|
Tízéves a Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar. Erről kívánt megemlékezni
a Muzsika egy beszélgetésben. Az újságíró azonban egy hétig halogatta a telefonálást
(a szerkesztőség pedig anyagtorlódás miatt további egy hónapig a közlést - a
szerk.). Időközben Héja Domonkost Liszt-díjjal tüntették ki - így lett az
interjúnak kettős apropója.
Eljött az időpont-egyeztetés pillanata. Megállapodtunk a szombat délelőttben.
"Nem tud egy helyet, ahol tükörtojást csinálnak és jó kávét lehet inni?" - Tudtam
egyet. Egy jó kis konyhát, télikerttel. Így köszöntöttem egy Liszt-díjas művészt
három tükörtojással, némi pirítóssal meg egy csésze kávéval.
- Gratulálok a kitüntetéséhez. Meglepődött?
- Nagyon. Megkaptam a levelet, elolvastam, ugrabugráltam a szobában körbe-körbe,
aztán másnap reggelre valahogy elfelejtettem. Olyannyira, hogy sok mindenkinek
elmulasztottam szólni, még a szüleimnek is. Furcsa, nem?
- Ez a díj a zenekaré is. Az indoklásban mi szerepelt?
- "Eddigi művészi munkája elismeréseként." Az első gondolatom egyébként
az volt, hogy a díj a mamámé.
- Ünnepi beszélgetés tehát ez, már azért is, mert a zenekar kerek születésnapot
ünnepel ezen a tavaszon. Tíz éve, amikor megalakult, a tagok tizenévesek voltak.
Cserélődik a zenekar összetétele, vagy idősödik az együttes?
- Az utóbbi.
- És a nevük Ifjúsági Zenekar marad?
- Nem, azt idővel szeretnénk elhagyni. Bizonyos szempontból jó, de több
a hátránya, mint az előnye.
- Lekezelik miatta Önöket?
- Előfordul. Külföldön kicsit másként cseng a Youth Orchestra elnevezés.
Előfordult már jegyirodában, hogy az eladó legyintett a vevőnek: á, az csak
egy gyerekzenekar. A műsoron Sosztakovics 10. szimfóniája szerepelt...
- Miért nem hagyják hát el az ifjúsági jelzőt?
- A zenekari tagok átlagéletkora 26-27 év, indokolt tehát a jelző. Másrészt
2001 tavaszán elnyertük a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet, amely egyben egy hároméves
ösztöndíj, és amelyből egy esztendő van hátra. Tulajdonképpen ebből a pénzből
élünk. Meg persze a Pannon GSM támogatásából. Összesen 60 millió forintból egy
évben. Magyarországon nincs még egy szimfonikus zenekar, amely ennyiből gazdálkodna.
Igaz, nem is lépünk föl olyan sokszor. Legtöbb tagunk nem csak ebből él. Majdnem
mindenki tanít vagy másik zenekarban is játszik. Van ennek hátránya is: nehéz
az egyeztetés, ismernem kell a többi zenekar próbatervét. Nem tehetem meg, hogy
nem veszem figyelembe az egyéb elfoglaltságokat. Előny viszont, hogy aki mindezek
ellenére idejön, az a muzsikálás öröméért teszi, nem a kenyérre valót kell nálunk
megkeresnie. A célom persze az, hogy egyszer ebből éljenek meg a tagok, és ebben
az értelemben is professzionális zenekarrá váljunk. Én még életemben nem tartottam
úgy próbát, hogy ne hiányzott volna legalább egy-két ember.
- Fiatal karmestertanoncként létrehozott magának egy zenekart, hogy legyen
min gyakorolnia?
- Nem. Felkérésre tettem. A Danubia Bálra kellett egy zenekar. Megkérdezték,
nincs-e zenekarom - hát csináltunk egyet. Meglehetősen amatőr módon szerveződtünk,
és az első két évben a fellépéseink is ritkák voltak. Meg sem fordult a fejünkben,
hogy egyszer államilag finanszírozott együttes lehetünk. A mai napig kívül vagyunk
kicsit a körön, a mindennapi csatározásokban nem veszünk részt. Nem is akarunk.
