- A Pécsi Szimfonikus Zenekar megrendelésére komponálja új oratóriumát Kovács Zoltán. Új vagy első oratórium a helyes megnevezés?
- Eddig csak szoprán szólót és zenekart foglalkoztató művet írtam az oratórium műfajában, ezúttal azonban énekkart is szerepeltetek. Szkladányi Péternek, a zenekar igazgatójának és Hamar Zsolt barátomnak tartozom köszönettel, akik Moldvai kantátám sikere után e kompozícióra felkértek. Két körülményt kellett figyelembe vennem. Egyrészt a megrendelő általában azt kívánja, hogy a darab a városához kapcsolódjék, másrészt a bemutató színhelyéül a Pécsi Nyári Fesztiválra a székesegyházat jelölték ki, tehát olyasmit kell komponálnom, ami nem idegen a templomi környezettől. E két kívánalomnak úgy teszek eleget, hogy a szöveget a 4. században Szerbia területén élt római költő, Nicetas Te Deumából valamint a pécsi Csorba Győző (1916-1995) verséből állítom össze. A Te Deum szövege közismert, erre a hálaadó imára számos zeneszerző komponált művet. Csorba Amor sanctus című költeménye viszont mintegy ellenpontozza a Te Deum istendicsőítését. A Te Deumban az ember kétely nélkül átadja magát az isteni hatalomnak, Csorba azonban kérdéseket fogalmaz meg Isten és ember viszonyáról. A vers rejtett metaforájában zsarnokoskodó, nagyhatalmú, erőszakos férfi és az őt szerető, kiszolgáló törékeny nő szerelmeként ábrázolja e kapcsolatot. A szabadságától megfosztott nő érzelmeit önti szavakba a költő bizarr és profán lírája, amely a csúcsponton még az elszakadás gondolatáig is eljut. Végül a kérdésfeltevés feszültségét úgy oldja, hogy az istentagadó tépelődést lidérces álomként fogja föl, amelyből felébredünk. De mivel nem kaptunk választ, a kérdés ott lebeg a vers végén - miként az én darabom végén is.
- A két szöveg nyelvileg is ütközik?
- Igen. Noha a Te Deumnak több fordítása is létezik (Babitsén kívül Sík Sándoré is közismert), én a latin eredetit használom. A szembenállás az apparátusban is megnyilvánul. A Te Deumot a kórus énekli, a tömeg, mely vakon hisz, s hitének ereje sokaságában is rejlik. Csorbát, vagyis az egyént, minket, a több évszázados szöveggel szembeni jelent pedig tenor szóló. A két szál összeütköztetésében drámai cselekmény lehetőségét látom. Általában eklektikusan komponálok, ami ebben az esetben kezemre játszik: a hagyomány szellemiségét tradicionális zenei eszközökkel fejezem ki, míg a kétkedő, mondjuk így, "avantgárd" gondolkodás annak megfelelő eszköztárral kap hangot.
- Milyen kétféle stiláris világ keveredik a kompozícióban? S vajon mire vállalkozol az avantgárd vonatkozásában - hiszen a te eddigi nyelvedtől a kísérletezően új irányzatok idegennek mutatkoztak eddig.
- Biztos, hogy ezúttal sem fogok járatlan utakra lépni, az úttörés nem sajátom. A kórus tonális zenei világban mozog, a kontraszt pedig ismert huszadik századi hangvételekben nyilvánul meg: a zenekari kíséretben hallható aleatorikus elemekben, a klasszikus összhangzattannal szembeállított dodekafóniában. Soha sincs bennem szorongás, hogy korábbi zenei nyelvezetek használatával éljek, mindig a kohézió megteremtését tartom szem előtt. Az említett két réteg tehát valamelyest el fog különülni, de nem sarkosan, annál kevésbé, mivel találkozási pontjaikat is meg kell teremtenem.
- A zenekar szokásos összeállítású?
- Igen, már csak azért is, mert templomban is megszólaltathatónak kell lennie a műnek.
- Ez különösen hangzik, mert az elmondottak alapján Amor sanctusod elsősorban profán darab, hiszen felveti Isten létezésének kérdését, ami az egyházi zenében nem fordulhat elő. Ennek ellenére úgy véled, hogy egyházi intézményhez köthető?
- Úgy gondolom, elvárható lenne az egyháztól, hogy a kétely kérdéseivel lehessen fordulni hozzá, különösen, ha a válasz nemleges. Az én művemben, illetve Csorba Győzőnél a lázadás csupán a költői hasonlatban jelenik meg. A szöveg és tartalom ateizmusán sokat lehetne vitatkozni.
- A tradicionális anyagra visszatérve: milyen zenei emlékeket idézel majd ezek hangvételében?
- A nagy oratorikus művek nyitókórusainak szellemében kezdődik a mű, ami Bach passióit, Mozart, Beethoven miséit jellemzi. Ezeket fagottosként volt szerencsém játszani, nemegyszer templomi környezetben is. Ennek élményét élesztem föl magamban komponálás közben. Azért nem tudok válaszolni stiláris tartalmú kérdésedre, mert én a barokktól a 20.-ik századig sok mindent belehallok a zenémbe, nemegyszer még a komolyzene határait átlépő elemeket is. Átéltem Bruckner-szimfóniáknál, hogy a hangversenyteremben hosszadalmasnak érződő részek a templom misztikumában értelmet nyertek. Így fontosnak érzem, hogy már a komponáláskor abba a környezetbe képzeljem a darabot.