Malina János

Az angol ütőhangszeres művész, EVELYN GLENNIE olyan művekből állította össze műsorát, melyek az ő megrendelésére vagy játékának hatására készültek. Magyar közönsége földrajzi szempontból igen változatos antológiát hallhatott: műsora Új-Zélandtól Izlandig és Németországtól az Egyesült Államokig hét zeneszerző nyolc művén keresztül adott válogatást az 1990-es évek ütőhangszeres zenéjéből. Másrészt azonban a felhangzó darabok így, egymás mellett - azáltal, hogy szerkesztésüket, hangzásukat, hangulatukat már megszületésükkor erősen meghatározta Evelyn Glennie előadói egyénisége - azt a csalóka látszatot keltették, hogy a 19. század végi zongora- és hegedűirodalomhoz hasonlóan létezik ma a világon egy 20. század végi virtuóz ütőhangszeres repertoár is. Nem műfajteremtő ötlet egy teljes estét betöltő programot különböző hangzású és technikájú ütőhangszerek és a zongora együttműködésére alapozni (különösen, hogy Bartók és Cage óta a zongorát igen gyakran használják ütőhangszerként is), ennek az estének azonban az volt a furcsasága, hogy a zongora valójában kísérőhangszer, egy "one-man (esetünkben one-woman) show" szándékosan háttérbe szorított statisztája volt. Evelyn Glennie - akit ma az ütőhangszeresek First Ladyjeként szokás emlegetni - igazi virtuóza hangszereinek. Játékát muzikalitás jellemzi, emellett megvan benne a hajlékonyság, a színpadi szuggesztivitás és az ütőhangszerek világában nélkülözhetetlen magas fokú fizikai állóképesség is. Ez utóbbit megcsodálhattuk például a műsor egyetlen szólódarabjában, az izlandi Askell Masson Prim című kompozíciójában, melyben egyetlen pergődobbal közel 10 percen át sportteljesítményre emlékeztető szellemi és fizikai összpontosítással kötötte le a közönség figyelmét. (Nem biztos, hogy a darab kompozíciós ötlete, a prímszámok alapján ismétlődő ritmusképletekből kialakított szerkezet önmagában elégséges lett volna ehhez.) A műsor többi részében megbizonyosodhattunk arról is, hogy Glennie mögött igen sokféle ütőhangszeres tapasztalat áll, s ő ezt az anyagismeretet kreatív módon alkalmazza. Ugyanolyan otthonosan mozog a jazz, a tradicionális népi ütőhangszeres zenék, mint az absztrakt zenei stílusok világában, és - mivel aligha vannak technikai nehézségei - akár pillanatonként is képes stílust váltani. Az elhangzó művek szerzőinek (John Psathas, Stewart Wallace, Dave Heath, Nebojsa Jovan Zivkovic, Roberto Sierra, Askell Masson, Keiko Abe) legnagyobb érdeme, hogy tisztes szakmai színvonalon olyan zenéket írtak Evelyn Glennie számára, melyekből mindez kiderült. A színpadon néha gomolygott a lila köd (a magam részéről kifejezetten nevetségesnek találtam Stewart Wallace Carlo Ginsburg könyve nyomán írt The Cheese and Worms című darabjának első tételét, melyben a művésznő egy megnevezhetetlen, madárkalitkára emlékeztető hangszert néha megpendítve, beszédes mozdulatokkal, mezítláb sétált a színpadon), olykor repetitív zenefoszlányok, máskor eksztatikus dob-, vibrafon- és marimbaszólók kábították a közönséget. Máskor - csúnya, de ebben az esetben talán pontos kifejezéssel - "lebutított" jazz szólt Chick Corea, Gary Burton vagy Lionel Hampton stílusában, de az is előfordult, hogy kétes eredményű kísérleteknek voltunk a hallgatói. (Az Irving in Indonesia című darab például nem igazán tudott meggyőzni arról, hogy az egyébként gyönyörű hangú indonéziai gongok dallamhangszerekként is társíthatók a zongorával). Az eklektikát szerencsére feledtette Glennie és a korrepetitori szerepnél jobb sorsra érdemes PHILIP SMITH játékának szuggesztivitása. A hangverseny végére fokozatosan felforrósodó hangulatból úgy tűnt, tehetségüket és felkészültségüket a közönség is nagyra értékelte. (December 9. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Szitha Tünde

Nyilván nem e kritika írója az egyetlen, aki Schiff András sorozatának (Chopin és példaképei) második estjén feltette magának a kérdést: vajon milyen rokon vonást mutat fel a lengyel zeneszerző szellemiségével az épp megszólaló Bach-, Mozart- vagy Scarlatti-kompozíció? Nem is a művek jellegzetességeit figyeltem, inkább azt, felszínre hoz-e az előadás a zenék mélyéről olyan rejtett tulajdonságokat, amelyekre ráismerve bólinthatunk: valóban, ezek a karakterisztikumok, mutatis mutandis, jelen vannak Chopin darabjaiban is.
