|
- Professzor úr, régóta várok az alkalomra, hogy megkérdezzem: hogyan ejti
ki a vezetéknevét? E tekintetben valóságos szekértáborok alakultak ki a magyar
zenei életben.
- Családom lotharingiai eredetű, a mai Belgium területéről származik, és semmi
köze Németországhoz. Lotharingiai (I.) Ferenc német-római császár, Mária Terézia
férje telepítette őseimet Ausztriába számos más ottani családdal, főként nemesekkel
együtt. Ezek az Ausztriába szakadt lotharingiaiak azután hosszú ideig intenzív
kapcsolatokat ápoltak szülőföldjükkel. Gyermekeiket otthon taníttatták, és életük
végén gyakran oda vonultak vissza meghalni. "Otthon", Lotharingiában számos olyan
ősömnek a sírja látható ma is, akik már osztráknak születtek, és Ausztriában éltek.
Édesanyám viszont félig magyar volt, olyannyira, hogy életének utolsó éveiben
már túlnyomórészt magyarul szólalt meg - magam is csak ekkor értettem meg igazán,
hogy ez legbelül milyen fontos volt számára. Neki egyébként horvát és olasz ősei
is voltak, édesapámmal ketten tehát a Habsburg Birodalom etnikai sokszínűségét
reprezentálták. A kérdésére térve: nehéz rá egyértelmű feleletet adni. Belgiumban
a helyi nyelvjárás szerint harnonkúrnak ejtik a nevünket. Franciaországban
természetesen arnonkúrnak; Ausztriában pedig teljes zűrzavar uralkodik.
Úgyhogy én mindegyik változatra hallgatok, és nem csinálok elvi kérdést a dologból.
Egyszerűen nem találom fontosnak, ugyanúgy, ahogy a család nemesi címe sem foglalkoztat.
Engem mindig inkább a jövő érdekel.
- Ha már a magyarságnál tartunk: voltak Önnek Salzburgban magyar tanítványai?
- Elsősorban Fischer Ivánt kell megemlítenem, aki nemcsak a tanítványom
volt, hanem asszisztensem is a zürichi Monteverdi-produkciókban. S később, azt
hiszem, a hetvenes években, egy ízben egy beugrást is elvállalt: megbetegedtem,
ezért a Concentus Musicus élén ő vezényelte helyettem Händel Jephtáját a Karintiai
Nyár keretében. Úgy emlékszem, sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő, hogy a
zenekart valaki más vezényelte volna.
- Ön ugyebár eredetileg csellista volt...
- Igen.
- Azután alakított egy régi hangszeres együttest, majd egy egész zenekart.
Világhírűvé viszont Monteverdi-produkcióival és a Teldec Bach-kantátasorozatával,
tehát csupa vokális zenével vált. Nem érez itt Ön valami megmagyaráznivalót? Hogyan
lett egy hangszeresből egy csapásra a vokális zene kiemelkedő interpretátora?
- Amikor önálló útra léptem, akkor ezt elsősorban nem gordonkaművészi, hanem
zenekari muzsikusi háttérrel tettem. Az pedig számos opera- és egyéb vokális
produkciót is jelentett. Ennél is fontosabb azonban, hogy a zenét mindig egységben
szemléltem, a hangszeres és az énekelt zene között sohasem láttam alapvető, elvi
különbséget. Ha egy csellószonátát játszom, az ugyanolyan közvetlenséggel hat
rám, mint egy Schubert-dal. Vagy ha Bachtól egy zenekari szvitet vezényelek, szinte
fel sem tűnik, hogy - egy kantátával ellentétben - nincs szövege. A zene valamiféle
nyelv, amely egy bizonyos tartalmat közvetít. Ez a tartalom nagyon is létezik,
bár a zenéből a maga konkrétságában nem lehet rekonstruálni. Olykor mégis rendkívül
csábító, hogy megpróbáljuk a magunk számára megfogalmazni. Mondok egy példát:
a 2. brandenburgi versenyt úgy szoktam a zenészek számára érzékletessé tenni,
hogy konkrét jelentést tulajdonítok az egyes zenei témáknak. Az első tétel zakatoló
kezdőgondolata arra utal, hogy utazom, és megérkezem Olaszországba. A hegedű első
epizódja a napfelkeltét köszönti, és így tovább. A lassú tétel nem más, mint egy
kedélyes és élvezetes étkezés, amikor jólesően elengedjük magunkat.
- Vagyis mindig van program, úgy, mint Vivaldi Négy évszakjában, csak éppen
nem ismerjük - mint Berg Lírai szvitjének programját oly sokáig? Vagyis minden
zene programzene, s ha ez nem látszik, annak csak az az oka, hogy nem ismerjük
a programokat?
- Ezt azért nem mondanám így, mert a "programzene" szónak eléggé pejoratív
mellékzöngéje van.
- Minden negatív értékítélet nélkül gondoltam.
- Ebben az értelemben egyetértek Önnel - már csak azért is, mert a zenélés
sokkal meggyőzőbben hat a hallgatóra, ha foglalkozom a zene által hordozott jelentéssel
is, mint ha csupán lejátszom a hangokat. Hadd utaljak itt arra, hogy Giuseppe
Carpani szerint Haydn - akivel idős korában közvetlen kapcsolatban állt, és akiről
könyvet is írt - minden szimfóniáját egy mesére komponálta. Ezeket a meséket le
is írta, utólag azonban megsemmisítette őket.
- Ha az Ön előadói egyéniségének meghatározó jellemzőit kellene megnevezni,
akkor hármat említenék. Az egyik a tisztaságra, áttetszőségre való törekvés; a
másik az intellektus vagy a struktúra keresése; a harmadik pedig az expresszivitás,
az érzelmek rendkívüli intenzitása. Mit gondol erről az értékelésről?
- Ezt így vállalni tudom. De én inkább kettőre redukálnám a hármat. Úgy vélem,
mindenfajta zenélés két oszlopon nyugszik. Az egyik a tudás, a másik az
érzelem és az intuíció. Ha csak az elsőre támaszkodunk, akkor a
zene elveszti tartalmát, és ezáltal értelmét is. Ha csak a másodikra, akkor
tartását veszti el, azt a tulajdonságát, hogy képesek vagyunk megérteni
és befogadni. Ennek a kettőnek mindig egyensúlyban kell maradnia egymással - ennek
az egyensúlynak a megőrzésére törekedtem egész életemben.
|
