|
Rolla Jánossal tíz éven át dolgoztam együtt a Hungarotonnál, majd az EMI-Quint
lemezcégnél. Fölhívtam, hogy interjút adjon a Liszt Ferenc Kamarazenekar 40
éves jubileuma alkalmából. A beszélgetés meglehetősen rendhagyóra sikeredett,
valójában nem is interjút, sokkal inkább a magyar zenei élet egyik igazi kiválóságának
elmerengő monológját nyújtom át az olvasónak azzal a kívánsággal: Isten éltessen,
régi-új Liszt Ferenc Kamarazenekar!
- Nagyon nehéz állni a sarat. Felvenni a versenyt - mondja. - Az én koromban?
- Tényleg, jövőre leszel hatvan.
- Azért odébb van az még, 2004-ben.
- No, az lesz jövőre. De milyen téren nehéz a verseny egy ilyen rangos zenekarnak,
mint a tiétek?
- Anyagilag. Labdába sem rúgunk egy csomó támogatott zenekar mellett. A
minimálbért is alig tudom kifizetni a tagoknak. A kisegítőknek alig tudok honoráriumot
kínálni. Azt sem tudom már, kit hívjak meg és miből fizessem. Miközben némely
zenekarokban röpködnek a 3 400 ezer forintos tuttista fizetések és a hatezer
forintos órabér a kisegítőknek. Tudod, ez mit jelent? Kiket tudunk mi megfizetni?
Aki ennek ellenére nálunk marad, az tényleg a muzsikálás öröméért teszi, a zenekar
szellemiségéért. Indokolatlanul széthúzódtak ezek a távolságok.
- Benneteket a szolnoki önkormányzat finanszíroz.
- Szolnoktól évi kilencmillió forintot kapunk. Vass Lajos tíz éve rendezte
meg az első Szolnoki Zenei Fesztivált, amelyen felléptünk. Ez alkalommal javasolta
a helyi önkormányzatnak, hogy legyünk mi a város zenekara. (Éppen akkoriban
szűnt meg a filharmóniai státusunk.) Ehhez hozzájön az a kiegészítés, amit az
önkormányzatok támogatására úgy hat éve megszavazott a minisztérium. Ez évi
ötmillió, így a 17 tag bérére összesen 14 millió jut. Minden egyébre: a koncertekre,
próbateremre, rezsire, lemezkiadásra, utazásra és a kisegítők finanszírozására
létrehoztunk egy alapítványt. Ezt támogatja a Külkereskedelmi Bank és további
szponzoraink: a Danubia Szabadalmi és Védjegyiroda és a Cetelem Bank. Mindezek
a támogatások egyúttal baráti viszonyt is jelentenek. Némi fellépési pénzt kapunk
még itt-ott, ez minden. A külföldi fellépések száma is megcsappant, ott is hagytuk
a Gergely Arts ügynökséget, mert a tavalyi évre például egyetlen fellépést sem
hozott. Most itt is újítunk, új ügynökséget keresünk. Tavaly közreműködtünk
az Amadeus előadásain a Szolnoki Szigligeti Színházban, azért alkalmanként kaptunk
fellépti díjat.
Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom: nincs meg az a pozíciónk a magyar
zenei életben, ami megilletne, és ami megvolt régen. Perifériára kerültünk.
Pedig sok nagy mai szólista nálunk kezdett, és világnagyságokkal játszottunk
együtt. Volt egy pont, amikor azon tépelődtünk, vajon várjuk-e meg, amíg mind
megöregszünk, és hagyjuk a zenekart csöndben elmúlni, vagy fiatalítsunk és folytassuk.
- Szerencsére az utóbbit választottátok.
- Igen. Úgy gondolom, talán nem alaptalanul, hogy egy ilyen zenekar nemzeti
kincs. Egy fantasztikus módon összehordott élménytömeg. Hálás vagyok a sorsnak,
hogy a részese lehettem. Csodálatos kapcsolataink alakultak ki, csodálatos emberekkel
találkoztunk - egy részük sajnos már nem él. Nem csak partnereink, baráta- ink
is voltak: Henryk Szeryng, Jean-Pierre Rampal, Isaac Stern. Nagyon megöregedett
Maurice André, akinek sokat köszönhetünk. Vásáry Tamás és Kocsis Zoltán is nálunk
tette meg karmesteri szárnypróbálgatásait. Mindez olyan erkölcsi tőke, amit
nem szabad eldobni, nem szabad, hogy a zenekar is meghaljon a sok eltávozottal.
