|
Első fázis. Eredetileg a sokarcú Luzerni Fesztiválról szerettem volna képet
kapni, és azt továbbadni. A program tanulmányozása után rögtön kiderült, hogy
ez lehetetlen, mivel Európa egyik leggazdagabb és legreprezentatívabb fesztiváljának
kínálatát nem lehet néhány nap alatt áttekinteni. Az egyhónapos eseménysorozat
programjai ugyanis a Luzerni Fesztivál úgynevezett rezidens zenekarainak fellépései
köré rendeződtek, s a világ legrangosabb együtteseit reprezentáló öt rezidens
nagyzenekar - a Chicagóiak Barenboimmal, a Los Angeles-iek
Esa-Pekka Salonennel, a Concertgebouw Riccardo Chaillyval, a Bécsiek
Mariss Jansonsszal és a Berliniek, ezúttal nem vezető karmesterükkel,
Simon Rattle-lel, hanem a fesztivál díszvendége, Pierre Boulez vezetésével
- egymáshoz közeli napokon, s nem a hónap folyamán szétszórva játszott. Így tehát
csak akkor lehetett volna megízlelni a jobbnál jobb falatokat kínáló teljes menüt,
ha négy esténél jóval többet tölt ott a látogató, mert a rezidens zenekarok mellett
más nagyszerű együttesek is felléptek. Ezt a kavalkádot nyitotta meg a Budapesti
Fesztiválzenekar Fischer Ivánnal, és egészítette ki a Metropolitan Opera
Zenekara James Levine-nal, a Birminghami együttes régi vezetőjével,
Simon Rattle-lel, a BBC együttese ugyancsak Boulezzal, a Mariinszkij
Zenekar Valerij Gergievvel, a Philharmonia Zenekar Christoph von Dohnányival,
továbbá a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar Abbadóval és az Európai Kamarazenekar
Schiff Andrással, valamint a Concerto Köln és a Camerata Salzburg.
E névsor nyilván igazolja, hogy csak vaktában lehetett volna kiválasztani a meghallgatandó
periódust.
A felsorolt zenekarok és további nagyszerű kamaraegyüttesek, többek között a Lindsay,
a Hagen, a Zehetmair Vonósnégyes förgetege egyfelől a gazdagságot
és vagyonos szponzorok: nagybankok, gyógyszer- és csokoládégyárak adakozó kedvét
jelzi, másfelől azt az irigylésre méltó tényt, hogy Svájcban még van becsülete
a nemes művészetnek. Mindez önmagában is rangot adna a fesztiválnak, a vaskos
programfüzetet lapozva azonban feltűnik a sokoldalú műsortervezés is, amelybe
a barokk zene éppúgy beletartozik, mint kortárs kompozíciók bemutatása. Luzern
programján vörös fonálként húzódtak végig a 20. századi zeneszerzők művei: a nyitókoncerten
a Budapesti Fesztiválzenekar tolmácsolta messze hangzó sikerrel A kékszakállú
herceg várát, és lévén a díszvendég Pierre Boulez, nemcsak az ő műveinek sokasága
hangzott föl, hanem azok a kompozíciók is megszólaltak, amelyeket a zeneszerző-karmester
előszeretettel dirigál. Publikáltak egy olyan hanglemezt is, amelynek darabjait:
Berg, Schönberg, Stravinsky, Webern, Bartók, Messiaen, Boulez, Varčse, Ravel és
Debussy műveit, illetve azok részleteit a mester válogatta össze és vezényelte.
Feltűnő, hogy ez az előadóművészet nagyágyúit fölvonultatni képes, Európa legnemesebb
tradícióit őrző fesztivál azt is kötelességének érzi, hogy műsorain nyomatékkal
szerepeltesse napjaink művészetét, s elismerésre méltó, milyen sok kortárs kompozíció
meghallgatására ösztönözte látogatóit, nemcsak Boulez és a másik rezidens zeneszerző,
Olga Neuwirth révén, hanem ősbemutatók sokaságával és éjszakai koncertek
sorozatával is. Az étlap valamennyi fogását mindezzel korántsem soroltam fel,
hiszen díszvendége volt a fesztiválnak Alfred Brendel, külön sorozatot
szerveztek fiatal előadóművészek megismertetésére, kerekasztal-beszélgetéseket
és mesterkurzusokat is rendeztek.
