Péterfy Jenő zenekritikái Összeállította, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Wilheim András A német szövegeket fordította Grossmann-Vendrey Zsuzsa Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2002 243 oldal, 1950 forint

Péterfy Jenő nevét az irodalmárok valószínűleg jobban ismerik, mint mi. A neves irodalomesztéta véleményére adtak a 19. század utolsó negyedében, amikor - többek között - Vörösmarty Csongor és Tündéjét és Madách drámai költeményét, Az ember tragédiáját fedezték fel az utókor számára. Hej, micsoda idők voltak azok! Nagyváros nőtt ki a semmiből a pesti ugaron: 1875-ben a Zeneakadémia, mely három évvel később, az 1877-ben elkészült, vadonatúj Sugár úton impozáns palotát kapott, 1876-ban a Népszínház, majd az Operaház - és szinte minden, ami máig meghatározza Budapest arculatát. Akkor döbbenünk rá, milyen nagy korszak volt ez, amikor városnéző sétára visszük a külföldi vendéget. Hogyan tudták akkor mindezt tíz év alatt összehozni? A nagy projektben, nevezetesen hogy Budapest Közép-Európa Párizsa (s ne Bécse!) legyen, éppen elegen hittek ahhoz, hogy megvalósuljon. Persze dolgoztak is. Méhkasként zümmögött a sajtó: az Egyetértés, a Pesti Napló, a demokrata Pesti Hírlap, a Budapesti Hírlap, a Fővárosi Lapok, a klerikális Magyar Korona, az antiszemita Függetlenség, a Magyar Állam, a Magyar Szalon, a Vasárnapi Újság, az Újság, a Budapesti Szemle és a német nyelven megjelenő Pester Lloyd. Ez utóbbinak, valamint az Egyetértésnek zenekritikusaként működött Péterfy Jenő 1870 és 1890 között, élete delelőjén, mivel ötvenedik életévét, az új század kezdetét már nem élhette meg. 1899-ben hunyt el. A huszadik század - talán mert Péterfyt nem tekintette gyermekének - meglehetősen mostohán bánt vele, bár 1930 körül előbányászták zenekritikáit, s válogatásban megjelentették a Magyar Irodalmi Ritkaságok között. Rá is, mint a tudatlanok számára oly sok rejtve maradt kincsre, Szőllősy András irányított fényt 1943-ban, a Magyar Zenei Szemle hasábjain megjelent tanulmányában. A többi: néma csend, egészen mostanáig, amikor csinos kis kötetben prezentálta a Kortárs Könyvkiadó a teljes zenekritikai oeuvre-t, Wilheim András gondos összeállításában, s - a Pester Lloydban megjelent kritikák esetében - Grossmann-Vendrey Zsuzsa fordításában.
Mindnyájan, akik könyvtárakban régi újságcikkek tanulmányozására kényszerülünk, tudjuk, milyen sziszifuszi munka a nagy nehezen előhalászott, szakadásra mindig kész lap átnézése vagy a mikrofilm szemgyilkoló átpörgetése. Mennyivel kényelmesebb kézbe fogni egy könyvet, s milyen hasznos lenne, ha több ilyen tematikus gyűjtemény láthatna napvilágot, illetve ha a régi lapok repertóriuma fönt lenne a "hálón"!
Mindenesetre legalább Péterfy kritikái feltámadtak, s csak ámulunk és bámulunk: 126 írásában előttünk áll az első (?) igazán jelentős magyar zenekritikus, kritikusgenerációk Ábrahámja, Csáth Géza, Tóth Aladár, Kroó György elődje. Merthogy tudva-tudatlanul mindannyian az ő köpönyege alól bújtak elő. A szaktudás, az ihlet és megérzés, a személyes hang és az irodalmi rangú szövegírás alkot harmóniát (már) Péterfy kritikáiban is. Újra felfedeztük tehát a magyar zeneélet Eduard Hanslickját? Bár kritikai életműve jóval kisebb, a minőség alapján mégis igennel kell válaszolni. Csakhogy Péterfyből hiányzott a Hanslickra jellemző professzoros tudálékosság és elfogultság. No meg nem vitriollal, hanem tintával írt. Péterfy Arisztoxenosz késői tanítványa volt: arról számolt be, amit hallott, s nem arról, amit hallani akart.
