|
Két évvel ezelőtt "Egy szűk esztendő" címmel voltam kénytelen beszámolni a soproni
Régi Zenei Napok váratlanul megritkult eseményeiről, s minthogy tavaly nem lehettem
jelen a fesztiválon, csak most nyílik alkalmam, hogy örömmel tudassam: az akkori
kényszerű "megszorító csomagot" szerencsére nem követték továbbiak. A rendezvény
kiállta az aszályos időszak próbáját, és idén ismét gazdag programot, tíz hangversenyt
és ötféle kurzust kínált a résztvevőknek. Éppen ennek az életerőnek a láttán persze
az emberben elkerülhetetlenül felmerült Babits Esti kérdésének zárósora, hogy
"miért szárad le, hogyha újra nő?" (vagyis, prózaibban: hogy miért nem
lehet e kis hazában végre hosszabb távon kiszámíthatóvá tenni az ehhez hasonló
rendezvények támogatását) - de egyelőre, úgy tűnik, az ilyen évről évre újra meg
újra kiharcolt részsikerekkel kell beérnünk.
Az idei kurzusprogram gazdagsága és a résztvevők aránylag nagy száma ráadásul
több olyan problémára is ráirányította a figyelmet, amelyek megoldása igazából
kívül esni látszik a fesztivál szervezőinek hatáskörén. A megszokott Damjanich
utcai szállás (mely némi kényszerű átalakítás folytán ráadásul még kisebb is lett,
mint korábban) már nem tudott mindenkit befogadni; az alig két utcányira található
másik kollégium viszont minden szempontból sokkal kényelmetlenebb (ami miatt az
"odaszorultak" csak azért nem panaszkodhattak túlságosan, mivel az ott lakó diákok
nem egy nyári fesztivál bő hetét, hanem teljes tanéveket bírnak ki benne). A másik
alapvető, és már korábbi látogatásaimkor is nyilvánvalóvá vált probléma pedig,
hogy bár a résztvevők száma emelkedett, valódi, "aktív" kurzustagokból még mindig
nincs elég. Nyilvánvaló pazarlás (sőt szégyen) például, hogy a drága pénzen idehozott
Simon Standage egy ízben háromnegyedórás hangszertörténeti kiselőadást kényszerült
improvizálni, minthogy "rendes" hegedűórára nem akadt jelentkező. ("Hol vannak
a magyar hegedűsök?" - merül fel ilyenkor az évtizedek óta változatlanul
érvényes kérdés, immár nem csak fizikai, hanem szellemi értelemben.) De több magyar
énekes profitálhatna Martin Klietmann óráiból is; Spányi Miklós kurzusa pedig
már csak a Megyeháza dísztermében egymás mellé állított ötféle hangszer miatt
is érdemesebb lett volna a billentyűs játékosok figyelmére (aminthogy három évvel
ezelőtt, Jacques Ogg ittjártakor sem tudtam felfogni, vajon miféle fontosabb elfoglaltságuk
akadhat a tekintetes Zeneakadémia csembalista hallgatóinak az ő óráin való megjelenésnél).
Anneke Boeke telt házas furulyakurzusa egészen kivételes eset - amely sajnos egyelőre
nem látszik gyengíteni az általában érvényesülő szabályt.
A koncertek sorát ezúttal az Ars Renata szólóének-együttes nyitotta, Adriano
Banchieri Sinfonie ecclesiastiche sorozatának előadásával. (Az orgona-continuót
és Frescobaldi néhány művét Szekendy Tamás játszotta.) Az együttes két
évvel ezelőtti koncertjének csalódása után a mostani est sokkal kellemesebb élményt
jelentett, amit a kidolgozott előadás mellett alighanem a rövid és összefogottságában
jól követhető műsornak kell betudnunk. (Virágh László ismertetőszövegében
viszont, akárcsak legutóbb, ezúttal is eltévedtem kissé.) Banchieri 1607-ből való
"szimfóniái" izgalmasan ingadoznak az egyértelműen polifon, imitációs, illetve
az "új", monodikus stílus között, s a koncert fénypontját egyértelműen ez utóbbi
tételek egyike hozta, melyben Zádori Mária olyan sejtelmesen rebegte el,
hogy "tui enim amore ardeo" ("mert szerelmedtől lángolok"), hogy az az
Énekek éneke szövegeivel kapcsolatban gyakran felvetett allegorikus értelmezéseket
egy csapásra lehetetlenné tette. E koncert fontos újdonsága volt számomra a helyszín
is: a Szent Mihály (általam is) sokat szidott, "nem közönségbarát" akusztikájához
képest az evangélikus templom tere igazán kellemes hangzásúnak bizonyult.