- Mennyire változott meg az összetétel a tíz év alatt?
- A '93-as gárdából csak öt-hat ember maradt. Ők heroikus kitartással küzdenek
mellettem azóta is. A jelenlegi tagságból legtöbben öt-hat éve dolgoznak velünk.
Eleinte sok mindenki megfordult az együttesben, s volt, aki magától ment el
más zenekarhoz, mert nem bírta a kétlakiságot.
- Elégedett a mostani társulattal?
- Természetesen, bár ritkán vagyok igazán elégedett. De például a minap
az voltam, amikor Sir Neville Marriner vezényelte a zenekart a Tavaszi Fesztiválon.
Ő bízik az emberekben. Ez belőlem némileg még hiányzik. Én a legtöbbször addig
sulykolok egy-egy részt, amíg tökéletesnek nem találom. Bármeddig hajlamos vagyok
ezért nyúzni őket.
- Ilyenkor a saját erejében, szuggesztivitásában bízik - illetve nem bízik
- egy karmester, vagy a zenekar tudásában?
- Nincs még egy zenekar, amelyikben úgy bíznék, mint a Danubiában, mégsem
bízom benne eléggé. Épp egy zenekari tagommal beszélgettem erről a minap - egyébként
jó barátom az illető -, ő ugyanezt olvasta a fejemre: nem bízom meg bennük eléggé.
Lehet, hogy így van. Olyan ez valahogy, mint az ember családja. A saját gyerekünket
tökéletesre akarjuk nevelni. Ha átjön a szomszéd gyereke, attól már nem várjuk
el ugyanazt. Persze rá is vigyázunk, törődünk vele, megszidjuk, de nem vesszük
a szívünkre a dolgot. Ha elmegyek egy másik zenekarhoz dirigálni, azt könnyebben
teszem, mert nincs rajtam ugyanaz a felelősség. Ezért például külföldön tudok
a legfelszabadultabban dolgozni. Idegen a zenekar, és nem érzem a hátam mögött
azt a fajta kritikát, amely itthon az embert feszültebbé teszi.
- Ha ez így van, milyen lehet karmesterversenyen részt venni - és meg is
nyerni, ahogy Ön tette 1998-ban, a Magyar Televízió Nemzetközi Karmesterversenyén?
- Maga a halál. Kaptam is utána egy enyhe idegösszeroppanást. Az első öt-tíz
percben kiderül, megnyeri-e az ember a csatát a zenekarral, fel tudja-e venni
velük a kontaktust. Ha akkor a karmester nem találja meg azt a hangot, amely
a helyzetnek éppen megfelel, vesztett ügye van. Hozzájuk "az ártatlanság vélelmével"
kell közelíteni. Tudnom kell, hogy nem akarnak nekem rosszat. Persze zenekari
körökben elterjedt mondás, hogy "a karmester az ellenség", és mi valóban a másik
oldalon állunk, de ellenségek semmiképpen nem vagyunk. Ám mindenképpen el kell
hinniük, hogy amit akarok, az jó. Ha ez nem sikerül, az egész periódus hazugsággá
válik.
- Stresszes állapot lehet odaállni egy zenekar elé, sokkal inkább, mint beülni
közéjük.
- Minden próba előtt van bennem izgalom. Nem sok, csak anynyi, hogy "ezen
a próbán is történjen valami." Ne hiábavalóan vegyünk el három órát egymás életéből.
- Rengeteg hangszeren játszott, játszik. Miért lett karmester?
- Nem tudom. Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni. Beszélgetni.
- Irányítani is?
- Szeretem, ha az történik, amit én akarok, de irányítani nem. Ugyanakkor
tudom, hogy jó érzés néha, ha engem irányítanak. Ez a karmester életéből hiányzik.
Olykor jólesne, ha nem nekem kellene döntenem, de ezt csak zárójelben jegyzem
meg. Eredendően karmesternek készültem.
- Három évesen?
- Három évesen álltam a lemezjátszó előtt, és vezényeltem. Vagy hadonásztam?
