előadóművészekké, egységes
hangzású együttessé váltak, akik a művekhez felkészülten, biztos stílusérzékkel
közelednek. A szólistákhoz való viszonyuk is teljesen átalakult: PAULIK LÁSZLÓ-t
Tartini D-dúr hegedűversenyében (D. 34) nagy figyelemmel és biztonsággal kísérték.
(A művet az együttes 2001-ben világpremierként vette lemezre.) Ugyanezt lehetett
megfigyelni Telemann felvillanyozó, fuvolára és furulyára komponált e-moll kettősversenyében.
KERTÉSZ ILDIKÓ és JANUJ ANNA színesen, a darabban felsorakozó karaktereket jellegzetesen
megformázva játszott. A 18. században rendkívül ritka hangszerkombináció határozta
meg a hangverseny szerkezetét: Lully Atys című operájának álomjelenete, Telemann
versenyműve, végül a ráadásként megszólaló Händel-duett a Tamerlanóból. A zenekar,
nem hazudtolva meg a Budapesti Régi Zene Fórumműsorszerkesztési elvét, ZÁDORI
MÁRIA és NÉMETH JUDIT közreműködésével Bach alig ismert, Tilge, Höchster, meine
Sünden című kompozícióját tűzte műsorára. "Ha fiatal lennék, Itáliába mennék tanulni,
Pergolesi lenne a mesterem. De ötven felett az ember maradjon ott, ahol van" -
mondta Rameau 1730-ban. Bach már hatvan felé közeledett, amikor foglalkozni kezdett
a Tilge, Höchster (az 51. zsoltár) megírásával, Pergolesi Stabat Materjának átírásával,
a brácsaszólam, a harmóniák és a dinamikai jelek helyenkénti gazdagításával. Vashegyi
pedig friss szellemmel, mindvégig gondosan dirigált, tudatosan kidomborítva a
Bach által hozzáadott részleteket. (A Budapesti Régi Zene Fórum hangversenyeit
a Filharmónia Budapest kht. rendezte)
|
