Az énekes

- Hogyan látja énekesi pályáját, melyet egyik napról a másikra befejezett? Van-e kialakult képe róla, lehet-e az embernek egyáltalán világos képe a saját karrierjéről?
- Természetesen nem. A visszatekintés azért is nehezemre esik, mert annyira a mában élek, és a feladataim olyannyira igénybe vesznek, hogy időm sem jut rá. Amellett nem vagyok a múltjába kapaszkodó ember - igaz, nem kapaszkodom a jövőbe sem. Minél idősebb leszek, annál inkább érzem, milyen intenzíven élek a jelenben, és igyekszem a napi követelményeknek megfelelni.
Nagyon szép életem volt énekesnőként, sok-sok álmom vált valóra. Mint minden énekes életében, természetesen az enyémben is akadtak válságos időszakok. De összességében szerencsém volt, mert mindegyik szerepet elénekelhettem, amely megfelelt a hangomnak. Soha nem kísérleteztem, nem mentem túl a fachom keretein, és ez frissnek, fiatalosnak, hajlékonynak tartotta meg a hangom. Ez számomra mindig nagyon fontos volt, mert az intenzív operai munkával párhuzamosan hangversenyeken is énekeltem. Később, a pályám második felében a daléneklést éreztem fő művészi tevékenységemnek. A vége felé pedig egyre inkább csökkentettem az operaszínpadi munkát a dalpódium javára. A dal kiapadhatatlan forrása a művészi ihletnek - hálás vagyok, hogy ebből az irodalomból széles repertoárt építhettem föl, s gyakran jelentős zongoraművészek kíséretével énekelhettem.
Operaénekesi pályafutásom voltaképp nagyon tudatosan alakult. Édesapám, Willi Domgraf-Fassbaender, a berlini Staatsoper baritonja, kora jelentős énekese volt. Személyében nemcsak példaképet találtam, hanem csodálatos tanárt is. 1961-ben, tanulmányaim kellős közepén kaptam szerződést a müncheni Staatsopertól, s ekkor kezdődött csak az igazi munka apámmal. Haláláig tanított és segített. Hozzá fordulhattam nehézségeimmel, vele dolgozhattam a technikámon - nem is volt más tanárom rajta kívül.
- A hangja nyújtotta lehetőségeken belül tehát minden szerepvágya teljesült. Ön azonban nagy hangterjedelemmel rendelkezett: soha nem próbálkozott más hangfekvésű szerepekkel?
- Nem. Igaz, hogy nagy hangterjedelmem volt, de én kifejezetten höhenfaul voltam, nagyon jól éreztem magam a mezzoszoprán határain belül, és nem fejlesztettem ki magamban a magasság természetes adottságát.
- Megtehette volna?
- Talán igen. Igazi szerepálmom a Fidelio Leonórája és a Tosca volt, de az ésszerűség ezt megakadályozta: nem akartam túlfeszíteni- túltágítani a hangomat. Egyszerűen nem szoprán voltam; megvoltak ugyan a magas hangjaim, de nem a szoprán tessiturával, s így maradtam szépen a nekem megfelelő szerepkörben. Azon belül viszont Mozarttól kezdve Verdin keresztül Wagnerig és Straussig mindent énekeltem. Nem szakosodtam, hanem megpróbáltam - remélhetőleg sikerrel - annyira sokoldalúnak maradni, amennyire csak lehetett: nem akartam magam egyetlen szerepfajtára lekötni.
- Legalább ötven-hatvan színpadi szerepben lépett fel.
- Soha nem számoltam.
- Lehetséges-e minden területen megfelelni - mármint zeneileg?
- Mozartot például egy ponton csökkenteni kezdtem, mert bizonyos idő után az ember már nem Cherubino, sőt el kell búcsúzni Dorabellától és Sestótól is. A Verdi-fachot is takarékosabban kezdtem adagolni. Wagnernál Brangäne, Waltraute és Fricka mellett alig van mezzoszerep; Kundrytól és Ortrudtól persze visszariadtam.