Az Affetti Musicali Szent György-templombeli koncertje, ha talán véletlenül
is, de szépen kapcsolódott Banchieri "szimfóniáihoz": az Észak-német motetták
a 17. századból című program egy-egy darabjában ugyanaz a stiláris kettőség
köszönt vissza, amelyet az előző este megfigyelhettünk - persze módosult, egészében
sokkalta "barokkabb" formában. Nagyobb panaszunk az előadásra sem lehetett, de
a teljes est végighallgatása kissé fárasztónak bizonyult. A műsor ugyan (a maga
két duett - három szóló - két duett felépítésével) nyilvánvalóan kísérletet tett
némi apparátusbeli változatosság megteremtésére, hogy valamelyest oldja az alapvető
stiláris hasonlóság keltette monotóniát; valóban kiugróan "más"-ként mégis csak
Matthias Weckmann Gegrüßet seist duja maradt meg bennem, amelyben a két
hegedűhöz végre két furulya is csatlakozott, s ráadásul Timothy Bentch a
szószék magasából játszotta az arkangyal szerepét.
Másnap Zádori Mária és Szekendy Tamás közös koncertjét hallhattuk az akusztikából
ismét megfelelően vizsgázó evangélikus temp- lomban. Zádori ezúttal kevésbé ragadott
magával, aminek egyfelől alighanem a vokális darabok eleve csekély száma lehetett
oka, másfelől pedig az a tény, hogy e három számból (emlékeim szerint legalább)
kettőt már tavaly is hallottam tőle Budapesten, a Batthyány téri Szent Anna-templomban.
Szekendy orgonajátéka viszont - annak ellenére, hogy a számtalan kisebb-nagyobb
agogika közül néhány talán ezúttal is túlságosan szubjektívnak tetszhetett - egészében
szép élményt jelentett: egy-egy különösen szabadon játszott részletnél, mint például
az Ich folge dir gleichfalls bevezetőjében is, olyan szépen "muzsikált"
az orgona, amit talán ki sem néznénk ebből ez eredendően lomhának tartott hangszerből.
Reprezentatív helyszín, a Pannónia Szálló Európa-terme adott otthont a hagyományos
"professzori koncertnek". A gazdag kurzuskínálattal összhangban ezúttal négy professzor
játékát hallhattuk ("a soproni ászok" - mutatott a megtelt színpadra egy fahumorú
néző); hozzájuk teljesen egyenrangú társként csatlakozott Vályi Csilla (cselló)
és Brandisz Márton (oboa). Elsőként Anneke Boeke szólaltatta meg
Francesco Barsanti egy önmagában talán nem túl izgalmas szonátáját, de olyan érzékenységgel
és belső intenzitással, hogy a darab szinte remekműnek hatott. Boeke minden hanggal
"akart valamit", és játéka így elkerülhetetlenül Barthold Kuijken két évvel ezelőtti
estjét idézte eszembe, amikor is meg kellett tapasztalnom, hogy Kuijken előadóként
pontosan úgy játszik, ahogy azt tanárként tanítja.
Boeke ugyanis tanárként is nagyszerű, és mottója mintha éppen az a mindig "valamit
akarás" lenne, ami előadásában Barsanti művét új és új élményekkel teli hallgatnivalóvá
tette: "Az a hang semmi se volt...", vagy "Nem tudom, mit akarsz vele...",
sőt (egy idősebb növendékhez szólva) "Nincs minőség..." - hangzottak az
órák legsúlyosabb kritikái. A növendék - s különösen a porosz szellemben nevelt
kelet-európai növendék - ilyenkor persze konkrét utasítást vár, vajon mit is kellene
csinálnia, hogy azzal a hanggal vagy frázissal "legyen valami". Boeke azonban
nem hogy nem porosz, de egyenesen holland szellemben tanít, és az ennek megfelelő
közmondásos liberalizmussal semmit sem kíván a tanítványra kényszeríteni. Amint
azt az egyik órán szinte ars poetica-szerűen megfogalmazta: "Ahogy én tanítok,
az úgy van, hogy én adom a szabályt, ahogy akkor játszották, de ha te azt mondod,
hogy mégis úgy akarod, akkor legyen úgy." A személyes szabadság e korlátlan
tisztelete itt-ott akár kifejezetten "hibás" megoldások elfogadását is jelentheti
("Ez technikailag nagyon nem jó, de zeneileg nagyon jó... Úgy hagyjuk."),
de többnyire mégiscsak a tanítványnak - a javasolt "szabály" szellemében, de -
önállóan kidolgozott, "helyes" megoldását hívja életre. (Az általános szabály
kimondásán túllépni, "modellértékű", hangzó zenei mintát adni Boeke nem hajlandó:
"Nem akarom előjátszani, hogy utánozz... Az nem jó."). A legjobb azonban,
ha a tanárnak még a szabályt sem kell kimondania, hanem elegendőnek bizonyul az
órákon leggyakrabban vissza-vissza térő "Csinálj valami szépet!" instrukció
is, s a növendék így teljes egészében saját belső muzikalitására hallgatva találhatja
meg a maga útját - amelynek helyessége felől aztán a tanár "Más volt, ugye..."
