ROLLA JÁNOS, a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetője: Megalakulásunk évében, 1963-ban, még főiskolásként, akkori vezetőnkkel, Sándor Frigyessel készítettük első lemezünket. Corelli egyik concertóját és Farkas Ferenc Piccola musica di concerto című darabját játszottuk, Székely András volt a zenei rendező. Akkoriban a Magyar Kamarazenekaron kívül nem létezett más kamaraegyüttes az országban, ezért mi nagyon komolyan vettük ezt a dolgot, és a Hungaroton is fontosnak tartotta a fiatalok bemutatását. Nagy megtiszteltetés és fantasztikus élmény volt számunkra a lemezfelvétel.
- Mi lett a folytatás?
- Nagyon gyorsan követték egymást az események. Szerencsés módon egybeesett a kiadó és zenekar repertoárépítésének időszaka, így folyamatosan készíthettünk lemezeket, volt olyan év, amikor tízet is felvettünk. A barokknál kezdtük a munkát, Bach és Händel kantátáit fiatal énekesekkel adtuk elő. Bach János-passióját, ami akkortájt még nem nagyon szerepelt koncertpódiumokon, Lehel György vezényletével vettük lemezre. Ritkaságnak számítottak akkoriban a Haydn-operák is, amelyekben közreműködtünk, ugyanígy Esterházy Pál Harmonia caelestise, melyet elsőként mi rögzítettünk lemezre, és a felvétel Párizsban nagydíjat nyert. Rengeteg sorozatot készítettünk, összesen körülbelül kétszázötven lemezünk jelent meg a Hungarotonnál. Az alaprepertoár számos művét többször is felvettük - például Bach szvitjeit és Brandenburgi versenyeit, Mozart Kis éji zenéjét, Händel Vízizenéjét -, mert ahogy a stúdiótechnika, úgy a mi előadásmódunk is változott, fejlődött.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar a Hungaroton-lemezek révén jelent meg a nagyvilágban. Exkluzív szerződést kötöttünk a Hungarotonnal. Ha más kiadónál, külföldön vettünk fel valamit, azt is "hazahoztuk", így jelent meg például Hungaroton-kiadásban Maurice André első lemeze, melyet a francia Eratónál készítettünk - Rossini hat vonószenekari szonátáját viszont a Hungarotonnál vettük fel a német Teldec megrendelésére. Ha jól emlékszem, mi készítettük a Hungaroton első CD-jét is: japán kölcsönberendezéssel, japán szakemberek segítségével vettünk fel két romantikus művet az Olasz Intézetben, Csajkovszkij Vonósszerenádját és Dvořák Szerenádját. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Ferencsik Jánossal együtt vehettük át az egymillió Hungaroton-lemez eladásáról megemlékező plakettet.
- Jól értem, a Liszt Ferenc Kamarazenekar egymillió lemezt adott el?
- Igen, de ennek része az export is. Ez tizenöt-húsz éve történt, akkor még virágzott a lemezpiac, amit a mai időkről nem lehet elmondani. Sajnos ez világjelenség.
- Hogyan élték meg a felvételi technika fejlődését?
- Küszködve. A magyar lemezek hangzásértéke eleinte nem volt egyenrangú a nyugatiakéval. Erre első külföldi felvételeink készítésekor döbbentünk rá igazán: ezeken mintha egy másik zenekar szólt volna, pedig mi ugyanazok voltunk. A szomorú különbség nemcsak a gépeken múlt. A hazai közönség nagyon elöregedett lemezjátszóparkkal rendelkezett, a sztereó lemezeket ezért úgy préselték, hogy a monó szabványnak is megfeleljenek, sőt már a felvételkor kissé "összeszorították" a hangzást. Sokáig nem lehetett kellőképpen kihasználni azt, hogy a sztereó technika dúsabb, dinamikusabb hangzásra ad lehetőséget. A bécsi felvételeket a Zögerlitz-kaszinóban készítettük, ahol annak idején Strauss játszott és ahol Nikolaus Harnoncourt lemezeit is rögzítik. Emlékszem, megkértem a Hungaroton hangmérnökeit, jöjjenek ki velünk, lessék el, hogyan helyezik el a mikrofonokat, egyáltalán, miként dolgoznak odakint. Idővel rengeteget javult a Hungaroton-lemezek hangminősége, és örülök, ha a magunk módján mi is hozzájárulhattunk ehhez. Állandó gondot okozott a megfelelő stúdióhelyszín megtalálása is. Első lemezeinket a pannonhalmi kis kápolnában rögzítettük, és azt hiszem, mi adtuk az első koncertet az Olasz Intézet kitűnő akusztikájú termében is, amely később valóságos lemezszentéllyé vált. A felújításához jelentős mértékben hozzájárult a Hungaroton, stúdiót is berendeztek az emeleten.
