A vajda tornya szcenikájának legalább négy problémát kell tudnia megoldani: az 1. felvonásban a torony leomlását, a 2.-ban Iva hídon átszaladásának végzetes jelentőségét és a befalazást, a 3.-ban pedig a vízfakadást a torony falából. Ehhez a négy nagy színpadi pillanathoz kell "hozzávarrni" a díszletet, mint gombhoz a kabátot. Ha ez a négy mozzanat nem hatásos, akkor a szcenika - stílusától függetlenül - érvénytelen, maga a nagy semmi. Csikós Attila, az Operaház Kossuth-díjas vezető díszlettervezője egyik feladatot sem tudta megoldani. Az 1. felvonásban a torony leomlása gyermeteg és nevetséges. A 2.-ban nincs is híd, amelyen Iva átszaladhatna, ráadásul a közönséggel szemben megtett néhány futólépés teljesen hatástalan; a végzetes tett ebben a szcenikai konvencióban csak valódi hídon át és a rivaldával párhuzamosan, legfeljebb diagonálisan válhatna színi valósággá. A mélypont azonban a befalazás-jelenet. Amikor a színpadon valaki papírmaséból vagy valamilyen más könnyű anyagból készült kőtömb-imitációkat emelget - amekkorákat ember nem tud felemelni -, s erőlködést mímel, ám olykor-olykor mégiscsak megszalad a mozdulat, akkor gyerekkori cirkuszi élményem jut eszembe, Alfonzó emlékezetes száma, amelyben ez a jelentős művész - s a "magas" operajátszás némely kreatúrájával szemben erősen hangsúlyozom: Alfonzó, e jelentős művész - erőművészt parodizált, nagy bicepszugráltatással és erőlködéssel meghajlított egy vasrudat, amely egyszer csak kicsúszott a kezéből, és rugalmasan visszapattanva kiegyenesedett, mivelhogy gumiból volt. Az művészet volt - ez művészi impotencia. Végül a 3. felvonásban a vízfakadás és a vízesés is hatástalan, mert a toronyfal zöldesszürke háttere előtt nem érvényesül, alig észlelhető. A vajda tornya díszlete a négy kötelezően megoldandó feladat közül egyet sem képes hatásosan megoldani, azaz egyáltalán nem funkcionál, tehetségtelen munka.
A befalazás-jelenet egyébként szcenikailag és a rendezés szempontjából egyaránt kulcskérdése az opera színrevitelének. Ha máshol nem is, ezen a ponton észre kellett volna venni, hogy a darabnak ez a legerősebb, zeneileg is legimpozánsabban felépített jelenete ma már végképp nem oldható meg a naiv realizmus keretei között. A zenedrámai vízió nagyságát az ósdi színi konvenció primitívsége és nevetségessége olyan stílusdisszonanciával teszi tönkre, amely felér Dohnányi művének a meggyalázásával. Az operának legalább ennél a jeleneténél díszlettervezőnek és rendezőnek egyaránt rá kellett volna ébrednie arra, hogy a darabot nem szabad visszacsatolni egy eleve kérdéses színpadi hagyományhoz, hanem színi formáját el kell szakítani a naiv illúziószínháztól és egy radikálisan stilizált, elvont, vizionárius és lelki síkra kell átemelni. Csak akinek operai ízlése lezárul az Andrássy utat és a Köztársaság teret összekötő vonallal (s még a mi Operánk korszerű törekvéseit sem tudja értékelni), akinek külföldi tapasztalatok, a Mezzo, a 3Sat és az Arte tévécsatornák operaközvetítései, operavideók vagy -DVD-k még nem nyitották fel a szemét arra, hogy a szuggesztív operai stilizálás lehetőségei végtelenek, és csupán a díszlettervezők és a rendezők fantáziájától függnek, csak az hiheti, hogy Dohnányi operája és az Erkel Színház i produkció stílusa között bármiféle szükségszerű összefüggés van. Nem: a befalazás-jelenet megoldása - még hogy megoldása?, dehogy: megcsúfolása - mutatja meg a legvilágosabban, hogy a Kossuth-díjas vezető díszlettervező és az utóbbi években érdemi rendezéseket létrehozó, de csak alkalmilag meghívott rendezőkkel szemben fix státusú operaházi rendező előtt még csak fel sem derengett, hogy mit jelent 2003-ban olyan operát színre vinni, amely igazi előadási problémákat rejt, amelynél nem megy el a konvencionális, kézenfekvő, triviális, alapfokú megoldás. Pozíciót és díjat lehet adományozni, de művészi érzékenységet, problémaérzéket, lényeglátást és képzelőerőt nem.