A nevünket ismerik a világban, ezt meg kell őrizni. Tehát újítottunk, nem engedtük
elsorvadni az együttest. Talán még tud profitálni belőlünk az a fiatal, aki
hozzánk kerül. És a zenekar színvonala szerencsére nemhogy hanyatlana, de egyre
jobb. Remekül beváltak az új tagok.
A valamikori alapítókból mára mindössze hatan maradtunk: Lovas György
olyan alapító, aki az első koncerten ott volt, azután tizenhárom évig külföldön
dolgozott, de visszatért hozzánk. Alapító tag volt még Weisz Zsuzsa, Kostyál
Kálmán, Isépy Éva és én. Éva a jubileumi koncert után vonul nyugdíjba, már
kóstolgatjuk lehetséges utódját, Hutás Gergőt. Nem sokkal az alapítás
után csatlakozott hozzánk Gazda Péter, aki a kortárs zene "felelőse"
az együttesben, s ezt a repertoárt vezényelni is szokta.
Elsőként Som László, a bőgős távozott a zenekarból - nyugállományba ment,
és ő az első közülünk, aki azóta sajnos a földi életből is eltávozott. A bőgős
élete nem könnyű, hatalmas a teher rajta a szó zenei és fizikai értelmében is,
hiszen hátán cipeli hatalmas hangszerét mindenhova (még a repülőn sem a csomag-,
hanem az utastérben utazik velünk a bőgő), a zenekarban pedig egymaga alkotja
a szólamát. És akadt olyan évünk, nem is egy, amikor 120 koncertet adtunk! Som
László azért töltötte be hamarabb a 60 esztendőt, mert az induló zenekarban
mintegy tízévnyi volt a korkülönbség a legfiatalabb és legidősebb között. Most
Horváth Bence foglalja el Som helyét.
Frank Mária, alapító csellista szólamvezetőnk is nyugdíjas már, az ő
posztját a nagyszerű Kertész Ottó vette át, aki eredetileg Kelemen
Pál helyére érkezett a csellószólamba. Sándor Anna - alapító karnagyunk,
Sándor Frigyes lánya - nem alapító tag, de régóta velünk dolgozik, miként
Kiss György is. A cseréket csak folyamatosan lehet végezni, egy ekkora
kamaraegyüttesbe nem lehet egyszerre öt-hat új embert bedobni. Felelősséggel
tartozunk a Liszt Ferenc Kamarazenekar szellemiségének, azaz saját magunknak.
Egyesével próbáljuk befogadni az újakat, hogy átadhassuk a zenekar stílusát.
Máris más kicsit az összhatás, de azt hiszem, jó irányban haladunk. Nagyon fontos,
hogyan érik be ez a munka, egy mű, egy hangzás, az egész együttes. A fiatal
nemzedék hihetetlenül gyorsan tanul. Amikor mi kezdtünk, fetisizáltuk, hogyan
kell Bachot, Mozartot játszani. A maiak lazábbak. Nem tekintik szentnek a dolgokat.
Nekünk viszont az a feladatunk, hogy megpróbáljunk bennük bizonyos igényeket
felébreszteni. Azoknak a szellemét, akik végigjárták az élet iskoláját, és megküzdöttek
azért, amit elértek. (Cziffra György például egy bárban kezdett, onnan lépegetett
előre.) Ma sok versenyt, fesztivált tartanak - de a pódium szelektál. Ott kiderül,
ki az első osztályú művész. A technika kevés, a zene szellemét is ápolni kell.
- Ez nektek sikerül, hiszen ha anyagiakban ilyen keveset tudtok nyújtani,
és mégis találtok fiatalokat, akik hozzátok jelentkeznek, akkor őket épp a zenekar
szellemisége kell hogy vonzza.
- Pontosan. Rózsa Richárd csellistát például magas fizetéssel vette
fel egy nagyzenekar, mégis átjött hozzánk. Legújabb muzsikusunk Tfirst Péter,
Tfirst Zoltán fia (Áldor Lili kiválása után lépett a zenekarba) -
ez a hagyományátadás is bensőségessé teszi a munkát. Akad tehát példa arra,
hogy az emberek szeretnek olyan közösséghez tartozni, ahol jól érzik magukat.
(A zenekar tagjai egyébként más keretek között is nevelik az utánpótlást: Áldor
Lili például ma is szeretettel vezeti azt az Erkel Ferenc Kamarazenekart, ahonnan
alkalmanként átveszünk új tagokat, legutóbb például Lezsák Attilát, aki
a brácsaszólamot erősíti Pista András és Várnagy Mihály mellett.
A Kostyál Kálmán irányította Sándor Frigyes Kamarazenekarból, amely a fiatal
főiskolások növendékzenekara, került hozzánk Rózsa Richárd és Horváth Bence.)
