Legkorábbi előadásunk 1939 májusából való, a Lammermoori Lucia e hajdani Cetra-felvételét most a Warner Fonit jelentette meg újra. Ha nem számítjuk egy 1937-es Metropolitan-előadás fennmaradt felvételét, úgy egy nagyon korai, 1928-as sellaklemez után ez volt a darab második "hivatalos" rögzítése. Persze a szokásos rövidítésekkel. Teljes egészében kimarad az I. felvonás Lucia- Raimond-, valamint a II. felvonás Edgar-Ashton-jelenete, és sok az egyes jelenetekben a belső húzás. (Zárójelben megjegyzendő, hogy Budapesten ma is ebben a durván megcsonkított formában megy a darab.) Az előadás időtartama mindössze 1 óra 44 perc 27 másodperc. Ami viszont ennyi idő alatt történik, ma is imponáló. A produkciót egy általam egyébként ismeretlen karmester, Ugo Tansini vezényli. A hangzáshűség igen alacsony fokán álló felvételen, az avítt konzervdobozhangon is átjön az interpretáció autenticitása, a kristálytiszta zenei formálás és az erős drámai érzék ideális egyensúlya, a stílus természetessége. A címszerepet a Cetra akkori koloratúrszoprán-sztárja, az ötvenes évek elejéig számos felvételen szerepeltetett Lina Pagliughi énekli. Az ő világos, könnyű és hajlékony hangja a gyakran - gonoszul - "csicsergőknek" mondott Luciák akkoriban uralkodó, kislányos, némileg érzékietlen típusát idézi elénk, még messze innen Callas átértelmezésén, az elementáris, nagyszabásúan tragikus, hús-vér, teljes nőalakon. A típuson belül mégis figyelemre méltó, hogy Pagliughi, éneklésének pregnáns ritmusával, a dallamok élesen metszett formálásával, hangszíneinek változatosságával és a koloratúráknak a figura pszichológiájába integrálásával, expresszivitásával a drámaiságnak milyen intenzív pillanatait tudja megteremteni. Edgar szólamát Giovanni Malipiero szólaltatja meg, s nem mindig az elkeseredett indulat magas fokán, mint oly sok későbbi szerepkollégája, hanem mind az I. felvonásbeli kettősben, mind a III. felvonásbeli nagy és komplex áriában érzékeny vokális árnyalással. Lord Ashton szerepe nem éppen sokrétű, Giuseppe Manacchini nem is lep meg a kifejezés finomságaival, de a mélyebb fekvésben elgyengülő és elsápadó hang esendő pillanataiért kárpótol egészséges, fényes magassága, hangi alakításának komor ereje. A szerep minimalizálása ellenére Raimond maradékszólamában magára vonja a figyelmet Luciano Neroni hangjának nemessége, dikciójának-személyiségének autoritása. A Lammermoori Luciának később nem egy jó felvétele született még, de ez a korai előadás minden korlátozottsága ellenére is megállja köztük a helyét.

Bár egy évtizeddel későbbi, szellemileg mégis a folytonosságot, az összetartozást demonstrálja Az ezred lánya 1950 augusztusából származó Cetra-felvétele, melyet most ugyancsak a Warner Fonit jelentetett meg újra. A lemez természetesen nem az eredeti, opéra comique-típusú francia, hanem az átdolgozott és végigkomponált olasz változatot adja. Megint csak: ha nem számítjuk egy 1940-es Metropolitan-előadás fennmaradt felvételét, úgy ez a darab első "hivatalos" rögzítése. Nagy operakarmester vezeti az előadást: Mario Rossi. Ha most nagysága nem érvényesül olyan elementárisan, mint más operafelvételein, s teljesítménye "csak" jónak: azaz idiomatikusnak és élettelinek mondható, az a mű jellegéből következik - Az ezred lánya invenciózus, szellemes és kedves darab, de problematikájának mélységét, emberi tartalmasságát tekintve nem hasonlítható Donizetti néhány más vígoperájához, A szerelmi bájitalhoz és a Don Pasqualéhoz, de még A csengőhöz sem. A címszerepet most is Lina Pagliughi énekli, s a róla tragikus szerepekben (Lucia, Gilda) kialakult képet jócskán gazdagítja, hogy kiderül: van humora. Ezúttal a könnyű és tiszta hang, az eleven előadás a kislányos báj mellett a derűs kedély és a vonzó szellemesség élményével is megajándékozza a hallgatót. Pagliughi mellett stílusos előadással megszólal egy nemes tenorhang: Cesare Vallettié. Itt még csak a homogén és hajlékony hanganyag, a stílustudás és a természetes éneklés egészséges szintézise tűnik fel, s ígéri egy bel canto-tehetség kibontakozását. A két kiváló főszereplő mellett egy kisebb szerepben is excellál Sesto Bruscantini, ez a nagy buffóbariton, aki bravúros muzikalitással tudja, miként kell az éneket úgy közelíteni a beszédhez, hogy spontán, kötetlen parlandónak tűnjék, és mégis mindig megmaradjon zenének. Ebben a szerepformálásban is későbbi nagyobb alakítások sejlenek fel. Egy minden konvencionális bonyodalma ellenére is belsőleg, emberileg problémátlan opera problémátlan előadása ez az 1950-es felvétel.