A kritika etikájához hozzá tartozik, hogy a minősítést elemzés alapozza meg. Azt hiszem, e követelménynek - a szerkesztőség terjedelmi toleranciájával többnyire vissza is élve - mindig megfeleltem, noha persze egyáltalán nem biztos, hogy mindig igazam is volt. Most azonban kereken megtagadom, hogy Nagy Viktor rendezését elemezzem. Tudniillik nincs mit elemezni. A rendezés nincsen a megformáltságnak azon a fokán, nincsen abban a művészi halmazállapotban, hogy elemezni kelljen, sőt lehessen. A 3. felvonás közepéig tartó elemi történések két sajátosságát lehet regisztrálni: a rendezés egyrészt többnyire ad hoc, motiválatlanul és céltalanul, azaz jelentés nélkül közlekedteti ide-oda a szereplőket, másrészt az énekeseket túlnyomóan olyan színjátszásra készteti, amely a némafilm-korszak kezdetének mimika- és gesztusvilágát idézi, a 3. felvonás közepétől viszont színtiszta operaparódiába csap át. Ebben a közegben méltánytalanság volna az egyes alakításokat színházi szempontból elmarasztalni, de legalább ilyen méltánytalanság volna elhallgatni, hogy vannak művészek, akik érintetlenek maradtak a nevetséges mimikától és gesztikától, valamint a jelmezek hamis operai dekorativitásától (Rátkai Erzsébet modern technikával előállított esztétikai anakronizmusától), és emberi lényeket jelenítettek meg: az első szereposztásban mindenekelőtt a megfogható eszközökkel nem is élő, kizárólag belülről sugárzó Frankó Tünde, viszonylag Bándi János, aztán - igen! - Gerdesits Ferenc, a második szereposztásból pedig Kolonits Klára és Fekete Attila. Az ő figuráikon kívül minden érvénytelen, ami a színpadon látható. Ami a produkcióban érvényes, az a zenei megvalósítás dimenziójában létezik.
Dénes István hosszú németországi működése során fölényesen profi karmesterré érett, és analitikus képessége, átfogó, koncepciózus formáló tehetsége, a részletek, az árnyalatok karakterét finoman felfogó és megelevenítő érzékenysége a mű iránti erős és lelkes elkötelezettséggel párosult, s mindez együtt a partitúra átvilágítását és az egész előadás töretlen húzóerejét eredményezte, az opera plasztikus és hatásos zenei előadását. Dohnányi volt olyan bölcs zeneszerző és pedagógus, hogy minden muzsikus számára írt igényes és élvezetes játszanivalót, s ezzel biztosította a zenekari tagok involváltságát a produkcióban. Ennek és a karmester inspiráló erejének köszönhetően az Erkel Színház zenekara kiemelkedően jó teljesítményt nyújtott.
A két énekes-szereposztás színvonala vegyes. A darab legformátumosabb figurája Orbók, a vajda. Airizer Csaba nem ér fel a szerephez. Basszusa és erős egyénisége, amely egykor méltó volt Rossini Mózeséhez, már a múlté. A hang száraz és fakó, mélysége oda, magassága befullad, szólamformálása olyankor is az intonációs bizonytalanság benyomását kelti, amikor tiszta, s főként eljelentéktelenedett az, ami mindezeket a problémákat a színpadon kompenzálhatná, s ami e szerepben nélkülözhetetlen: a karizmatikus személyiség. Kund figuráját ebben a rendezésben - Kisfaludy Károly önkritikus kifejezésével - "bundás indulatok" uralják. Massányi Viktor lírai baritonjának nem ez a világa, s az énekes azt teszi, ami hangjára nézve a legveszélyesebb: erőből "ráénekel". Az Opera baritonhiánya érezhetően a hősbariton szerepkör felé nyomja ezt a tehetséges művészt, s ezzel biztosítja, hogy pályája rövid legyen. Egri Sándor drabális hangja és énekstílusa megfelel a szerepfelfogásnak. Tarján szerepében Bándi János most nem ajándékozott meg bennünket rokonszenves egyéniségének és művészetének gazdag tartalékaival, árnyalt emberábrázolással, hanem egysíkúan heroikus és főként hangerejével hat. Fekete Attila az 1. felvonásban sokkal emberibb, finomabban énekel, és hitelesen ábrázolja Tarján belső lelki konfliktusát-drámáját. A számára sokkal megerőltetőbb 3. felvonásban azonban bekövetkezik az, amitől tartani lehetett: a szólam erőn felüli vokális teljesítményre kényszeríti. Ez a kivételesen szép hangú és tehetséges tenorista már Rómeó kifinomult éneklést igénylő szerepének végigharsogásával felidézte az énekesi önsorsrontás rémképét; most a 3. felvonásban máris hallható a hangnak az az egyelőre még csak enyhe mellékzöngéje, amely a gyors tönkremenetel csalhatatlan előjele - az énekes könnyelműségéhez ezúttal szereposztási felelőtlenség is járult.