- Van kedvenc Hungaroton-lemeze?
- Ha választanom kell, az összes divertimentót és szerenádot tartalmazó Mozart-sorozatunkat mondanám: előadástechnikai és hangzástechnikai szempontból is talán ezek a Liszt Ferenc Kamarazenekar legérettebb lemezfelvételei. Nem tökéletesek vagy örökérvényűek, de ha meghallgatom őket, nem az jut eszembe, mi mindent csinálnék ma másképp. Nagyon szeretem a Mozart-zongoraversenyek felvételeit is, amelyeken Kocsis Zoltánt kísértük, vagy Bartók Divertimentóját és Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabját, amit kétszer is lemezre vettünk - másodszor a Bors Jenő által több egykori Hungaroton-művész, köztük a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjainak közreműködésével alapított Quintana kiadónál.
- A Hungarotonnal való kapcsolatuk az exkluzív szerződés ellenére akkor szakadt meg, amikor őt eltávolították?
- Gyakorlatilag igen. Meg kell mondanom, teljesen értetlenül álltunk a változás előtt, mert épp világcéggé kezdett volna válni a Hungaroton - legalábbis mi úgy gondoltuk akkortájt. Nagyon csábítónak tűnt az EMI-szerződés, amelyet végül Bors nem írhatott alá. Ezek után nem láttunk perspektívát az akkori Hungarotonban. Idővel aztán kaptunk felkérést a kiadótól, készítettünk is néhány lemezt. Nem szívesen beszélek erről, mert jelen pillanatban a Hungarotonnak nincs módja arra, hogy becsületesen megfizesse a lemezfelvétellel járó, fokozott odafigyelést igénylő munkát. Ha egy hangverseny honoráriumát sem kapjuk meg egy lemezfelvételért, akkor azt mondom: vagy megcsináljuk ingyen, vagy felejtsük el az egészet.

NÁDORI PÉTER, a Hungaroton egykori komolyzenei főszerkesztője: Gyerekkorom óta bolondulok a klasszikus zenéért. A jogi egyetem után, 1972-ben kerültem a vállalathoz grafikai csoportvezetőként, de a borítók szöveganyagát is mi gondoztuk. Később mint kiadói osztályvezető, addigi munkám mellett én tartottam a kapcsolatot a Kábelgyárral, ahol 1976-ig, a Hungaroton dorogi lemezgyárának elindulásáig a hanglemezek készültek. Ezt követően úgynevezett márkamenedzserként az is a munkámhoz tartozott, hogy azoknak a művészeknek a felvételeivel foglalkozzam, akikkel exkluzív szerződést kötöttünk. Ferencsik János, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Perényi Miklós, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Schola Hungarica, számos operaénekes, később Zádori Mária, az Amadinda, a Takács Vonósnégyes tartozott ebbe a körbe. 1980-tól komolyzenei főszerkesztőként irányítottam a felvételek tervezésétől megjelenéséig tartó folyamatot, ide értve a reklámot és promóciót is. 1990 júliusában, amikor Bors Jenő vezérigazgatót kirúgták, azonnal felmondtam. Jelenleg a Universal Music hazai komolyzenei igazgatójaként dolgozom.
- Hogyan alakult a komolyzenei kiadáspolitika közel két évtized alatt?
