Malina János

A zeneélet áprilisban ünnepelte Zsigmondy Dénes 80. születésnapját. Kresz Géza, Waldbauer Imre és Weiner Leó egykori növendéke, a külföldön élő hegedűművész és pedagógus az idő tájt nyilván elkerülte Budapestet, feltehetőleg ez lehet az oka, hogy személyes köszöntésére csak november legvégén és december elején kerülhetett sor, az Óbudai Társaskör falai között - a Magyar Hangszerész Szövetség hegedűkiállításával, mesterkurzussal, valamint három hangversennyel: utóbbiakon ifjú vonós muzsikusok tisztelegtek az idősen is fiatalos frissességű művész előtt. E háromnapos eseménysor végére tett pontot Zsigmondy egyik legkiválóbb növendékének szonátaestje.
A német hegedűs, ISABELLE FAUST magyar zongoraművész, VÁRJON DÉNES társaságában lépett fel; műsorában kizárólag remekművekre összpontosítva, egy-egy klasszikus, kora romantikus, illetve 20. századi kompozíciót szólaltatott meg. Mint máskor, most is megfigyelhettük, milyen az, amikor egy est zenei színvonala lassan, fokozatosan emelkedik, a produkciók személyessége, hitelessége és szuggesztivitása műről műre fokozódik. Mindez nem azt jelenti, hogy Beethoven A-dúr szonátáját (op. 12/2) nem volt érdemes meghallgatni: a nyitó Allegro vivace csipkelődő humorát és dinamizmusát erőteljes előadás hozta felszínre sok hirtelen gesztussal, szellemesen; az Andantéban a zongora meggyőzően intonálta a tétel vallomásos alaphangját, s a hegedű beszédesen válaszolt - az Allegretto piacevole finálé megszólaltatásában pedig az a könnyed derű uralkodott, amely a műben kevéssé járatos hallgatóval egy ideig azt is képes elhitetni, hogy a zárótétel még hátra van, ez csupán a scherzo.
Schubert A-dúr szonátájában (D. 574) a két művész már néhány réteggel közelebb férkőzött a bensőségesség magjához. A nyitótétel olvasatának érzékenysége leginkább azzal jellemezhető, ha megállapítjuk, a tolmácsolás egyszerre volt sokhangú-sokszínű és ugyanakkor a sokféleségben az egységet is felmutatni képes. Robbanékony temperamentumú scherzo és kitűnően eltalált, lépő tempójú lassú tétel után a finálé ismét energiájával örvendeztetett meg, olyan előadás végére téve pontot, amelynek legfőbb erényeként az ízlést és a kiegyenlítettséget értékelhettük.
Ez a két produkció önmagában aligha avatta volna rangos zenei eseménnyé a koncer-tet. Kétségtelenül azzá tette azonban Bartók 1. szonátájának megszólaltatása. Itt érvényesülhetett először igazán Isabelle Faust tartalmas hangja; itt válhatott hegedülése valóban rugalmassá és beszédessé; itt kaphattak benne méltó szerepet az indulatok, színek, hangsúlyok. Ami pedig az 1. szonáta rendhagyó tulajdonságait figyelembe véve legfontosabb: szuverén muzsikálást hallottunk, improvizatív lendülettel; olyan interpretációt, amely közvetített valamit a népi hangszerjáték temperamentumából és spontaneitásából is, miközben felszínre hozta mindazokat a jellegzetességeket, amelyek a húszas évek elejének modern törekvéseire utalnak. A hegedűművésznő és partnere, az est folyamán mindvégig ihletőn és ihletetten játszó Várjon Dénes Schubert D-dúr szonátájának Andante tételével köszönte meg a tapsot. (December 1. - Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör, Clemens Concerts)

Mint emlékezetes, SCHIFF ANDRÁS november-december fordulóján lezajlott hangversenysorozata kései műveket állított reflektorfénybe, pontosabban: a három műsor Haydn, Beethoven és Schubert három utolsó zongoraszonátáját sorakoztatta fel azonos rendben. Az első koncertről a Muzsika januári számában olvashattak kritikát, az alábbiakban a második és a harmadik találkozásról próbálok képet adni.
Haydn az a szerző, akiről sokat tudunk, de leginkább azt, hogy nem tudunk róla eleget. Ő az, aki mindig megtréfál, aki mindig kilóg a sorból. Utolsó előtti zongoraszonátája, az 51-es Hoboken-jegyzékszámú D-dúr kompozíció a maga két nyúlfarknyi tételével, a nyitó Andante indulókarakterével, meg a záró Presto majdnem iskolás faktúrájával és derűs kiegyensúlyozottságával - ez minden, csak nem a kései művek jelentőségteljes búcsúgesztusa; ez korántsem olyan kéttételesség, amilyent Beethoven op. 111-es c-moll szonátájából ismerünk. Schiff András tiszta billentésű és kristályos hangzású zongorázásában ugyan felfedezni véltem a törekvést egy jelentősebb formátum érvényesítésére, de a lényeg a mű akaratának engedelmeskedve mégiscsak ellentmondott a hallgató mitizáló szándékának: itt nem volt, nem lehetett szó kódolt, "titkos útravalóról", ahogyan azt a kései művekben megszoktuk.
