|
Ligeti György és Eötvös Péter kapcsolata még Magyarországon kezdődött. Az állítás hihetetlennek teszik, hiszen Ligeti 1956-ban távozott Budapestről, Eötvös legfeljebb rövidnadrágos kisfiúként találkozhatott vele. Mégis igaz: a miskolci zeneiskola növendékét bemutatták a Pestről érkezett szakfelügyelőnek.
- Talán 1953 vagy '54 lehetett, a szituációra, a teremre is jól emlékszem. Ligeti a zeneelméleti tanulmányainkat jött ellenőrizni. Azt mondták neki, van itt egy gyerek, aki komponál, hallgassa meg. Leült, és én elénekeltem, elzongoráztam neki Mátyás anyja című oratóriumomat, melyet Arany János versére írtam. Komolyan vett, mondott hozzá néhány dolgot. 1965-ben mentem először tanulni Darmstadtba, a kurzuson ő is előadást tartott, a saját Requiemjéről. Nagyszerű előadás volt, tipikus ligetis gegekkel fűszerezve, vekkerórával, amely figyelmeztette, ha az idő lejárt. Ezek a mellékesnek tűnő "szcénák", amiket még mostanában is szívesen rendez, segítenek, hogy az ember pontosan megjegyezzen szituációkat. A képek igen erőteljesek, így a hozzájuk kapcsolódó gondolatok, tartalmak is jól megmaradnak, könnyen felidézhetők. E téren sokat tanultam tőle. Egyébként több mint egy évtized elteltével ő is élénken emlékezett a miskolci találkozásunkra.
1966-ban kerültem Kölnbe, ott ismét találkoztunk, azután nagyon gyakran voltunk együtt, mert a szakma összehozott bennünket különböző fesztiválokon. Az eltelt időben barátsággá alakult kapcsolatunk. Most is gyakran, de az 1980-as évtizedben és '90-es évek első felében különösen sokszor vezényeltem a műveit. Amikor Párizsban az Ensemble InterContemporainnel dolgoztam, a Festivale d'automne Ligeti-fesztiválján mindegyik ensemble-darabját előadtuk. Meghívott ebédelni, és elmondta a lényeges elképzeléseit.
- Lyonban most egy egész hetet szentelnek Ligetinek. Önnek is van ebben része?
- Nincs, de nem véletlen, hogy Lyonban tartják az eseményt, nagyszerű, gazdag a város kulturális élete. A Ligeti-ouvre egyébként, hogy úgy mondjam: "be van járatva" mint nyugat-európai fesztiválprogram, létezik egy műsormodell, melyet mindenütt lehet játszani, a közönség pedig nagyon szereti, mert a zene világos, érdekes, folyamatosan követhető, és igényli is az együtt haladást, hiszen Ligeti muzsikája állandó dialógusban marad a hallgatóval. De nemcsak Európában, hanem Amerikában és Ázsiában is roppant erős a pedagógiai hatása. Annál sajnálatosabb, hogy itthon olyan keveset játsszák. Azt érzem, hogy a fiatal muzsikusnemzedék tudomásul veszi, hogy Ligeti létezik, de - egy-két kivételtől eltekintve - azt a tanulási vágyat, amit a világon mindenütt másutt tapasztaltam, itthon nem érzékelem.
- A Lontanót dirigálta nemrég Münchenben.
- Nagyon veszélyes mű (csakúgy mint az Atmospheres), minthogy lassú és négy negyedben íródott, és minden csillogni vágyó karmester elég bátor ahhoz, hogy hozzányúljon. Hallottam többször is olyan előadásban, hogy valaki öt percig vezényelt négy negyedben, de ezen kívül az égvilágon semmi sem történt. A Müncheni Filharmonikusok Zenekara is játszotta már néhány alkalommal, de a zenészek azt mondták, fogalmuk sem volt róla, hogy így működik a darab. Én külön megadok minden egyes hangszerbelépést, és elhelyezem a dinamikai struktúrában. A Lontano gyönyörűen hangszerelt, harmóniailag fantasztikusan vezetett kompozíció. Ligeti többi zenekari művét az előadók nem merik választani, mert dolgozni is kellene velük. A Zongoraversenyt például, amelyet az 1990-es években vittem körbe a világon, nagyon nehéz dirigálni. A Hegedűverseny ugyancsak elképesztően nehéz - ezt Sashko Gavrilovval mutattuk be Kölnben.