- Tudatosan dolgoztunk mind a magyar piacra, mind külföldre. A hazai piacra igyekeztünk minél több, az alaprepertoárba tartozó művet kiadni, a nemzetközi piacon pedig inkább a világcégek érdeklődési körén kívül eső, kevéssé ismert operákkal, oratóriumokkal, tehát nagyszabású művekkel volt érdemes megjelenni, a ritkaságok iránt fogékony gyűjtőket megcélozva. Természetesen a nagy magyar szerzők és a magyar vonatkozású művek mindkét piacon sikerre számíthattak, éppúgy mint például Beethoven szimfóniáinak felvételei Ferencsik János vezényletével vagy Goldmark operája, a Sába királynője, amelynek mi készítettük az első felvételét. A Bartók-összkiadás már a vége felé járt, amikor dolgozni kezdtem a cégnél, de a Bartók-repertoárt is folyamatosan bővítettük, Kodály és Liszt műveiből pedig minden évben több felvétel is készült. Részt vehettem a Magyar Gregoriánum-sorozat kiadásában, ami később a különböző európai dialektusok bemutatásával folytatódott. Az archív népzenei albumok után egyre nagyobb figyelmet fordítottunk a jelen népzenei törekvéseire is, a nyolcvanas években pedig már arra is volt lehetőség, hogy Kallós Zoltán, Halmos Béla, Kelemen László és mások segítségével erdélyi parasztzenészeket "csempésszünk át" felvételeket készíteni. Mindez kiegészült a régizene, főként a barokk historikus előadásmódú felvételeivel, operák első felvételeivel, évi nyolc-tíz kortárs zenei lemezzel és az exkluzív művészek szólólemezeivel.
- Miért alakult ki az exkluzív szerződések rendszere?
- Korábban fix díjat kaptak a szólisták és a zenekari tagok minden "hasznos" felvételpercért. A külföldön rendszeresen szereplő szólistáknak ez nem volt jelentős összeg, de a tuttisták számára fontos fizetéskiegészítésnek számított. Az exkluzív szerződésekkel részben szerettük volna megelőzni, hogy fontos művészeink külföldi kiadóval kössenek ilyet, ami egyet jelentett volna azzal, hogy nálunk nem dolgoznak, másrészt egyszerűen szerettünk volna anyagiakban valamivel többet nyújtani ezeknek a művészeknek. Hadd tegyem hozzá, hogy egy-egy komoly külföldi felkérésre mindig "kiengedtük" a művészeket.
- Mekkora része volt a Hungarotonnak a Budapesti Fesztiválzenekar szerveződésében?
- Bors Jenővel sokat beszéltünk arról, mit tehetnénk zenekar-ügyben, két okból is. Külföldi partnereink sokat dohogtak a zenekari játék gyengeségei miatt, de ami ennél még fontosabb volt: egyszer csak azt vettük észre, hogy legfontosabb szólistáink közül többen nem vállalnak versenymű-felvételt. Kocsis például nagyon szerette volna felvenni a három Bartók-koncertet, de nem volt hozzá zenekar. Zárójelben: senki sem a képességeket vitatta, hanem a "hozzáállást", azt, hogy a többség hakninak tekintette a felvételt. Amikor Fischer Iván előállt egy zenekar alapításának ötletével, "összehoztam" őt Kocsissal (megjegyzem, a szakításban nem volt részem!). A Batthyány téri Angelika presszó volt a történelmi találkozó színhelye. A kezdeti nehéz időszakban különösen sokat segítettünk a zenekarnak, próbatermet adtunk, finanszíroztuk a reklámot stb. Az igazsághoz tartozik, hogy hozzánk hasonlóan sokat segített a Budapesti Tavaszi Fesztivál vezetősége is. Számomra a Fesztiválzenekar korai időszakának legfontosabb eredménye az volt, hogy a Philips és a Hungaroton koprodukciójában elkészült és számos nemzetközi díjat nyert a korábban említett Bartók-felvétel.
- Hogyan döntötték el, kiket foglalkoztassanak és mit adjanak ki?
- A felvételi terv lényegében két részből állt: az egyikben a mű, a másikban a művész volt a meghatározó. A műhöz meg kellett keresni, ki kellett találni a megfelelő előadókat, a művészek javaslatait pedig egyeztetni kellett a cég üzleti érdekeivel. Természetesen sok művész kifogásolta a kapott vagy "nem kapott" lehetőségeket, választásainkat azonban többnyire visszaigazolta a közönség és a szakmai kritika, ami persze gyakran nem esett egybe egyes előadók önértékelésével. De állítom, annyi lehetőség, amennyi a '60-as, '70-es, '80-as években a magyar művészeknek itthon jutott, sehol a világon nem adatott meg külföldi kollégáiknak. A Hungarotont ért bírálatok visszatérő eleme volt a monopolhelyzet emlegetése. Igaz, hogy Magyarország méreteihez, vásárlóerejéhez mérten "túl sok" itt a jó muzsikus, de józan ésszel mégsem képzelhető el, hogy egy tízmilliós ország egyetlen lemezcége például tizenöt-húsz jó képességű zongoristát tud rendszeresen foglalkoztatni. A többségnek akkor sem lett volna több lehetősége, ha mondjuk még két jelentős lemezcég működik az országban; akkor Kocsis valószínűleg az egyiknél, Ránki a másiknál, Schiff meg a harmadiknál dolgozott volna.