Haydn azonban nem volna Haydn, ha nem szerezne a meglepetés után is újabb meglepetést - bár a dupla csavarról ezúttal a műsortervezés gondoskodott. Az egyszerű-naiv D-dúr szonáta után az azzal egyívású f-moll variációsorozat mint mű is hatalmas változás: ebben a darabban olyan zeneszerző szólal meg, akit a végső dolgok tudása tesz rezignálttá, Schiff előadása pedig először a mozartian finom távolságtartással mutatott rá a mű egyik stiláris rétegére, majd a variációkban előrehaladva néhány szokatlanul energikus, indulatos, sőt robusztus hangzású szakasz beethoveni vonásainak kidomborításával figyelmeztetett a másikra. Lám, mondhatta a hallgató: Haydnban ott bujkál Mozart, és mint lehetőség, néha ott lappang benne Beethoven is - csak legyen művész, aki az utalást és előlegezést kiolvassa a kottából.
Az f-moll variációsorozat tehát már a teljesség képviseletében szólalt meg - annak meditatív, filozofikus alakját állítva elénk. Szintén a teljességet reprezentálta Beethoven op. 110-es Asz-dúr szonátája, de ezúttal küzdelmesen és a körüljárható sokoldalúság jegyében. Schiff András különlegesen ihletett, nagyformátumú előadása a nyitótételben felhívta a figyelmet a kései Beethoven-művek szélesen éneklő, letisztult egyszerűségű dallamaira éppúgy, mint a faktúrának arra a hajlamára, hogy egyrészt polarizálódjék, a baszszus és a diszkant között hatalmas tereket érzékeltetve, másrészt szétporladjon, apró, csilingelő hangcseppekké változzék a legfelső régiókban. A scherzo ezúttal mértéktartásával keltett feltűnést - mind tempó, mind indulat dolgában. Fontos vonása volt Schiff játékának, hogy rámutatott a forma képlékeny szakaszaira: ilyen az Asz-dúr szonátában több is akad, s ezeket a zongoraművész a megtévesztésig úgy játszotta, mintha valaki szabadon fantáziálva kapcsolná össze lágy kötőanyaggal a mű határozott tematikus arcélű, szilárd részeit. Mély fájdalmat tárt fel, de a méltóság és zártság jegyében szólalt meg az asz-moll Adagio barokk gyökerű lamento-dallama, a később g-mollban is visszatérő Klagender Gesang, és rendkívüli energiák szabadultak fel Schiff András ujjai alatt a művet záró fúga előadásakor.
A második részben, Schubert 959-es jegyzékszámú A-dúr szonátájához érve a zongoraművész élt azzal a lehetőséggel, hogy egy-egy tételbe sűrítve, ellentétek egységeként is ábrázolhatja azokat az egymással feleselő zenei magatartásformákat, amelyek a koncert korábbi szakaszaiban még elkülönülve jelentek meg. A szonáta négy tétele közül háromban is előadásmódjának alapját képezte a zene állandó karakterbeli, dinamikai és harmóniai felhőjátékának megjelenítése, s ezzel mintegy aláhúzta a komponálásmódnak azt a jellegzetesen drámai vonását, amelyről néha megfeledkezünk, amikor Schubertet lírai szerzőnek nevezzük. E változékonyság ábrázolására Schiffnek különösen jó alkalmat adott a két monumentális saroktétel, de kiváltképp és mindenekfelett a fisz-moll Andantino, a maga csendes és elszántan menetelő zarándokdallamával, amely a tétel kezdetén és végén megszólalva mint szilárd héj zárja magába a középrész drámaian forrongó, virtuóz passzázsait és hangszeres recitativóját. (Zárójelben jegyzem meg: a hallgató, aki az effajta, tudatosan megtervezett koncertprogramokban maga is szorgalmasan keresi a tartalmi rímeket, felfedezhette, hogy ebben a műsorban mindhárom szerzőtől elhangzott egy-egy megrendítően szép halálzene, hiszen annak számíthatjuk Haydn f-moll variációit, a Beethoven-szonáta asz-moll panaszdallamát és a Schubert-mű fisz-moll tételét.)
Fontos nyomatékosítani, milyen tökéletesen funkcionális elemmé nemesedik Schiff András játékában a hangszeres bravúr. A virtuozitás mind a Schubert-szonátában, mind a Beethoven-fúgában a tomboló emberi érzelmek és indulatok kifejezőjévé vált, s egy pillanatra sem üresedett puszta dekorációvá. A kritikusnak, ha elfogulatlanul végzi munkáját, e ponton meg kell említenie, hogy hangszeres kivitelezés dolgában ez a koncert nem nyújtott maximumot. E megjegyzéshez sietve fűzöm hozzá, hogy magam a ma élő zongoristák között nem ismerek olyat, aki a Schiff Andrásénál jelentősebb zenei világképpel és acélosabb hangszeres teljesítőképességgel rendelkezne - elmaradni tehát a lehetséges legfelső foktól csakis az önmaga által felállított mércéhez képest maradt el a művész ezen a koncerten. Ez azonban nem mond ellent annak a másik megállapításnak, mely szerint zeneileg csupa kivételesen inspirált és koncentrált produkció követte egymást ezen az estén.
