|
Berkes Kálmán klarinétművész 2002-ben volt ötvenéves, az általa alapított
és vezetett Budapesti Fúvósegyüttes pedig húsz. Az interjú értelemszerűen tavaly
lett volna esedékes, ám a művészt nem könnyű itthon találni, hiszen Japánban
él. Tizenegy éve a tokiói Musashino Zeneakadémia vendégprofesszora, egyben a
Musashino Zenekar dirigense. Volt olyan előzékeny, és a lakásomra jött el beszélgetni.
Az olvadozó kerti hóbuckákon botladozva hirtelen megtorpant, és az üvegen át
bepillantva felkiáltott: "Kutya?" "Igen, de nem bánt." "Az lehet, de sajnos
allergiás vagyok a kutyaszőrre. Meg a macskáéra." "Az jó, mert az is van." Irány
a legközelebbi kávézó. Belépünk. Mérsékelten barátságos pincér és egy határozottan
barátságos kutya fogad. Mármint bent az asztalok között. Így indul a már eleve
elcsúszott interjú. A folytatás annál jobb. Berkes Kálmán ideális beszélgetőpartner.
- A Budapesti Fúvósegyüttessel 1982 májusában próbáltunk először a Zeneakadémia
34-es termében. Az előzmény az volt, hogy januárban Békés megyében az Országos
Filharmónia, ezen belül a remekül működő Békési Filharmónia szervezésében fúvós
turnén vettem részt az Operaház Fúvósötösével (tegnapelőtt éppen ide, Békésre
tértem vissza egy hangversenyre saját kérésemre, nagy örömömre). Egy ízben négyen
nem értek rá, és helyetteseket kellett vinnem. Olyan jól sikerült, hogy sajnáltam,
hogy soha többet nem fogok velük együtt játszani. Hoppá, csaptam a fejemre:
ha a kvintettet kibővítem, és csinálok egy fúvós oktettet a helyettesekkel együtt,
akkor minden hangszerből kettőre lesz szükség, nem kell elválnunk. Csak a fuvolások
jártak rosszul, mert ők kimaradtak... Persze már régóta töprengtem ezen, mert
akkor működött a fúvósok aranycsapata: Lajos Attila, Pongrácz Péter, Kovács
Béla, Fülemile Tibor és Tarjáni Ferenc, a Magyar Fúvósötös tagjai. Aztán felcseperedtünk
mi, a tanítványaik: Kovács Imre, Csánky Emília, Hortobágyi György, Zempléni
Tamás. Gondoltam, miért ne játsszunk tanárainkkal egy oktettben? Ez végül nem
alakult meg, de Kovács Béla létrehozott egy alkalmi együttest. Élveztük a közös
muzsikálást. Hát ezek inspiráltak az oktett életre hívására. Aminek azért is
van létalapja, mert sokkal nagyobb az irodalma, mint a fúvósötösnek. Mozart-eredeti
például nincsen, csak zongoraötös, míg Mozart-, Beethoven- stb. oktett garmadával
van. Mozart korában ugyanis az effajta együttest Harmonie Ensemble-nak hívták,
minden hercegségben, grófságban működött, alapvető műfaj volt. Gazdag a repertoárja.
- Ez tehát a megalakulás története. Nagy sikerrel működnek húsz éve. Voltak
személyi változások az együttesben?
- Igen. Voltak halálesetek is. A mai felállás a következő: Kiss József,
Hetesi Antal - oboa, Mali István és én - klarinét, Nagy Miklós és Gál László
- kürt, Gábor Júlia, Patkós Sándor - fagott, Tibay Zsolt - nagybőgő. Utoljára
szeptemberben léptünk fel Japánban kéthetes turnén, és szerencsére újabb meghívás
is vár ránk. Az pedig, hogy az oktett nem szűnt meg 11 éve, amikor elmentem
Japánba, legjobb barátomnak, Mali Istvánnak köszönhető, aki távollétemben vezeti
az együttest.
