- Már a nagyapám is muzsikus volt, édesapám kántor-tanító - meséli. - Szüleim elbeszélése szerint még nem tudtam járni, de már állandóan a zongora felé kúsztam-másztam. Négyéves koromban aztán odaültettek a hangszer mellé, s egy év múlva fölfedezték, hogy abszolút hallásom van. Mivel édesapám egy konferencián nem volt hajlandó elítélni Mindszenty József hercegprímást, a családunkat kitelepítették. Évenként más-más faluba kellett költöznünk. Rácalmáson éltünk, amikor apám felhozott Budapestre a konzervatóriumba, hogy hallgassák meg a zongorázásomat. Az intézet igazgatója a zeneiskolába irányított. Ám a tanárnőmmel egyáltalán nem találtunk közös hullámhosszra, így tizenkét éves koromig gyakorlatilag semmit sem haladtam a zenei tanulmányaimban. Inkább ellógtam az időt, amennyit csak lehetett. Pestlőrincen laktam, sok időt töltöttem a grundon, fociztam, atletizáltam, sorra nyertem a kerületi versenyeket futásban, távolugrásban. Ma, hatvanévesen érzem csak igazán, hogy a sportolás milyen hasznos volt.
- Miként került végül muzsikus pályára?
- Tizenkét éves koromban az operarajongó körzeti orvosunk, akinek titkon librettóírási hajlamai voltak, elvitt az Operaházba. Azonnal beleszerettem az operába, zongoraóra helyett azután inkább operába mentem. Orvosunk arra is rávett, hogy kezdjek egyik librettójára zenét komponálni. Mindenféle felkészültség nélkül olyan jellegű dallamokat írtam, amilyeneket a Puccini- és Verdi-művekben hallottam. Ez volt tehát az első lökés abba az irányba, amelyen visszatalálhattam a muzsikához. A másik: valahogy bekeveredtem az 1955-ös Liszt-zongoraverseny elődöntôire a Zeneakadémiára. Berman, Vlaszenko, Liu Si-kun, Bächer Mihály játéka elvarázsolt. Hatásukra mint az őrült nekiláttam gyakorolni, és belekezdtem például a legnehezebb transzcendens etűdök megtanulásába. Jól kamatoztathattam atlétikus képességeimet... Tulajdonképpen meg tudtam tanulni őket. Édesapám ekkor döbbent rá, hogy a zenei képzésemmel nagy bajok vannak.
- Hogyan "menekítette meg"?
- Elvitt egy másik pedagógushoz, a Ganz-Mávagba. Eljátszottam neki Liszt Wilde Jagdját és az Erdőzsongást. Úgy megrémült tőlem, tizenhárom éves csodabogártól, hogy nem vállalt, de elküldött Boross Annához, aki remek zongoratanárnő volt. Kitűnő érzékkel, szisztematikusan készített fel a felvételi vizsgára. A Ganz-Mávagban Vaszy Viktor vezette a zenekart. Boross Anna elvitt hozzá. Megmutattam neki kis kompozícióimat, ő pedig kipróbálta a hallásomat, és azt mondta: "Fiam, te semmit sem tudsz, de nagyon tehetséges vagy, gyere vasárnap reggel kilenc órára a lakásomra!" Attól kezdve Vaszy Viktor egy éven át minden vasárnap reggel kilenckor fogadott. Akkor ismertem meg igazán, hogy egy nagy mester miként dolgozik, gondolkodik. Tanított szolfézst, összhangzattant, zeneelméletet, népzenét. Minden alkalomra meg kellett tanulnom tíz új népdalt, majd ezek Kodály- és Bartók-feldolgozásait elemeztük. Végigasszisztáltam, ahogy a betiltott Bartók- és Stravinsky-művek előadásáért küzdött, ott lehettem a Petruska összes próbáján. Csodálatos mesterhez kerültem, amiért hálás vagyok a sorsnak. Vaszy Viktor készített fel egy év alatt a konzervatóriumi felvételire, amely így már nem okozott gondot, és attól kezdve tulajdonképpen egyenes úton mehettem tovább. A konzervatóriumban Szelényi Istvánnál tanultam zeneszerzést, majd 1961-ben a Zeneakadémián Szabó Ferenchez és Vincze Imréhez kerültem, tőlük tanultam meg a mesterséget.
- És a zongora? Csak nem hagyta cserben?