Érdekes, hogy maga az egyébként többször példaképként idézett Hanslick is kritikai alannyá válik Péterfynél. Amikor 1879 októberében két felolvasást tart az operatörténet kezdeteiről a Zenekedvelők Egyletében, Péterfy száraznak és szenvtelennek találja a bécsi Beckmessert mint zenetörténészt, s jobban szeretné inkább provokáló Walterként az új zenéről hallani. A híradás legfőbb zenetörténeti értéke, hogy megtudjuk, már ekkor esett szó magyar földön Jacopo Periről és Monteverdiről, sőt illusztrációként egy-egy mű részletei is elhangzottak. Íme a régizenei gondolkozás egészen korai csírái!
A Péterfy-kritikák egyik legnagyobb értéke, hogy megörökítik a kor zenei életének szokásait. A közjátékokkal tarkított szólóesteket, a vendégénekesek előadásait gyors egymásutánban, általában 3-4 nehéz szerepben, s egyáltalán a repertoárt, amelynek legalább hetven százaléka mára elfeledett kompozíció (például Meyerbeer, Auber, Thomas, Saint-Saëns, Lortzing egykor népszerű művei). Merthogy Péterfy imponáló hozzáértéssel és ítélőerővel ír koncertről, operáról egyaránt. Ízlésvilága zárt és hierarchikusan felépített. Eszménye a klasszikus zene: Beethoven, Mozart, sőt Haydn is. Az operarepertoárba a Don Juant (sic!) és a Fideliót követeli (utóbbit kritikusi pályafutása alatt hiába), a hangversenyműsorokon Beethoven, Bach kompozícióit üdvözli a legmelegebben. Előadóművész-ideálja mindenekelőtt Joachim, Hans Richter, Bülow és természetesen Liszt. Tudja, mikor kell levennie a kalapját a lángész előtt, és le is veszi. "Joachim azért annyira egyetlen, mert nála a virtuóz egészen a művészbe olvad fel. Ő karakter a hegedűn; a hiú tetszelgés számára nincs egy futama sem; megküzd bár minden nehézséggel, de egyetlen nehézséget sem fitogtat azért, hogy vele a közönséget üres bámulatba ejtse. Ő nem akar pusztán külső játékával hatni, hanem a zenei gondolat által, melynek oly páratlanul tökéletes kifejezést tud adni. Ő igazán Beethovent és Bachot játszik - sohasem magát. Lelke átolvad a teremtő művészébe, s Joachim hegedűjéből az utóbbinak szelleme beszél." Így ír négy fennmaradt Joachim-kritikája közül az elsőben, 1879 januárjában Péterfy arról a muzsikusról, aki még húsz évvel később is egy Dohnányi Ernőnek jelentett életre szóló, zenei ősélményt. Ezért a koncertért egyébként igazán irigyelhetjük Péterfy Jenőt: zárásként ugyanis a Brahms-hegedűverseny hangzott el, ősbemutatóként! Irigységünk növekszik, amikor az idős, a koncertélettől rég visszavonult Liszt Ferenc két jótékonysági hangversenyéről olvasunk, s csak elképzelni tudjuk a Liszt-növendék és ex-vő Hans von Bülow grandiózus Liszt-hangversenyét, melyen a h-moll szonáta után még vagy tizennégy Liszt-darab hangzott el. Ellenadat arra nézve, hogy a Brahms-barát Bülow megtagadta volna egykori mesterét és apósát! Egy másik koncerten Bülow Beethoven hat utolsó zongoraszonátáját játszotta el. Sajnos erről az estről nem maradt fenn Péterfy-kritika. Azonban a tény megemlítésével is a szórakoztatás és az enciklopédikus igényű celebrálás korszakváltásának vagyunk tanúi a hangversenypódiumon: a Paganini-kor frivol gyakorlata lassan átadja helyét a Joachim- és Bülow-kor templomi áhítatának a