- Miért "persze"?
- Mindig tele voltam kétségekkel és önkritikával, és valószínűleg nem tartottam magam képesnek rá. Kundryra nagyon korán kaptam ajánlatot, de nem bíztam magamban. Talán meg kellett volna próbálnom, de mint említettem, kicsit féltem attól, hogy elveszítem a hangom rugalmasságát és frissességét a daléneklés számára. Ott a kifejezés egészen más eszközeire van szükség. Ha az embernek állandóan a nagy, drámai operai hangot kell produkálnia, de közben a temíperamentumos szerepformálás a hangszálaira megy, az kissé veszélyes. Én viszonylag könnyen vállalom a kockázatot, de a hangomat lehetőleg egészségben és frissen akartam megtartani. A színpadnak, a koncertpódiumnak nem azért mondtam búcsút, mert nem tudtam már énekelni, hanem azért, mert nem kívántam megélni, hogy a hangom lehetőségei megcsappanjanak, s a minősége romoljék. Annál sokkal jobban szeretem és komolyabban is vettem ezt a hivatást. Amellett a repertoár bizonyos elfáradását is észleltem - nem vagyok az az ember, aki képes a dolgok állandó ismétlésére. Azt sem tudtam elképzelni, hogy az öregedés folyamán visszalépjek a kicsi és közepes szerepekhez. Úgyhogy abbahagytam a színpadi szereplést, aztán két-három éven keresztül még felléptem dalesten és hangversenyen, majd annak is véget vetettem. Ezt már egészen korán elhatároztam. Emlékszem, mekkora hatással volt rám, hogy a nagy énekesek, például Lotte Lehmann, egyik napról a másikra abbahagyták az éneklést. Ha valaki telivér színpadi alkat, annak a dobogó az élete központja, és akörül forog az élete. Bevallom, ez nekem egy idő után az idegeimre ment. Harminchárom színpadon töltött esztendő múltán valamikor elege lesz az embernek, mert nem jut már ideje saját magára.
- Magánélet?
- Persze, létezik magánélet, az ember igyekszik otthont építeni, vannak körülötte barátok, de nagyon nehéz pihenni, mert a saját magunkkal szemben támasztott követelményeknek és a közönség igényeinek is meg akarunk felelni. Állandó feszültségben él, aki azon a szinten dolgozik, amelyre megadatott eljutnom. De egy idő után észleltem, hogy tartalékaim lassan kiapadnak. Hála istennek, az egész búcsúfellépések nélkül történt, sem nekem, sem a publikumnak nem kellett érzelmi viharokat átélnünk. Valójában nem is tudtam előre, melyik lesz az utolsó este - aztán mégis elérkezett. Senki sem tudta! Senki. Persze nem volt könnyű...
Eredetileg színésznő akartam lenni, mint édesanyám. Csakhogy annyira nyilvánvalóvá lettek hangi adottságaim, hogy a zene vált fontosabbá. De az operaszínpadon az éneklést nagyszerűen lehet párosítani a színészi munkával.
- Annál nehezebben magyarázható számomra a tény, hogy a zenés színháztól voltaképpen mindig a hangversenydobogó felé törekedett, és a daléneklés került érdeklődése gyújtópontjába.
- Igen, mivel én nagyon ambivalens módon tekintek a hivatásomra. Eredendően meglehetősen félénk, tartózkodó, hivalkodástól mentes ember vagyok, aki nem szívesen helyezi magát előtérbe. A színpadon persze elbújok a szerep mögé, és sok segédeszközt használok: ott a zenekari árok, amely elválaszt a közönségtől, a karmester, akire figyelni kell, a kollégák, a maszk, a jelmez, a világítás, a színpadi atmoszféra, ami az énekes nélkül is létezik. Ha megvan a személyes kisugárzás, és ha érződik, hogy a nézők ennek vonzásába kerültek, az nagyon szép. Magától értődik, hogy mindig más és más szerepet kell alakítani, mégis sok kerül a különböző szerepekbe az emberből magából is. Ezért volt számomra nagy jelentőségű az operai jellemalakítás feladatától eltérő szintre kerülni, ahol az alakoskodás követelménye nélkül csak magam voltam, és kizárólag belső zenei vagy poétikus intencióimat követhettem. Egy dalesten magad vagy a rendező, a dramaturg, a karmester - ezt nagyon élveztem.