- Alig pár napja jött meg Tokióból, és máris egy lemezfelvételről érkezett
ide. Mit vesznek föl?
- Nem a Fúvósegyüttessel készül a lemez, hanem egy vonósnégyessel. Kapcsolatom
a Hungarotonnal 1968-70 körül kezdődött. Nem értek egyet azokkal, akik a rendszerváltozás
után hirtelen szidni kezdték a kiadót, favorizálásról és elnyomásról beszéltek.
Azok nem érvényesültek, akik nem voltak elég tehetségesek. Aki jó volt, azt
a Hungaroton, a Rádió, a Televízió és a Filharmónia maximálisan segítette. A
Rádióban például Lázár Eszter, a Filharmóniában Kelemen Magda és Lakatos Éva,
az Interkoncertben rengetegen, a Hungarotonnál Bors Jenő, Nádori Péter mind
támogattak, lehetőséget adtak. Ez a jó viszony a rendszerváltáskor megszakadt
a Hungarotonnal. Ezt követően csináltam lemezt a Quintanánál, Naxosnál, Telefunkennél,
Deccánál. Pár éve aztán megkerestem Hollós Mátét. Ennek köszönhetően három zenekari
lemezt készítettem tokiói zenekarommal. Azt akartam, hogy Európában is megismerjék
a Musashino Zenekart. Amit pedig ma vettünk föl, az a Brahms- és a Mozart-kvintett:
két alapdarab. Nem akartam úgy meghalni, hogy ezeket nem veszem lemezre. Most,
hogy elmúltam ötven éves, már van némi rálátásom a Brahms-kvintettre. Sok műhöz
meg kell érnie az embernek. Takács-Nagy Gáborral boldogan dolgozom újra együtt.
Egész Európában óriási sikerrel, sokáig játszottuk ezeket a darabokat, ám nem
volt belőlük felvételünk. Ezért most fontosnak tartottam, hogy megcsináljuk.
Magunk mellé kerestünk tehát hozzánk hasonló, megszállott muzsikusokat, mint
a feleségem: Sunagawa Ryoko, aki itt tanult Takács-Nagy Gábornál, s ő játssza
a 2. hegedű szólamát. A brácsás Nagy Sándor és Bényi Tibor, Perényi tanítványa
a csellista. ő tizenhárom éve Salzburgban él, és rendkívüli tehetség.
- Ezt az alkalmi együttest sem viszik tovább?
- De, feltétlenül folytatjuk.
- Hogyan lett a klarinétművészből karmester?
- Hároméves korom óta karmester akartam lenni. Ez életem alappillére. Fölmerült
még, hogy futballista leszek, de ez az ötlet aztán valahogy elhalványult...
Tizenkét évig hegedültem (de lusta voltam gyakorolni, ezért nem lettem jó hegedűs,
bár imádom a hangszert), picit zongoráztam is, ez mind hasznomra vált. A klarinétot
azért kezdtem el, hogy legyen egy fúvós hangszer is, amihez értek a zenekari
próbákon. A klarinétozás sok gyakorlás nélkül is jól ment. Engem mindig maga
a zene érdekelt, nem a hangszer. Már sráckoromban a partitúrákat bújtam. 1972-ben
aztán annyira beérett a klarinétozás, hogy különböző díjakat nyertem a genfi,
belgrádi, müncheni versenyeken, és ez egy időre elsodort ebbe az irányba. Nem
bántam meg. Minden műfajt kipróbáltam, hiszen az Operaház Zenekarában játszottam
húsz évig, mellette a Filharmonikusoknál is, ahol a szimfonikus zenét is megismertem,
alapító tagja voltam a Fesztiválzenekarnak, és az első tíz évben ott is zenéltem.