Azt mondják, jó hallásom volt. Elkezdtem sorban hangszereket tanulni, ezt a
szüleim tudatosan így építették fel - ahogy évekig hittem: azért, hogy ha majd
karmester leszek, kiismerjen magam. Ma már inkább azt hiszem, ki akartak velem
próbáltatni sok mindent, aminek később hasznát veszem, aztán majd kialakul,
hogy merre tovább. Elkezdtem dobolni, egy évre rá zongorázni, egy év múlva hegedülni,
rá két évre trombitálni, aztán a konziban egy évet brácsáztam fakultatív tárgyként.
A konzervatórium előtt már sejtettem, merre tovább. Vagy a szüleim sejtették?
Ők javasolták, hogy zongorára felvételizzek. Nekem ez eszem ágában sem volt.
De elküldtek, mondván, az a karmesterséghez is jól jön majd.
- Melyik hangszer volt mégis a kedvence?
- Az ütők.
- Abból diplomázott is.
- Igen. Hogy az legyen az első hangszer, azt is a szüleim döntötték el.
És nagy szerencsémre olyan tanáraim voltak, mint Balázs Oszkár, Schwarcz Oszkár;
és Budapest szinte valamennyi zenekarában játszottam mint kisegítő.
- Ma is dobol még?
- Igen, néha, ha a helyzet úgy hozza, beülök a zenekarba. Az ütőhangszer
egyébként az ember exhibicionizmusát is kielégíti, mert amit egy ütős játszik,
azt nem lehet nem észrevenni.
- A karmesterség is ilyen.
- Igen. A papám mindig azt mondta: "Tetszik, nem tetszik, fiam, »kurvák«
vagytok. Nem lehet szégyenlősködni. Le kell vetkőzni, és meg kell mutatni mindent.
Ilyen szakma ez." Ezt persze nem mindenki tudja alkalmazni. És van, aki levetkőzik,
de minek.
- Ki segíti egy karmester fejlődését? Azt értem, hogy a szakmát megtanulni
nem lehet, csak gyakorolni. De a szakmai fortélyokban ki segít?
- Visszakérdezek. Ki mondja meg egy szülőnek, hogyan kell nevelni a gyerekét?
Senki. Maga jön rá a dolgokra. Mi is valahogy így vagyunk, de persze ahogy a
nagyszülők tanácsot adnak a neveléshez, ugyanígy édesapám - nagyszülő módjára
- ma is remek tanácsokkal lát el. Talán az egyetlen hiányosság az oktatásban,
hogy próbálni nem tanít meg. Ezt azzal együtt mondom, hogy Lukács Ervintől rengeteget
tanultam, és nagyon nagy kár, hogy már nem tanít a Zeneakadémián. A karmesterek
egy része azért bukik el az életben, és azért nem lesz belőle igazi karmester,
noha annak tanult, mert nem lévén lehetősége folyamatosan zenekarral próbálni,
nem tudja, mit tegyen.
- Úgy képzeltem, a tanár kiválaszt egy darabot, elgondolják, hogyan csinálnák
meg, aztán együtt meghallgatnak több lemezfelvételt, összehasonlítják a karmesterek
koncepcióját, megvitatják, melyik tempó jó, melyik rossz...
- Nem hallgatunk lemezt a Zeneakadémián. Lukács Ervin szerint nekem kell
elképzelni a darabot, hogy az én elképzelésem mutatkozzon meg, ne a másét utánozzam,
ezért nem ajánlatos felvétel hallgatásával kezdeni a tanulást. Ezzel szemben
például Szimonov szerint a karmester kezdetben másol. Mindenkit meg kell hallgatni,
és azt kell csinálni, amit más karmesterek.
- Akkor hát milyen is a karmesterképzés a Zeneakadémián?
- A 23-as teremben áll három zongora, két-két karmesterjelölt ül egynél,
és játsszák a darabot, amit egy hetedik társuk dirigál. Ünnepnapok voltak, amikor
két-három-négy hetente zenekar elé áltunk, ahol egy alkalommal hárman vezényelhettek.