Egy évvel később, 1951-ben készítette el a Cetra Rossini Tell Vilmosának első lemezfelvételét, mely most a Warner Fonit jóvoltából újra piacra került. A nagyon terjedelmes opera annak idején erősen meghúzva is négy LP-re fért csak rá. A felvétel időtartama 2 óra 46 perc 6 másodperc - Gardelli teljes felvételén az opera majdnem 4 órás. A nagymérvű húzást ez esetben igazolja az akkori lemezkiadás arányérzéke és a nagyopera viszonylagos bőbeszédűsége. Ezen a felvételen teljes nagyságában mutatkozik meg Mario Rossi művészete. Ha elfogadjuk a kor operadramaturgiai normáit, meg kell állapítanunk, hogy a húzások és összeillesztések nagyon intelligensek és kiváló zenedramaturgiai érzékről tanúskodnak, változatosan ritmizálják a kompozíciót, a karmesteri vezetés pedig annyira vitális és intenzív, hogy a hiányok és a varratok egyáltalán nem érzékelhetőek, az előadás példásan folyamatos - ha valaki nem ismeri alaposan a művet, nem is fog gyanút, hogy erősen rövidített változatot hall. Az énekes szereposztás szempontjából a felvétel máig a legjobb. A címszerepben Giuseppe Taddei hangjának bársonyossága, zenei formálásának nemessége, fellépésének méltósága, egyszersmind emberiessége, érzelmi világának gazdagsága, egész szerepformálásának teljessége minden általam ismert felvételen utolérhetetlennek bizonyult. A vokálisan legkényesebb szerepben, Arnoldként Mario Filippeschi remekel, nemcsak a kritikus ária magasságait vágja ki hibátlan hangon, átütő erővel, de a figura belső problémáját is meggyőzően ábrázolja: a hezitálást az előkelő szerelem és a népi elkötelezettség között. Az előkelő szerelem vonzását viszont a hang és az előadás magasrendű poézisával teszi evidenciává Rosanna Carteri Matild szerepében. Hedvig, a hitves és anya tiszta lényét Miti Truccato Pace idézi fel, és üde színfolt az előadásban Gemminek, Tell fiának megszólalása a fiatal, ekkor még csak tizenkilenc éves Graziella Sciutti hangján. Fürst Walter méltóságát Giorgio Tozzi nemes basszusának és hanghordozásának köszönhetjük, másfelől érdekes Fernando Corenát még nem kiemelkedő buffóbasszusként, hanem intrikus szerepben, Gesslerként hallani. Az egész előadás méltó a műhöz, felragyogtatja Rossini utolsó operájának éthoszát, emelkedett szellemiségét.