- Hogyan egyeztették össze az üzleti haszon és a kultúrpolitikai misszió elvárásait?
- Egészen jól. A profitot itthon elsősorban a popzene produkálta, külföldön a klasszikus. Úgy vélem, a Hungarotonnak fontos szerepe volt a magyar kultúra külföldi meg- és elismertetésében, ezt díjak sokasága jelezte. A műszaki fejlesztésekhez szükséges valutát a komolyzene termelte ki. A nyereséges működésben szerepet játszott az is, hogy a hanglemezimport is a Hungaroton monopóliuma volt. A nyereségadón kívül a könnyűzenei felvételek után az akkor "giccsadónak" nevezett kulturális járulékot is fizettük, és noha Bors Jenő szerint Aczél megígérte neki, hogy ezt teljes egészében visszakapjuk, mégis csak a töredéke jött vissza. Ezt általában a magyar kortárs zene kiadására fordítottuk.
- Milyen problémákkal kellett megküzdeniük?
- Igazi komolyzenei stúdiónk nem volt, ezért állandóan kerestük a helyeket, ahol jó színvonalú komolyzenei felvételt lehet készíteni. Sok esetben a külső körülmények voltak kedvezőtlenek, akadt például olyan kiváló akusztikájú terem, amelyben a környékbeli kutyák ugatása miatt nem lehetett dolgozni, másutt a tulajdonos nem volt partner az együttműködéshez. Nagyzenekari felvételekre, operákra végül az Olasz Intézet bizonyult a legjobbnak, az én kedvencem pedig a szombathelyi Savaria Múzeum nagyterme volt, ahol Bartók is koncertezett egykoron. Problémát jelentett, hogy a hazai nyomdaipar sokáig nem tudta produkálni a világpiacon elvárt színvonalat, ezért a kényesebb borítókat és dobozokat Bécsben készíttettük. Akadt néhány művész, akivel minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerült megfelelő együttműködést kialakítani. Fischer Annie például jóval kevesebb Hungaroton-lemezt csinált, mint szerettük volna, s többnyire nem engedélyezte külföldi értékesítésüket. Az ő világa a hangversenyterem volt, nem szerette a lemezkészítést. Ránki Dezső vagy a komponisták közül Kurtág György és Szőllősy András sem jelent meg olyan súllyal lemezen, mint szerettük volna - ebben bizonyára a mi gyengeségeink is szerepet játszottak.
- Hogyan emlékszik az 1999-ben elhunyt Bors Jenőre, aki a Hungarotont vezette, amikor ön ott dolgozott?
- Széleskörűen tájékozott, művelt ember volt. Nagyon jó volt vele dolgozni. Pontosan lehetett tudni, mi az, amiről tájékoztatni sem kell, mi az, amit meg kell csinálni, és utólag el kell neki mondani a lényegét, és mi az a kevés ügy, amivel hozzá kell fordulni, hogy megbeszéljük. Nem volt zenész, de tudott zongorázni és partitúrát olvasni. Ott volt minden fontos koncerten, nota bene: színházi és filmbemutatón, kiállításon is! Remek kapcsolatai voltak szerte a világban, Richtertől Kremeren át Domingóig mindenkivel jóban volt. A Hungaroton súlyát lényegesen meghaladó tekintélynek örvendett a nemzetközi hanglemezszakmában.

HOLLÓS MÁTÉ, a Hungaroton Records ügyvezető igazgatója: 1990 kora őszén komoly- és népzenei főszerkesztőként kezdtem dolgozni a Hungarotonnál. A vállalati struktúra átalakulásával kiadói igazgató, aztán művészeti vezérigazgató-helyettes, majd az 1993 augusztusában létrejött Hungaroton Classic Kft. ügyvezető igazgatója lettem. 1998-ban a könnyűzenével foglalkozó Hungaroton Gong Kft. és a Classic összevonásával létrejött Hungaroton Records Kft. élére kerültem.
- A Hungaroton privatizációjakor a Magyar Művészek Konzorciuma lépett föl vásárlóként - a csoportnak ön is tagja volt. Jelenleg ki a cég tulajdonosa?