dicsérete nyugtatja meg (ahol is a "más", megint csak pluralista-liberális szellemben,
gyakorlatilag "jót" jelent).
Simon Standage - a maga árnyalatnyival kevésbé közvetlen, angol módján
- éppen ilyen rokonszenves jelenség, aki ugyancsak finom iróniával viseltetik
bármiféle tankönyvben található "szabály" iránt. Mint találóan maga is megfogalmazta,
egy barokk kotta megszólaltatása számára egyfajta "Csináld magad!" játék, ahol
a csupán vázlatosan feljegyzett elemeket az előadónak kell valódi, egységes "darabbá"
forrasztania - s ezt a játékot minden egyes eljátszáskor elölről kell kezdenünk,
hiszen "az igazat megvallva már magam sem emlékszem, mit is gondolok erről."
A mostani professzori koncerten hallott Franz Benda-szonáta sem törte meg azonban
azt az immár több éve húzódó rossz hagyományt, hogy Standage pódiumon nyújtott
teljesítménye rendszerint meg sem közelíti azt a csodát, amelyet egy ilyen elragadó
egyéniség és az általa birtokolt tökéletes játéktechnika találkozásától várnánk.
A jelenlevők között akadtak, akik ezt egyszerűen a lámpaláz rovására volnának
hajlamosak írni - ez számomra, bevallom, egy ilyen karriert maga mögött tudó előadó
esetében már nem tűnik meggyőző elméletnek. Magam inkább - mint azt a legutóbbi
eszterházi Haydn-fesztiválról írva már részletesebben is kifejtettem - bizonyos
testi-lelki fáradtságot érzek a probléma hátterében, s ez a magyarázat éppen most,
a Régi Zenei Napokkal párhuzamosan is zajló, és saját tudásukat gyakran meg sem
közelítő, "kifacsart" sztárok egész sorát felvonultató futball-világbajnokság
láttán még kézenfekvőbbnek tűnt.
Egyetlen ok bátorított fel rá, hogy ezúttal ismét ilyen részletesen szóljak a
"Standage-problematikáról": az Orfeo Zenekar fesztiválzáró Mozart-hangversenye.
Ezen ugyanis végre megtörtént az a kis csoda, amelyet mindig vártam Standage-től
- s amellyel, legalábbis nekem, mindeddig adós maradt. Az A-dúr hegedűversenyben,
most először, végre nem egy technikailag ugyan ragyogóan, de zeneileg fásultan
játszó hegedűs jelent meg előttem, hanem egy valódi virtuóz, akinek játéka felvillantotta,
hogyan is hegedülhettek, s miként ragadhatták magukkal az akkori közönséget a
18. század nagy előadói (például egészen briliánsan "odapöttyintett" rövid kadenciákkal).