Bachnál, az a-moll prelúdium és fúga (BWV 894) első tételében nem jártam sikerrel. Míg egy hónappal korábban a h-moll partita előadásának plasztikus körvonalaiban, áttetsző hangzásában és erőteljes ritmikus fogantatásában meghallani véltem a Chopint is ösztönző és nála is megjelenő kompozíciós jegyeket, most úgy véltem, Schiff nagyon is "bachosan" játssza Bachot - ami persze, tegyük hozzá rögtön, nem baj. Azaz talán nem is "bachos" volt ez az interpretáció, hanem nagyvonalúan reprezentatív. A tétel műfaji jellegére utalt félreérthetetlenül, nevezetesen arra, hogy vérbeli concerto-zenét hallunk, tömör orkesztrális tuttikkal és szabadon csapongó szólókkal.
Aztán jött Mozart - a ciklus első estjén hallott, sziporkázó variációsorozat után most három kisebb darabbal. Itt már igencsak érezhettük a választás tudatosságát és az előadásmód által megvilágított, rejtett szálakat Wolfgang Amadeus és Fryderyk között. A K. 511-es a-moll rondó olyan légies szomorúsággal, olyan áttetsző melankóliával csendült fel, s a rugalmas ritmusok olyan lágy vázra illesztették az éneklő dallamot, hogy a mű akár egy Chopin-darab is lehetett volna. Az 576/b Köchel-jegyzékszámú Menüett bölcs, szelíd iróniával és a sokat tudás távolságtartásával szólalt meg - ezek ismét olyan tulajdonságok, amelyeket számtalanszor megfigyelhetünk Chopinnél. És végül a G-dúr gigue (K. 574): ugyan ki vitatná, hogy Schiff András elegáns giusto zongorázása ezúttal egy frissen pergő etűd lehetőségét villantotta fel Mozart muzsikájában?
Ismét hallottunk hat Domenico Scarlatti-szonátát: a párhuzamok itt kínálkoztak a legtermészetesebb gesztussal. Schiff minduntalan figyelmeztetett Scarlatti arisztokratizmusára, amely egy tőről fakad a Chopinével. Az előadás tele volt nagyúri gesztusokkal, lett légyen szó szuverén értelmezésű, érzékien kiélvezett ritmusokról, merész hangsúlyokról vagy karakter-ellentétekről. Ha már ez utóbbiak kerültek szóba, itt is chopini vonásba ütközünk: Schiff ugyan a maga műsorfüzetbeli írásában Chopin mértéktartását és jó ízlését dicséri, Chopinben mégis jócskán van extravagancia, s ugyanez jellemzi Scarlattit is. Nem keresettségre, nem a meghökkentés szándékára gondolok, hanem arra az öntudatra és bátorságra, amely azt hirdeti, hogy a zeneszerzőnek mindent szabad. Ez Scarlattinál abban nyilvánul meg, hogy - mint arra Schiff játéka gyakran felhívta a figyelmet - hajmeresztő kontrasztokra képes, hihetetlen nonchalance-szal helyezi egymás mellé a legkülönfélébb anyagokat. Ennek megfelelően csupa dráma és csupa történetmesélés volt Schiff zongorázása ezekben a szonátákban.