Nagy szerencsénk van a pró- batermünkkel is: az Óbudai Társaskörbe hazajárunk,
nem "hivatalba". Ott lakunk, jó oda minden nap betérni, ismerősként köszönteni
az ottaniakat. Ez is sokban hozzájárul a szellemhez, amit őrzünk.
- Számolsz azzal, hogy egy idő múlva te is kiválsz, lecseréled saját magad,
és kívülről nézed, ahogy az együttes nélküled él tovább?
- Igen. Soha nem éreztem úgy, hogy egyetlen pillanatra is kisajátítanám
magamnak a zenekart. Már most szeretném ott látni, nevelni az utódomat magam
mellett. Szívesen segítek akár a háttérből is. Lehet, hogy már megtaláltuk azt,
aki ezt tovább tudja vinni, lehet, hogy még nem. Nem olyan egyszerű azért átvenni
egy ilyen munkát. Meg kell tanulni, hogy milyen igényességgel kell elvégezni
a feladatot. Nekem is hosszú időbe telt Frici bácsi után mindez, sőt nemcsak
utána, már az ő vezetése alatt tanultam, bár eszembe sem jutott, hogy valaha
én fogom vezetni az együttest. Többen megjegyezték, hogy "második hegedűs lelkem"
van. Van is ebben valami. Akadnak, akik szeretnek előtérbe kerülni, az is nagy
hajtóerő, az is hozzátartozik a tehetséghez. De van, aki szerényebben fog a
dolgokhoz. Engem rákényszerített az élet, hogy a zenekar élére álljak. Akkoriban
ez kínálkozott az egyetlen megoldásnak. Hatalmas volt a korkülönbség Frici bácsi
és a zenekar között, hiszen mi növendékzenekarként kezdtük, ő pedig professzor
volt a Zeneakadémián. Szerencsére nem sajátította ki magának ezt a feladatot.
Nevelte a zenekart. Kifejezetten edzett az önállóságra is, hiszen gyakran letette
a karmesteri pálcát, leült és hallgatta, hogyan próbálunk. Ha úgy gondolta,
szükséges, beleszólt. A mai napig őrizzük intelmeit, emlékszünk útmutatásaira.
Már aki még emlékszik rá, a régiek. Mi próbáljuk továbbadni a fiataljainknak
Sándor Frigyes szemléletét. Hihetetlenül jó pedagógus volt, szívvel-lélekkel
dolgozott velünk. Talán élete csúcspontját jelentette, amikor a zenekarral előadta
a Máté-passiót. Ez volt utolsó fellépése. Utána hosszú turnékat bonyolítottunk
le úgy, hogy velünk utazott, végighallgatta a koncerteket, majd raportra hívott,
javított. Vezette a zenekart, de közben mégis azt éreztük, önállóan dolgozunk.
Hanglemezfelvételeken is így járt el. Például annak a 13 Men- delssohn-szimfóniának
a felvételét, ami az egyik legnagyobb vállalkozásunk volt, a stúdió lehallgatófülkéjében
ülte végig, nem a zenekari teremben. Valószínűleg nincs is rá példa, hogy valaki
ilyen önfeláldozóan pártfogoljon egy társaságot. Ha ezt tovább tudom vinni,
azt talán egy következő nemzedék ugyanilyen elismeréssel emle- geti majd. Ez
a célom.
Maradt egyébként Frici bácsinak egy beteljesületlen álma: szeretett volna vezényelni
a londoni Queen Elizabeth Hallban. Ezt már nem élte meg. Játszottunk mi ott,
de ő már nem vezényelt. Ez egyfelől szomorú, másfelől az is igaz, hogy felemelő,
ha az emberek tudják, hol a helyük. Tudni kell lemondani. Leállni időben egy
karrierrel. A legnagyobb baj, hogy sokan nem ismerik saját korlátaikat, nem
tudják felmérni, mire vannak predesztinálva, és így nagyon sokat árthatnak -
maguknak is, másoknak is. Nekem is az a dolgom, hogy észrevegyem, mi az, amit
valaki más már jobban csinál, és azt a tevékenységet átadjam neki. Ha valamihez
még jól hozzá tudok járulni, próbálok segíteni. Fokozatosan le kell adni azt,
amivel már nehezebben bírok. Ez az élet rendje. Ígérem, ha észreveszem, hogy
gátja vagyok valaminek, akkor ugyanúgy döntéshelyzetbe hozom a zenekart, mint
Frici bácsi tette velünk. Sosem éreztette velem, hogy kevesebb volnék nála,
egyenrangú partnerként bánt velem, és ez önbizalmat adott. Soha nem szólt bele
személyi kérdésekbe. Azt vettük föl, akivel együtt tudtunk dolgozni. Mert ez
nagyon fontos egy kamarazenekarnál. Emiatt nem minden a próbajáték; az ugyanis
csak a technikát mutatja meg. A művészt, az embert nem, pedig a zenekari morál
kialakulásához az is elengedhetetlen. A morál életbe vágó. Erőt ad az egyénnek,
segít leküzdeni átmeneti nehézségeit. Én is voltam a pályám elején olyan lelkiállapotban,
amikor rettegtem minden koncerttől, mert sok egyéb terhet cipeltem. A zenekar
adott tartást, erőt, segítséget. Nem ellendrukkerek voltak, vagyunk, hanem segítő
partnerek.