- Nagyon szenvedtem attól, hogy csak egy főtanszakot választhattam, de ez volt a szabály. Vaszy Viktor azt tanácsolta, hogy inkább a zeneszerzést végezzem el, mert így többet tanulhatok. Jeney Zoltán, Sáry László és Rózmann Ákos voltak az évfolyamtársaim. Erős osztály volt, valamennyien a pályán maradtunk. Közben - mintha zongora főtanszakra is járnék - Ambrózy Béla irányításával megtanultam és végigjátszottam a zongorairodalom legnehezebb műveit, például Liszt h-moll szonátáját, a Mefisztó-keringőt, Bartók Szonátáját. Még az 1965-ös budapesti nemzetközi Liszt-versenyre is felkészültem, de végül nem indultam el.
- Külföldre viszont sikerült kijutnia, ha nem is könnyen.
- Valóban nagyon nehezen. A Zeneakadémián kitűnő képzést kaptunk, de szerettem volna külföldön tovább tanulni. Ezt azonban éveken át megakadályozták az akkori minisztériumi tisztségviselők. Ösztöndíjjal mehettem volna Petrassihoz Rómába, Donatonihoz Sienába, Karkoschkához Stuttgartba. Végül 1971-ben a zongoratudásommal jutottam ki. Ebből látszik, hogy az ember az életben bármivel foglalkozzon is, nem hiába teszi, mert sosem lehet tudni, mikor lesz hasznos. Egy évre fölvettek korrepetitornak a Hamburgische Staatsoperhoz. Rolf Liebermann igazgatása alatt a hamburgi opera nagyon nagy tekintélynek örvendett, szenzációs előadások születtek. Én a balettegyüttesnél dolgoztam, nagy élmény volt, hogy szinte az összes Stravinsky-balettet megismerhettem. Közben végre megjött itthonról az engedély - mondván, már úgyis kint vagyok, veszett fejsze nyele... -, hogy kint tanulhatok tovább, Kölnben, Stockhausennál.
Abban az időben Köln - Bonnal együtt - Európa egyik kulturális központja volt. Fantasztikusan pezsgő zenei élet fogadott (ott dolgozott Mauricio Kagel is, Pierre Boulez pedig állandó vendég volt), és egészen 1975-ig maradtam Stockhausen növendéke.
- Akkoriban volt már konkrét elképzelése, hogy milyen zenét szeretne írni, vagy inkább csak kísérletezgetett?
- Mint muzsikus, zongorista, aki végigjátszotta a zeneirodalom legizgalmasabb műveit, az első pillanattól kezdve Bartók művészetét tartottam példaértékűnek. A diploma megszerzése után biztos voltam benne, hogy nagy vargabetűk után, húsz-huszonöt év múltán valóban Bartókhoz fogok visszakanyarodni. Akkor a dodekafon technika volt a "divatos". Dolgoztam is tizenkétfokú anyaggal, de béklyónak éreztem. Ha egy harmónia másképpen tetszett, mindig felrúgtam a szabályokat. A muzikalitásomat nehezen tudtam összeegyeztetni a szerintem teljesen intellektuális és mesterkélt elvekkel, amelyeknek semmi közük nincs a hangok akusztikájához.
- Stockhausen fordított valamit ezen a gondolkodáson?
- Megnyitotta a fantáziámat. Rájöttem, nemcsak a tizenkét hangot, hanem másféle hangzást, zajt is lehet a zenébe integrálni. De igazán az változtatott a gondolkodásomon, amikor a Westdeutscher Rundfunk elektronikus zenei stúdiójában és Hans-Ulrich Humpert kurzusain a főiskolán megismertem a legfrissebb hangkutatási eredményeket. Akkor értettem meg, hogy a hang nem pontszerű jelenség, hanem folyamat, és ha a hangfolyamat különböző paramétereit megváltoztatjuk - az elektronika segítségével vagy hagyományos hangszeren, különleges játéktechnikával módosítjuk -, akkor ez rengeteg olyan új hangzásélményt jelent, amivel gazdagítani lehet a zenét.
- Hogyan fogadták itthon az "új hullám" képviselőjét, aki a legfrissebb ismeretekkel tért haza Nyugatról?
- Végigjártam Európa legfontosabb elektronikus zenei stúdióit, majd' minden évben eljutottam valahová. Hazatérve pedig rendelkezésemre állt kis szintetizátorom, amellyel sok úgynevezett live-elektronikus zenei koncertet rendeztünk. A technika segítségével megváltoztattuk, moduláltuk a különféle hangszerek megszólalását. Úgy tűnt, egészen újszerű hangok törnek elő a pódiumon játszó muzsikusok hangszeréből. Az Országos Filharmónia rendezésében komoly elektronikus zenei koncertsorozatot szerveztünk Pongrácz Zoltánnal, Patachich Ivánnal. Óriási sikert hozott, telt házakat. Vagy nyolcszáz fiatal hallgatta végig műveinket egy-egy koncerten. Aztán megszűnt a sorozat. De azokban az években az elektronikus zenével párhuzamosan a hagyományos hangszerekkel is foglalkoztam. Időközben két nemzetközi pályázaton is nyertem: Szczecinben Deliverance című orgonadarabommal első, Triesztben Succession című zenekari művemmel második díjat.