És végül: Chopin. Schiff András hat műből két háromtételes, gyors-lassú-gyors tagolódású nagyformát állított össze, mindkettőben egy-egy balladát alkalmazva nyitótételként, noktürnt lassúként és végül scherzót a finálé szerepkörében. Kétségtelen, hogy az ő játékának nagy felfedezését nem az Esz-dúr (op. 9/2) vagy az F-dúr (op. 15/1) noktürn kínálja: ezekben inkább a kristályosan tiszta dallamrajzot, az éneklő hang páratlan természetességét élvezhetjük. A figyelemreméltó, a különleges az, ahogyan a művész a g-moll és F-dúr ballada, a h-moll és b-moll scherzo chopini drámájához viszonyul. Itt valóban egészen egyedi, amit a Pleyel-zongorán nyújt; olyan értelmezés, amelyre nincs példa és párhuzam a nagy Chopin-játékosok felfogásában. Schiffet ezekben a darabokban nem az jellemzi, hogy mit tesz, hanem az, hogy mitől tartózkodik; játékának erejét nem a robbanások és kisülések adják, hanem egy finomabb és talán nagyobb erőforrás: a visszafogottság. Féken tartja a tempót, takarékosan bánik a dinamikával, és a legelkeseredettebb tetőpontokon is kíméletlen tagoltsággal játssza ki a legapróbb tizenhatodritmusokat, mintha a sorssal perlekedne. Schiff Chopin tragikus hangjában legtöbbre az artikuláltságot tartja, és ezért az ő előadása a romantikus szerző portréjában is felmutatja a klasszikus vonásokat.
A koncert élén felhangzott Bach-kompozíciót Schiff - talán fáradtság, memóriazavar, vagy más gátló tényező miatt - a fúgához érve félbehagyta, csupán annyit fűzve a történtekhez: ez most nem megy. Négy szócskát üzent ez a szituáció, négy szócskát, amely megérdemli, hogy jól kebelünkbe véssük. Ez most nem megy - elég, ha ennyi hangzik el, mikor egy nagy művész azt érzi, hogy a zene még őnála is nagyobb. Nem magyarázkodni, nem kenni a kudarc sarát a körülményekre, csak elismerni a pillanatnyi gyengeséget. Mifelénk, ahol ezt a négy önkritikus szócskát a nyilvánosság legkülönfélébb fórumain oly kevesen tudják a megfelelő pillanatban kimondani, jólesett találkozni a felelősségvállalásnak ezzel a természetességével. A történethez hozzátartozik, hogy Schiff az első rész végén kamatostul fizette meg adósságát: nemcsak a korábban félbehagyott fúgát szólaltatta meg immár teljes egészében, de a prelúdiumot is újból meghallgathattuk előadásában. (December 11. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)

A MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENEKAR olyan hangversenyt adott Budapesten, amely műsorának minden számával a magyar zenei múlt értékei iránti fogékonyság, a nem kellőképpen méltányolt kompozíciók felfedezését szorgalmazó áldozatkészség példáját mutatta. Talán meglepő, hogy egy effajta program éppen Liszt egyik szimfonikus költeményével kezdődik, hiszen a nagyközönség tudatában ezek a művek sokat játszott, népszerű repertoárdarabokként élnek. A bölcsőtől a sírig (1881) azonban kivétel - s nem véletlenül, hiszen sokban rácáfol a liszti szimfonikus költemények ismert vonásaira. Egy kollégám pár hónapja azt írta, Liszt teljes szimfonikus költemény-termése ráhúzható a Tasso alcímében megfogalmazott lamento e trionfo dramaturgiai kaptafájára: szelíd (vagy borús) bevezetés, küzdelmes középszakasz, győzelmes végkifejlet. Nos, a Zichy Mihály rajza nyomán komponált alkotás nem mindenben igazodik ehhez a tervhez, sőt mintha Liszt ebben a művében (mint kései munkáiban máskor is) eltökélten a hatásosság ellen dolgozna: erre utal a tételek nyitva maradó befejezése éppúgy, mint az elfordulás a szimfonikus költemény egytételes formájától, mindenekfelett azonban a sok halk, pasztelles hangszerelésű részlet és az elhaló, lassú végkicsengés.
KOVÁCS LÁSZLÓ tökéletesen érti és érzi A bölcsőtől a sírig tartalmát, szándékát, karaktereit. Mozdulatai arról tanúskodtak: hiteles tempókkal, a műhöz illő tagolással és dinamikával képzeli el a darab megszólaltatását. Ami a formálás körvonalait és hangsúlyait illeti, zenekara híven követte, de a színek kikeverése, a rugalmasság és a valóban finom hangzásminőség előállítása terén nem tudott mindenben karnagya kedvére tenni. A gyakorlott koncertlátogató megérzi, mikor áll unottság, közöny egy nem igazán sikerült előadás hátterében, s mikor valami más. Egyértelműnek vélem, hogy a Miskolciak lelkesen és igyekezettel törekedtek a szimfonikus költemény csiszolt és gondos tolmácsolására - hogy ez nem mindenben valósult meg, annak ezúttal talán fáradtság lehetett az oka.