Második fázis. Amikor rájöttem, hogy lehetetlen a sokarcú Luzerni Fesztivál
képét felvázolni, kiválasztottam egy olyan periódust, amelybe belefért többek
között Schiff András és Perényi Miklós koncertje, Abbado Parsifal-vezénylése és
a Berlini Filharmonikusok egyik estje, s amelyet össze lehetett kapcsolni a közeli
Vorarlbergben rendezett Schubertiade néhány eseményével. Ismerve a közönség érdeklődését,
igyekeztem gyorsan jegyeket foglalni. Ez volt az első menet. A másodikban kiderült,
hogy Angelika Kirchschlager és Thomas Quasthoff ausztriai dalestjeire már nem
tudok bejutni, Luzernban pedig egyrészt Abbado meggyengült egészsége miatt bizonytalan
a Mahler Zenekar koncertszerű Wagner-előadása, másrészt lemondták Schiffék hangversenyét.
Jöjjön hát egy gyors módosítás: Luzernban jegyet kaptam Kirchschlager - igaz,
nem önálló, hanem Simon Keenlyside-dal közös - dalestjére, a vorarlbergi sorozaton
pedig hozzájutottam a tavaly olyannyira megcsodált angol dalénekes, Ian Bostridge
újbóli meghallgatásához.
Harmadik fázis. Ezt már a helyszínen éltem meg: kiderült, hogy szerencsére
tévesnek bizonyult az aggodalmaskodó jóslás, s Abbado Parsifaljáról bizony lemaradtam.
Hideg zuhanyként ért a második hír: a már lemondott koncert estéjén Perényi ugyan
nem hallható, Schiff mégis pódiumra lép: szólistája és dirigense az Európai Kamarazenekarnak.
Visszakozni a nagy nehezen megszerzett Bostridge-jegy tudatában már nem lehetett.
Kárpótlásul viszont a sors megajándékozott Angelika Kirchschlager önálló
dalestjével (mivel partnere megbetegedett).
A Bécsi Staatsoper ünnepelt fiatal Mozart-szopránja nem okozott csalódást: dalénekesnek
is elbűvölő. Karcsú és hajlékony hangja az apró gesztusok árnyalt kifejezését
szolgálja, s a világ egyik legérzékenyebb zongorakísérője, Julius Drake
társaságában kivételes élményt szerzett. Dalestjét a Matthäuskirchében, az óváros
egyik építészetileg semmitmondó, de igen jó akusztikájú templomában tartották
meg; stílusosan összeállított és szellemesen felépített műsorát Schubert-dalok
keretezték, e kereten belül pedig négy-négy Wolf-dal fogta közre a Schumann megzenésítette
négy Mignon-dalt, melynek pikantériáját az adta, hogy a korábban elhangzott Wolf-csokor
ugyanezen Goethe-dalok feldolgozását tartalmazta. Mondani sem kell, hogy az előadói
magabiztosság és stílustudás jelképe az ilyen műsor-összeállítás, hiszen nem csupán
a két zeneszerzői elképzelés összevetésére kínál alkalmat, hanem vizsgáztatja
is az előadót: mennyire képes kétféle felfogás árnyalatainak érzékeltetésére.
Kirchschlager olyan természetességgel tolmácsolta a kompozíciókat, mintha egy
zenetörténeti ismeretterjesztő előadást illusztrált volna - persze a didaxis leghalványabb
nyoma nélkül. Természetességére mi sem jellemzőbb, mint az a roppant életszerű
mozzanat, amikor elfelejtve az egyik Schubert-dal szövegét, karját széttárva leállt,
a zongorista mellé lépett, belenézett a kottába, majd hibátlanul végigénekelve
azt, amibe korábban belesült, nem titkolta megkönnyebbülését, s óriásit sóhajtott.
A közönség hálás az ilyen emberi gesztusokért, mert úgy érzi, felnőttnek tekintik,
s az énekesnő viharos tetszést aratott. A tetszésnyilvánítást persze nem e külsőség
eredményezte, hanem a hihetetlenül árnyalt előadás, s az a különös többlet, amely
csak azok sajátja, akik a színpadon is otthon vannak, de nem élnek vissza a játék
kínálta lehetőséggel. A dalok hatását nem teátrális eszközökkel érte el, hanem
éneklésének kifejező erejével, mimikája, röpke gesztusai mégis elmélyítették előadásának
egyszerű természetességét és azt érzékeltették, hogy a háttérben a színpadi viselkedés
kultúrája munkál.
