A régi zene korhű előadópraxisát művelő fiatal hangszeres muzsikusok életének nevelődési regényében az EURÓPAI UNIÓ BAROKK ZENEKARA ama kötet, melynek címe: Wanderjahre. A rotációs együttes 1985-ben alakult, évről évre 25 ifjú zenész váltja benne egymást, s vesz részt közös próbafolyamat eredményeképp féléves koncertturnén. Akár a tagság, forog a művészeti vezetés is - az együttest irányította már Reinhard Goebel, Paul Goodwin, Monica Huggett, Ton Koopman, Andrew Manz. Van azonban a zenekarnak állandó vezetője: a kiválasztottak idei gárdájával Budapestre érkezett, ötvenesztendős ROY GOODMAN, aki életrajza szerint - sok más, a historikus zeneiparban dolgozó karmesterrel ellentétben - nem specialista: Monteverditől Sosztakovicsig sok mindent vezényel, s teszi ezt a legkülönfélébb szimfonikus és kamarazenekarok élén.
Az ilyen és hasonló együttesek budapesti látogatásakor sokat tudunk meg - önmagunkról. Szakmabeli honpolgár ugyanis rendszerint úgy hallgatja az effajta koncertet, hogy közben akaratlanul (és aligha kifogásolható módon) összemér. Milyen az idegenek teljesítménye, s az ő felkészültségük fényében milyen a mi pályakezdőinké? Az egybevetés eredménye miatt ezúttal nem kell pirulnunk. Az Európai Unió Barokk Zenekara jó együttes, de színvonalát nem nevezném kiemelkedőnek (az igazat megvallva akadt a helyszínen, aki nálam sokkal szigorúbban ítélte meg a társaság kvalitásait). A vonósok játéka általában gondozott, az intonációs tisztaság és hangminőség többnyire elfogadható (kisebb hamisságok újra és újra bőven akadnak), de a fúvósokkal azért nem büszkélkednék külföldi turnén... Nem is a gikszerek zavartak, hiszen ez a barokk gyakorlatban szinte elkerülhetetlen, hanem a szólókban gyakran tapasztalható iskolásan önállótlan, merev játék, a közlékenység hiánya.
Valamilyen rejtélyes okból az összhatást mégis kellemesnek nevezhetem. Illetve az ok talán nem is olyan rejtélyes: Roy Goodman felvillanyozó egyéniségében keresendő. Úgy érzékeltem, nem jelentős muzsikus, de ért ahhoz, hogyan hozza felszínre az előadásokban a barokk repertoár zenekari kompozícióinak gazdagságát. Persze hozzásegítette ehhez a körültekintően kiválasztott műsor is: Telemann (C-dúr) és Händel (3.) Vízizene-szvitje, valamint Rameau Pygmalion-szvitje - csupa olyan muzsika, mely egyrészt sok rövid tételével nem hagyja ellankadni, egy-egy hangütésbe belefáradni a figyelmet, sűrűn hoz váltást, újdonságot metrumban, tempóban, hangszerelésben, másrészt számos karaktert sorakoztat föl. Ez utóbbiak közül Roy Goodman különösen fogékony egyrészt a temperamentumos, táncos lejtésű zenék, a nyerseség, a lendület világa, másrészt - az előbbivel logikusan összefüggően - a népies megszólalásmód iránt.