A műsor második számaként olyan kompozíció következett, amelynek időről időre meg kellene szólalnia Budapest hangversenytermeiben, ehelyett azonban évek, sőt évtizedek telnek el úgy, hogy sehol nem hallható. Veress Sándor oratorikus alkotása, a Szent Ágoston psalmusa az eretnekek ellen (1943/44) a fasizmus korában tiltakozott a barbárság ellen, de az azóta eltelt több mint fél évszázad tanúsága szerint máig sem veszített aktualitásából. A közönség most a latin nyelvű változatot ismerhette meg. Kovács László vezénylése érzékenyen világította meg a partitúra kettős kötődését - azt, hogy a Szent Ágoston psalmusa a kodályi Magyar zsoltár és a bartóki Cantata profana stiláris-műfaji kisugárzásának metszéspontjában keletkezett. Az előadás vokális részét, ha kifogástalannak nem is, illúziókeltőnek merném nevezni: mind a basszusszólót éneklő SZVÉTEK LÁSZLÓ, mind a MISKOLCI EGYETEMI ÉNEKKAR (karigazgató: SÁNDOR ZOLTÁN) tudása javával járult hozzá a tömörségében is tartalmas alkotás hatásos megszólalásához.
Az est legsikerültebb produkciójának egyértelműen Goldmark Károly Hegedűversenyét éreztem. PERÉNYI ESZTER csekély volumenű hangon, de tiszta intonációval, mozgékony ritmussal és életteli karakterizálással játszotta a magánszólamot, érvényre juttatva a Goldmark-koncert melódiagazdagságát éppúgy, mint a mű reprezentatív jellegét, s azt a minden hatást szomjasan magába szívó fogékonyságot, melynek révén a darab tematikus anyagában Mendelssohntól Brahmsig a kor számos intonációja felbukkan (Goldmark, aki maga is hegedűs volt, 47 évesen, 1877-ben fejezte be művét). Úgy érzékeltem, a Miskolci Szimfonikusok tagságának is e mű megszólaltatásakor sikerült leginkább felfrissülnie és magára találnia. (December 18. - Millenáris Teátrum. Rendező: Pentaton Kft)

Az esztendő végén rendszerint megszapo- rodnak a koncertprogramokban az egyházzenei művek, különös tekintettel a karácsonyi témájú repertoárra, s ahogy múlnak az adventi hetek, úgy válnak az effajta műsorok egyre jellemzőbbé. A RÁDIÓZENEKAR minden évben megemlékezik a közelgő ünnepről, s ezt a szándékot általában dicséretesen társítja a ritkaságok bemutatásának törekvésével. Idén az együttes vezetőinek választása olyan műre esett, amely csak elvétve hangzik fel hagyományos (értsd: nem historikus) előadógárda koncertjén - pár nappal az ünnep előtt Heinrich Schütz Karácsonyi történet című művét hallhatta a zenekar közönsége. Illett az alkalomhoz az est másik műsorszáma, Bach Magnificatja is. (A hangversenyen nem lehettem jelen, beszámolóm alapja felvétel.)
Nem véletlen, hogy a karmester feladatát ezen az estén STRAUSZ KÁLMÁN, a RÁDIÓKÓRUS karigazgatója látta el, hiszen mind Schütz, mind Bach alkotása eredendően vokális fogantatású. Mi több, mindkettőben fontos szerepet kap a kórus - ezért is tehette a karigazgató, hogy a Karácsonyi történet szólistáit a Rádióénekkar tagjaiból válogatta: a műben WITTNER GÉZA (Evangélista), KORPÁS FERENC (Heródes), LANGERMANN MÓNIKA, HAJDÚ ERZSÉBET (Angyalok), BASKY ISTVÁN, SZEREKOVÁN JÁNOS és HONNINGER LÁSZLÓ (Napkeleti bölcsek) lépett pódiumra. A Schütz-kompozíció előtt a mű alapjául szolgáló evangéliumi szövegrészeket Mohai Gábor olvasta fel. (Nem biztos, hogy ez szerencsés megoldás: egyházi szertartás légkörét erőltetheti rá a koncertre, holott a kétféle társadalmi esemény között még akkor is döntő a különbség, ha a hangversenyteremben vallásos művet adnak elő. Elegendő a közönség kezébe adni egy pontos és részletes szöveget, amely az eredetit és a mellé tördelt magyar fordítást egyaránt tartalmazza.)