koncertteremben. Péterfy, bár ez utóbbival szimpatizál, nem nézi le az előbbit sem. Egyáltalán: nem vet meg semmit, mert - s ez igazán bámulatra méltó - az adott estét, művet, művészt zenetörténeti távlatokba helyezi. Zenei világképe van, amelyben világosan jelenik meg: mi mit ér. A "kicsiket", akiket akár az operaszínpadról, akár a koncertpódiumról elsodortak az új divathullámok, és megnyomorítottak a régi, súlyos remekművek, Péterfy tévedhetetlen biztonsággal, mintegy csípőből tüzelve intézi el, miközben ezekről is korrektül informálja a közönséget. (Jó szokás volt akkoriban, hogy a kritikus még a bemutató előtt felkészítette az olvasókat az új darabra, s ezzel a szellemi háttérrel, valamint az előadás élményével vették kezükbe a bírálatot, amely így szervesen illeszkedett egy hibátlan kommunikációs láncolatba.) Töprengést a "nagyok": Verdi és Wagner kortárs művei okoztak Péterfy Jenőnek, no meg az idős Erkel Ferenc operái. Péterfy nagysága éppen ezekben az elmélkedésekben rejlik.
Kritikáiban többször is megküzd a Rienzivel - immár a Trisztán és a Mesterdalnokok ismeretében. Egy Hans Richter-koncert a Trisztán-előjáték és Izolda szerelmi halála kapcsán merészen eredeti megfigyelésre készteti: "Van valami idomtalanul gigantikus ebben a zenedarabban; egyszer egy polip óriáskarjaival akar behálózni, majd egy medúzafejű Loreleynek tűnik. Valljuk be: a szépség honából örökre száműzött démonikus erő hánykolódik és vonaglik benne, egy olyan erő, mely csak a mértéktelenségben talál magára." Péterfy azon ritka kritikusok közé tartozik, akik mintegy középről, s meglepő tárgyilagossággal voltak képesek szemlélni Wagner műveit. Bizonyítja ezt A Rajna kincse és A walkür Mahler vezényelte budapesti bemutatójáról írott kritika, melynek dokumentumértéke felbecsülhetetlen.
Ami a Verdi-kritikákat illeti, Péterfy tévedhetetlenül érez rá - 1875-ben! - az Aida korszakalkotó jelentőségére ("Verdi stílusa ebben a műben ťesztétikai katarzisonŤ ment át"), viszont idegen tőle (s a híradásból kitűnik: a korabeli magyar közönségtől is) A végzet hatalma ("Verdi múzsája inkább zord, mint mosolygó"). Önálló, igen személyes hangvételű Requiem-kritikája irodalmi gyöngyszem, s elgondolkodtat a mű égi és pokoli zenéinek szembeállításán a kompozíció minősége szempontjából. Különös érzés megfellebbezhetetlenné kövesedett remekművekkel kapcsolatban kortárs indulatokról olvasni.
Erkel Ferenc operái közül a Brankovics Györgyről, az alkalmi Erzsébetről és a Névtelen hősökről született hosszabb, elemző kritikája. Ritkán írtak Magyarországon Erkelről ennyire elfogulatlanul. Péterfynél sem a negyvennyolcas nosztalgia, sem a magyar Gründerzeit öngerjesztő patriotizmusa, sem a modern wagneristák lenéző magatartása nem érezhető. Párolgó eszmeáramlatok fáradt gőzének pöfögése helyett egy nyitott szemű és fülű, európai s a magyar zeneélet sorsát szívén viselő író-muzsikus elemez - máig ható érvénnyel. Péterfy Jenő közvetlen hangját, szabadelvű elfogulatlanságát, határozott, de sohasem ledorongoló ítéletét s az olvasót szolgáló közlésvágyát tekintve ma is mintaképünk lehet. Kritikusoknak, történeti érdeklődésű muzsikusoknak és budapesti lokálpatriótáknak ajánlva, korhatár nélkül!