Megváltozott programom három zenekari estet tartalmazott, ezeknek a nemrégiben
felépült, híressé vált Kongresszusi és Kulturális Központ nagy hangversenyterme
adott otthont. A terem méltán híres, mert valóban olyan kulturális központtá tudott
válni, amely a fesztiválon kívül is fellendítette Luzern művészeti életét. Látványa
a tó túlsó oldaláról nézve impozáns: hatalmas, előreugró teteje nemcsak figyelemfelkeltő,
hanem praktikus is, mert a gyakran esős város közönségének fedelet kínál a hangversenyek
szünetében. Belül is nagyságával nyűgözi le a látogatót, s azzal az ötlettel,
hogy mintegy a tó folytatásaként az előcsarnokban is vízzel telt medencék fölött
lépkedhet. (Főbejárata előtt egy nagy szökőkút erősíti a vizek hatását). Szépnek
nem mondanám: hiányzik belőle a meghitt, otthonosságot sugalló termek intimitása,
s ezt nemcsak mérete, hanem architektúrája is okozza. Valamiféle ridegség árad
szét a fekete előcsarnokban és a hatalmas, majdnem tisztán hófehér terem belsejében.
A Salle Blanche-nak nevezett terem hideg puritánságát különböző fajta fákból
készült dekoratív elemek oldják a pódiumon és az erkélyek szélén.
A terem rendkívüliségét pompás akusztikája adja. A berendezés fából készült részletei
és a puritán formákat idéző, változtathatóan elhelyezkedő, fehér, téglaszerű négyzetlapokkal
borított falak, egyszóval a hangversenyterem minden építészeti eleme azt szolgálja,
hogy a helyiség mindenféle hangzáshoz alkalmazkodni tudjon. Tervezője az a világhírű
Russell Johnson, aki ötven éves tapasztalatának birtokában, Európa és Amerika
legjobb akusztikájú termeit tanulmányozva alakította ki e mintaképnek tekinthető
grandiózus munkát, s aki - szerencsére - a Budapesten építendő új teremnek is
akusztikai tervezője. A talán túlságosan ünnepélyes hatású fehér falak között
tiszta, világos hangzásképben merülhet el a közönség, s ezzel bizony kevés modern
terem büszkélkedhet. De az igazat megvallva, mivel a három estén három különböző
helyen ültem, felfedeztem, hogy az akusztika nem minden ponton egyformán tökéletes.
A földszint elején és oldalán egységes, tömör hangzáskép fogott körül, de a hátsó
sorokban, melyek fölött az első erkélysor mintegy tetőként helyezkedik el, visszafogottabb,
tompább hangzást érzékeltem, míg az erkélyen különlegesen tisztán és plasztikusan
vett körül a zenekar játéka.
A három zenekari koncerten egy kevésbé körülrajongott és egy világhírű együttessel
találkoztam, de előre kell bocsátanom, a várakozások megcsaltak. A kevésbé körülrajongott
társulatot a régi világban a Leningrádi Kirov Opera együtteseként ismerték (vagy
nem ismerték), ám most újra leánykori nevét viseli, s a Pétervári Mariinszkij
Színház Zenekaraként arat nagy sikereket. Méltán, s nemcsak hagyományai
révén (az ember hajlamos megilletődve azon tűnődni, hogy az orosz zeneszerzés
nagymestereinek operáit ugyanezen zenekar felmenői mutatták be a nagyvilágnak),
hanem kitűnő karmesterének, Valerij Gergievnek köszönhetően is.
Gergiev 1988 óta a színház főzeneigazgatója, s a nagyvilágban szerzett tapasztalataival
gazdagodva (az utóbbi években a Rotterdami Filharmonikusok s a Metropolitan első
vendégkarmestere) kibővítette a repertoárt, és ismét világhírűvé tette a társulatot.
Luzernban Berlioz ritkán hallható dramatikus szimfóniáját, a Rómeó és Júliát szólaltatta
meg két svájci kórussal, rangos szólistákkal, akik közül mindenekelőtt Olga
Borodina érzéki mezzoszopránjának is köszönhető az előadás átütő sikere. Berlioz
darabját ritkán hallani, s ez nem véletlen: vagy ihletett előadásban kell előadni,
vagy sehogy (magamnak szerencsém volt néhány éve a megboldogult Holland Fesztiválon
a Concertgebouw Zenekart vezénylő Simon Rattle szuggesztív tolmácsolásában találkozni
vele). Gergiev együttese életet lehelt a monstruózus kompozícióba: plasztikussá
tette a drámai történet hol szemlélődő, hol affektív, hol vizionáló feldolgozását,
s a sokrétű kompozíció minden elemét feltárta.
Nem kerülgetem tovább a forró kását: a Berlini Filharmonikusok rendkívüli
érdeklődéssel várt hangversenye csalódást okozott. Ezt csak kis részben magyarázza
az a tény, hogy a zenekar nyári szabadsága után most lépett először pódiumra,
elvégre ilyen rutinos, tapasztalt, nagy múltú együttes életében egy kis pihenés
nem okoz fennakadást, legföljebb saját csúcsformájához képest játszik lazábban.