A Schütz-oratóriumban meggyőzőnek találtam a tempókat, mindvégig érzékeltem a könnyed ritmizálásra irányuló törekvést, mégis úgy vélem, az összhatást gyakran terhelte nehézkesség, valamint a vokális és hangszeres hangzásnak egy olyanfajta (nemkívántos) sűrűsége, amely nem annyira a hangmatéria függvénye, mint amennyire logikusan magyarázható azzal a körülménnyel, hogy az előadók számára Schütz német barokk zenéje nem ismert terület, hanem különleges kirándulás, sőt kaland. Mindez nem érvényteleníti a produkció értékeit: az intonáció tisztaságát, a szólamok kidolgozottságát, a karmester és muzsikusai harmonikus együttműködését - a kulturált összhatást.
Külön kérdést vet fel a szólisták teljesítménye: érdemes-e kórustagokkal énekeltetni a Karácsonyi történet szólóit? Természetesen igen - ha a kórustagok olyan hangképzésbeli alapokkal, olyan előadói kultúrával és olyan közlékeny, színes személyiséggel rendelkeznek, mint mondjuk John Eliot Gardiner Monteverdi Kórusának tagjai. A Magyar Rádió Énekkara kitűnő felkészültségű gárdájának azonban, ha szabad ilyen prózaian fogalmazni, "más területen zajlik a napi munkája" - s ez bizony hallatszott a produkción. Csupán egyetlen szereplőt emelek ki, az ő példáján illusztrálva a problémát: az Evangélistát megszemélyesítő Wittner Géza német szövegmondása, noha plasztikus, az elfogadhatónál sokkal magyarosabb. Emellett, bár tisztán énekelt, szólamának megformálása többnyire kissé mereven hatott, nélkülözte a megjelenítő és kifejező erőt. A többi szólam énekese - értelemszerűen éppen azért, mert teljesítménye nem került ennyire a kirakatba - kevésbé szegte kedvét az igényesebb hallgatónak.
Stílushoz, műhöz illőbb eredményt ért el az előadógárda Bach Magnificatjának a D-dúr verziónál régebbi és kevésbé ismert, német szövegű betoldásokat is tartalmazó Esz-dúr változatában (BWV 243/a). A mű előtt ezúttal is megszólalt a liturgikus szöveg Mohai Gábor hangján - most már szilárd meggyőződéssé érlelve a kritikus véleményét, mely szerint fonák érzés az isteni igét hangversenyteremben, bemondói hangon hallani (melyhez, tetszik, nem tetszik, híreket, időjárásjelentést kapcsol az asszociáció).
A mű előadása a korhű produkciókon pallérozott ízlésű hallgató számára talán túlságosan is szimfonikus benyomást keltett - kiváltképp a nagy kórustételekben -, de saját arányrendszerén belül kiegyensúlyozottnak nevezhetjük. Az öt szólista közül legnagyobb örömmel NÉMETH JUDIT tökéletes stílusbeli otthonosságról tanúskodó, autentikus énekét hallgattam - ő kétségtelenül fejjel emelkedett ki társai közül. A két szoprán: FODOR ILDIKÓ és BÓDI MARIANN gondosan megformálta szólamát, de hangadásban kevéssé azonosult a stílussal. MUKK JÓZSEF esetében nem hiányzott a könnyű tenorhang mozgékonysága, ám kidolgozásbeli pontatlanságok rontották a teljesítmény hatását, JEKL LÁSZLÓ markáns basszusa pedig gyakran volt nyers. Strausz Kálmán, akárcsak a hangverseny első felében, most is hibátlanul körvonalazott, erőteljesen összefogott és gördülékenyen irányított előadással szolgálta a mű sikerét. (December 19. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR estjein az elmúlt években többször találkozhattunk olyan műsorszámokkal, amelyekben az átdolgozó egy-egy kamarakompozíciót tár a szimfonikus hangverseny közönsége elé - vonós zenekari változatban. Az effajta választás mögött meghúzódó törekvés önmagáért beszél: egyetlen mű megszólaltatásának idejére koncentráltan az együttes vonóskarára irányítani a figyelmet, megmutatva, mit tudnak a hegedűk, brácsák, csellók és bőgők, ha egyedül kell helytállniuk, s nem fedi-színezi hangzásukat a réz- és fafúvók csoportja.
