Petrovics Emil Vonósnégyesek és rapszódiák Szalai Antal - hegedű Mező László - gordonka Bartók Vonósnégyes Budapest Music Center Records BMC CD 017

A magyar zeneszerző 1930-ban született, és Kodálynál tanult. Elsősorban vokális műveket (köztük néhány operát) és kamarazenét írt. A Hungaroton 31790-es lemezén szereplő összeállítását Philip Greenfield e hasábokon "vegyes felvágott"-nak nevezte (1999. május/júniusi szám) - tetszett neki a két kantáta, ám a későbbi keltezésű, atonálisabb oratóriumot zajosnak és disszonánsnak tartotta.
Nekem nincsenek efféle aggályaim a nagyszerű interpretációk igen életszerű felvételével szemben (kiadó a Budapest Music Center). A két vonósnégyes és a két rapszódia egyaránt egy kikezdhetetlen tisztességű alkotó nagy műgonddal kidolgozott muzsikája - ráadásul a később keletkezett darabok óriási érzelmi hatást gyakorolnak a hallgatóra. Az 1958-ban keletkezett Első kvartettről bajos volna azt állítani, hogy távolságtartó, vagy hogy hidegen hagyja közönségét. A négy, élesen elütő tételben szorosan egymásba fonódó témák erőteljes összjátékát halljuk iramló ostinatókkal, szabadon kikevert hangszínekkel. A nagy ívű forma tökélye Bartók e műfajban tett próbálkozásait idézi - amihez Petrovics a zenei frázisok jól kitapintható, kecses kerekdedségét teszi hozzá, olykor Hindemithet és Blochot juttatva eszünkbe.
Bár a kísérőszöveg nem igazít el a Második vonósnégyes születési dátumát illetően, úgy tűnik, hogy párdarabjánál legalább egy évtizeddel későbbi alkotás. Annyi bizonyos, hogy Petrovics zenei nyelve ekkor már kevésbé feltűnően bartókos. Talán Sosztakovics hatása, talán csak a komponista érettebbé válása tette a stílust és formakezelést oldottabbá - ebben a műben mindkettő kiszámíthatatlanabb és személyesebb. Ugyancsak kevésbé támaszkodik a szerző a moto perpetuo hatásra és a szokatlan osztású ritmusokra; inkább a mű hosszú, középső Lento szakasza kap súlyt, ez a zaklatott scherzóval megszakított (és hatásában fölfokozott) bánatos gyászének.
A két rapszódia - egy tízperces opusz szólóhegedűre és egy rövidebb darab szólócsellóra - a nyolcvanas években íródott. A Hegedűrapszódia ötletes konstrukció, amelyben egy metronómszerűen ketyegő, független staccato feszül szembe a szenvedélyesen izgatott kitörésekkel: mintha két hangszer szólna! Vad, hajszolt erő jellemzi a művet, amely rendíthetetlen pontossággal és kecsesen olvasztja magába az idő könyörtelen diadalmenetével konfliktusba kerülő, szorongó tudat mögöttes tartalmát. Világok választják el ezt a Hegedűrapszódiát az üres bravúrdaraboktól. A Gordonkarapszódia is kihasználja az ellentétes anyagok drámai párbeszédét (hogy a kísérőszöveg szóhasználatával éljek), de ezúttal kevesebb dacos tragikummal.
Akikre hat Bartóknak és követőinek (Ligeti György, Veress Sándor stb.) kamarazenéje, ne mulasszák el megvenni ezt a lemezt. Nekik Petrovics lesz az igazi: ez a zeneszerző tűzzel metszi műveit a mindannyiunkat körülvevő csendbe.