A Schubert-szonáta fisz-moll Andantino tételét már hallhattuk a sorozat nyitókoncertjének ráadásai között. Az újabb találkozás végére is egy hasonló "előleg" tett pontot, most azonban nem csupán egyetlen tétel, hanem egy teljes szonáta a harmadik hangverseny műsorából: Beethoven op. 111-es c-moll kompozíciója, amelyet Schiff András a jelenlévő Kertész Imre tiszteletére szólaltatott meg magas hőfokon és teljes azonosulással. Egy ilyen műsor után mindezt aligha túlzás emberfeletti teljesítménynek nevezni, hiszen míg az átlagos ráadások többnyire oldanak és levezető funkciót töltenek be, Schiff egy hatalmas lélegzetvétellel tovább növelte a szellemi tétet, s elmondhatjuk, hogy ezzel az előadással a koncert korábbi élményeihez képest is új ajtókat nyitott ki, még magasabb szférába vezette közönségét.

Schiff Andrásnak bőven maradt muníciója a harmadik koncertre, ezen is tudott lényegeset mondani hallgatóinak - kérdés, tud-e kritikusa. Annyi mindenképpen megállapítható: ez a műsor (az első programhoz hasonlóan ismét vasárnapi matiné) helyezte a legnagyobb súlyokat az előadó vállára; szellemi és fizikai sportteljesítményként e három szonáta megszólaltatása minősül a legnagyobb feladatnak. A Therese Jansennak ajánlott Hob. XVI:52-es Esz-dúr szonáta olyan Haydn-mű, mely beethoveni formátum követelményével fordul az előadó felé, ennek megfelelően Schiff megfogalmazása is ebbe a nagyságrendbe helyezte a kompozíciót. Mindez nem jelentette azt, hogy a nyitó Allegro grandezzája és súlyos-komoly gesztusai (gondoljunk az egyik legpompásabb meglepetéselemre, a zárlati formulát bevezető halk, kromatikus basszuslépésre és az ezt követő robbanásra!) mellett ne jutott volna idő és kedv némi giocoso csilingelésre a diszkantban. Mindenre jutott idő és kedv. Nagyon tetszett az E-dúr Adagio feszes-kimért duktusa: a szigorú unisono menetek azt sugallták, egy zord recitativóban bíró olvas fejünkre valamit, aminek fele se tréfa: vádiratot, bűnlajstromot. Színpadi zeneként szólalt meg tehát ennek az Adagiónak nem csekély része Schiff keze alatt. És aztán a fináléban: sziporkázás, pergő ritmusok, kibökött hangsúlyok, humor és fricskák zápora - was gut und teuer. Igaz, ami igaz, apró slamposságok, gikszerek akadtak a nyitótételben is, fináléban is - de kit érdekel? Ami engem illet, inkább hallgatnék (akár naponta) Schifftől enyhén szeplős zongorázást, mint bárki mástól makulátlan tökéletességet. Mert a többiek tökéletessége legtöbbször érdektelen - Schiff azonban mindig érdekes. Az op. 111 Maestoso nyitótételében nagy erejű előadás állította elénk a szonátaműfajtól búcsúzó Beethovent, éles metszésű dallamokkal, hatalmas hangsúlyokkal, széles ívű fokozásokkal és megint csak a dráma iránti fogékonyság jegyében (lásd ezúttal is a tételben fontos szerepet játszó recitativókat). Az Arietta indításának nyugalmában ezúttal nem átszellemültséget hallottam - ebből az állapotból Schiff nem indult, oda a mű végén eljutott -, inkább bensőséges hangot. Aztán maratoni utat járt be, az aprózásnak és fokozásnak, a témabeli ego karaktervariációkban történő megsokszorozódásának heroikus útját, azt mondva el a tételről, amit minden jelentős előadása megerősít: az Arietta sűrített nagyepika, átváltozások folyamata, melynek hőse végül visszatér a kezdethez.
Schubert posztumusz B-dúr szonátájának élén a Molto moderatót hallgatva úgy tetszett, Schiff a himmlische Länge érzetét nem a zene különlegesen lassú pulzusával kívánja megteremteni: előadása kifejezetten tempós volt, ami pedig a műfajértelmezést illeti, itt is a kiegyensúlyozó ösztön jelenlétére utalt a drámai elemek - erőteljes gesztusok, éles forték, érces basszusok, a teljes feldolgozási szakasz mozgalmassága - iránti fogékonyság. Mély és egyszerű, kifinomult és átszellemült volt a cisz-moll Andante sostenuto - középrészében az A-dúr processziózene egyszerre sugározta egy imaginárius szertartás emelkedettségét és egy nagy áramlat hűs sodrásának érzetét. A scherzo kivételes lágysággal indult - aztán persze itt is akadt sziporka bőven, de a főrész alaphangja mégis valami elvarázsolt, lágy tündérlíra maradt. A fináléhoz érkezve talán Schiff sem felejtette el, hogy ez egyúttal a teljes ciklus vége, s mivel maga a tétel minden erőszak nélkül értelmezhető enciklopédikusan karaktergazdag összefoglalásként, ez is történt. A megszólalásmódoknak igen széles skálájával szembesültünk, a meghitt bensőségtől a zongora hangzáslehetőségeinek határáig merészkedő szimfonizmusig.