A karácsonyi koncertek egy ilyen "állapotfelmérő" átirattal kezdődtek. Arturo Toscanini aligha véletlenül hangszerelte meg Verdi kései, e-moll vonóskvartettjét, hiszen egyrészt maga is csellistaként kezdte pályáját, másrészt ami a darabot illeti, a zeneszerző nemcsak hogy nem idegenkedett művének zenekari megszólaltatásától, hanem szorgalmazta is azt. Ami Verdi vonósnégyesét zenekari változatban kiváltképp érdekessé teszi (s így az átirat létjogosultsága mellett szól), az - mint FISCHER IVÁN elegáns és dinamikus vezénylése egyértelművé tette - a két belső tétel, az Andantino és a Prestissimo viselkedése a megváltozott körülmények között. A nyitó Allegróban és a záró Scherzo-Fuga hallgatásakor mindenekelőtt a hangzás erőteljes tömörségét és gazdagságát, a basszus könnyedségét és a ritmizálás fürgeségét nyugtázhattuk elismeréssel, ami azonban a héj alatt, a két saroktétel között zajlott, az nem volt kevesebb, mint a tételek igazi karakterének felfedezése. A két középső tétel ugyanis számos színpadra utaló vonást mutat, s ezek vonós zenekari változatban nyomatékosabban érvényesülnek, mint négy instrumentum kamarazenei intimitásának légkörében. Az Andantino egy operai báljelenet bevezetőjének könnyed bájával fegyverezi le a hallgatót, s hasonló műfaji játékossággal szolgál a harmadik tétel is. Fischer Iván felfogása, úgy éreztem, tudatosan terelte a hallgatói asszociációkat az opera világa felé, hatékonyan szolgálva ezzel a Verdi-kvartett mélyebb megismerését.
A műsor középpontjában Mozart hegedűs-brácsás Sinfonia concertantéját (K. 364, Esz-dúr) az est két külföldi vendégművésze: a budapesti közönség által jól ismert THOMAS ZEHETMAIR és vonósnégyesének tagja, a Budapesten tudomásom szerint eddig nem hallott RUTH KILLIUS tolmácsolta. Közös koncepciójuk összeérleltnek és kidolgozottnak tetszett: fontos elemként munkált benne a dinamizmus, a hangsúlygazdagság és az intellektuális, elemző tagolás, amely, miközben megszólaltatja, diszkréten magyarázza is a frázisokat. Feltűnő volt még a két muzsikus együttműködésében, hogy időnként erőteljesen kiszélesítették a tempót, egy-egy pillanatra felfüggesztve az alaplüktetést. Ami a hangszeres hangot illeti, a duóban a brácsa viseli a nadrágot: míg Zehetmair tónusa kissé szálkás, olykor enyhén zörejes, Killius brácsája még instrumentumához képest is szokatlanul sötéten és férfiasan zeng. Technikai szempontból úgy találtam, hogy a kifogástalanul együttlélegző kettős két tagja nem teljesen egyenrangú: Zehetmair fölényesen virtuóz játéka mellett feltűnt, hogy Killius olykor disztonál, és szólamának kidolgozása sem mindig makulátlan.
Fischer Iván a második részben leleményesen összeállított szvitet mutatott be Dvořák és Smetana műveiből - előbbitől a Morva duettek egy-egy apró gyöngyszemét vezényelte tagoló funkcióval a zenekari tételek között (saját és Gátay Tibor hangszerelésében), utóbbitól a Hazám ciklus három szimfonikus költeményét: a Sárkát, a Cseh erdőkön és mezőkönt, valamint a Moldvát szólaltatta meg muzsikusai élén. A kamaraegyüttes által kísért, vokális Dvořák-számok bensőséges hangulata kellemesen váltakozott a nagyzenekari Smetana-művek festői törekvéseivel és széles hangzásspektrumával. A cseh- morva szomszédolás egy másfajta vendégeskedésre is alkalmat adott: a karmester, aki főzeneigazgatóként első évadját tölti a Lyoni Nemzeti Opera élén, a duettekben társulatának két fiatal tagját, a szoprán VIRGINIE POCHON-t és a mezzoszoprán KARINE DESHAYES-t ismertette meg a budapesti közönséggel. Az énekszámok megszólaltatását érzelemgazdagság és hajlékonyság jellemezte, a szimfonikus költemények gazdag karaktervilágában pedig játékának minden vonzerejét megcsillogtathatta a Budapesti Fesztiválzenekar, amely a cseh repertoár területén az utóbbi időben kiváltképp járatossá vált. Ha a három Smetana-értelmezés profilját tömören mégis jellemeznem kellene, azt mondanám, a Cseh erdőkön és mezőkön előadásában a népiesség, a Sárkában a dinamizmus, a Moldva tolmácsolásában a himnikus karakter vált meghatározóvá. (December 27. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Mozart és Haydn műveiből állította össze az új esztendőben adott első koncertjének műsorát a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK együttese, ideális arányban vegyítve az ismertet a ritkán hallhatóval, s a számok elrendezését is elegáns következetességgel alakítva ki: Mozart két egyházzenei kompozíciója keretezte Haydn két világi alkotását.