Ha bemutatóra vagy valamely okból érdekes előadásra került sor, Ligeti eljött, részt vett az előkészületeken, elég sok pontos, fontos, gyakorlati megjegyzést tett. Amszterdamban a Requiemet és a Cantata profanát tűztem műsorra, kitűnően hatott együtt a két mű, ajánlom a műsorszerkesztők figyelmébe...
- Bartók, Ligeti, Kurtág, Eötvös - Erdélyben született zeneszerzők. Kit hamar, kit még hamarabb bocsátott el a szülőföld, a lelki-szellemi mentalitás rokonsága mégis tagadhatatlan.
- A gyökereink azonosak, és ez kimutatható a három sajátos alkotói egyéniségben, melyek a különbözőségek, az egymástól való függetlenség ellenére mégis egyfajta közös irányt képviselnek. De ne feledkezzünk meg a negyedik, Erdélyben született magyar zeneszerzőről, Szőllősy Andrásról. Az ő alkotásaira ugyanaz vonatkozik, mint hármunkéra, azzal a különbséggel, hogy ő Magyarországon maradt. Szellemiségét ez a tény nem befolyásolta, csupán karrierje alakulását hátráltatta. Én körülbelül húsz évvel vagyok fiatalabb, és lehet, hogy velem lezárul ez a zenei közlési forma. A nálam fiatalabb nemzedékben nem látom ennek az iránynak a folytatását, de ez nem is baj. Még a miskolci, gyerekkori tanulmányaim során úgy nevelkedtem, úgy éreztem, hogy Bartók a zenei anyanyelvem, a legtermészetesebb zenei kifejezési eszközöm. A minap játszottuk Pauk Györggyel Bartók Hegedűversenyét. Sokszor, számtalan kiváló hegedűssel adtuk elő ezt a darabot, de most hallottam először értelmesen hangsúlyozni. Mi Ligetivel és Kurtággal azonos módon hangsúlyozunk, artikulálunk, hasonló harmóniai rendszerben gondolkodunk, persze ezen belül mindenkinek megvan a saját rendszere, egyik sem hasonlít a másikra. Könnyen fölfedezhető viszont, hogy a bartóki artikuláció és harmóniai gondolkodás volt a táptalajunk, és ki-ki ebből alakította ki a maga világát.
A tavaszi hónapokban világszerte sorozatban játsszák Ligeti György műveit. Ehhez a gazdag kínálathoz az Amadinda Ütőegyüttes is hozzájárult a Budapesti Tavaszi Fesztiválon adott hangversenyével, illetve a bécsi Konzerthausban április 24-én bemutatott érdekes programmal. Az est, amelyen Károlyi Katalin és Keller András is fellépett, Ligeti Síppal, dobbal, nádihegedűvel című kompozíciójával indult, majd Eötvös Péter Psalmja szólalt meg, Bartók Hegedű szólószonátájával folytatódott, Kurtág György, Lou Harrison és John Cage egy-egy darabjával zárult. Az Amadinda tehát megteszi a magáét, de vajon a hazai koncertélet ma kellőképpen reprezentálja-e Ligeti munkásságát? - kérdeztem Rácz Zoltánt, az együttes vezetőjét.
- Nehéz erre felelni, és persze a válaszom: nem. Ám mindjárt azt is firtathatnánk, hogy Magyarországon eleget játsszunk-e például Beriót? Magyarországon elég furcsa dolog az, amit zenei életnek szoktak nevezni, bizonyos művek jóval kevesebbszer hangzanak el, mint indokolt lenne. Így a huszadik század második felében keletkezett alkotások legértékesebb része sem épülhetett be a magyar repertoárba és az egyébként nyitott magyar közönség "zenei köztudatába".
- Meglep, amit mond, mert rendszerint épp arra hivatkoznak a koncertszervezők, hogy a publikum nem érdeklődik eléggé a friss irányzatok és az új előadók iránt.