A Fúvósegyüttessel, a Takács és a Keller Vonósnégyessel, Bartókékkal, Kodá-
lyékkal és másokkal kamarazenéltem. Zongorista partnereim névsora is impozáns:
Kocsis, Schiff, Ránki, Jandó, Klukon, Szokolay Balázs stb. De a cél mindvégig
a karmesteri pálya maradt. Amikor az Operába kerültem, megtanultam, hogy nem
érdemes fiatal karmesternek lenni. Ezt ma is vallom. Nem szerencsés, ha egy
műről a zenekar többet tud, mint a dirigens, márpedig ez gyakran előfordul.
A jóindulatú zenészek erre nem játszanak rá, de van, aki megteszi, ők készakarva
pontosan úgy játszanak, ahogyan a tapasztalatlan karmester dirigál - emiatt
elképesztően szétesett előadásoknak lehettem tanúja. Természetesen nagyszerű
produkciókban is részt vettem az Operaházban, legszívesebben Ferencsik, Patane,
Gardelli és Kovács János munkáira emlékszem vissza. Vezénylést magánúton tanultam
Ferencsik Jánosnál, amire hihetetlenül büszke vagyok. Nála jobb kezű dirigenst
azóta sem láttam. Ha ő vezényelt, automatikusan jobban szólt a zenekar, már
az első próbán is. Nagyon szép élményem volt a Fesztiválzenekar, amely indulásakor
óriási lelkesedéssel, hatalmas bizonyítási vággyal kezdett dolgozni - és ez
bizony hallatszott. Fischer Iván próbametódusából is sokat tanultam. Ugyanezt
a hozzáállást próbálom megvalósítani a Musashino zenekarral, azzal a különbséggel,
hogy nekem több időm jut rá. Itthon hajszoltabb lett a tempó. Kezdetben a Hungaroton-felvételek
előtt két hétig próbáltunk, csak utána vettük fel a darabokat. Most ugyanezt
csinálom Tokióban.
1987 óta vezényelek. Egészen véletlenül kezdődött, egy beugrással: Caracasban
dirigáltam egy koncertet. Megvan videón: ma talán két olyan mozdulatot látok
a produkcióban, amely ígéretes. Így kezdődött. Amikor hazajöttem, Szenthelyi
Miklós kitalálta, hogy vezényeljem a Magyar Virtuózokat. Négy évig csináltam,
és ezért örökké hálás leszek neki. A dirigálást megtanulni ugyanis csak gyakorlat
közben lehet. Ferencsik és másik mesterem, Giuseppe Patanè egyaránt azt
mondta nekem (de ezt vallja Furtwängler és Toscanini is), hogy a karmesterséget
nem lehet tanítani, legkevésbé úgy, hogy valaki leül a zongorához, és a másik
dirigálja. Ennek a világon semmi értelme. Így ugyanis nincs mit szétverni. Mit
kezdjek egy szem zongorával? Mi derül ki abból? A karmesterség születési rendellenesség,
vagy megvan valakiben, vagy nincs.
- Hogyan jutott el Japánba?
- Klarinéttanárnak hívtak, két évre. Dirigálásról szó sem volt. Nem sokkal
később beugrottam egy ott élő amerikai karmester helyett egy koncertre. Három
próbát kaptam rá. A siker után felvetődött, hogy dirigálnom kellene. Először
egy száztagú szimfonikus fúvószenekart kaptam, ezt két évig vezettem. '95-től
kerültem a szimfonikus zenekarhoz. A Musashino egyébként egy hetvenéves magánakadémia,
ahonnan a tőkét nem kiveszik, hanem visszaforgatják. A körülményekről csak annyit,
hogy mintegy 3000 növendéke van, 750 zongorája (!), mesterhangszerei, két múzeuma,
egyedülálló hangszer- és kottagyűjteménye. Az afrikai doboktól a tárogatóig
és a magyar cimbalomtól a havasi kürtig itt minden megtalálható. Eredeti és
teljes Amati-garnitúra, Stradivari, Guarneri. Olyan vonók, amelyek darabja 70-80
000 fontot ér. Eredeti Bach-kéziratok. Franck hegedű-zongora-szonátájának ceruzás
kézirata, Haydn Pacsirta-kvartettjének eredetije - és így tovább. Két olyan
koncerttermük van, mint a Kongresszusi Központ. A fő cél maga a virágzó intézmény.