Mozart két templomi szonátáját (K. 328, 336 - mindkettő C-dúr) HAMAR ZSOLT pontos és kommunikatív vezényletével az együttes kidolgozott és részletezően kimunkált előadásban szólaltatta meg (orgonán PÁL DIANA működött közre). A frissen pergő, energikus tolmácsolás - jogosan - felhívta a figyelmet a kompozíciók hangütésében, karaktervilágában rejlő alapvető ellentmondásra, nem hagyva kétséget afelől, hogy a két templomi szonáta temperamentumos, ízig-vérig világi magatartást tanúsító zene. Némi változtatással-bővítéssel mindkettőből formálhatott volna szimfónia-allegrót is a szerző.
Világi gesztusok nyomára éppenséggel a záródarab, az Exsultate, jubilate motetta hallgatása közben is felfigyelhetünk: e kompozícióban kétségtelenül ilyenek a virtuóz, reprezentatív koloratúrák. KERTESI INGRID azonban megértette a hallgatóval, hogy a máskor talán hivalkodó díszítések ezúttal az örvendező lélek repdesését hivatottak ábrázolni. Kertesi tisztán csengő szopránja életteli jelentést kölcsönöz a kritikusi közhellyé szürkült szókapcsolatnak: átszellemült egyszerűség. Amikor énekel, legyen a művészi feladat Gilda szerepe, egy Dohnányi-dal vagy épp egy oratórium szopránszólama, lénye teljes önátadással, de ugyanakkor minden mesterséges akarás és görcs nélkül a hangok és szavak tartalmában összpontosul, és immár átváltozva, sugárzik a hallgatóra. Ez történt ezúttal is, és bár a koloratúrák nem szólaltak meg teljesen makulátlanul, ez sem csorbította az élményt: Kertesi Ingrid művészi alázatában minden értékké válik, még a kivitelezés apró gyarlóságai is.
A két Mozart-mű foglalatában két Haydn-szimfónia csillogott ezen az estén - egy (furcsa ellentmondás:) "elhanyagolt slágerdarab" és egy ritkaság. A Búcsúszimfóniát (fisz-moll, no. 45) a mű teljes happening-eszköztárával vezette elő Hamar Zsolt és együttese: fokozatos elsötétítéssel, s a nevezetes fináléban a helyükről felálló és a pódiumot elhagyó zenészek sokatmondó némajátékával. Megragadó volt a nyitótétel Sturm und Drang indulata és lendülete, hatásosan érvényesült a lassú tétel lépő tempója, csendes és komoly, enyhén fájdalmas karaktere. A vonósok többnyire telten, egészségesen szóltak, de észrevételem szerint a hangzás tartalmas kiegyenlítettségét éppen a kritikus pillanatokban, az önmagát felemésztő finálé folytonosan változó faktúrája és egyensúlyi helyzete közepette nem sikerült mindvégig megőrizni. A másik Haydn-szimfónia ("A kedvenc", no. 24) meglepetése a lassú tétel gyönyörű fuvolaszólója, melyet mint versenymű-részletet, a zenekari kottapult mellől felállva és előtérbe lépve szólaltatott meg aranyló hangon, hajlékonyan és közvetlen beszédességgel GYÖNGYÖSSY ZOLTÁN. De örömöt szerzett a mű többi részlete is: Hamar Zsolt feszes, energikus nyitótételt vezényelt, kiélvezte a menüett tenyeres-talpas nyerseségét, majd sodró iramú, sistergő fináléval tett felkiáltójelet mű és előadás végére. (Január 7. - Zeneakadémia. Rendező: Weiner-Szász Kamarazenekar Alapítvány)