Sehogy sem tudtam megbarátkozni a turnézó együttes szólistája, a hangszeres muzsikusokhoz hasonlóan pályakezdő SOPHIE KARTHÄUSER előadásmódjával. Az első rész végén megszólaltatott Händel-művet, egy nemrég előkerült Gloriát a fiatal szoprán mindvégig olyan magakellető hanghordozással, olyan leplezetlenül erotikus zenei magatartással énekelte, mintha merőben világi zenéről: egy operahősnő nagyáriájáról volna szó egy csábítási jelenet kellős közepén. Nem vagyok ellensége a műfajok sokrétűségét megvilágító interpretációs törekvéseknek, s így annak sem, mikor a tolmácsolás egy szakrális mű profán gyökereit tárja fel (gondoljunk csak arra a sok táncritmusra, amely Bach egyházi zenéjében feszül), de amit ezúttal hallottunk, az ízléstelen túlzás volt. A második rész élén Händel három olasz áriájában (az Amadigi, a Rodelinda és a Scipione egy-egy részletében) már az igazi opera területére lépett Sophie Karthäuser. Előadásmódjának színpadiassága itt már nem zavart (nem is zavarhatott), annál inkább az a kimódoltság, amellyel minden zenei és színészi megnyilvánulást külsőségesen és kényeskedőn megjátszott, ahelyett hogy azonosulva a helyzetekkel és lelkiállapotokkal, megélte volna őket. (Október 18. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Patikamérleggel kezük ügyében állították össze a szervezők a KOLOZSVÁRI FILHARMONIKUSOK budapesti vendégszereplésének műsorát. Fél koncertnyi terjedelemmel szerepelt a magyar és román kultúra közötti nagy összekötő, Bartók (Concerto); elhangzott román mű, mely a túloldalról építi a hidat a két nemzet között (Cornel Taranu: Remembering Bartók). Hallottunk kortárs zenei klasszikusnak számító, jelentős kompozíciót erdélyi születésű, világhírű magyar zeneszerzőtől (Ligeti: Atmosphères), mai román (Adrian Pop: Solstice) és mai magyar alkotást (Oláh Tibor: La porte du baiser).
Szép, kiegyensúlyozott program - papíron. Taranu concertáló oboaszólammal (AUREL MARC) spékelt Bartók-emlékdarabja valójában kínosan szószátyár monológ, melyben nem alakul ki kapcsolat a vég nélkül ágáló fúvós és a tétova kommentárokra szorítkozó zenekar között. A szétesés okozza Oláh Tibor opuszának fő problémáját is: A csók kapuja atomizált effektusokra bomlik, a hallgató hiába szegődne a zeneszerző társául, nem eredhet a folyamatok nyomába - mert nincsenek folyamatok. Árulkodó jelnek érzem az ütős arzenál nyújtotta lehetőségekben való tobzódást is. Micsoda felüdülés ezek után Ligetit hallgatni! Az iskolateremtő Atmospheres (1961) a maga negyven évével: kipróbált mestermű. Finom belső szólammozgások fodrozta álló foltja, a színek szüntelen, lassú változása hangzó őselemként fogadja magába a hallgatót, aki itt végre megteheti, amire az előző két darabban hiába vágyott: figyelmével követheti a mikromozgásokat. Nem véletlen, hogy a műsor másik román szerzőjét képviselő kompozíció éppen Ligeti után kapott helyet a műsorban: Adrian Pop darabja, a Napforduló is nagy felületeket bont ki széles mozdulatokkal, s itt is fontos szerep jut a színeknek. Kár, hogy a sok szólisztikus elemmel tarkított, gazdag szimfonikus hangzású darab a kelleténél hosszabbra nyúlván kifullad - és hasonlóképpen kár a befejezésben a banális, nagy dúr folt megjelenéséért.
Bartók Concertója ad alkalmat, hogy összefoglaljam a zenekar teljesítményéről és a karmester munkájáról szerzett benyomásaimat. Nehéz a Kolozsvári Filharmonikusok most hallott produkcióit egyértelműen jellemezni: játékuk színvonalát egyetlen szóval leginkább változónak nevezhetem. Választékosan kikevert vonós színek, gondozott hangzás után váratlanul disztonálás, nyerseség kedvetlenít el; rendezett fúvós szólamok kellemes élményét követően feltűnő gikszerek rontják az összhatást. CAMIL MARINESCU lendületesen és dekoratívan vezényelt, de a Concerto számos részlete felszínesnek és színpadiasnak mutatta gondolkodását. Sajátosnak éreztem, hogy a Kolozsvári Filharmonikusok Concerto-előadása milyen sok ponton tér el a mű interpretációs hagyományától (nemcsak a magyartól, a nemzetközitől is): más tempókra, a megszokotthoz képest eltérő arányokra, a hangzásból kiütköző szólamokra figyelünk fel meglepetten - s meglepetésünk többnyire nem örömteli. (Október 19. - Millenáris Teátrum. Rendező: Pentaton Kft.)