- Sikerek ide vagy oda, gondolom, a zeneszerzésből nem lehetett megélni...
- Mindig tanítottam. Sőt még be sem fejeztem a Zeneakadémiát, már volt egy tanári állásom a Színművészeti Főiskolán. Színészeknek tanítottam zenét. Nádasdy Kálmán óráin például a Bánk bánt és a Bohéméletet elemeztük, én ültem a zongoránál. A sanzonoktól, operettektől Schubert műveiig és Bartók Ady-dalaiig mindenféle műfajt énekeltek a színészpalánták. Aztán amikor hazajöttem, meghívtak a Zeneakadémiára, ahol először az előkészítő tagozatos, különleges tehetségű gyerekeket tanítottam szolfézsra, majd a zeneelmélet tanszakon tanítottam szolfézst, zeneelméletet, kamarazenét, partitúraolvasást, hangszerismeretet. Itt tanítok ma is egyetemi tanárként. Ami a megélhetést illeti, nagy szerencsém, hogy a zongoratudásommal mindig biztosítani tudtam a függetlenségemet, a tanítással pedig megvolt az egzisztenciám.
- Milyen volt kapcsolata a népzenével?
- Érdekesen alakult. Tizennyolc éves koromban, amikor fölvettek a Zeneakadémiára, igen szerény anyagi körülmények között éltünk, segítenem kellett családunk megélhetését. Zongorakíséretet vállaltam a Vasas Művészegyüttesnél. Ott óriási népzenei repertoárt zongoráztam végig, és nagy volt a kísértés - meg az igény -, hogy népdalfeldolgozásokat készítsek. Bartók és Kodály után azonban úgy éreztem: ezt nem vállalhatom, a műfajt én nem tudom eredeti módon folytatni. Mind a mai napig nem írtam népdalfeldolgozásokat. De a világ sokat változott, meg persze én is. Azóta kialakítottam a magam számára egy olyan zenei nyelvet, amelybe, úgy hiszem, már ismét integrálni lehet a magyar népzenei hagyományokat. Más kapcsolatom is van a népzenével. Az utóbbi időben több népi hangszerre is komponáltam darabokat, legutóbb egy szólódarabot tárogatóra meg egy kvintettet tárogatóra és vonósnégyesre.
- Vannak zeneszerzői pályák, amelyekben jól nyomon lehet követni a műfajok egymásra épülését, a különböző korszakokat. Lehet-e efféle lépcsőzetességet megfigyelni az ön életművében?
- Én inkább folyamatosan váltogattam a műfajokat. Igaz, akadt egy időszak, amikor a legtöbbet elektronikus zenével foglalkoztam. Majd az az idő is beköszöntött, amikor ez kicsit háttérbe szorult. Amikor úgy éreztem, hogy az elektronikus zene iránt csökkent a közönség érdeklődése, mással próbálkoztam: írtam operát, táncjátékot, versenyműveket: hegedűre, zongorára, trombitára, fuvolára, cimbalomra.
- Sokan az elektronikus zenében látják a zeneművészet jövőjét, mások azonban zsákutcának tartják.
- Az elektronikus zene számomra olyan, mint a tudósnak a mikroszkóp. Az elektronika segítségével olyan új területeket, új hangtani jelenségeket lehet fölfedezni és létrehozni, amelyek mindenképpen gazdagítják a zeneművészetet. Nem beszélve arról, hogy ez a felfedezőút roppant izgalmas. Ez nem fog megváltozni. Rengeteg új gondolatot ébreszthet az elektronika, és mi, muzsikusok is adhatunk új ötleteket az informatikusoknak újabb és újabb szoftverek kifejlesztéséhez. Ez az interakció állandóan előre visz. Csak az a baj, hogy nagyon kevés tehetséges komponista lép erre az útra. Ezen a területen ugyanakkor - főleg Nyugaton - sok a kísérletezgető technikus, aki ha rátalál néhány szép hangra, rögtön zeneszerzőnek képzeli magát. Ez nem tesz jót az elektronikus zene presztízsének. Hozzáteszem, minden műfajban születnek rossz alkotások. Tízezer kompozícióból lehet, hogy csak három állja meg a helyét s marad fenn.