A dalok miniatúrák, melyeknek gesztusok és mimika nélkül, belülről, a belsőbe vetett pillantásból kell létrejönniük. A dalpódiumon az arcjáték és a taglejtés teljességgel másodlagos értékű. Természetesen nem lehet a test részvétele nélkül dolgozni, hiszen az éneklés testi tevékenység is. De a dalban nem kell magam alávetnem egy szerepnek, hanem a benső történéshez kell igazodnom, amelyet a dalból létrejövő világ vált ki belőlem. Egy dalest intimitása arra szólít fel, hogy magamba tekintsek; a daléneklés megköveteli a vakmerő őszinteséget. Számomra igen fontos volt, hogy képes voltam túltenni magam a félénkségemen. Sok időbe tellett, míg bizonyos függetlenséget éreztem a közönségtől. Nekem például nem volt fontos a taps. Előadás után a legszívesebben ki sem mentem volna a függöny elé. Magam akartam lenni. A közszereplés, a közönséggel való közvetlen találkozás is mindig nehezemre esett, fáradságos munkával kellett megtanulnom. Sajnos voltak nagyon fegyelmezetlen korszakok is az életemben. De meg kellett tanulnom, hogy a fegyelem a művész életében nagyon fontos fogódzó. Egy dalesten mindig csak néhány komponistát akartam bemutatni, legszívesebben csak egyet, legfeljebb kettőt. Azon voltam, hogy szép kapcsolatokat, programszerű fejlődést találjak. Ehhez ideálisak a nagy dalciklusok. Dalénekesi pályám csúcsát a három nagy Schubert-ciklus jelentette.
- Az se számít, hogy eredetileg milyen hangra komponálták?
- A Schwanengesang néhány darabja és persze a Schöne Müllerin előadása nehéz egy énekesnőnek. De éppen a Winterreise, a halál, a szerelem és a szerelem utáni vágyakozás témája nagyon is átérezhető egy nő számára - más szemszögből, bizonyos távolsággal, s nyilván bizonyos absztrakcióval a férfi lelkialkatához képest. Ezt nem éreztem soha zavarónak. Művészi szempontból a dalestek voltak a legkielégítőbbek és a legboldogítóbbak - egy jól sikerült Winterreise énekesi létem megkoronázását jelentette.

A rendező

- Rendezői munkája egy más által már színpadra állított darab gondozásával kezdődött. Milyen kötöttségekkel járt ez, illetve nyújtott-e bármiféle művészi szabadságot?
- Nagy szerencsémre ez a legendás Rózsalovag-produkció volt, amelyet 1973-ban Otto Schenk rendezett, és Carlos Kleiber vezényelt. Ezt az előadást ma is nagy sikerrel játsszák Münchenben. Az évek folyamán jól megismert, hozzám tartozó Rózsalovag volt ez. Amikor Octavian szerepétől elbúcsúztam (ez is szinte egyik napról a másikra történt), azt javasoltam: hagyják egy ideig pihenni a darabot, hogy aztán később új szereplőkkel felfrissíthessem. Természetesen megtartottam Schenk rendezői koncepcióját. A Tábornagyné kivételével minden fontos szerepet: Sophie, Octavian és Ochs szólamát is új tagok énekelték - az ő irányításuk közben szabaddá vált a kezem, s ennek eredményeképpen nagyszerű munkát végezhettem velük. Sikerünk volt, az emberek észrevették és értékelték, hogy intenzív próbák előzték meg az újbóli színpadra állítást.