Az utóbbi időben a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR koncertjein kísért a vendégművészek megbetegedése: a fellépését lemondó Cheryl Studer helyett hallottuk szeptember végén Helen Donathot, legutóbb pedig Jean-Yves Thibaudet helyett ugrott be - vállalva az eredetileg meghirdetett versenymű megszólaltatását - CHRISTINA ORTIZ. A brazil születésű, Angliában élő zongoraművésznő Mendelssohn ritkán hallható g?moll zongoraversenyét (op. 25) tolmácsolta - szívesen folytatnám úgy, hogy rácáfolva a kompozíció minőségét érintő bírálatokra. De nem: ez a perfekt, gördülékeny, könnyed és temperamentumos játék, mely nem ismer technikai nehézséget, de nem is különösebben csillogó, nem fürdette meg a szuggesztivitás fényében, inkább elhalványította Mendelssohn koncertjét. Christina Ortiz lendületes előadását figyelve az érzékeny hallgató hamar észreveszi, hogy ennek az ösztönös muzsikusnak főként a hangszerrel, az eszközzel van élénk és természetes kapcsolata: a karakterekhez, a zenei problémákhoz is mindenekelőtt a faktúrán, az ujjakba idegződött mozgás-sztereotípiákon át közelít - vagyis számára a zongorázás kinetikus élmény. A versenymű előadását, ha szabad így fogalmazni, zavartalanul lebonyolította, személyesség, mélység azonban nem jellemezte produkcióját. Közvetlen és derűs lénye ennek ellenére nagy sikert aratott - a tapsokat Villa-Lobos és Mompou egy-egy művével köszönte meg.
A Fesztiválzenekar lengyel vendégkarmestere, ANTONI WIT a koncert elején hazulról hozott kóstolóval kínálta budapesti vendéglátóit: vezényletével először az utóbbi évtizedben világhírűvé vált Henryk Mikolaj Górecki (1933) Három darab régi stílusban című tételsorát, majd Wojciech Kilar (1932) kompozícióját, az Orawát hallottuk. Úgy látszik, tékozló fiúkként a lengyel "harmincasok" is visszatértek a hagyományos komponálásmód szülői házába - azaz ami Góreckit illeti, most megismert művében ő még vállára sem vette a tarisznyát. Könnyű volna megtréfálni a gyanútlan hallgatót, elhitetvén vele, hogy a Három darab a legutóbbi évek esztétikai hátraarcot végrehajtó, divatos neo-zenéinek egyike - nos, e tételek 1963-ban keletkeztek. Két melankolikus lassú fog közre egy ritmikus, feszesen energikus frisset. A faktúra rendkívül egyszerű, a hangzás sűrű, homofon, már-már didaktikus kompozíciót mutat. Szép, de nem jelentős zene - az egyszer használatosak kategóriájából. Hasonlókat mondhatok Kilar Orawájáról: itt a nyers népiesség párosul a repetitív feldolgozásmód egy sajátosan rusztikus-primitív válfajával. Ezt a művet is inkább információ- mint élményforrásként hallgattam.