Nyilván nem én voltam az egyetlen, aki a sorozat zárókoncertjének reggelén helyesen tippelte meg, kinek a zenéjét fogja játszani Schiff a harmadik hangverseny ráadásaként. A zongoraművész az utolsó szonáták ciklusának végén azt tette, amit az Arietta képzeletbeli hőse tesz: a kezdethez tért vissza - ha transzcendensek óhajtunk lenni (s ez Haydn, Beethoven, Schubert szellemétől sem idegen), az Atyához. Bach Wohltemperiertes Klavierjának 1. kötetéből az 1., C-dúr prelúdiummal és fúgával búcsúzott magyarországi pályafutásának egyik legszebb tematikus sorozatától. (December 3. és 8. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)

Adventi ünnepre hangoló - ezzel a címmel adott hangversenyt a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK együttese (alapító elnök: Szászné Réger Judit, műsorszerkesztő: Szilágyi Mihály), melynek közönsége az utóbbi időben hozzászokott, hogy a vonós kamarazenekari kultúra ambiciózusan dolgozó budapesti műhelye is törekszik a tematikus hangversenyek gyakorlatának hazai népszerűsítésére. A műsort különösen értékessé tette, hogy kezdetén és végén egy-egy alig játszott Mozart-szimfónia hangzott fel: vajon ki az, aki sokszor hallotta már a 74-es Köchel-jegyzékszámú G-dúr művet (Wolfgang Amadeus 10. szimfóniáját) vagy a K. 132-es Esz-dúr kompozíciót (a 19.-et)?
A hangverseny vendégkarmestere, a Nagy-Britanniából érkezett ADRIAN SUNSHINE talán akkor sem tagadhatná le angolságát, ha erre nem figyelmeztetne egyértelműen számos külső ismertetőjegye: arc, testalkat, habitus. Zenélése is bőséggel hordoz brit vonásokat: ilyen a tárgyszerűség, a szó jó értelmében száraz-könnyed előadásmód, a lehelet- nyi távolságtartás, amely ismét csak nem hiányérzetet kelt, inkább a rálátás kellemes élményéhez juttatja a hallgatót. És persze ilyen a nagyvonalúság, amely a lényeggel, és csakis azzal foglalkozik, meg az egzaktság, amely a lényeget viszont megköveteli, és pontos-gondos játékot vár muzsikusaitól.
A K. 74 és K. 132 egy estén történő megszólaltatása azért is frappánsnak bizonyult, mert a hallgató számára érzékletesen példázta a háromrészes nyitányból született sinfonia és a műfaj kifejlett alakja, az immár négytételes, nagyobb léptékű kompozíció közti különbséget. A G-dúr darab előadását feszesség és energia jellemezte, a karmester hangsúlyozta a zene tömörségét, fiatalos derűjét és markáns ritmusait. Az Esz-dúr mű nyitótétele valósággal sistergett a temperamentumos tolmácsolás jóvoltából, de a melléktémában máris szerepet kapott az a lágyság, amely később a lassú tétel megfogalmazását is jellemezte. A menüettet energikus karakterizálás és határozottan visszafogott trió, a finálét táncos lendület jellemezte Adrian Sunshine igényes és értő olvasatában. Hajlékony-rugalmas dallamaival, puha hangzásával, lágy színeivel és nemes ívű formálásával kellemes kontrasztként szolgált a második rész első számaként a klasszikus koncert stiláris kakukktojása, Wagner Siegfried-idillje, melyben - ez is immár megszokottá válik - ismét egy csapat válogatott vendégfúvós csatlakozott a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok vonósaihoz.