- A Magyar Művészek Konzorciuma jelképesen azt az igényt közvetítette, hogy a Hungaroton múltja és várható jövője fölött a hazai művészvilág gyakoroljon erkölcsi ellenőrzést. A 250 millió forintos vételárat a konzorciumot alkotó művészek kölcsönből tették le, amit két év elteltével visszafizettek. Noha ezt követően részvények csak jelképes értékben maradtak birtokunkban, a morális kontroll nem szűnt meg: a többségi tulajdonos Fotex Rt. az elmúlt években egyetlen olyan döntést sem hozott, amely ellentétes volna a magyar művészek e konzorciumnál jóval tágabb körének érdekeivel, és belátható időn belül nem is fog.
- Hogyan alakult a cég helyzete az elmúlt bő tíz év alatt?
- A kilencvenes évtized drámai hanyatlással kezdődött, ez azonban nem a vállalat élén bekövetkezett változások következménye. (Bors Jenő helyére 1990 nyarán Ella István orgonaművészt nevezték ki, őt Simon Sándor vállalati biztos, majd Kovácsné Damásdi Yvonne végelszámoló biztos követte, ő ma a Hungaroton Music Rt. vezérigazgatója. - Sz. T.) Hiszen a Hungaroton jövőjét firtató kérdésre maga Bors Jenő nyilatkozta a rádiós Új Zenei Újságban, hogy szerinte a vállalat csődbe fog menni, és hozzátette: ha ő marad a vezérigazgató, ez akkor is bekövetkezett volna. Ehhez nyilván hozzáértette, hogy az EMI-házassággal el lehetett volna kerülni a csődöt. Meggyőződésem, hogy egy multinacionális cégbe való beolvadás a halált jelentette volna: a legnagyobb multikba betagozódott, Hungaroton méretű cégek már nem is léteznek, vagy ha mégis, akkor csak töredékesen tudják hasznosítani saját múltjukat. A csőd egyik fő oka az volt, hogy akkoriban kellett megkezdeni az állami hitelek visszafizetését, melyeket az 1970-es években a dorogi hanglemezgyár, az 1980-as években pedig a dorogi raktár építésére vett fel a cég. Ez vidáman sikerült volna, ha relatív monopóliuma elvesztésével nem csökken drasztikusan a Hungaroton forgalma. A lefelé haladó spirálból állami támogatás híján nem lehetett kikerülni.
A felszámolás ellenére az tette lehetővé a Hungaroton-hagyomány továbbélését, hogy létrehoztuk a Hungaroton Classic Kft.-t, amely az anyacég száz százalékos tulajdonában, mégis független egységként folytatta a komolyzenei kiadói tevékenységet - közben a könnyűzenei területet a Hungaroton Gong Kft. vitte tovább -, és használta a cég legfőbb értékét jelentő archívumot. A privatizációs szerződés előírta, hogy tíz év alatt háromezer lemeznyi hanganyagot kell digitalizálnunk. Ezt két év alatt teljesítettük, de azóta is folyik a felvételek feljavítása és a katalógus digitalizálása. Olyan archívumi háttér nélkül, mint amellyel a Hungaroton rendelkezik, éppúgy nem lehet megélni a piacon, ahogy újdonságok nélkül, kizárólag az archívumra hagyatkozva sem. Klasszikus CD-katalógusunkban ma mintegy ezer cím szerepel, e mögött tízezernyi felvétel áll. Ezeket nyilván nem lehet mind megjelentetni, de sok mindent ki lehet még adni akár olcsó, akár teljes árú sorozatban. E háttér biztos anyagi alapot jelent az új felvételek készítéséhez.
- Az archív lemezek CD-n való megjelentetése mellett mikor és milyen ütemben kezdtek új felvételek készítéséhez és kiadásához?