Benyomásom persze szubjektív, s könnyen lehet, hogy mások már korábbi hangversenyein
is megérezték ezt a fluidumot Standage játékában. Magam mindenesetre e koncert
után aztán végképp szeretném meghallgatni, hogyan is hegedülhet "Simon mágus"
teljesen kipihenten. E koncerten Standage "feltámadása" mellett persze örömmel
nyugtáztam azt is, hogy Paulik László, az Esz-dúr sinfonia concertante
brácsaszólóját játszva, mindvégig "partiban volt" Standage-dzsel - s éppígy a
teljes zenekar is. (Ez utóbbi tény viszont e helyütt már nem szorul bővebb elemzésre,
hiszen Vashegyi György és együtteseinek neve immár hosszú évek óta garanciát
jelent a legalábbis nagyon megbízható, de rendszerint e puszta megbízhatóságon
zeneileg messze túllépő teljesítményre.) Martin Klietmann tavalyi, többek
elmondása szerint megrendítő Dichterliebéjét sajnos nem hallottam; a mostani
koncert két kantátájában kevésbé tűnt meggyőzőnek. Klietmann persze fantasztikusan
tud énekelni (helyesebben, voltaképpen: a szöveget énekelve elmondani), de hangja
ezúttal gyakran elvált a hangszeres kísérettől, árnyalatnyi, de csaknem folyamatos
diszharmóniát keltve. Hogy ez a probléma mennyire függ össze Klietmann elhúzódó
betegségével, természetesen nem tudom megállapítani - az mindenesetre bizonyos,
hogy a kurzuson látott tanári munkáját ez utóbbi a legkevésbé sem befolyásolta.
Éppúgy, mint két éve (amikor először hallgathattam óráit) bámulatos tudatossággal
adagolt humorral tartja fenn az órák jó hangulatát, remekül kezeli az énekesek
lelkét (ezt cseppet sem ironikusan, hanem mint a hangképzés egyik legfontosabb
tényezőjét értem), és egészen praktikus szövegkiejtési és -értelmezési tanácsaival
percek alatt feltűnő mértékben helyre tud tenni egy-egy darabot.
Spányi Miklós, aki a professzori esten "csupán" csembalókísérőként szerepelt,
külön eset. Bár rá is maradéktalanul igaz, hogy úgy játszik, ahogyan tanít, róla
szólva ez talán kevésbé feltétel nélküli pedagógiai elismerés, mint Kuijken vagy
Boeke esetében lehet. Míg Boeke valódi osztálytermi hangulatot tud teremteni a
maga óráin (aminek következtében minden jelenlévő, magától értődően, végig figyel
a szavaira, sőt kérdéseket tesz fel), Standage pedig profi kurzusprofesszorként
tanácsait minden jelenlevőhöz is fordulva adja, Spányi órái gyakran alakulnak
privát leckévé, amelyből a passzív, éppen nem játszó hallgató keveset profitálhat.
Egy-egy ilyen "bezárkózáskor" pedig pontosan ugyanaz az érzés fogott el, mint
Spányi nem egy koncertjén is: hogy rám itt igazából nincs szükség, az óra (illetve
a koncert) talán éppen így folyhatna le a hallgatóság távollétében. Némileg sarkítva
úgy is mondhatnám, Spányinak mintha jobban "feküdnének" a zenei tevékenység személytelenebb
formái: az óra helyett mondjuk a kottaközreadás, a hagyományos koncert helyett
pedig a CD-felvétel - vagy legalábbis valamilyen rendhagyó, az előadó-közönség
kapcsolat megszokott formáit némiképp megtagadó esemény (mint a Jezsuita-teremben
este tízkor tartott klavikordszeánsz, de bizonyos értelemben a bennem mindig furcsa
"kentaur" benyomását keltő tangenszongorán játszott est is). Spányi persze az
ilyesfajta személyesség elutasításától teljesen függetlenül mégiscsak nagy muzsikus;
sőt játékában mintha éppen ez a "hűvösség" találna végre a neki szabott helyre.
A gondtalanul nekiiramodó, önmaga hangzását élvező, felszabadult muzsikát éppoly
kevéssé látszik kedvelni, mint az érzelmes agogikát - ami pedig e két véglet egyidejű
elutasításából megszületik, azt én egyfajta "intellektuális agogikának" hallom,
amely minduntalan kibillent elvárásainkból, és sosem egészen úgy, ahogyan azt
a zene "természetes" lélegzete (a szokásos "érzelmes agogika") alapján elvárnánk.