A Warner Fonit jóvoltából 1952-ből két fel- vételünk is van. Az alvajáró a korábbi, az év júliusából. 1951-ből fennmaradt ugyan egy élő előadás felvétele, de ezúttal is az első "hivatalos" rögzítéssel van dolgunk. Hogy Bellini melankolikus művészetének ez az emblematikus operája az előadásban csodálatosan kifinomultnak-költőinek bizonyul-e vagy halálosan unalmasnak, az nagymértékben a karmesteren múlik. Franco Capuana, az egyébként neves és tekintélyes olasz operakarmester vezetésével ez a felvétel sajnos az unalom felé tolódik el. Igaz, Az alvajáró zenekari textusa nem éppen gazdag, de egyszerűségében is választékos - kevés gesztusával is jellegadó kell hogy legyen. Az előadásban azonban nyoma sincsen karmesteri kezdeményezésnek, a zenekar (a Torinói RAI Szimfonikus Zenekara) csak szürke és bágyadt kíséretet szolgáltat az énekesek számára, és nem ad nekik semmiféle impulzust. Külső inspiráció nélkül, de legjobb tudásuk szerint teszik a dolgukat, s ez a főszereplők esetében nem kevés. Sorozatunkban most halljuk utoljára Lina Pagliughit, akinek naiv művészete szerencsésen találkozik össze Amina szerepének természetével. Ha neki a bel canto árnyaltságát köszönhetjük, úgy kiváló partnerének, Ferruccio Tagliavininak a bel canto-kultúrával kiművelt hang behízelgő szépségét, amely azonban nem zárja ki a csalódott Elvino indulatainak erőteljes kifejezését. Kettőjük hangja és kifinomult frazírozása szépségesen olvad össze, s a hangvarázst, melyet éneklésük az egyébként meglehetősen ingerszegény felvételnek ajándékoz, Cesare Siepi szépséges basszusa és arisztokratikus stílusa teszi teljessé. A három szép énekes teljesítmény rangot ad a felvételnek, de a későbbi Callas- és Sutherland-előadások jobban felnőnek a mű jelentőségéhez.

Az év másik felvétele, melyet a Warner Fonit most kihozott, a Don Pasquale, szeptemberben készült. Második "hivatalos" lemezként húsz évvel követte az elsőt, melyet Carlo Sabajno vezényelt Adelaide Saraceni, Tito Schipa, Afro Poli és Ernesto Badini közreműködésével. (Az interpretációtörténeti űrt egy 1940-es és egy 1946-os Metropolitan-felvétel tölti ki.) Az alvajáróval szemben ez minden szempontból remek előadás. Mario Rossi vezetésével a Torinói RAI Szimfonikus Zenekara (mely Capuana keze alatt szürkén, jellegtelenül játszott) most intenzíven énekel, szellemesen sziporkázik, és mindvégig inspirálja az énekeseket. S a szereplők élnek az inspirációval, ám szuverénül bontakoztatják ki figuráikat. A lemezen két olyan énekest hallunk, aki már sorozatunk egy korábbi lemezén, Az ezred lánya felvételén is szerepelt, de művészetük itt teljesedik ki. A címszerepet, az idős Don Pasqualét a harminchárom éves Sesto Bruscantini alakítja (hogy három évtized múlva, hatvanhárom évesen Riccardo Muti keze alatt - kopottabb hangon és rövidebb lélegzettel, de egy hosszú pálya tapasztalataival elmélyítve és gazdagítva - újra lemezre mentse mesteri alakítását). Hangsúlyozom az alakítás szót, mert ez a vokális produkció 1952-ben és 1982-ben egyaránt teljes színpadi figurateremtéssel egyenértékű. A hangi ábrázolásnak-jellemzésnek az a sokrétűsége és szabadsága, s a szabadságban is tévedhetetlenül megőrzött muzikalitása, amellyel Bruscantini elkápráztat, az éles emberismerettel, színes fantáziával megáldott és művészi eszközeit fölényesen kezelő nagy emberábrázolók sorában láttatja a baritonistát. A másik énekes, akit már Az ezred lánya felvételén is hallottunk, Cesare Valletti. Az ottani bel canto-ígéret itt válik valósággá. Valletti éneklésének differenciáltsága, árnyaltsága, változatossága, hajlékonysága, finomsága, formatisztasága, plaszticitása, poézisa olyan vokális fantáziáról, s az énektechnika olyan fokáról, röviden: olyan bel canto-kultúráról tanúskodik, amely az ő Ernesto-megformálását kiemeli minden tenorteljesítmény közül, mellyel az előző négy felvételen találkozhattunk. Valletti e lemezen hallható Ernestóját csak a Tito Schipáéhoz tudom mérni, s a darab általam ismert későbbi felvételein nem tudom párját. E két kiváló énekesnek méltó partnere Alda Noni Norinaként; éneklése ellenállhatatlanul vitális és elbűvölő, a kacérságtól és játékosságtól a kegyetlen komédiázáson keresztül a pofonjelenet hirtelen megrendüléséig és az utolsó kép szerelmi lírájáig a személyiségszínek széles spektrumát bontja ki. S Mario Borriellónak is megvan a hangja és a stílusa Malatesta doktor minden megnyilvánulásához. (Bár megjegyzendő, hogy húsz évvel korábban Afro Poli könnyedebben és plasztikusabban, a bel cantóhoz közelibb módon énekelte lemezre a szerepet.) A Don Pasqualénak ez az 1952-es felvétele máig egyik legjobb előadása a műnek.