Sajátos módon a koncert második felét teljesen kitöltő Beethoven-produkcióról, a 6. (Pastorale) szimfónia megszólaltatásáról írhatom a legkevesebbet. Holott erről írhatnám a legtöbb jót: Antoni Wit kulturáltan, gondosan és pontosan vezényelte a Fesztiválzenekar muzsikusgárdáját. A karmesteri koncepció azonban oly következetesen ragaszkodott a mű körül kialakult interpretációs egyezményekhez, olyannyira kerülte minden személyes állásfoglalás, egyéni hozzátétel lehetőségét, hogy a kritikus legfeljebb a tolmácsolás színvonaláról mondhat szépet, elismerőt, a jellegéről csupán azt szögezheti le tartózkodón, hogy korrekt rutinelőadást hallott. (Október 20. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

BOGÁNYI GERGELY kora tavasszal megkezdett, december elejéig tartó országos Chopin-sorozatának újabb Zeneakadémiai állomása zsúfolásig megtelt nézőtérrel, eladott pódiumülésekkel és orgonakarzattal bizonyította, hogy a szóló zongoraest műfaja ma is népszerű - csak legyen professzionista szervező, aki gondosan előkészíti az eseményt. A mostani hangverseny a műsortervezés terén ugyanazt a logikát követte, amely már a ciklus első budapesti tagját, a márciusi fellépést is meghatározta - erről annak idején szintén beszámoltam a Muzsika hasábjain. Az első részt ezúttal is nagyformák töltötték ki: a tavasszal hallott négy Ballada után most a négy Scherzo. A szünetet követően most is a kisebb lélegzetű, többnyire kettesével vagy négyesével opuszokba rendezett műfajok következtek, karakterben, hangvételben, temperamentumban változatosan: noktürnök, mazurkák, keringők, polonézek. Ismét csak azt írhatom, amit tavasszal: a hallgató iránt előzékeny, körültekintő műsorszerkesztői gondolkodásmód ez, amely dióhéjban a teljes chopini egyéniségről igyekszik képet adni annak is, aki nem hallgathatja végig az életműsorozatot, csupán annak egy-egy fejezetéből csemegéz.
A négy scherzo előadói felfogásában a drámai (vagy épp egy képzeletbeli történet elbeszélése értelmében regényes, azaz romantikus) előadói alapállást és az ezzel összefüggő kontrasztgazdagságot éreztem meghatározónak. Bogányi minden esetben markánsan indított, a középrészek líráját rendre éles váltással érzékeltette, s a visszatérések fokozása közben magas érzelmi-dinamikai csúcsokra repítette a lendület. De figyelmet szentelt a chopini műfajon belül az egyes művek önálló karakterének is: példaként elég a negyedik, E-dúr scherzót említenem, melynek hangvételében egyfelől nyomatékosította a hagyományosan scherzószerű, azaz a játékos-tréfás karaktervilággal összefüggő jellegzetességeket, másfelől a középrészben a ritmusértékek széles kijátszásával, az elomló-olvatag hangzás megteremtésével a stílusértelmezésben egészen az impresszionizmusig merészkedett.
A második rész kisformáihoz érve hivatkozom Bogányi játékának arra a jellegzetességére, amelyet persze már a scherzókkal kapcsolatban is említhettem volna. A kotta bátor, szuverén újraolvasásának szüntelenül érvényesülő igényéről van szó: ez a művel való első találkozás illúzióját megteremtő előadást eredményez olyan esetekben is, mikor a közönség régi kedvencét hallja. Az opusz 48-as két noktürn egy-egy parlandós, "mesélő" dallama, az op. 33-as mazurkák egy-egy merész lassítása vagy épp figyelemreméltó rubatója; az op. 41-es sorozat 3. darabjának nyitva hagyott befejezése vagy épp ugyanebben a mazurkaciklusban a záródarab improvizatív "magamnak zongorázom" magatartása - mindezek apróságok, de alkalmasak arra, hogy friss vért ömlesszenek az előadóművészet érrendszerébe; hogy eredetiséggel telítsék egy-egy zeneszerző életművének oly könnyen elmeszesedő interpretációs gyakorlatát. Bogányi, úgy tetszik, felfedező kedvében tántoríthatatlan. Nem hajlandó behódolni a megszokásnak, de tegyük hozzá: nem is alkalmaz erőszakot a műveken a puszta újszerűség kedvéért. A közönség válaszából, a tapsokból kihallani véltem, hogy a lelkes fogadtatás nemcsak a rugalmas technikájú, népszerű fiatal virtuóznak szól, hanem a zenei sorozatgyártás diktatúrájával szembeszegülő, független egyéniséget is üdvözli. (Október 28. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)

Az e havi kritikai beszámoló élén a Svájcban élő, nyolcvanéves Varga Tibor köszöntéséről esett szó. Szintén nyolcvan esztendeje született és a hegedűművészhez hasonlóan Svájcban telepedett le a Dohnányi-iskola jeles képviselője, a zongoraművész Anda Géza - ő azonban immár negyedszázada elhunyt. Emléke előtt tisztelgett a zürichi Anda Géza Zongoraverseny tíz évvel ezelőtti győztese, VÁRJON DÉNES, aki zeneakadémiai szólóestjének műsorát az előd és példakép számára fontos szerzők műveiből állította össze.