Emelka szólamát Balatoni Éva meggyőző hangon és rutinosan énekli, viszont a színpadi élménytől erősen el kell vonatkoztatnunk. Lukin Márta ugyanezt a szólamot nemesebb muzikalitással, elegánsabb formálással adja elő, de a formát nem tölti-teljesíti ki mindig elegendő hang. Az 1. felvonásban egyénisége nem tudja - nem is tudhatja - egészen legyőzni a jelmez és a rendezés torzképeit, de a 3.-ban finom, előkelő jelenség, van benne méltóság. Frankó Tünde Ivája az egész produkció legmagasabb rendű figurája, koncentrálja és kisugározza mindazt az emberi gazdagságot és finomságot, egyszersmind természetes egyszerűséget, mindazt a bájt és poézist, amit Dohnányi e szerepbe beleálmodhatott. Eszményi és mégis valóságos. De az énekesnő iránti - már-már elfogult - szeretet, az alakítás iránti hódolat jegyében azt sem hallgathatom el, hogy a magas hangok erőltetettsége jelzi: ez a varázslatos és nagyszerű művész már túl sok olyan szerepet vállalt és énekelt, amely vokális lehetőségeinek szélső határaiig, sőt azokon túlra kényszerítette. Nagyon óvnia kellene magát, hogy személyisége és művészete még sokáig a magyar operajátszás kincse maradjon. (Az éneklő ember, az operai egyéniségek iránt fogékony Abody Béla 1969-ben A Rajna kincse felújításáról írott kritikájában megjegyezte: "Operaházunk nagy alttemető". Több, s mint most sorjában jelezni voltam kénytelen, ma is több annál: minden hangfaj számá-ra nagy temető.) A másik Iva, Kolonits Klára lelkesítő felfedezés. Nincsen még elegendő színpadi tapasztalata ahhoz, hogy már az 1. felvonásban szuverén figurát teremtsen, nem tudja elkerülni, hogy a "pozitív hősnő" poézisa némileg édeskéssé váljék, de a 2. felvonásban kifogástalan, sőt remek - az egész felvonás az övé. A jelenség, a szépséges és nemes hang, a feltűnően muzikális és átszellemült formálás, az alakítás ihletettsége az emberi tisztaság felemelő példáját állítja elénk. Talabér, a kobzos szerepe a szép éneklés, igen: a bel canto, a salaktalan és hajlékony hang színfoltja kellene hogy legyen az előadásban. Ehhez képest Vadász Dániel teljesítménye amatőrnek hat, de még Kovácsházi Istváné is merev és kiegyenlítetlen. A kis szerepek közül kiemelendő Gerdesits Ferenc szép hangú, koncentráltan megformált, egyszerű, emberi Turkevije. Az Operának ez az általában említetlenül hagyott, de értékes comprimariója ebben a szerepben igazi kismesternek bizonyult.
A vajda tornya e felújítás által vita tárgya lett, s ez így is van rendjén. De a produkció bajai nem háríthatók át a mű vitatható sajátosságaira, Dohnányira, sőt Lányi Viktor sokszor ügyetlen szövegére sem. Igen: A vajda tornya epigon, eklektikus, másod-, talán még többedvonalbeli mű - de: egy csodálatos muzsikus abszolút professzionális munkája, minden ízében tömény kultúra, tévedhetetlen, finom ízlés, választékosság, nemes anyag és előkelő szellem foglalata. Része és értéke a magyar kultúrának, s nemcsak a szerzőjét ért igazságtalan és méltatlan diszkriminációk egyszeri jóvátételi gesztusaként kell műsorra tűzni, hanem kvalitása okán időről időre jelen kellene lennie az Opera repertoárján. De nem ilyen formában. Ez a felújítás, attól tartok, többet ártott Dohnányinak és a műnek, mint amennyit használt. Mivel az operával vannak problémák, csak elsőrangú és igazán kreatív színházi alkotókra lenne szabad rábízni. A Magyar Állami Operaháznak az a dolga, hogy produkciója elfátyolozza, sőt kompenzálja a darab gyengéit. Azért a teátrális nonszenszért, ami az Erkel Színház színpadán látható, kizárólag az Operaház, a Kossuth-díjas vezető díszlettervező és az operaházi rendező felelős. Azt írtam: Dohnányi kompozíciója abszolút professzionális munka, minden ízében tömény kultúra, tévedhetetlen, finom ízlés, választékosság, nemes anyag és előkelő szellem foglalata - a produkció mindezek ellentéte. Egy européer mű olyan színpadi formája, amely nem más, mint az intranzigens, önelégült, sőt büszke provincializmus önünneplése.