Következő felvételünk tizenegy évvel későbbi, s ez a tizenegy év most igen soknak bizonyul. A Decca 1963-ban készült Norma-felvétele, melyet a lemezcég újabban a "Compact Opera Collection" sorozatban hozott ki, a hangfelvételi technika, a sztereóhatás, a hangzáshűség, a lemezminőség s az előadási stílus tekintetében egyaránt új korszakot reprezentál. De szem előtt kell tartani, hogy az évtizedes hiátust a múlt század közepe operai zsenijének a szereplése tölti ki: Maria Callasé. Callas korszakos, mégis egyedülálló szintézisbe hozta a bel cantót és a verismót. Az előbbinek vokális kultúráját, elsőd- legesen zenei ihletettségét egyesítette az utóbbinak primer drámaiságával. Callas szintézisének koncentráltságát és magasrendűségét a későbbiekben ugyan senkinek sem sikerült utolérni, de páratlan művészete mégis a modern operainterpretáció megkerülhetetlen problémájává tette a bel canto-irodalmat. Az új igényre az első érvényes választ Joan Sutherland művészete adta meg. Az ausztráliai származású énekesnő - férjével, a karmester Richard Bonynge-gal együtt - bel canto-specialistává képezte magát, s gondos történeti tanulmányok alapján gyakorlatilag rekonstruálta a bel canto-technikát és -esztétikát. Sutherland e stílusban elérte a perfekció fokát, de ez a perfekció nem nélkülözi az esztéticizmust, ami jelzi, hogy bel cantója nem egy régóta tartó szerves fejlődés betetőzése, hanem retrospektív felelevenítése egy kultúrának, mely már nem él, de egyéni vállalkozásként felidézhető. Sutherland hanghordozásában - a Bellini-szerepeken túl is - mindig felismerhető valami melankolikus színezet. Ezt a Norma-felvételt is Richard Bonynge vezényli. Sutherland karmester férjének nincs nagy presztízse az operavilágban, nem annyira önértéke szerint, mint inkább a nagy énekesnő karmester-partnereként van számon tartva. Lehet, hogy valaha jogos volt ez a viszonyulás, de ma már igazságtalan. Tullio Serafin jelentősebb Norma-előadásokat vezényelt, de a mai operakarmesterek lemezei között hallgatva ezt a felvételt, a transzparens, lendületes, kifinomult és stílusos hangzáskép nagyon is elismerést érdemel. Sutherland folyamatos hangon, plasztikusan, mindig a szépséget hangsúlyozva, s ezért a drámai csúcspontokat is mérsékelve énekli végig a címszerepet. Tőle elsősorban a stílust kapjuk, némileg idézőjelben. Ez annál is feltűnőbb, mert mellette valaki tökéletes egységbe forrasztja a stílust és az ének őserejét: Marilyn Horne Adalgisa szerepében. Az ő elementáris hangja és éneklése megéreztet valamit abból, hogy a bel canto-kultúra a maga fénykorában nem a szenvedélyek eufóniává szublimálása, hanem erős hatású, forró művészi stilizálása volt. A két, ugyanazon stíluson belül is kétféle esztétikát reprezentáló énekesnő mellett Pollionét John Alexander énekli, stílusos formálásra törekedve, de kissé merev hangon. A felvétel történeti érdeme, a bel canto rehabilitálása, sőt reneszánszának előmozdítása igen jelentős, de önértéke is érvényes - ma is, négy évtized múltán.