A magyarok szerencséje, hogy - mint ez köztudott - Japánnal hagyományosan jó
a zenei kapcsolatunk. Tusa Erzsébet tizennégy éve tanít ott, és előadásokat
tart rendkívül magas színvonalon. Tibay Zsolt nagybőgős kollégám is tizenegy
éve oktat ott, Nagy Sándor negyedik éve, Jandó Jenő és Kiss József rendszeresen
tart kurzusokat, nemsokára érkezik Gál József mesteriskolát tartani, de vendégszerepelt
Kocsis és Ránki, több évig ott tanított a kürtös Nagy Miklós, a trombitás Velenczei
Tamás és számosan mások. A főiskola szimfonikus zenekarában öt tanár is játszik.
Nem szólamvezetőként, hanem szólamvezető-helyettesként. Így megmarad a segítség,
de nem vész el a diák szólamvezető önállósága. Én vagyok az állandó karmester,
de vendégek is fellépnek, decemberben például Ashkenazy dirigált, és a legnagyobb
elismeréssel szólt az együttesről. Erre nagyon büszke vagyok - úgy érzem, a
munkámat minősíti. Az pedig a mestereimet, akiktől tanultam: Simon Albertet,
Mihály Andrást, Kurtág Györgyöt, Pernye Andrást, Sándor Frigyest, Kovács Bélát,
Vécsei Istvánt. A hetvenes évek Zeneakadémiája maga volt a csoda. Bárhol járok
a világban (mintegy hetven országban fordultam meg eddig), ezt érzem: a legjobb
iskola volt.
A japán fiatalok annyiban mások, mint a magyarok, hogy őket nem az érdekli elsősorban,
mennyit fizetnek. Ennél sokkal alázatosabbak és odaadóbbak. Nagyon komolyan
veszik a feladatot. Egy növendékzenekar esetében a dirigens munkáját színesíti,
de egyben nehezíti is, hogy minden évben újra meg újra fel kell építenie a zenekart,
hiszen a hallgatók 60-70 százaléka távozik. Meg szokták kérdezni tőlem, miért
nem jövök haza.
- Én nem kérdezem.
- Jobb is. Mert nincs miért. Nem lenne lehetőségem úgy dolgozni, ahogyan
szeretek. A lelkesedésért engem itthon már sokszor hülyének néztek. De ha néha
mégis felötlött bennem, hogy kint maradok és nem jövök haza, a feleségem mindig
lebeszélt. Őimád itt lenni, és tökéletesen beszél magyarul. Úgy tartja, az ember
ne mondjon le a családjáról, barátairól, ne szakítsa el a régi kötelékeket.
És igaza van. Évente három és fél hónapot töltök itthon, a zömét munkával és
remek beszélgetésekkel kedves művészbarátaimmal, kollégáimmal. Ilyenkor töltekezem.
- Megtanult japánul?
- Sajnos nem. Szégyellem. Tizenegy év alatt megtehettem volna. És nem is
nehéz. Értek egy kicsit, de nem írok, míg az egyéves és kilenc hónapos lányom
már ismeri a jelek egy részét.
- Büszke lehet az eredményeire.
- Ha valamire büszke vagyok, azok a tanáraim, partnereim. Magamra kevésbé.
Amire mégis, az az, hogy ma is legalább annyira szeretem a zenét, mint amikor
elkezdtem. Ugyanolyan lelkesedéssel dolgozom, csak sokkal-sokkal lelkiismeretesebben,
mint akkor. És bizony még ma is szeretem az embereket... És hiszek bennük, minden
csalódás ellenére. Ezért aztán engem nagyon könnyű átverni.
|