PERÉNYI MIKLÓS fellépése tette ünneppé az estét: a művész Philipp Emmanuel Bach a-moll csellóversenyét szólaltatta meg. Perényi a legérzékenyebb zenei előadóművész, akit valaha is hallottam, s érzékenysége abban is megnyilvánul, hogy erősen hat rá a közeg, amelyben muzsikál. Ez lehet felszabadító, de annak is lehettünk már tanúi, hogy játéka (talán ösztönösen) magába zárult, tapasztalván zongoraművész partnerének rámenősségét. Ezen az estén nagyon jól álltak a csillagok: Perényi Miklós mind zenei ihletettség szempontjából, mind hangszeresen egészen kivételeset nyújtott. Játékának egyik következetesen érvényesülő vonása a minden pillanatban szinte kérlelhetetlenül megnyilvánuló hangzásigény volt: hangszerén a legapróbb kottafej is intenzíven és énekelve szólalt meg. Sűrű, szonórus csellótónust hallottunk, színekben és árnyalatokban gazdag, zengő hangot. A másik élmény, amely székéhez szögezte a hallgatót: az előadásmód páratlan indulata, tüze, amely szinte perzselt a saroktételekben, és a hatalmas hanggal társulva különösen emlékezetes pillanatokat hozott a nyitó- és zárótétel szenvedélyes cadenzáiban. Volt valami győztes, valami mindenen felülemelkedő ebben a csellózásban; valami, ami még Perényi nagyságrendjében is ritkaságnak számít. Ráadásként Bach C-dúr szvitjének Sarabande tétele szólalt meg. (December 5. - Zeneakadémia. Rendező: Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok)

Csengery Kristóf

Másfél éve a magdeburgi Nemzetközi Telemann Versenyről tudósítva már hírt adhattam az olvasónak a L'ÉCLISSE együttesről. A fiatal muzsikusokból (JANUJ ANNA - furulya, HARGITAY TÓTH MÓNIKA - barokk hegedű, M. TÓTH KRISZTINA csembaló, DAVIDOVICS IGOR - lant, theorba, barokk gitár) álló régi zenei műhely akkor nagy feltűnést keltett Händel- és Telemann-triószonáták és más összeállítású kamaraművek előadásával, s második helyezése révén azóta számos rangos külföldi fesztiválon is részt vehetett. Magyarországon eddig csak a verseny anyagát bemutató fellépésükön lehetett őket hallani, valódi debütáló koncertjükre csak most kerülhetett sor.
Nem véletlen, hogy az együttes hazai bemutatkozása alkalmával kizárólag az itáliai repertoárból válogatott, hiszen a tagok közül hárman is Milánóban tanultak. A Kamarazene Itáliában 1600-1750 címet viselő hangverseny gondosan szerkesztett műsora, amelyen Falconieri, Piccinini, Uccellini, Frescobaldi, Cima, Castello, Cazzati, Zamboni, Alessandro és Domenico Scarlatti, valamint Vivaldi kompozíciói hangzottak el, új színként jelent meg a hazai zenei életben. Az 1600-as évek első felében keletkezett darabokat felsorakoztató szünet előtti részt egy-egy karaktertételekből álló mű indította és zárta: Andrea Falconieri (1585-1656) Lo Spiritillo Brando és L'Eroica című darabjai, illetve Maurizio Cazzati (1620-1677) álarcosbál-zenéi, amelyekben lovagok, hölgyek és különféle alvilági alakok tánca elevenedik meg.
Az előadók összeszokottsága, temperamentuma, és nem utolsósorban fejlett és egységes, mindemellett differenciált stílusérzéke nemcsak ezekben a talán könnyebben megformálható tételekben jutott kifejezésre, hanem a köztük elhangzó szonátában, toccatában, koncertben is. Különösen árnyalt interpretációban szólalt meg Dario Castello szonátája (Sonate concertante in stil moderno), amelyben Hargitay Tóth Mónika és Januj Anna összecsiszolódott, tudatos, mégis spontán játékról tett bizonyságot, valamint Alessandro Piccinini pengetős hangszerre írt műve. Davidovics Igor, aki continuo-játékosként is rendkívül lendületesnek és ötletesnek bizonyult, ebben a szólódarabban ízléses díszítésekkel, figyelmes disszonanciakezeléssel és a forte-piano ellentét ügyes megoldásával vonta magára a figyelmet. A műsor öszszeállítói arra is ügyeltek, hogy az egymást követő művek apparátusa változatosan különböző legyen, ezzel is fenntartva a stílusban esetleg kevésbé jártas és így hamar fáradó hallgató állandó figyelmét. Ezúttal azonban a sok rövid kompozíció egymásutánja kicsit darabosnak hatott. Az egyes darabok túl rövidnek, s a köztük szükséges átrendezések, ki- és bevonulások - bármennyire külsődleges szempontnak tűnik is ez - túl gyakorinak és időigényesnek bizonyultak.
A szünet után a kamaraegyüttes a 18. század itáliai zenéjéből válogatott. Alessandro Scarlatti triószonátájában, Domenico Scarlatti csembalóművében, Giovanni Zamboni lantdarabjában és végül Vivaldi furulyát, hegedűt és fagottot (FERIENCSIK LÁSZLÓ) alkalmazó concertójában, úgy tűnt, a muzsikusok erényei jobban kidomborodtak. Még könnyedebbé vált játékmódjuk, s technikai perfekciójukkal is lenyűgözték a sajnos alig néhány tucatnyi barát, rokon, kolléga alkotta közönséget.