A budapesti nagyegyüttesek műsorszerkesz- tői elismerésre méltó igyekezettel törekszenek arra, hogy a fővárosi koncertmenü az alaprepertoárban foglalt nélkülözhetetlen táplálékokon kívül megfelelő mennyiségben kínálja a ritkaságok és különlegességek - édes, fanyar vagy épp vitamindús - kiegészítő fogásait is. Aki ismeretlen új (vagy elfeledett régi) után kutat, silányságra éppúgy bukkanhat, mint értékre: pár hónapja szégyenteljesen gyenge (francia romantikus) oratóriummal ismerkedtem a Zeneakadémián: végighallgatni is penitenciával ért fel, kritikát pedig restelltem volna írni az estről. A MAGYAR NEMZETI ÉNEKKAR vezetése azonban kitűnően választott, amikor műsorra tűzte Dvořák méltánytalanul mellőzött Stabat Materét. A 36 éves zeneszerző 1877-ben befejezett első nagyszabású oratorikus művét kevesen tartják számon a 19. századi oratorikus irodalom fontos művei között, pedig ez a személyes tragédiák által inspirált darab kivételes erejű, gazdag és értékes tartalmakat magába sűrítő alkotás.
Az est vendégkarmestere, a Nyugat-Európából ritkán hazalátogató FÜRST JÁNOS érzékenyen vezette rá az előadógárdát és a hallgatóságot a mű legfontosabb tulajdonságaira. Vezénylése mindenekelőtt nyilvánvalóvá tette a kettősséget, amely a mű fogalmazás- és formálásmódjában megfigyelhető. Irányítása alatt hatásosan érvényesült bizonyos tételek tematikus takarékossága: egy sajátos, megszállott motívumismételgető technika, amely alkalmas arra, hogy nagy felületeket fogjon össze, meg arra is, hogy egy, a köznapi valóságtól elemelkedett, révült lelkiállapotot tükrözzön. Ugyanez a karmesteri felfogás azonban nem palástolta más tételek feltűnően érzéki dallambőségét és közlékenységét: kibontotta és hatni engedte a széles melódiaíveket, amelyek e részletekben uralkodnak. Hasonlóképpen felszínre segítette a karmesteri munka a fiatalkori mű stiláris sokféleségét - azt az elfogulatlanul természetes befogadó ösztönt, amellyel a Stabat Mater korának zenei nyelvéből sokat magába szív. Mindennek eredményeképpen a darabot egyszerre érezhettük monumentálisnak és tagoltnak, puritánnak és sokszínűnek.
Lelkesen és többnyire magas színvonalon működött együtt a karmesterrel a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR fiatal muzsikusgárdája, amelyből ezúttal főként az intenzíven és nagy kifejezőerővel játszó vonósok teljesítményét emelem ki. Egy hónapja egy Verdi-Requiem előadásának kritikájában arról írtam, bizonyos művek esetében milyen nehéz működőképes szólistakvartettet összeállítani. SZABÓKI TÜNDE, VEREBICS IBOLYA, KEITH LEWIS és CORNELIUS HAUPTMANN négyesét nem azért becsültem, mert bárki is kiemelkedőt nyújtott volna tagjai közül, ellenkezőleg: ennek a kvartettnek az élvezetes teljesítménye mindenekelőtt abban rejlett, hogy senki sem emelkedett ki az egyenletes és egységes színvonalból, amelyet a négy muzsikus képviselt - és senki nem maradt el a hallgatólagosan megállapított norma követelményei mögött. Sok mindent jelentett ez: intonációs biztonságot, korrekt szövegmondást, homogén stílus- és műfajértelmezést, imponálóan biztos szólamtudást. A beszámoló végére hagytam a Magyar Nemzeti Énekkar méltatását. Karigazgatója, ANTAL MÁTYÁS kitűnően felkészítette a kórust a feladatra: az együttes nemcsak tisztán énekelt és igényesen formálta szólamait, nemcsak hanganyaggal és állóképességgel bírta a nagy megterhelést jelentő feladatot, de szuggesztivitásával, előadásmódjának erejével és hitelével is jelentősen hozzájárult a Stabat Mater hatásához. (Január 9. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)