- Több mint húsz, lassan huszonöt éve dolgozom ezen a "terepen", s mondhatom: ez egy tévedés, sokszor maguk a zenészek is félrebeszélnek. A kortárs zenével töltött két évtized tapasztalatával bátran állítom, hogy a közönség abszolút kész az új dolgok befogadására. De csak azzal találkozhat, amit a muzsikusok ismernek, következésképp ha valamit a zenészek nem ismernek, nem tanultak, nem tűznek műsorra, az a publikum számára ismeretlen marad - emiatt a hallgatóságot kárhoztatni teljesen illogikus. Néhány hete Győrben játszottuk Cage Harmadik konstrukcióját, és kétperces, igen meleg taps fogadta a darabot. Ilyenkor természetesen boldog vagyok. A zenészeknek mindent meg kellene tenniük azért, hogy a Ligeti-művek eminens részét képezzék a koncertprogramoknak. Tagadhatatlan, hogy vannak ilyen kezdeményezések, kitűnő példa erre az, hogy Csalog Gábor még a Tavaszi Fesztivál előtt eljátszotta a zongoraetűdöket. A dolgot természetesen nehezíti, hogy a Ligeti-alkotások jelentős része nagyzenekari, mégpedig különleges összeállítású apparátust igényel, Magyarországon pedig kevés ilyen együttes létezik, vagy ha van, hát elkerüli ezt a feladatot.
- Személyes jó viszonyt ápol a mesterrel.
- A kilencvenes évek elején vált bensőségessé a viszonyunk, érdeklődéssel fordult az együttesünk felé, ez a figyelem a számunkra és Károlyi Katalin számára komponált műben öltött testet. Élő zeneszerzővel dolgozni rendkívüli értékeket és tapasztalatokat adó, pótolhatatlan tanulási folyamat; sajnálhatja, aki valamilyen okból elkerüli ezt a lehetőséget. Az Amadinda szerencsés volt, hogy munkakapcsolatba kerülhetett Ligetivel, Kurtággal, Eötvössel, Cage-dzsel. A közös munka betekintést enged zenei gondolkodásmódjukba, megtanít gondolkodni a zenéjükről. Ez a megismerés nemcsak az ő műveik interpretációjánál nyújt fantasztikus segítséget, hanem más művek, korábbi szerzők darabjainak a tolmácsolásakor is, hiszen a muzsikus dolga, hogy felmutassa a szerző eredeti szándékait, s ha ez sikerül, akkor esetleg hozzáteheti a maga olvasatát is.
- Az élő zeneszerző kifogásokat emelhet...
- Azt tapasztalom, hogy a legnagyobb zeneszerzők nem rigorózusak, hajlanak a kompromisszumokra a műhelymunkában. Ha azonban a mű elnyeri a végső formáját, már nincs pardon... Ligeti szinte álruhában járt Budapesten, amikor készültünk a Síppal, dobbal... bemutatójára, az együtt töltött négy nap alatt nagyon sok minden alakult a darabban, elfogadta a javaslatainkat, és ma már ezek szerepelnek a partitúrában.
- Az Amadinda készül-e a májusi kerek születésnapra?
- Tavaly a Bécsi Ünnepi Heteken épp 28-ára esett egy koncert, az remekül sikerült, utána jó hangulatú vacsorán vettünk részt. Idén - alighanem Ligeti egészségi állapota miatt is - nem most, hanem szeptemberben lesz Berlinben egy nagyon komoly fesztivál, amelynek háromrészes gálakoncertjére az Amadinda és az UMZE Kamaraegyüttes is meghívást kapott. Mi a középső részben játszunk, az elsőben a Berlini Filharmonikusok szólistáiból alakult kamarazenekar lép pódiumra. Az Amadinda másnap önálló estet ad, erre a fesztiválszervezők kérésére olyan programot viszünk, amelyben tradicionális zenék és olyan szerzők munkái szólalnak meg, akikre érzékelhetően hatott a hagyomány - ilyen Ligeti György is. Ligeti fiának, Lukasnak Independence című kompozícióját ugyancsak megszólaltatjuk. Egy furcsa dolog jár a fejemben, bár ezt meglepetésnek szánom, valójában tehát még titok. A csembalóra írt Continuumot szeretném áttenni két marimbára. Készítünk egy próbafelvételt, megmutatjuk Ligetinek, s ha tetszik neki, eljátsszuk, ha nem, elfelejtjük. A berlini lemezfelvétel kapcsán két év alatt, mondhatom, igen intenzívvé vált a munkakapcsolatunk, ez alatt bennem egy tökéletesen független szellemű ember képe rajzolódott ki. Soha semmilyen divatirányzatnak nem hódolt be, a maga útját járja. A nekünk komponált hét dal is pontosan jelzi szellemének szabadságát, hétszer két percben ott van a világ. Azt hiszem, egy alkotóművésznek a függetlenség a legfőbb erénye. Lehet, hogy felelőtlen kijelentés, de Pierre-Laurent Aimard budapesti zongoraestje után úgy éreztem, hogy Ligeti a huszadik század második felének legnagyobb zeneszerzője.
|