Ennél kényesebb téma Boulez Bartók-dirigálása, s a mostanában felkapott
ifjú norvég "csodazongorista" Leif Ove Andsnes felívelő pályájának megmagyarázhatatlansága.
A Berliniek három egymást követő hangversenyéből az első kettőt hallottam. Találkozásuk
Boulezzal, a fesztivál díszvendégével, finoman szólva nem rengette meg a falakat.
Nem mintha a francia mester elemzőkészsége, műismerete és dirigálása nem lenne
elismerésre méltó, s műsorának felépítéséből hiányzott volna a koncepció, de a
megvalósítás enervált, némiképpen színtelen volta azt a furcsa képzetet keltette,
mintha Boulez színpalettáján, a tolmácsolni kívánt érzelmek hőfokán Bartók azonos
skálán helyezkedne el Debussyvel és Ravellal. Az első estén a két francia mester
egy-egy ugyancsak visszafogottan tolmácsolt műve (Debussy: Jeux; Ravel: Couperin
sírja) keretezte Bartók 2. zongoraversenyét, a kontraszt hatását a záró darabra,
Varèse Amerikájára bízva. A második hangverseny megerősítette az első benyomását,
ezen A csodálatos mandarint és a Daphnis és Chloét játszották. A két táncjáték
teljes egészében felhangzó zenéje hangsúlyosan érzékeltette, hogy Boulez egymás
mellé helyezi őket, persze a stiláris különbség érzékeltetésével, de a lényeget
tekintve hűvös kívülállással. Igaz, a Berliniekkel adott koncertjei és egész luzerni
fellépéssorozata deklaráltan a szívéhez közel álló műveket tartalmazta, mégis
határozottan érződött a távolságtartás, és nemcsak Bartók esetében. Természetesen
felvetődött bennem a gondolat, vajon elfogultság-e a magyar hallgatótól, ha hiányolja
a megszokott és igényelt hevületet, vajon nemzeti szűkkeblűség diktálja-e a "mi"
Bartók-tolmácsolásunk fölényét. E gondolatokat elhessegetve is egyértelmű volt
a konklúzió: az ellentét nem a "mi" és "ők", hanem egyes művészek felfogása között
feszül. Boulez lényéből hiányzik a tűz, a szenvedély, az ugrásra kész nemes vad
visszafogott feszültsége: tolmácsolása a hangok rendjét tárja föl, s nem az érzelmek
hevületét közvetíti. (De nehogy csorba essék a nemzeti öntudaton, egyetlen apróságot
mégis örömmel regisztráltam: a műsorfüzetben a Bartók-kompozíciók mellett olvasható
volt egy szerény Sz. betű, a Szőllősy-jegyzék száma!)
Leif Ove Andsnes ennél nagyobb csalódást okozott: az ifjú titánnak kikiáltott
pianista nem nyújtott többet a hangok lejátszásánál. Igaz, ember legyen a talpán,
aki megbirkózik a 2. zongoraversennyel, s fogalmam sincs róla, hogyan játszik
- valószínűleg sokkal jobban - Mozartot, Chopint vagy Schubertet (hiszen a napokban
jelent meg az a Schubert-lemez, amelyen Bostridge énekét kíséri), de ezzel a Bartók-tolmácsolással
még egy nemzetközi verseny döntőjébe sem kerülhetett volna. (Zárójelbe kívánkozó
megjegyzés: a közönség, úgy látszik, mindenhol egyforma, ez az estélyi ruhába
és szmokingba bújt elegáns publikum ugyanúgy a hírnévnek tapsolt, mint esetleg
szerényebben öltözött társai, majdnem mindenütt a világon.)
A Berliniek két hangversenyéhez - a magyar szponzorokra gondolva - még egy külsőséges
megfigyelés járult: se hivalkodó felirat, se transzparens nem hirdette, hogy a
zenekar luzerni fellépéseit melyik cég tette lehetővé - a közönség onnan tudhatta
meg a támogató kilétét, hogy minden este végén, minden kijáratnál bőségesen osztogatták
a csokoládét - amitől még a hangverseny kesernyés szájíze is megédesedett. (Hasonló
gesztust Budapesten eddig csak egy cég koncertjein tapasztalhattunk, ahol almával
és saját szolgáltatásuk eszközével ajándékozták meg a közönséget.)
Negyedik fázis. Luzernt elhagyva következett a tévedések újabb menete.