Én pedig ráéreztem a rendezői munka ízére, s ezt a tevékenységet tíz éven át végeztem is - az énekléssel párhuzamosan. Emlékszem, amikor 1992-ben itt, Innsbruckban Alban Berg operáját, a Lulut rendeztem, az itteni dalestemet (Winterreise!) le kellett mondanom, annyira igénybe vett a színház.
- Octaviant évtizedeken át a legkülönbözőbb operaházakban énekelte, s a közönség is elsősorban ezzel a szereppel azonosítja a Fassbaender nevet. Egy emlékezetes nyilatkozatában viszont elmondta, hogyan jött rá: itt az ideje, hogy ne lépjen fel többé Octavianként.
- A Tábornagynét soha nem akartam volna énekelni: nem felelt meg a mentalitásomnak. Nem vagyok olyan reflexív, időhöz kötődő alkat. Mikor azonban elkezdtem a felfogását megérteni, ez jelzés volt számomra: Octavian már nem illik hozzám.
- Érthető, hogy mielőtt a darabot saját rendezésében színpadra állította - legutóbb itt: Innsbruckban, 2001-ben -, hosszú évekig nem nyúlt hozzá. Mennyire függetlenek rendezői elgondolásai azoktól az alakításoktól, amelyeket a kérdéses mű korábbi produkcióiban nyújtott?
- Ez a lelkiismeret egyik nagy kérdése. Teljes függetlenségben nem hiszek. Tudatosan törekszem azonban arra, hogy megszabaduljak azoktól a benyomásoktól - a rendezői koncepciót, de még a díszletet illetően is -, amelyek korábban a színpadon értek. Legszívesebben olyan operákat állítottam színpadra, amelyekben előzőleg nem szerepeltem. De mit tehetek, már túl sokat énekeltem... Azért akadt ismeretlen opera is. Például Franz Schrekertől a Der ferne Klang, amelyet Angliában rendeztem - nem ismertem, nem hallottam azelőtt. Szabadon dolgozhattam, jó érzés volt. Vagy itt van a Susannah, Carlisle Floyd operája, amely korábban szintén ismeretlen volt számomra. Kétszer is megrendeztem Benjamin Britten operáját, a Szentivánéji álmot - ez egyike legkedvesebb darabjaimnak.

A tanár

- Pedagógusként csak saját tapasztalatait adja tovább?
- Szemléltető oktatás esetén igen. Münchenben túl korán hagytam magam rábeszélni egy egyetemi tanári állásra. Nyolc éven át vezettem egy énekes osztályt az ottani főiskolán - akkor még magam is aktívan énekeltem. Alig győztem energiával. Megérkeztem valamilyen vendégszereplésről, koncertkörútról a müncheni repülőtérre, és azonnal a főiskolára mentem. Tanítottam egész hétvégén, tanítottam a szünidőben - ez egyszerűen túl sok volt. Először megfeleztem egy kolléganővel az osztályomat, azután pedig elhatároztam, hogy lemondok a biztos főiskolai állásról. Nem vagyok az az ember, aki képes beilleszkedni egy főiskola atmoszférájába, és bánni tud a kollégák kiábrándultságával és irigységével. Ezt Münchenben be is látták, és elengedtek. Mostanában szinte csak mesterkurzusokon tanítok.
Az oktatás, a fiatal énekesek hangjával végzett munka alapja persze a nagy tapasztalat. Tudnom kell átadni - még mielőtt interpretációról esnék szó -, mit jelent a hang fölött megszerzett kontroll, hogyan kell az éneklés "szerszámait" kézben tartani egy nagyon intenzív, a testtel és a légzéssel összefüggő munka során. Mert a légzés az éneklés lényege. A mesterkurzusok, amelyek az interpretáció címszó alatt zajlanak, mindig alapos technikai munkát is tartalmaznak.
- Ez azt jelenti, hogy egy énekes élete végéig kénytelen a technikáján dolgozni, sőt esetleg küzdeni a technikai problémákkal?