Persze az efféle szűkkörűségnek megvan a maga bája is: bár az időjárás hirtelen télire fordult, s nem lehetett pontosan kiszámítani, meddig tart egy-egy budapesti útszakasz megtétele, mégsem jellemezte az eseményt a késve beszállingózók hada. A művészek telefonjai a koncert előtt folyamatosan csörögtek: "Megyünk, sietünk, ne kezdjétek nélkülünk!" Jól tette, aki nem adta fel a küzdelmet a hótorlaszok között. A sok üres szék ellenére intim hangulatú, valódi kamarazenélést, házimuzsikálást idéző este fogadta őket, ahol az előadók - bár színpadon álltak - kommunikáltak a hallgatósággal, néha magyarázatot fűztek a megszólaltatott művekhez, tételek címét ismertették, nem szégyellték kimutatni lelkesedésüket, igyekezetüket. (December 5. - Magyar Kultúra Háza)

Katona Márta

A NEMZETI FILHARMONIKUSOK Mikulás-napi hangversenyének műsorát nézegetve először nem értettem, vajon mi közöset mutat fel Leonard Bernstein A városban című zenés játékának három tánca, Mozart C-dúr oboaversenye és Stravinsky Petruskájának 1947-es változata - de aztán megvilágosodott az elmém: ezeket a műveket nem stiláris és nem is esztétikai mozzanatok kapcsolják össze, hanem egy szakmai tényező. Bár első hallásra talán furcsán hangzik, mindhárom kompozícióról elmondható, hogy könnyű zene, amely a nemes értelemben vett szórakoztatás céljával született. Ha valaki tiltakozna, megerősítem: ez nemcsak Bernstein táncaira érvényes, de Mozart áttetsző faktúrájú, mozgékony ritmikájú Oboaversenyére, és persze Petruska történetére is, hiszen annak zenei feldolgozása színpompás és változatos képeskönyv, melyet lapozgatva mintha ismét gyermekké válnánk, elmerülhetünk egy mese izgalmas fordulataiban. A könnyűség mellett azonban egy másik vonás is öszszekapcsolja a három művet, és ez - a nehézség. Nincs szó ellentmondásról, csupán arra utalok, hogy mint a jó ebéd esetében, itt is igaz: amit könnyű elfogyasztani, azt néha nagyon is nehéz elkészíteni. Csupa érzékeny arány, csupa borulékony egyensúly, csupa kényes dallam e három kompozíció - nagy tapasztalatú, rutinos előadógárda számára sem lebecsülendő erőpróba.
A fiatal MISCHA SANTORA, a koncert magyar származású, Hollandiában született, Berlinben tanult, svájci állampolgárságú, de mostanában főként Amerikában dolgozó karmestere nem is becsülte le a feladatot: elegáns és lendületes vezénylése nyomán mindhárom kompozíció magas színvonalon szólalt meg. Bernstein táncai egy olyan zenekar számára, mint a klasszikus koszton tartott Nemzeti Filharmonikusok, a desszert élményét kínálják: kirándulást a musical, a jazz vidékére. A hagyományos szimfonikus együttesbe ugyanis Bernstein egy big bandet telepít, gazdag ütős és rézfúvós részleggel. E zene temperamentumát minden olyan karmester képes közvetíteni, akinek igazi vér folyik az ereiben, a szükséges leheletnyi frivolitás már nehezebb feladat: ebben nem mindenki otthonos. A legnagyobb próba azonban a hangzás egyensúlya: úgy szólalni meg erőteljesen, nagy és egészséges hangon, hogy a végeredmény mégse legyen nyers, vaskos. Mischa Santora produkcióját hallgatva úgy éreztem: a jazzes lüktetés, a zene tüze már adott, de a hangzás olykor kérgesebb, nehézkesebb a kelleténél.
Mozart C-dúr oboaversenyét a Nemzeti Filharmonikusok szólamvezetője, KISS JÓZSEF adta elő. Hangja mint a csurgatott méz a reggeli napfényben, világos tónusú, karcsú és lágy, dallamai mozgékonyak és beszédesek, ritmusa fürge, cantabile-játéka széles ívű és bensőséges. Tisztán és plasztikusan szólaltatta meg a művet, melynek szelíd életigenlése magától értődő természetességgel bontakozott ki hangszerén.