Eredetileg 1969-ben jelent meg Westminster-lemezen Donizetti Roberto Devereux című operája, melyet most újra kiadtak CD-n. Két korábbi színházi előadás fennmaradt felvétele után ez volt a darab első "hivatalos" rögzítése, s tekintve a darab minőségét, a kései lemez nagy értéke, hogy egyáltalán piacra került. Az I. Erzsébet angol királynő és Essex szerelmi drámáját feldolgozó opera a hihetetlenül termékeny operakomponista nemcsak rutinos, hanem ihletett műve. A felvételt Charles Mackerras vezényli, nagy szakmai biztonsággal, de korántsem azzal a temperamentummal, lendülettel, drámaisággal és elkötelezettséggel, amellyel Janácek remekműveit a Decca kiváló lemezein. Ismerem a darab egy élő felvételét a New York City Opera egy évvel későbbi, 1970. október 24-i előadásáról: Mackerras lemezének kimértsége után itt izzik és lángol a produkció Julius Rudel keze alatt, felmutatva az opera szenvedélyességét, drámaiságát. A női főszerepet (mind az 1969-es lemezen, mind az 1970-es élő előadáson) Beverly Sills énekli, az az énekesnő, aki a hatvanas években majdnem annyit tett a bel canto-operák rehabilitálásáért és reneszánszáért, mint Sutherland. De az amerikai szoprán távolról sem az a klasszis, mint az ausztráliai. Az ambíció itt nagyobb, mint a teljesítmény, a hang terjedelme impozáns, de minősége egyenetlen, éppen a középhangok bizonytalanok, hol egyneműek, hol kiesnek a tónusból, az előadás pedig nem olyan míves, mint Sutherlandnél, viszont drámaibb. (Meg kell jegyeznem, hogy az élő felvételen a hangi alakítás sokkal intenzívebb és egyenletesebb, mint a "hivatalos" lemezen.) A Westminster-felvétel különös érdekessége számunkra, hogy Robert (Essex) szólamát Ilosfalvy Róbert énekli. Teljesítménye magasabb rendű, mint bármely itthon készült felvételén, éneklése szenvedélyes és formás. A karcsú tenor fényesen szól, ennek azonban az az ára, hogy igen távol esik a bel cantótól, helyette a verismo gesztikus szenvedélyességével, permanens expresszivitásával él. Mindvégig érezhető, hogy az orgánum töretlen fényét a folyamatos forte biztosítja, a piano tartományban a hang fényét-tüzét vesztené. A szerepformálás a maga módján világszínvonalú, ám árnyalatlan. De hogy helyi értékén becsüljük, ki kell mondani, hogy az egy évvel későbbi élő előadáson Domingo teljesítményét ugyanezek a tulajdonságok jellemzik. Felvételünkön Nottingham hercegét Peter Glossop énekli modoros-általános baritonstílusban, méltatlanul a szerep vokális lehetőségeihez. Hitvesének, Sarah-nak mezzoszoprán szerepében Beverly Wolff elfogadható, de nem élményszerű. A felvétel nagy érdeme, hogy a nagyvilág számára felfedezte Donizetti e méltatlanul kevéssé ismert operáját - három élő előadás rögzítése után új lemezfelvételére, mely Edita Gruberova nevéhez fűződik, 1994-ig kellett várni.