- Igen, igen. Magam ezt úgy éltem meg, hogy amikor egy nagy szerepen befejeztem a munkát, és a következő feladat előtt álltam, szinte újból elölről kellett kezdeni az egészet. Csak nagyon lassan, fokozatosan szerzi meg az ember a felkészültséget ahhoz, hogy a tapasztalatára is hagyatkozhassék. Egy életen át dolgozni kell a hang és a technika fejlesztésén, hogy jobb legyen az énekes! Az embert az önmagával szembeni igényesség kényszeríti erre. A nívót tartani és lehetőleg emelni kell. A feladatokkal együtt növekszik az ember, fokozni lehet a fegyelmet, nemesíteni a hangot, és egy hosszú énekesi pálya folyamán gazdagítani a kifejezőkészséget.
- Megfigyeli ezt a saját felvételein is (közel száz lemeze készült), ha olykor belehallgat egy-egy lemezébe?
- Nem hallgatom a felvételeimet, időm sincs rá. Ez egyike az olyan tevékenységeknek, amelyeket későbbre halasztok. De az elégedetlenség érzése tulajdonképpen minden alkalommal eltölt: ezt másképp kellett volna csinálnom, vagy képes lettem volna másképp is megoldani. A tökéletesség azonban unalmat szül. Számomra a kifejezés mindig fontosabb volt, mint a szépség vagy a hangok csiszoltsága. Ha felvételt készítettem, az elején egyszer talán bementem a technikai helyiségbe, és belehallgattam az anyagba, aztán azt mondtam: ti, hangmérnökök úgyis azt csináltok a keverőpulton, amit akartok, hát csináljátok. Soha nem tettem úgy, mint némelyek, akik éjt nappallá téve ülnek a montírozó helyiségben, és apró darabkák beapplikálásával foglalkoznak. Három-négyszer egészben felvettem a műveket, és azt mondtam: válasszátok ki a legkifejezéstelibb változatot, ha a hang néhol esetleg nem is olyan szép. A nyers felvételi anyag volt az egyetlen, amit meghallgattam. Talán ismertem a határaimat is, és tudtam, hogy ebben a pillanatban nemigen vagyok többre képes. Ha az ember hozzákezd az aprólékos barkácsolgatáshoz, annak se vége, se hossza. Egyszer mindennek a végére pontot kell tenni. Bizonyos idegenkedés is mindig élt bennem azzal kapcsolatban, hogy a saját hangomat hallgassam. Nem érzem szükségét. Néha persze éreztem, ha valami sikerült. Például van néhány Liszt-dal, vagy a Mörike-dalok Hugo Wolftól, két nagyon szép CD a fiatal francia zongoristával, Jean-Yves Thibaudet-val, akit nagyon szerettem és értékeltem. Ezeken a felvételeken sok minden tetszett, még ha olykor nem tökéletes is az éneklés. Jól emlékszem, mi minden ment bennem végbe, milyen örömmel dolgoztam. Az ember nagyon ritkán dolgozik felszabadultan és örömmel. Annyira ki van téve a külső és belső kényszereknek és hangulatoknak! Mikor is vagyunk olyan jókedvű és harmonikus lelkiállapotban, hogy teljes erőnkből és a lét boldogító érzésétől táplálva dolgozhassunk? Ha viszont néha mégis így alakul, akkor az hallható a felvételen - nem?
- Ha saját felvételeit nem hallgatja is, bizonyára hallgat másokat. Befolyásolták énekesek édesapján kívül?
- Sokat foglalkoztam Fischer-Dieskauval, akit generációm számára úttörőnek és útmutatónak érzek: énekesként, dalelőadóként és műsorösszeállítóként egyaránt. Azután van egy gyengém: a szép tenorhang. Nagy tisztelője vagyok Carusónak, Jussi Björlingnek. Utóbbinak vannak olyan felvételei, amelyeket hallgatva úgy érzem, szebben már nem is lehet énekelni. Tanulmányaim idején és később egyaránt példaképem volt Janet Baker, vagy például Kathleen Ferrier, a maga tökéletlen tökéletességében. Igen, a nagyok: Schwarzkopf, Lisa della Casa - velük persze részben együtt álltam a színpadon. Mindig olyan hangok ragadtak meg, amelyek jellegzetesen egyéni timbre-rel rendelkeztek. Számomra egy hang színe és tartalma is fontos, nem csak a matériája.