- 1993-ban, a mélypont évében mindössze 20 kiadvány esett a Hungaroton Classichoz tartozó területre. 1994-ben, a Classic első teljes üzleti évében már 30 új kiadványunk volt, 1995-ben 45, 1996-ban 60, 1997-ben 85, azóta - egy 120 kiadványos, kiugró esztendőt kivéve - a 85-90 körüli ütemet tartjuk. Az optimális kiadványszám ennél talán kevesebb lenne, a Hungarotonnál nagyobb kiadók inkább évi 60 körül járnak, de a cég tulajdonosa is fontosnak tartja, hogy minél több újdonságot hozzunk felszínre, s mivel nem vesz ki hasznot a vállalkozásból, ezért nem is esik kétségbe a nyereség kisebb ingadozásaitól. Úgy gondoljuk, a cég által teljesített misszió legalább olyan fontos, mint az anyagi haszonszerzés. Visszatérve a számokra: 1995-ig többségben voltak a régi felvételek, ezután az újak javára módosult az arány. Nem tudom, mennyire lesz tartható a kiadványok nagy száma, mert a CD-piac világviszonylatban hanyatlik, márpedig a hazai piac kicsiny volta miatt a Hungaroton klasszikus zenei tevékenysége igencsak a világpiacra koncentrál. A standard repertoárba tartozó darabok új felvételére nem is gondolhatunk, ilyet legfeljebb az archívumból vehetünk elő. Ritkaságokra kell koncentrálnunk. A hírnevünket öregbítő érdekességekre, melyeket el lehet adni a nemzetközi piacon. Ha olyasmit adunk ki, ami nem érdekli a nemzetközi piacot, azt meg sem rendelik, az a magyar előadóművész és a hazai piac édes titka marad.
- Milyen jellegű kuriózumokkal célozzák meg a piacot?
- A hozzánk hasonló méretű cégek gyakorlatának megfelelően a mi kiadáspolitikánk is elsősorban a repertoár fehér foltjaira, nem pedig egyes művészek befuttatására irányul. A művészek sztárolásához szükséges eszközökkel csak a multik rendelkeznek. A repertoárhoz "rendeljük" a jó művészeket, akik maguk is rendszeresen ajánlanak olyan darabokat, amelyek saját hangszerük irodalmában kuriózumnak számítanak. A régizene továbbra is rengeteg lehetőséget rejt, a barokk és az azt megelőző időszak egy része máig feltáratlan. Kellemes, hallgatható, jó minőségű zenék kerülnek elő kódexekből, könyvtárakból, templomokból. Az 1600-as évek végétől az 1800-as évek végéig terjedő időszak irodalma sokkal feldolgozottabb, imitt-amott bukkanhatnak csak fel kuriózumok, a zeneszerzők második vonalából pedig nem biztos, hogy sikerül népszerűvé is tenni a felszínre hozott ismeretlen darabokat. De olykor ez is megtörténik. A 20. század első fele, ezen belül is hangsúlyozottan a magyar zene, Kodály, Dohnányi, Lajtha, Weiner életműve viszont még kínál lehetőségeket, akárcsak a millenniumi sorozatunkba bekerült szerzők, mint Kósa György, Járdányi Pál, Szervánszky Endre, Ránki György. Kortárs szerzőket viszont sajnos csak jelentős mecénási támogatással lehetne kihozni.
- Milyen kiadványokkal ünnepli alapítása 50. évfordulóját a Hungaroton?
- A Hungaroton ötven éve címmel megjelentettünk négy komolyzenei dobozt, egyaránt három-négy CD terjedelemben, külön-külön a karmesterek, énekesek, zongoristák és vonósok felvételeivel. Dobozban jelent meg a Bartók Vonósnégyes összes Beethoven-kvartettfelvétele és Fischer Annie korábban egyesével már napvilágot látott Beethoven-szonátasorozata is. Fischer Annie még Aczél György és Bors Jenő unszolására rögzítette a szonátákat, honoráriumot sem kért a felvételekért. A kiadásról többször beszélgettünk, egy ilyen alkalommal azzal búcsúzott tőlem, hogy "majd a halálom után kiadjátok". Így történt, szerencsére sikerült a jogutóddal megállapodnunk, és a lemezek fogadtatása azt mutatta, kár lett volna raktáron maradniuk. Az évforduló kapcsán hadd említsem meg a hatvanas évekbeli Bartók-összkiadás további felvételekkel kiegészített, 28 CD-s változatát, amelynek jó esélye van egy nagy nemzetközi elismerésre. Az újdonságok közül két pedagógiai jellegű kiadványt emelnék ki: az egyiken Halász Judit mesél gyerekeknek Mozart Varázsfuvolájáról, zenei részletekkel illusztrálva, az Ismerd meg Beethoven szimfonikus zenéjét címűn pedig CD-ROM-sáv is van, számos hasznos információval, sőt játékkal. Remélhetőleg mindkét lemez egy-egy népszerű sorozat nyitánya lesz.