Hogy ez a felfogás vajon mindenféle szerzőhöz és műhöz illik-e, némileg kérdéses:
Carl Philipp Emanuel Bach nem egy tételében kongeniálisnak tűnik, de már Beethoven
op. 10-es C-dúr szonátájának fináléját szerintem túlzás olyan apró gesztusokig
átvilágítani, hogy az - Allegro assai helyett - csak Molto moderato szólalhasson
meg. A Spányi által mindig is zseniálisan végigjárt per aspera úton Beethoven
alighanem ad astra kívánt eljutni legalább az utolsó tételben, s ezt némi
felszabadult robogás jobban érzékeltethetné. Visszatérve a szigorú kronológia
elejtett fonalához: a professzori koncert másnapján a Zorgina Vocalensemble
"Non mi lassar morire..." című műsorát hallhattuk, mely a 12-16. század szerelmi
témájú dalaiból adott válogatást. Az oltár felől bevonuló három fiatal nő (de
stilisztikailag inkább "lány"), az árnyaltan tiszta intonáció, és persze a Szent
György-templom már önmagában is gyönyörű belsője különleges hangulatot teremtett
- kár, hogy (ha helyesen sikerült azonosítanom a tagokat:) Rebecca Bain kissé
harsány, oda nem illően színpadias és egészében reménytelenül very American
konferálása némi sikerrel tett kísérletet mindennek egy pillanat alatt való
lerombolására. Ruth Eiselsberg és Ellen Santaniello megszólalásai
szerencsére már lényegre- (vagyis a szövegek angol és német fordítására) törőbbek
voltak, így a hangverseny egésze igazán kellemes emlékként maradt meg bennem.
Épp ez a kellemes emlék hívta fel azonban figyelmemet a fesztiválprogram egy apró
hiányosságára, nevezetesen hogy ezúttal a Zorgina volt az egyetlen "sötét ló",
fellépéséről nem tudhattuk már jó előre, mit is várhatunk. Anélkül, hogy egy pillanatra
is kétségbe vonnám a többi itt járt művész bármelyikének "érdemességét" egy ilyen
eseményen való fellépésre, az a kellemes, valóban "ünnepi" (festivus) izgalom,
amelyet egy még sosem hallott előadóval vagy együttessel való első találkozás
jelent, nekem kicsit hiányzott - s ezzel talán a Régi Zenei Napok hűségesen visszajáró
törzsközönségének több tagja is így lehetett.
Nagyon is ünnepi, valóban fesztiválhoz méltó esemény volt viszont az Arbeau
Historikus Táncegyüttes csütörtök esti fellépése. André Campra, Pascal Colasse,
Jean-Baptiste Lully és Marin Marais zenéjére Széll Rita Les Nations címmel
négy részes koreográfiát állított össze, melyben La France, L' Espagne, L'
Italie és La Turquie helyszíneken, többnyire apró életképekké "dramatizált"
táncokat mutattak be Bakos Gabriella, Bozár László, Horváth Mónika, Hrabovszky
Hajnalka és Katona Gábor (a Táncművészeti Főiskola hallgatóinak közreműködésével).
A látványos programra természetesen mindenki kíváncsi volt (ezúttal két buszt
kellett indítani a résztvevők számára), ami sajnos világossá tette, hogy az eszterházi
kastély megszokott terme nemigen alkalmas az ilyen - az előadók számára már eleve
viszonylag nagy teret igénylő, s ráadásul nagy közönséget vonzó - program lebonyolítására:
a bezsúfolódott nézőknek, tartok tőle, csak viszonylag kis része láthatta "tetőtől
talpig" a táncosokat, ami pedig e csodálatosan stilizált barokk koreográfiák valódi
átlátásához elengedhetetlen alapfeltételnek tűnik. A Capella Savaria játéka
ezúttal nem volt mentes az apróbb fennakadásoktól, de a lényeg, az igazi, felszabadult
tánchangulat megszületett a teremben.
Befejezésül már csupán a két kurzuszáró rendezvényről kell beszámolnom. Az énekesek
és a hangszeresek délutáni koncertje - a felkészült aktív résztvevőknek a bevezetőben
felhánytorgatott hiányától aligha függetlenül - ezúttal néhány kínos pillanattal
is szolgált, de azért akadtak kifejezetten szép produkciók, amelyek közül Eredics
Salamon mind ujj-, mind légzéstechnika szempontjából lélegzetelállító furulyajátékát
kell feltétlenül külön is kiemelni. A Széll Rita levezényelte záróbál sokkal kiegyensúlyozottabban
sikerült; a tánckurzus dicséretesen magas látogatottságának köszönhetően valódi,
késő éjszakába nyúló báli hangulat kerekedett a Megyeháza termében. Az ezúttal
a barokktól a biedermeierig ívelő táncrepertoár pedig még a magamfajta outsidereknek
is izgalmas élménnyel szolgált: a záró polkához érve szinte saját szemünkkel láthattuk,
mint hullik szét a 18. század arisztokrata magaskultúrája, hogy elsöpörje a feltörekvő
polgárság demokratikus anarchiája.
|