Beethoven op. 14/2-es G-dúr szonátája a felhőtlen derű és játékosság jegyében indította a koncertet: a nyitó Allegro némely részlete egyenesen mozarti könnyedséggel szólalt meg; a C-dúr Andante nyitótémájának rugalmas, "suttogó" staccatói egy képzeletbeli operarészlet lehetőségét (lopakodó éjszakai csínytevők kórusa) hozta felszínre; a scherzo-finálét pedig élesen karikírozott előadásmód és sziporkázó humor jellemezte.
Az első rész súlyponti száma, Schumann Carnavalja olyan tolmácsolásban szólalt meg, amelyet Várjon Dénes eddigi teljesítményei közül a legkiemelkedőbbek közé sorolok. Nem feltétlenül a technikai kivitelezés tökéletessége mondatja ezt a kritikussal (bár néhány apró szeplőtől eltekintve virtuozitás és állóképesség dolgában is imponálóan magabiztos produkciót hallottunk), inkább az előadás kreatív légkörére gondolok: arra a felszabadultságra és közlékenységre, amely a Carnaval hiteles előadásainak nélkülözhetetlen ismertetőjegye - s amely itt és most mindvégig jellemezte Várjon Dénes zongorázását. Megszületett a schumanni forgatag karaktereinek gazdagsága; egyensúlyba került feszesség és lágyság, harcias indulat és elmélázó töprengés, szimfonizmus és impromptu-költészet. Nagyra értékeltem azt a töretlen fokozást, amellyel Várjon Dénesnek a mű befejezéséhez közeledve a feszültséget sikerült növelnie, mind magasabbra és magasabbra jutva, hogy a kompozíció legvégén a hallgató úgy érezhesse: nem is emberi akarat, hanem robbanás vetett véget a folyamatnak.
Különösen értékesnek és invenciózusnak éreztem a második rész műsorösszeállítását. Dohnányi két Rapszódiájában (op. 11/2 és 3) az előadás két portrét állított elénk: az egyik a szabad és vehemens, közlékeny zongorázás példájaként hatott, a másik scherzando-modorával, fürge virtuozitásával és a feszes ritmus fűszerével fegyverezte le a hallgatót. Bartók művei közül legjobban a ritkán hallható Két elégia (op. 8) második darabjának örültem. Várjon Dénes előadása hitelesen érzékeltette a tételben feszülő kettősséget: a romantikus hagyomány és az elvontan modern, kísérletező szellem egyidejű jelenlétét. Egymásba kapaszkodott az Este a székelyeknél és a Tizenöt magyar parasztdalról levált Régi táncdalok sorozatának kiérlelt, markánsan körvonalazott és klasszikusan fegyelmezett megformálása, majd mintegy szintézisként, a romantikus alapmagatartást és a kereső-kutató újszerűséget egyidejűleg képviselve, egyszerre robusztus-zord hangzással és reprezentatív virtuozitással zárta a kitűnően felépített műsort Liszt 1. Mefisztó-keringője. (November 4. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)

Sovány tanulsággal szolgál az egykori mezzoszoprán díva, FIORENZA COSSOTTO budapesti áriaestje. Az idő a sztárok fölött is elszáll - e tényen éppúgy nincs csodálnivaló, mint azon, hogy a sztárok átsiklanak e tény fölött: legtöbbjük a másod-, sőt harmadvirágzás múltán sem hajlandó elhagyni a világot jelentő deszkákat. Miért? A válasz ott a deszkák nevében: azok a sztárnak valóban a világot jelentik. Ha nem állhat rajtuk, hogyan éljen? A legnagyobbak közül is csak kevesen, a valóban bölcs és kulturált művészek vonulnak vissza időben, méltósággal. Az sem meglepő, hogy a közönség, tudomást sem véve a hajdani személyiség és teljesítmény romjairól, tapssal és harsány brávókkal asszisztál a nyilvános agóniához. Hogyne tenné, hiszen közben ő is megöregedett, s amiből egy cseppnyit újra megízlelni kíván, az nem a ma: a tegnap. Ha eljön a pillanat, a találkozás egy régi szerelemmel, hiába jelenik meg előttünk az idő rombolta mai arc, a régit látjuk, ahhoz ragaszkodunk.