A Cetra 1939-es Lammermoori Lucia-lemezének újrakiadása mellett a darab egy 1976-os Philips-felvételének harmadik kiadására is sor került, ezúttal a Decca gondozásában a "Compact Opera Collection" sorozatban. Az előadás húzás nélkül adja a teljes operát. Jesús López-Cobos vezényel - perfektül. A címszerepet ezúttal nem "csicsergő" koloratúrszoprán énekli (Callas, Sutherland és Scotto után ez már nem is igen volt lehetséges), hanem Montserrat Caballé, aki, ha nem bel canto-specialista is, egy időben kultiválta ezt a stílust. Hangja, énektudása alkalmassá teszi a szólam korrekt eléneklésére, teljesítménye kidolgozott, árnyalt, de inkább szakszerű, mint ihletett, az általa teremtett figurából hiányzik az a miszticizmus és egzaltáltság, az a végzetes kiszolgáltatottság és őrületbe menekülés, ami Lucia figuráját hitelesnél is többé teszi: izgalmassá. Az igazi csalódás azonban nem ő, hanem José Carreras mint Edgar. Orgánuma ekkor még teljes szépségében szólalt meg, töretlenül, tiszta vonalvezetéssel, a személyiség poézisa mindvégig érzékelhető - mégis: a vokális ábrázolás egyhangú, fantáziátlan-árnyalatlan, hogy Verdinek egy saját korai operáival kapcsolatos megjegyzését idézzem: "Egy húr zeng, bár emelkedett hangú, de mindig ugyanaz". Mivel a 20. század utolsó harmadának egyik legnagyobb és legnépszerűbb tenoristájáról van szó, különösen szembeötlő, hogy a "korszerű" operai ízlés és norma milyen távolságba került a bel canto differenciált kultúrájától. A Lord Ashtont éneklő Vicente Sardinero nem olyan nagy egyéniség, mint Carreras, de hajlékony baritonja sokkal közelebb van a mű stílusához, mint rajongott pályatársáé. E spanyol baritonista, noha szerepel néhány operalemezen, nem örvend olyan ismertségnek, mint amilyen stílustudása szerint megilletné. Raimondot, akinek szólama ebben a csakugyan teljes előadásban jóval terjedelmesebb, mint az 1939-es felvételen, a bel canto-basszusként számon tartott Samuel Ramey énekli, ám kevésbé figyelemre méltóan, mint annak idején a megcsonkított szerepet formálta meg az ismeretlen Luciano Neroni. A Lammermoori Luciának sok jelentős felvétele van. Erről a lemezről korrektül meg lehet ismerni a darab textusát, de érzelmi teljességével adós marad.

Ugyancsak a Decca gondozásában, a "Compact Opera Collection" sorozatban jelent meg újra A sevillai borbélynak az a felvétele, amelyet eredetileg a Philips készített 1982-ben Neville Marriner vezényletével - ugyanabban az évben a CBS/Sony is kihozta a darabot Riccardo Chaillyval, s a nyolcvanas évtizedben még egy harmadik lemezfelvétel is készült belőle (Patanč, Decca), nem szólva két élő előadás rögzítéséről és kiadásáról. S az előző és a következő évtizedben sem csökkent a felvételek száma. Marriner interpretációjának nagy versenyben kell megállnia a helyét. És megállja. Az előadás nagyon intelligens, eleven, differenciált, kifinomult és szellemes. Az Academy of St Martin in the Fields zenekarának teljesítménye Marriner keze alatt nem marad el Abbado két pompás felvételének zenekari produkciója mögött (London Symphony Orchestra 1971, Európai Kamarazenekar 1992 - mindkettő Deutsche Grammophon-lemezen). Az előadás azok közé az interpretációk közé tartozik, melyek a darabot nem az opera buffa-hagyományok felől közelítik meg, hanem felfigyelnek a Rossini-zene kivételes választékosságára, és a primer opera buffát mintegy "megszüntetve megőrzik" a kifinomult költészetben. Marriner a felvételhez nagyon jó szereposztást válogatott össze. Thomas Allen a szerep minden manírja nélkül alakítja Figarót. Noha nincsen igazi bel canto-koloratúrtechnikája, mégis pergően és nagy formatisztasággal győzi a melizmákat. A tiszta és világos formálás a borbély értelmességét hangsúlyozza, az okosság diadalát - az intellektus és a temperamentum egymást erősítő fénye teszi a figurát a darab világának ragyogó középpontjává. Agnes Baltsa Rosinája minden, csak nem egyszerű szerelmes lány, hanem - Rossini zenei ábrázolásával nagyon is összhangban - autonóm, szenvedélyes, szikrázó szellemű, kacér, lázadó nő, aki mintha egyedül is képes volna kivívni szabadságát és boldogságát. Baltsa nem par excellence bel canto-énekesnő, de stílustudása imponáló, s a stílus bensővé tétele éppenséggel nem fegyelmezi, hanem felfokozza, felforrósítja hangi alakítását - ugyanúgy az énekkel való önkifejezés őserejét érezzük meg benne, mint a Norma-felvételen Marilyn Horne Adalgisájában. Felvételeink világában tulajdonképpen ők ketten a modern bel canto-énekesek, akiknél a stílus nem csupán diszciplína, hanem elementáris művészi létezésmód. (Ezt a típust fogja a következő énekesgenerációban a legmagasabb fokon képviselni Cecilia Bartoli.) Az Almaviva grófot éneklő Francisco Araizának a lemezfelvétel idején megvolt a szükséges bel canto-technikája - ha talán nem is olyan fokon, mint előtte Luigi Alvának -, s figurája mind a líra, mind a humor területén otthonosan mozog. Bartolo doktor szerepében egy nagy buffó: Domenico Trimarchi remekel. Ha áriáját nem is énekli el olyan virtuózan, mint Enzo Dara, egész alakításában az őskomédiásnak az a féktelen temperamentuma és játékossága szabadul el, amely az ókori mimusoktól kezdve máig a színház egyik örök és nélkülözhetetlen forrása. Robert Lloyd Basilióját nemcsak a Rágalomáriában, hanem mindvégig valami komor nagyság jellemzi, s ez nem engedi, hogy a cselekmény folyamán, ahogy szerepe csökken, elsúlytalanodjon, mint legtöbb szerepkollégája. A sevillai borbélynak ez a felvétele minden ponton erős, s teljes egészében élvezetes: egyszerre eleven és demonstratívan szép.

