Miért, miért nem, szeptember második felében magasra szökött Csajkovszkij árfolyama Budapest hangversenytermeiben. 17-én és 18-án Rico Saccani vezényletével a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara rendezett estet a zeneszerző műveiből, 27-én és 28-án pedig a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR tette ugyanezt. Részletes kritikát a LIGETI ANDRÁS vezényelte együttes műsoráról írok, ám mivel a BFTZ koncertjeinek egyikén (a korábbin) is jelen lehettem - s főként mivel a két műsor közti hasonlóság erre csábít -, nem kerülhetem el, hogy párhuzamot vonjak a két előadógárda produkciói között.
A programokat két szám kapcsolta össze: mindkét zenekar megszólaltatta a híres-hírhedt 1812-nyitányt, s mindkét est folyamán hallottuk Csajkovszkij "csellóversenyét", a Változatok egy rokokó témára című kompozíciót. A Filharmóniai Társaság Zenekarának karnagya, Rico Saccani, figyelmen kívül hagyva a műfajmegjelölést, nem a hangverseny élén, hanem zárószámként vezényelte el a nyitányt, Ligeti András azonban - tiszteletben tartva a mű papírforma szerinti funkcióját - ezzel a zenével indította a koncertet. A végeredmény a rendhagyó döntést igazolta: az 1812-nyitány egyrészt nem műfajának igazi reprezentánsa, inkább rangrejtett szimfonikus költemény, hiszen nem színpadi történést előlegez, hanem történetet mond el (sőt történelmet idéz: mindenki tudja, mire utal a darabban a cári himnusz, a Marseillaise és az ágyúszó), másrészt (nem becsmérlőleg, hanem definitív értelemben használom a szót:) bombasztikus, naturalista zene, mely a kifejezés végső eszközeiért kiált. Ilyen darabbal jól lehet koncertet befejezni, hiszen egy befejezés után már nincs szükség további fokozásra. De kezdeni? Mi jöhet egy ilyen entrée után? S ha jön is, nem veszít-e szükségképp a hatásából, nem kell-e egy ilyen égszakadás-földindulás után óhatatlanul sápadtnak éreznünk? Egy szó mint száz: Saccani a maga koncertjének végén igazán fergeteges 1812-nyitányt vezényelt, Ligeti András viszont kezdőszámként erősen kordában tartotta a mű hatásmechanizmusát, ami a kompozíciónak a műsor egészén belül elfoglalt helyét ismerve érthető volt, viszont így a tétel sokat vesztett szuggesztivitásából.
A Rokokó variációk kétféle előadását sem érdektelen összevetnünk. A BFTZ szólistája, Perényi Miklós játékát a spontaneitás határozta meg, hangja eredendően az emberi orgánumot imitálta, dallamformálását és ritmizálását egyetlen szóval beszédesnek nevezhetem, intonációja és hangminősége azonban nem volt mindig makulátlan. Kollégája, a MATÁV Szimfonikusok vendégeként Budapestre érkezett MARIO BRUNELLO egy generációval fiatalabb muzsikus, így érthető, ha szívesen helyezi előtérbe reprezentatív technikáját, állóképességét. Hangja sok árnyalatú, ám játékában mégis elsősorban a volumen, a megszólalásmód ereje érvényesült. Előadásmódjában jelen volt a karaktergazdagság, ám Brunello Perényivel ellentétben nem a spontaneitás, hanem az effektusok gondos megtervezésének és precíz kidolgozásának híve. Az eredmény nyilvánvaló: Perényi játéka megrendítően személyes volt, Brunellóé mutatós, energikus és némiképp távolságtartó. (NB: egyvalamiben mégis egyetértett a két művész - mindketten Bach-csellószvit-tételt játszottak ráadásként.) Mario Brunello meglepte közönségét egy ritkasággal is: az op. 19-es Hat zongoradarab 4. tételét, a Notturnót a mű keletkezése után másfél évtizeddel, 1888-ban maga Csajkovszkij dolgozta át csellóra és kis zenekarra. A deklamáló, melankolikus tétel színgazdag tolmácsolása jótékonyan egészítette ki lágyabb vonásokkal azt a portrét, amelyet Brunellóról a Rokokó variációk tételei rajzoltak.