Végül a Petruska. Nyilvánvalóan ez volt a karmesteri bemutatkozás fő terepe. Úgy tetszett, Mischa Santora tudja, hogy ebben a műben nemcsak humorra és a sziporkázás képességére van szükség, nem elég a virtuozitás és a színgazdagság - itt a legfontosabb, hogy láttatni kell, meg kell jeleníteni a behunyt szemű hallgató képzeletében egy figurákkal benépesített, mozgalmas világot. A fiatal karmesternek ez, úgy éreztem, sikerült: keze alatt a Nemzeti Filharmonikusok parádés előadásban játszották a nehéz művet, pompásan kidolgozott szólókkal, reprezentatívan, rugalmasan és fordulatosan. Kellemes egyéniségű, fantáziagazdag és kommunikatív muzsikust ismert meg a budapesti közönség Mischa Santora személyében - olyan zenekarvezetőt, akit később egy súlyosabb program betanítójaként is szívesen újra hallanánk. (December 6. - Pesti Vigadó. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Vannak mesterművek, amelyek sűrűn megszólalnak, tán a kelleténél is gyakrabban - ilyen Mozart Kis éji zenéje, Mendelssohn Hegedűversenye, Csajkovszkij b-moll zongoraversenye, ilyenek Brahms szimfóniái, és sorolhatnánk a "komolyzenei slágereket". Ám akadnak olyan, hasonlóképpen jelentős kompozíciók is, amelyeknek értékei nyilvánvalóak, mégis csupán elvétve találkozunk velük a hangversenyteremben: ezek, ahogy tapintatosan mondják, a zenetörténet problematikus alkotásai. Közülük való, sőt a problematikus műnek szinte iskolapéldáját állítja elénk Beethoven kései opusza, a Missa solemnis. Ez a zene szinte minden lehetséges értelemben rendhagyó: itt van mindjárt a liturgikus kereteket nagyúri gesztussal szétfeszítő terjedelem, amely relativizálja magát a mise műfajmegjelölést - hiszen miféle szertartás keretében szólalhatna meg ez a másfél órás monstrum? Azután hivatkozhatnánk a kórust és a szólistákat emberfeletti feladattal terhelő technikai követelményekre: ezek is szinte előadhatatlanná teszik, s egyben a vele egyívású és hozzá sok más vonásban is hasonlító 9. szimfónia rokonává avatják a D-dúr misét. A legfontosabb azonban talán mégis a tartalom: néhány jel arra mutat, Beethoven 1823-ban befejezett 123. opusza legalább annyira ünnepli és dicsőíti az Embert, mint az Istent, alapgesztusa pedig nem anynyira a sokak által emlegetett áhítat, mint inkább az újra és újra eluralkodó mámor: egy eksztatikus, önkívületi állapot, amelyet a vallás és a liturgia mint fegyelmezetlenséget és túlzást, legalábbis homlokráncolva szemlél.
A Missa solemnis tehát csupán elvétve hangzik fel: annál fontosabb, hogy a ritka megszólalások hitelesek legyenek, a mű igazi arcát mutassák. Örömmel állapítom meg, hogy a LIGETI ANDRÁS vezényelte MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR hangversenye méltó volt a kompozícióhoz. Nem a hangszeres előadógárda iránti udvariatlanság vezérel, ha az előadás erényeit taglalva mindjárt a kórusra és a négy szólistára terelem a szót: aki ismeri a Missa solemnist, tudja, hogy e mű esetében a tolmácsolás sikere ez utóbbiakon áll vagy bukik. STRAUSZ KÁLMÁN betanításában a MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA derekasan helytállt: mindvégig bírta vivőerővel és magasságokkal a rendkívül megterhelő kórustételeket. Hogy a produkció sodró lendületű és szuggesztív volt, az nem csekély mértékben a Rádiókórus érdeme.
Hasonlóan jelentős teljesítménnyel járult hozzá az élményhez a négy szólista. Maga a kvartett összeállítása is jól sikerült: itt és most négy, megközelítőleg azonos kultúrájú, hasonlóan kedvező hangi állapotban lévő, a pálya termékeny szakaszában járó, egymással harmonikusan együttműködni képes művész találkozott, s ez önmagában koherens produkciót ígért. Az egységesen magas színvonalon belül is kiemelkedőt nyújtott MELÁTH ANDREA: ha az ő tömény és magvas, tartalmas tónusú hangja megszólal, mindjárt a dolgok sűrűjébe jutunk, azonnal kiderül, hogy minden egyes apró dallamgesztus életről és halálról szól. Gyönyörűen énekelt FEKETE ATTILA: tenorja ércesen zeng, s az énekes ezt az erőteljes hangadást képes folyamatosan összeegyeztetni a szólam kantábilis értelmezésével. SZABÓKY TÜNDE szopránja többnyire kielégítő eredménnyel küzdött a szélsőségesen magas fekvésű részletekkel: teljesítőképességének határait jelezte, de teljesít- ményét nem értékelte le, hogy hangja odafent olykor elvékonyodott és kiélesedett. RÁCZ ISTVÁN basszusa a kvartett biztos fundamentumaként szolgált: nem hiba, inkább életkori jellegzetesség, hogy orgánuma még nem olyan érett, nem mutatja fel a hangzásnak azt a gazdagságát, mint magasabb hangfajokat képviselő pályatársaié.