- 25 éves jubileumotok idején jóval nagyobb csinnadrattát csaptunk körülöttetek,
mint amekkora most, március 18-án ígérkezik. Akkor megjelent egy ünnepi lemez,
s az ünnepi koncert mellett tele volt veletek a sajtó, a televízió, rádió. Most
csöndesebb a világ.
- Így van. Mi már két-három éve lefoglaltuk ezt a napot a Zeneakadémián.
Annak idején 1963. március 18-án tartottuk hivatalos bemutatkozó hangversenyünket.
De valahogy, talán azért, mert eltűnt az a szurkolótábor, amelyik annak idején
segített, ma valóban nincs semmilyen hangulat. Nincs már az a Hungaroton, az
az Országos Filharmónia. Azok az emberek, akik igazán tudták, mit ér mindez.
Furcsán hangzik most Lakatos Évát méltatni, mert a nemzedékét mára bemocskolták.
Pedig ő is, Bors Jenő is, Nádori Péter és mások is ott ültek minden koncerten.
Hihetetlen becsülettel dolgozó emberek voltak. Tartottam Lakatos Évától, amikor
először az asztalához járultam, hiszen "nagy ember" volt. Be kellett látnom,
hogy profi módjára vezetett egy intézményt, meg akarta ismerni azt a zenei világot,
amelyben dolgozott. Nem tudom, hányan látták sírni. Én igen, amikor meghívtam,
utazzon velünk egy japán turnéra, hogy meglátogathassa egy ottani rokonát. Nem
fogadta el. Soha nem utazott senkivel, hogy ne éljen vissza a pozíciójával.
Gondoljuk meg, ma hányan vonulnak egy ilyen sleppben.
Bors Jenővel sem indult felhőtlenül a kapcsolatunk, de később bebizonyosodott,
hogy mindene a szakma. Ezek az emberek nem ellenségek voltak, hanem segítettek
bennünket, ahogy csak erejükből telt. Nem értettünk persze egyet mindennel,
nem azonosultunk valamennyi döntéssel, de azért nem kellett volna mindent kidobni
azokból az időkből. Persze rólunk azt mondták, hogy az előző rendszer kegyeltjei
voltunk. Igen, azok lettünk, de megküzdöttünk érte. Mertünk vállalni bizonyos
dolgokat. Nálunk nem kellett attól tartani, hogy külföldön maradunk, sőt kintről
csábítottunk haza muzsikusokat, Hamar Pétert például a Szlovák Kamarazenekarból.
Itthon akkor nem is nagyon működött másik kamarazenekar. Tátraiék játszottak
egy ideig, de sokkal kevesebbet, mint mi. Mércénk a külföld volt, az ottani
együttesek. Akkor is üzlet volt egy olyan zenekar, mint a miénk. Fölépítettük
a Hungaroton alaprepertoárját, és a mai Hungaroton is ebből él, ezeket a felvételeket
adja ki újra meg újra. Mert újakat - legalábbis velünk - nem készít. Saját erőből,
vagy a Külkereskedelmi Bank támogatásával tudunk néha fölvenni valamit. Nálam
azért ott van az egymillió eladott lemez után járó plakett, és igaz, kaptam
használatra egy Guarneri hegedűt az államtól, ám annak az árát többszörösen
meghoztuk. A 25 éves jubileum valóban csillogott, ez közös érdek volt: a miénk
és a bennünk bízó, bennünket támogató intézményeké. Akkor is volt üzlet, csak
szerényebb keretek között és átgondoltabban. Mára megsokasodtak a zenekarok,
együttesek, az a néhány ezer zenerajongó meg nem tudja eltartani az összeset.
Mindenki megpróbál mindenáron talpon maradni. Kemény a verseny. A közönség is
szigorúbban kezd szelektálni. Bár kifütyülnének néha valakit!
- Vendégetek lesz a hangversenyen?
- Nem, magunknak tartjuk, emlékezünk. Aztán elmegyünk a barátokkal koccintani
egyet.
|