A hangverseny második részét egyetlen nagyszabású kompozíció, a 4. szimfónia töltötte ki: ez a produkció találta legjobb formájában a karmestert, s ennek előadásakor játszott legmagasabb színvonalon az egyébként egész este kedvező diszpozícióban muzsikáló zenekar. A drámai nyitótételben feltűnt a formálás tudatossága, a tartalmas vonós hang, örömöt szerzett a sok szép rézfúvós szín és a fák cizellált játéka. Az Andantino in modo di canzonát nyitó oboaszóló lehetett volna hajlékonyabb, s ezúttal a vonósok dallamjátéka is kissé ragadt. Hasonló apróbb észrevételek fogalmazhatók meg a 3. tétel, a híres pengetett scherzo előadásával kapcsolatban: itt a pizzicatók pontossága hagyott kívánnivalót maga után. Legsikeresebbnek a finálé előadását éreztem: karmester és zenekara megtalálta azt a lendületet és hőfokot, amely hatékonyan szolgálhatja e fordulatgazdag Allegro con fuoco sikerét. (Szeptember 28. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

A negyedszázada elhunyt Benjamin Britten (1913-1976) művészete előtt tiszteleg háromrészes őszi-téli hangversenysorozatának műsorával a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK együttese: a bérlet valamennyi koncertjén felhangzik a zeneszerző egy-egy kompozíciója - tegyük hozzá: a három közül kettő magyarországi bemutatóként. A nyitóesten (mely, utalván a műsorán szereplő műveknek részben az ifjúsághoz kapcsolódó tartalmára, részben temperamentumára, az Ifjonti hév címet viselte) egy különös sorsú kompozíció szólalt meg. A Young Apollo (Ifjú Apolló) című fanfárt (op. 16) részben John Keats Hyperion című elbeszélő költeményének záró sorai inspirálták, részben a New York állambeli Woodstock tájainak szépsége ihlette, melyet a kompozíció keletkezése idején, Aaron Copland vendégeként Britten megismert. A darabot, mely a vonós zenekar mellett concertáló vonósnégyest és zongorát alkalmaz, még a keletkezés évében (1939) bemutatták, szerzője azonban nem sokkal később, máig tisztázatlan okból visszavonta, s így a Young Apollo csak Britten halála után, 1979-ben támadhatott fel s kezdhette meg önálló életét. ROHMANN IMRE szólójával és a SOMOGYI VONÓSNÉGYES közreműködésével tisztes előadásban szólalt meg a kompozíció. HAMAR ZSOLT betanítása előtérbe állította a mű dinamizmusát és markáns karakterét, mindenekelőtt azonban hangsúlyozta azt a szokatlan tulajdonságot, mely szerint a Young Apollo tudatosan és vállaltan kevés tematikus rangú zenei alkotóelemet tartalmaz, többet bízva a ritmus lüktetésére és sodrára, a hangsúlyok erejére és arra, amit leginkább tonika-mámornak nevezhetnénk: az alaphangnem felhangdús harmóniáinak euforikus ismételgetésére. Az előadás is érzékeltette, hogy a fény energiája sugárzik ebből a zavarbaejtő zenéből, híven Britten kijelentéséhez, mely szerint a tájon, amely a darab születését ihlette, olyan napsugárzást látott, amilyent korábban soha.