Persze ez sem könnyű, mert, tegyük föl, nem ment jól, a Tanár úr megbírált előttük,
aztán egy év múlva, már végzett karmesterként odakerült az ember vezényelni.
Talán a Matáv Zenekart dirigáltam a legtöbbször. Hozzájuk egy ilyen nem túl
jól sikerült óra után négy hónappal kerültem vissza vendégként. Nem egyszerű
ebből a helyzetből indulni. De maradjunk az oktatásnál: ez sem a próbálásról
szólt. Eljátszottuk a darabot a zenekarral, de nem az volt fontos, hogy hogyan
próbálnánk egy adott részt, egy szólamot. A darabokról tanultunk sokat, Lukács
tanár úr fantasztikus dolgokat mesélt a művekről. A technikát, a szakma fortélyait
azonban a gyakorlatban kell kitapasztalnunk.
- A jó teljesítmény a karmesternél is diszpozíció kérdése?
- Egyértelműen így van. Egy "médium" az mindig médium. Ha fáradt, nem jön
transzba.
- A Danubia Zenekarnak mi a fő profilja? Tudom, hogy sokoldalú, mégis, mi
a szívügyük?
- Amit éppen játszunk, az a kedves. Például március elején olyan London-szimfóniát
játszottak Haydntól, amire azt mondtam: ez igen.
- Nem akarja kiharcolni a zenekar számára hivatalosan is a professzionális,
államilag jobban támogatott pozíciót?
- Dehogynem. Viszont több koncertet nem szeretnénk. Félünk a rossz értelemben
vett rutintól. Nézze meg, például Ránki Dezső hány koncertet ad itthon egy évben.
- Ötöt. De nézzük meg azt is, mi van mögötte. Ő ezt megengedheti magának.
- Igaz. Mi viszont többet próbálunk egy koncertre, mint számos, gyakrabban
szereplő zenekar, amelyek sokszor csak néhány próbával állnak a közönség elé.
Rosszabb esetben az ilyesmi előbb-utóbb gyárrá válik, termeléssé, nem alkotássá.
- Önöket én az ünnepélyes állami rendezvények zenekarának is látom.
- Meghívtak. Nincs mögötte más.
- Tudom, hogy nagyon szereti az operát, vezényel is az Operában. Nem kacérkodik
koncertszerű előadással?
- De. Apró kellékek hiányoznak: pénz, pénz, pénz. Mégis eljátszom a gondolattal,
mert valóban az a kedvenc műfajom, a csúcs pedig a színpadi előadás.
- Külön felkéréseket is kap, vagy csak csomagban hívják a zenekarával?
- Így is, úgy is. Sőt az is előfordul, hogy a zenekart vendégkarmesterrel
hívják meg.
- 28 éves, sikeres, elégedett ember. Merre tovább? Mire lehet még vágyni?
- Rengeteg mindenre! Amikor megnyertem a karmesterversenyt, pillanatok alatt
piedesztálra emeltek. De ott maradni, az a nehéz, nem oda felkerülni. Amit elértem,
azt frissen tartani, nem elfásulni, nem kiégni, próbálni mindig újat mondani,
lelkesítőt, az a nagy dolog. A szinten tartás a kihívás. Nem szabad elszállni,
elhinni, hogy hihetetlenül jó és sikeres vagyok, mert ez veszélyes, és rossz
útra vihet, elkényelmesedéshez, romláshoz.
- Tudatosan ügyel rá, hogy ne bízza el magát?
- A mai fiatalság hajlamos az önhittségre, pökhendiségre, nagyképűségre.
Látom ezt magam körül. Én edzem magam, hogy elkerüljem ezeket a csapdákat.
- Ez az, amit nem lehet másként megfogalmazni, mint hogy a művésznek alázattal
kell közelítenie munkájához.
- Nem akartam kimondani, mert kissé elcsépelt fordulat, de erről van szó.
És az alázat mindenkivel szemben bennünk kell hogy legyen. A pályánkon pedig
mindenképp, mert előadóművészek vagyunk, nem alkotóművészek...
|