Utolsó lemezünk színházi előadás felvétele: A puritánok (Bari, Teatro Petruzzelli, 1986. április 10.); most a Warner Fonit jelentette meg. A produkció érdekessége, hogy nem a darab ismert változatát adja, hanem Bellininek Nápoly számára készített átdolgozását. Ez az eredeti három felvonás helyett csak két felvonásos, s Walton basszusból - a szólam-vezetés viszonylagos megőrzésével - tenorszerep lett. Az I. felvonás lényegében lefedi az eredeti elsőt, a II. felvonás azonban jelentősen eltér az eredeti II. és III. felvonásának anyagától. Ha nem ismernénk az eredeti művet, dramaturgiailag ezt a változatot is teljesnek éreznénk, önmagában is kerek egész. Az előadást a Szicíliai Szimfonikus Zenekar élén a bel canto-specialista Gabriele Ferro vezényli. A felvétel rossz hangzásminősége, kérdéses hangzáshűsége nem lehet teljesen mentség arra, hogy amit hallunk, kiábrándító. Semmiféle karmesteri kezdeményezés, jellegadó erő nem érzékelhető. A zenekar ápolatlanul, szürkén, egyhangúan szól, az enervált hangzásból soha nem emelkedik ki zenei karakter. Így inkább csak bizalmat szavazhatunk a partitúrának, de az előadás nem győz meg értékeiről - és persze belejátszik bizalmunkba, hogy egyébként ismerjük az operát, ha másik változatban is. Az énekesek közül kellemes meglepetés Katia Ricciarelli Elvirája. Ha tekintetbe vesszük, hogy egy bécsi Simon Boccanegra-előadás felvételének tanúsága szerint hangja és technikája már 1984-ben milyen katasztrofális állapotba tudott jutni, ezt az 1986-os fellépését nemcsak stílusosnak, de sikeresnek is kell ítélnünk: a hang kitölti a szólamot és folyamatosan telt, nem törik meg, s az egész szerepformálás poétikus, noha valami örökösen siránkozó-panaszkodó alaphang teszi egysíkúvá - a Bellini-féle melankólia eltúlzása. Mégis ő az előadás legjobbja. Arthurt a nyolcvanas évek bel canto-tenorsztárja, Chris Merritt énekli - egyenetlenül. Az I. felvonásban a hangadás forszírozott, a harc nem a formálásért és a kifejezésért folyik, hanem a puszta hangokért. A II. felvonásban azonban az énekes magára talál, éneklése elveszíti merevségét, hangja átmelegszik és felfénylik, a szólam formát kap és kifejezővé válik. Sir George szerepében Roberto Scandiuzzi basszusa még éretlen és nyers. Walton tenorrá magasodott szólamához a produkciónak már nem volt még egy komolyan vehető tenoristája. A puritánoknak ez a felvétele mint előadás igen problematikus, történetileg ellenben érdekes: felhívja a figyelmet arra, hogy a darabnak két autentikus változata van, s a nápolyi átdolgozás reális alternatívája lehet a jól ismert formának.