Arra már Luzernban felkészültem, hogy Angelika Kirchschlager eredeti partnere,
Simon Keenlyside aligha gyógyul meg három nap alatt, de arra nem számítottam,
hogy Bostridge helyett is más áll majd a dobogón. Ám mielőtt erről szólnék, hadd
számoljak be arról, ami nem változott, a Keenlyside helyett pódiumra lépő Christian
Gerhaber Winterreise-tolmácsolása ugyanis, amely a ciklus egységes felépítése
helyett egyes dalokra bontott, apró drámákat prezentált, nem érdemel sok szót.
Annyit talán mégis, hogy milyen nehéz lehet az efféle zárt tematikájú hangversenysorozatok
műsor-összeállítása: a rendezők kötelessége, hogy egyfelől neves művészeket hívjanak
meg, másfelől újabb tehetségeket bányásszanak elő; a nagy remekműveket minden
évben újból és újból műsorra tűzzék, méghozzá többféle előadásban, ugyanakkor
ritkán hallható repertoárral is kedveskedjenek.
Utóbbit példázta egészen kiemelkedő színvonalon az a koncert, amelyen Sabine
Meyer, Albrecht Mayer, Bruno Schneider, Dag Jensen és Alexander Lonquich
különböző összeállítású fúvós kamarazenét prezentált. Két testvérdarab: Beethoven
op. 16-os és Mozart K. 452-es Esz-dúr zongoraötöse keretezte Schumann kisebb lélegzetű,
de annál változatosabb karakterdarabjait, a klarinétra és zongorára írt Fantasiestückét,
az oboát és zongorát foglalkoztató Három románcot, s a kürt-zongora-kettősre írt
Asz-dúr adagio és allegrót. Miközben a gyönyörű hangon megszólaló fúvósok természetesen
áradó muzsikálását hallgattam, és megcsodáltam Lonquich irányító, mégsem előtérbe
tolakodó pompás zongorázását, azon tűnődtem, vajon miért nem jut eszébe a magyar
hangversenyrendezőknek efféle műsor prezentálása. Hiszen a magyar előadóművészet
egyik erőssége a remek fiatal fúvósgárda, kamarazenét irányítani képes zongoristában
sem szenvedünk hiányt, s bármelyikük alkalmas lenne hasonlóan átütő produkcióra.
A repertoár adott, viszont a valódi polgári közönségnek az a része, amely az ilyen
ínyenc műsort értékeli, sajnos egyre fogy, sürgetően fontos lenne tehát ezt a
ritka kamarazenei műfajt feléleszteni. S hogy ilyen közönség igenis, a mai világban
is létezik, mi sem bizonyítja jobban, mint a Schubertiade tapasztalata: ez az
este is azok közé tartozott, amelyekre nagy nehezen tudtam csak jegyet szerezni.
Az előadókat egytől egyik gyönyörű hangszín, játékukat virtuóz készség és folyékony
dallamosság jellemezte, az ikerdarabként számon tartott két, azonos hangnemű kvintett
pedig az összjáték magasiskoláját mutatta be, melynek hőse egyértelműen a remek
képességű zongorista volt.
Beszámolóm végére hagytam az összevissza cserélődő műsorok legszerencsésebb változását.
S ha a csodálatosan szép hanggal és elrévült előadói készséggel megáldott Bostridge
lemondását az első pillanatban csalódottan vettem tudomásul, a koncert végén pedig
úgy éreztem, jó sorsom ajándékozott meg a cserével, akkor nyilvánvaló: igazi nagysággal
találkozhattam. Thomas Quasthoffról van szó. Tavaly ugyanitt szerencsém
volt már az ő egyedülálló művészetéhez, s most sem mondhatok egyebet: meggyőződésem
szerint ő ma a világ legnagyobb dalénekese. Dikciója a zene lényegét erősíti,
minden frázisa torkon ragad. Schubert-Brahms-estjét hallgatva - Schuberttől a
Hattyúdal, hat Heine-megzenésítés, s további öt, a népszerűbbek közül való dal
legmélyebb értelmét tárta hallgatói elé - Orbán Ottó sorai jutottak eszembe:
"Schubert dalában, Schubert dallamában, drága barátom, bizony a halál van."
És Quasthoffnál mennyi változata létezik a halálnak, dalonként mennyire más és
más a halálhoz való viszonya! Nem volt ez másként Brahms Négy komoly énekének
tolmácsolásakor sem: az előadó magatartása tökéletesen azonosult a művek mondanivalójával,
a végeredmény pedig letaglózta a hallgatót. Ha Bostridge lemondása egy adag szépségtől
fosztott meg, akkor Quasthoff az igazi mélységgel ajándékozott meg. A szépség
szíven üt, a mélység megrendít - ki vitatná el a megrendülés átütő erejét?
|