- Tud otthon is elektronikus zenét írni? Vannak hozzá speciális berendezései?
- Említettem, hogy van egy szintetizátorom, de a technika olyan iramban fejlődik, hogy lehetetlen követni. Léteznek viszont nagy stúdiók a legmodernebb berendezésekkel Európa minden nagyobb városában, így nálunk is, a Magyar Rádióban, ahol bármikor dolgozhatok.
- Művei is bizonyítják: nagyon szereti a fúvós hangszereket.
- Ugyanúgy szeretem őket, mint a vonósokat vagy a többi hangszert. Például a cimbalmot, amelyre a szólóhangszerre írott sorozatom ez idáig utolsó, tizenötödik darabja született. Magyarország fantasztikusan gazdag kiváló előadóművészekben, minden hangszer esetében csodálatos muzsikusokkal sikerült együtt dolgoznom. Amire csak képesek voltak a hangszerükön, én megpróbáltam beépíteni egy új zenei nyelvbe, így olyan művek keletkeztek, amelyek egyfajta kordokumentációt is jelenthetnek arról, hogy a 20. század végén mit tud egy trombita, harsona, tuba, cselló vagy hegedű. Talán azért tűnik úgy, hogy a fúvósok különlegesen közel állnak a szívemhez, mert a 20. század második felében a fúvós hangszerek fejlődése volt a legjelentősebb, már ami a hangszerépítést és a játéktechnikát illeti. Mivel e hangszereknek elég kicsi az irodalmuk, a kiváló művészek gyakran megkerestek - és megkeresnek ma is -, hogy írjak nekik valamit. Én pedig boldogan teszem. Írtam darabot rézfúvós ötösre, fafúvós ötösre, szeptettre, tíz fúvósra és mintegy tíz művet fúvószenekarra. Ez utóbbi például egy fantasztikusan fejlődő műfaj. Jelenleg is egy újabb trombitaversenyen dolgozom, amelynek elkészítem a fúvószenekari és a szimfonikus zenekari változatát is.
- Az önén kívül született még a világon hármasverseny tubára, harsonára és trombitára?
- Nem tudok róla. De három olyan csodálatos előadó sincs több, mint akik számára komponáltam, s akiknek a művet ajánlottam: Geiger György trombita-, Hőna Gusztáv harsona- és Bazsinka József tubaművész.
- Úgy érzékelem, szívesen él a humor eszközével.
- Igen, szeretem a humort. Úgy gondolom, hogy a zenének az érzelmek minden kifejezési területét birtokolnia kell. Nem vagyok híve az állandó szomorkodásnak, nyöszörgésnek, sírásnak, dadogásnak. Persze sokszor muszáj sírni. De legyünk vidámak is, éljünk teljes életet.
- Gyorsan dolgozik? Vagy komponálás közben félreteszi érlelôdni egy-egy darabját?
- Ha a műveim számát nézzük, azt hiszem, hogy gyorsan írok.
- Hány darabja van? Számolja őket?
- Száznál több. És ezek közt több mint húsz a zenekari darab, opera, táncjáték. A Faust, az elkárhozott több mint két óra zene, körülbelül félmillió hang van a partitúrájában, mégis megszületett egy év alatt. Négy zenekari szvitet állítottam össze belőle.
- Miért izgatta a Faust-téma?
- Egyfelvonásos vígoperámat, A váltságdíjat (Baranyi Ferenc szövegére) máig nem mutatták be. Írtam belőle egy fúvószenekari szvitet, amit azóta szerte a világon örömmel játszanak, mert kiadta egy bécsi cég. Egyfelvonásos, negyvenöt perces táncjátékomat, A képfaragót (ehhez Gáli József írta a szinopszist) szintén nem játsszák. Amikor ezeket megmutattam az Operaháznak, azt mondták, jó-jó, de írjak inkább valami mást, újat. Akkor készítettük el Fodor Antal koreográfussal a Faust, az elkárhozottat. Végül ezt sem mutatták be. A színpadi művekkel nincs szerencsém.
- A hanglemezekkel viszont igen. Rengeteg CD-je van.