- Ez vonatkozik rendezői munkájára is? Nyilván ad útbaigazításokat az énekeseknek.
- Tulajdonképpen nem olyan gyakran, mint feltételezhető volna. De itt, az úgyszólván saját házamban, saját együttesemben van egy-két kollégám, akinek néha technikai segítséget nyújtok, mert sokat tartok a hangjáról, és a jobbítására törekszem. Senkire nem erőszakolom magamat, de ha egy fiatal énekesnek segítségre van szüksége és bizalmat érez irántam, akkor együtt dolgozunk. Természetesen az a véleményem, hogy egy zenés színházban jó alapot nyújt a munkához, ha az ember ért a hangokhoz. Tudom, milyen könnyű egy fiatal hangot tönkretenni, ezért nagyon óvatosan és felelősséggel bánok vele, mert az a célom, hogy az énekes lehetőleg hosszú utat járjon be.

A színigazgató

- Az igazgatói álláshoz vezető út számomra logikusnak tűnt, mert amint abbahagytam az éneklést, jött az erre vonatkozó felkérés Braunschweigből. Két évig igazgattam az ottani Staatstheatert, majd megpályáztam az innsbrucki intendánsi állást, mert úgy éreztem, képes vagyok a betöltésére. Most a szakmai életben megőrzött összes erőmmel, lelkesedésemmel és idealizmusommal arra törekszem, hogy a lehető legjobban végezzem a munkát ebben a házban. Nagy a felelősségem mások iránt. Fegyelmezettebben kell élnem, mint eddig bármikor, hogy megfeleljek a rám rótt munkának. Össze kell szednem magam, de arra már nincs szükség, hogy szünet nélkül magammal foglalkozzam - mások érdekében dolgozom, és ez a legfontosabb számomra. Fontosnak, sőt kellemesnek érzem, hogy olyan pozíciót tölthetek be, ahol viselem ugyan a művészi felelősséget, de a többiek teljesítménye kerül előtérbe. Rendezői munkám eredményéről nekem személyesen kell számot adnom, mégis lehetőségem nyílik rá, hogy pár lépés távolságból tekintsek az egészre. Izgalmasnak és ihletőnek tartom, hogy művészi elképzeléseimet mások segítségével közvetíthetem. Mindannyian nyerünk a kölcsönös tapasztalatcserén és közös művészi törekvésünkön: együtt létrehozni valamit. Ez a csapatmunka a szó szoros és átvitt értelmében is kielégítő érzéssel ajándékoz meg. A minőség iránti igényemmel szeretném létrehozni és megtartani azt az elkötelezettséget, amely a professzionista művészetet jellemzi. Ezért dolgozni és harcolni kell, megakadályozni a nemtörődömséget, a megelégedettséget és a fejlődés megrekedését, amely mindig a művészi munka halála.
- Műsorpolitikájában kijelölt egy tematikus vezérfonalat: Shakespeare műveit.
- Shakespeare a színház minden területét felölelő témát ad. Bár ez nem is olyan egyszerű. Létezik ugyan 270, Shakespeare-darabok alapján készült operalibrettó, de a közönség mindig ugyanazt az ötöt akarja... Időnként megpróbálunk ismeretlen darabokkal előrukkolni, például a Lear királlyal, az általam szeretett Aribert Reimanntól, aki a nagy dalkísérők egyike volt, és akivel szerencsémre sok dalesten és fontos felvételen dolgozhattam együtt. Shakespeare drámájára készített operájának színpadra vitele nagy kihívás mindannyiunk számára, de büszkeséggel és boldogsággal tölt el, hogy bemutatjuk.

Egyéb művészi tevékenységek