Az áriaest műfaja önmagában is abszurd - tisztelettel csatlakozom a kiváló karmester, Kovács János véleményéhez: ő a Muzsikának adott portré-interjúban (2001/6, 3-8.) lakonikusan úgy fogalmaz, legszívesebben betiltaná e koncerttípust. A helyzet azonban tovább rontható azzal, ha a közreműködő zenekar (melynek az is feladata, hogy az énekesnő számai közt, mint horgász a halat, nyitányokkal, intermezzókkal és balettrészletekkel fárassza a publikumot) félvállról veszi feladatát. Estünk karmestere, NAGY FERENC a zenekarvezetés terén lelkiismeretes ütéstechnikára és pontos tempóvételekre szorítkozott, ez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy keze alatt a SZOMBATHELYI SZIMFONIKUS ZENEKAR az elviselhetőnél jobb teljesítményt nyújtson. Miközben A varázsfuvola, A tolvaj szarka vagy A szicíliai vecsernye nyitányát, a Thais Intermezzóját, a Fritz barátunk közzenéjét vagy a Faust balettzenéjét hallgattam zilált és szürke előadásban, kétkedve gondoltam: ez volna az együttes, amely nyaranként Szombathelyen sikerrel birkózik meg a Bartók Szeminárium és Fesztivál műsorán szereplő, nehéz kortárs kompozíciók megszólaltatásával?
Cossotto méltatói már az énekesnő fénykorában sem a részletezés kifinomultságát dicsérték, inkább a kidolgozott orgánum gazdag zengését, a regiszterek kiegyenlítettségét tartották a drámai mezzo fő erényének. A 66 éves énekesnő műsorát szerencsétlenül indította Orfeusz híres áriája, a Che faro. Itt nemcsak a hang (főként magas regiszterbeli) kopásai mutatkoztak pőrén, de az is nyilvánvalóvá vált, mennyire túlhaladott ma a stíluseszmény, melynek keretei közt az '50-es években debütált Cossotto Gluckot ma is előadhatónak véli. Az áriát lassított felvételhez illő széles tempóban, sok hangsúllyal és erős vibratóval, nehézkesen énekelte - s ugyanez jellemezte műsorának második számát: Cherubini Medeájából Neris áriáját. Élettelibb produkciókat hallottunk a repertoár romantikus szakaszából: a Werther (Massenet) és a Sámson és Delila (Saint-Saëns) egy-egy számában (utóbbiból a Csókáriában) nyilvánvalóvá vált, hogy a voce legkevésbé veszélyeztetett sávja, a mély regiszter ma is magvasan szólal meg. Szünet után a Werther egy újabb részlete, Charlotte Levéláriája más szempontból is felüdülést hozott: itt a bevezető recitativo szenvedélye, no meg a parlando felpörgette a tempót és megmozgatta a ritmust. Nem maradhatott ki a műsorból egy hajdani nagy szerep, Azucena: a Condotta ell'era in ceppi előadásában értékelhettük a dallamformálás tartását, a hang erejét - csak fényét-tüzét kellett hiányolnunk. A magasságokat persze ezúttal is inkább kikiabálta, mint kiénekelte Fiorenza Cossotto. A műsor végén Cilea Adriana Lecouvreurjéből a Hercegnő áriája (Acerba voluttà) még egyszer az intakt mélységekre terelte a figyelmet, majd ráadásként Cossotto, mint egykori Carmen, a Habanerával búcsúzott a közönségtől. (November 6. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)