Ligeti András pálcája alatt sorra kibontakoztak a mű alapvető karakterei: az átszellemültség, a láthatatlan vonzerőnek engedelmeskedve mind magasabb és magasabb szférákba törekvő egzaltáció a Kyriében és a Christében; a jubiláció, a diadalmas hang Gloriában és a Credóban; a remény és a kétségbeesés hangja, a kérlelés lágysága és a drámaiság a Sanctusban és az Agnus Deiben. Külön mondatot érdemelnek a hatalmas polifon formaépítmények, amelyek dinamizmusát és arányos szerkezetét szintén hitelesen mutatta fel az előadás. A MATÁV Szimfonikus Zenekar fiatal csapata mindvégig nagy lelkesedéssel, tudásának maximumát nyújtva játszott, kollektív és egyéni teljesítmények terén egyaránt szép eredményeket érve el - utóbbiak közül a kritikusnak illő kiemelnie a koncertmester KÖRNYEI ZSÓFIA benedictusbeli karcsú és hajlékony hegedűszólóját. Apróbb csiszolnivalókat persze találhattunk a Missa solemnis előadásában, a lényeg azonban ezúttal az, hogy az Egész megszületett, élt és hatott: egy kivételes mű a maga nagyságrendjében jutott el a hallgatóhoz. (December 18. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

Koherensen szerkesztett, jobbára hézagpótló műsorú koncerttel kedveskedett közönségének karácsonykor a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR. Az együttes zeneigazgatója, FISCHER IVÁN két magyar kompozíció: Goldmark Károly Sakuntala-nyitánya és Hubay Jenő 3. hegedűversenye után Richard Strauss szimfonikus költeményét, az Imigyen szóla Zarathustrát vezényelte. Tömör képet nyújt ez a három kompozíció a századfordulóról s arról, miképp viszonyul a magyar zene a búcsúzó és születő stí- lusirányzatokhoz: Goldmark nyitánya (1865) és Hubay versenyműve (1907) mintegy közrefogja Strauss szimfonikus költeményét (1896), s a három mű háromféle magatartásformát képvisel. A nyitány szinkronban van korával: szerzője nem siet felderítőként előre, de nem is marad el a derékhadtól. Hubay egyértelműen konzervatív szellemben írja meg a 3. hegedűversenyt, ami pedig Strauss Zarathustráját illeti: ez a kor egyik legbátrabban progresszív zenéje. Elgondolkodtató, kreatívan összeállított műsort hallottunk tehát, amely ráadásul a kevésbé ismert értékek propagálásának nem mindig hálás feladatát is vállalta.
Aligha túlzás úgy értékelni, hogy Fischer Iván felfedező gazdagsággal vezényelte a Sakuntala-nyitányt. Betanításában maradéktalanul érvényesült a mű remek melodikus invenciója és választékos hangszerelése: a hallgató a vonóskar hangzásának rétegezettségére, a meleg színekre és a bensőséges dallamosságra éppúgy felfigyelhetett, mint később a markáns, délceg ritmikára, a mű drámai profiljának kirajzolódására. Fischer részletgazdag, egyszersmind temperamentumos vezénylése arra figyelmeztetett: a Sakuntala-nyitány a magyar zenetörténet igazi értéke, amellyel jó volna gyakrabban találkozni a koncertműsorokon.
Hubay 3. hegedűversenye, akárcsak Brahms kései B-dúr zongoraversenye, a zenekari irodalomból kölcsönöz négytételes szimfonikus nagyformát a gondolatok részletes kifejtéséhez. Mindez a szólistának arra ad alkalmat, hogy a szokottnál valamivel több aspektusból mutathassa meg hangszeres és zenei erényeit. LENDVAY JÓZSEF élt a lehetőséggel: a nyitó Introduction quasi Fantasia szólóit hallgatva a makulátlan, tartalmas hangra, a feszes ritmizálás által megjelenített tartásra figyelhettünk fel; a scherzo előadásmódjában a könnyed játékosság került előtérbe. Az Adagióhoz érve Lendvay természetes gesztussal találta meg a tétel heroikus mozdulatait - végül a virtuóz Fináléban sikerült megteremtenie a tétel két technikai alapeleme: a sűrű, aprózó ritmika és a szélesen kifeszített, éneklő dallamok zenei egyensúlyát. Felsőfokon méltatható, kifogástalan előadást hallottunk - ami érték felszínre hozható Hubay 3. hegedűversenyéből, azt Lendvay József felszínre hozta, és átnyújtotta hallgatóinak.
Végül a szünet után a Zarathustra következett: a mű, amelyben Strauss, a későbbi Nagy Konformista ifjan még a Nagy Tagadó jelmezében lép a közönség elé. Ez a mű, mint a terjedelmes, enciklopédikus karaktervilágú romantikus zenekari alkotások legtöbbje, teljes világképet vázol fel, a mindenkori előadás értékelésekor tehát joggal vetődik fel a kérdés: itt és most a karmester a teljesség melyik fejezetét olvasta nagyobb nyomatékkal? A Zarathustra egyik interpretációs buktatója, hogy dirigensei nem mindig szentelnek elegendő figyelmet a mű ironikus, sőt szarkasztikus mozzanatainak; engedik, hogy ezeket elsöpörje a hatalmas romantikus hangszerelés és dallamgazdagság hordozta szenvedély. Ha jellemezni próbálom Fischer Iván igényesen kidolgozott, fölényesen virtuóz és magasrendű Zarathustra-tolmácsolását, legfontosabb vonásaként azt emelhetem ki, hogy nála csöppet sem sikkadt el a gúny, a karikatúra, a zenébe foglalt kritika, s ezzel a karmester nem kevesebbet tett, mint figyelmeztetett a mű igazi tartalmára: az Imigyen szóla Zarathustra, mint arra záróhangjainak diszszonanciája is figyelmeztet, nem harmonikus alkotás. A Fesztiválzenekar az egész koncerten kitűnő formában, lelkesen és pontosan játszott; ráadásként Dvořák egyik Szláv táncát hallottuk. (December 27. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)