- Hat szerzői lemezem, és huszonnégy olyan CD, amelyen legalább egy művem megszólal. 1979-ben jelent meg a Hungarotonnál Live electronic című lemezem, amely az első magyar elektronikus zenei lemez volt, és évekig tartotta a kortárs zenében az eladási csúcsot. Ugyancsak a nevemhez fűződik az első számítógépes zenei lemez megjelenése is. De a legbüszkébb arra a CD re vagyok, amely a millenniumra készült műveim közül tartalmaz hármat: a Cantata Aquilarum című oratóriumot (Gyurkovics Tibor versciklusára), a Magyar szimfóniát és a magyar népi hangszerekre írott Concertómat. A millenniumra született még egy nyitányom, az Ünnepi zene, amely azonban már nem fért a CD-re. Kötelességemnek éreztem, hogy erre az ünnepre több nagyobb szabású művet is komponáljak, és óriási öröm számomra, hogy szponzorok segítségével ez a CD hatezer példányban megjelenhetett - kortárs zenei lemez esetében hihetetlenül nagy szám! -, és eljuthatott az iskolákba is.
- Hevernek-e művei a fiókban, kiadatlanul?
- Természetesen, hiszen a magyar kottakiadás gyakorlatilag megszűnt. A fúvósdarabokra még csak-csak van kereslet. Kilencvenig sok művem jelent meg az Editio Musicánál, de mivel nem nyomták újra őket, egy idő után visszakértem a kéziratokat.
- Szerepet vállal a zenei közéletben is. Elnökségi tag a Magyar Muzsikus Fórumban, tagja a Magyar Zeneművészeti Társaságnak, a Magyar Művészeti Akadémiának, kurátor a Nemzeti Kulturális Alapnál. Ugyanakkor a hangján gyakran érzem úgy, hogy elégedetlen.
- Ha bárhol szükség van rám, ha hívnak, szívesen segítek. Nem érzem magam elégedetlennek. Hála Istennek, műveim gyakran hangzanak el itthon és külföldön is, kitűnő előadásban. Hőna Gusztáv például húsz év alatt több mint kétszázszor játszotta el a Solo no. 2-t, Amerikától Japánig. Az Ewald Rézfúvós Kvintett koncertjeinek leggyakoribb ráadásszáma pedig a Quintett no. 3 utolsó tétele, a Boszorkánygalopp. Az a szerencsém, hogy az előadók szeretik a kompozícióimat, én pedig törekszem is olyan darabokat írni, amelyekkel meg tudják mutatni tudásuk legjavát, virtuóz képességeiket, muzikalitásukat.
- Ez talán a legnagyobb elismerés.
- Valóban, ezzel semmilyen állami kitüntetés nem ér fel. Bár nem panaszkodhatom, hiszen 1985-ben Erkel-, 1995-ben Bartók-Pásztory-díjat kaptam, 1998-ban pedig Érdemes Művész lettem.
- Minden országra jellemző egy sajátos zenei nyelv. Ön szerint mennyire lehet azt mondani Dubrovay László muzsikájára, hogy magyar zene? Törekszik-e rá tudatosan, hogy magyar zenét írjon?
- Az ember nem tagadhatja meg, hogy honnan jön. Említettem már a bartóki utat, Bartók zenéjének hatását. A zenében mindig is jelenlévő kétpólusosságot figyelembe véve alakítottam ki mikrokromatikus és tiszta akusztikus hangrendszeremet, továbbgondoltam a funkcionális harmóniakapcsolatok korszerű lehetőségeit. Így nincs olyan hang, amelyet ne tudnék a zenémbe építeni. Igen sokféle hangot használok, amelyek mind gazdagítják a hangszínfantáziát. Az alkotóművész számára ugyanakkor az a legfontosabb, hogy úgy tudjon stilizálni, hogy egyéni hangzást hozzon létre. Olyat, amelyről azonnal fel lehet ismerni, ami az övé. Az a kérdés, hogy a stilizálás során milyen elemeket épít be a zenéjébe. Sokféle lehetőség kínálkozik, és amikor választhatok, sokszor a magyar elemekből merítek, például szívesen alkalmazok a magyar népzenéből eredő pentaton és modális fordulatokat is. Így a zeném magyar, de olyan, amelyről remélem, négy ütem után kiderül, hogy ki írta.
- A kortárs zene nagy dilemmája, hogy mennyire törődjön a közönséggel. Járja-e a maga útját, vagy inkább kössön kompromisszumokat? Ön mit gondol?
- Mondvacsinált probléma. Természetes, hogy meg kell keresni a közönséget, amelyhez szólni akarunk. Ha ez csak húsz ember, akkor húsz, ha kétezer, akkor kétezer. Egyik sem baj. Ami viszont döntő, hogy a közönség egy pillanatig sem unatkozhat. Ha nincs húsz percnyi ötlete a szerzőnek, írjon tízperces darabot.