A nyitány-versenymű-szimfónia dramaturgiát alapul véve ezen a koncerten az Ifjú Apolló játszotta a nyitány szerepét (fanfárként e funkciónak többé-kevésbé meg is felel). A versenymű helyén azonban már igazi concerto hangzott fel, ismét Rohmann szólójával: Mozart Jeunehomme-koncertje, a K. 271-es Esz-dúr mű. Mint ismeretes, a zeneszerző ezt egy francia zongoraművésznőnek, Jeunehomme kisasszonynak komponálta, aki 1776-ban feltehetőleg Salzburgban járt. Az Allegro nyitótételben érdekes, kettős játék alakult ki: a zenekar mindvégig energikusan vezette elő témáit, Rohmann Imre azonban líraian és lágyan, karcsú hangzással és hajlékonyan formálta meg szólamát. Az áttetsző faktúra és az elegancia mintha szavak nélkül is a hölgykoncert műfajának jelenlétére figyelmeztette volna a hallgatót. Hogy a játékosság, az előadásmódnak a hallgatóval összekacsintó, utalásokban gazdag jellege nyomatékosabbá váljék, a cadenzában megszólalt Cherubino a Figaróból. Rohmann ugyanis mint valami kabátot, kifordította a versenymű-nyitótétel (kvartot felfelé lépő) melléktémáját, s így - hopp! - máris eljutott a (kvartot lefelé lépő) Voi che sapete témájáig. Később, a finálé cadenzájában hasonló incselkedés tanúi lehettünk: ezúttal a rondótéma és a Varázsfuvola Monostatosának 2. felvonásbeli Alles fühlt der Liebe Freuden áriája közti dallami hasonlóságára derült fény. Ki komponálhatta ezeket a szellemes és merészen játékos cadenzákat? - tűnődtem. Mozart aligha, hiszen a K. 271-es Esz-dúr koncert jóval korábbi, mint a Figaro (1785/86) vagy pláne A varázsfuvola (1791)... Nos, a szólórészek sajátos "együttműködés" eredményeként keletkeztek: Rohmann Imre felhasználta Mozart eredeti cadenzáit (K. 626/a=624), és ezekbe ékelte saját kreatív ötleteit.
A második és harmadik tétel előadását - kétféle értelemben - az operai atmoszféra határozta meg. Az Andantino bensőségesen komoly, fájdalmas és súlyos előadásmódjának deklamáló-recitativikus hangjával Rohmann Imre a Gluck-Rameau-hagyománynak a tételben kitapintható hatására figyelmeztetett; a Presto tempójelzésű rondófinálé lendülete és tüze, választékossága és fordulatgazdagsága pedig természetes gesztussal idézte fel a mozarti zongoraversenyekben leggyakrabban megjelenő másik műfaj: a vígopera világát. A teljes interpretációt mindvégig kivételes ihletettség, a kor és stílus iránti különleges fogékonyság és a partnereket is nagymértékben ösztönző szuggesztivitás jellemezte.
Hamar Zsolt egyértelmű instrukciókkal vezényelte a zenekart - közte és az együttes között mindvégig harmonikusnak tetszett az együttműködés. Ez a kiegyenlítettség és határozottság jellemezte a második részben megszólalt szimfónia, a K. 201-es A-dúr mű megszólaltatását is. Az Allegro moderato nyitótételt a karmester lágyan indította, de nem feledkezett meg a zene energiájáról, temperamentumáról sem. Az Andantéban ezúttal a gáláns stílus emlékét érezhettük meghatározónak; a Menuetto finoman rugalmas, szellemes előadásába jól illettek a subito effektusok - végül az Allegro con spirito finálé ismét a mértéktartással nyerte meg hallgatóját: épp akkora irammal tört célja felé, amekkora témáihoz és karaktereihez illik. Ennek eredményeként nemcsak az energia jellemezte, de a tartás is. A tapsokat megköszönve együttes és karmestere visszakanyarodott Brittenhez: a Simple Symphony egy tételét hallottuk ráadásként. (Szeptember 29. - Zeneakadémia. Rendező: Weiner-Szász Kamarazenei Műhely)

Október 1-jén, a Zene világnapján külön- leges hangversenyt adott a RÁDIÓZENEKAR: ezen az estén a European Broadcasting Union (Európai Rádiók Szövetsége) Discoveries (Felfedezések) című nemzetközi koncertsorozatának részeként több mint tucatnyi ország rádióhallgatói ismerkedhettek élő közvetítésben mindazzal, ami a Zeneakadémia nagytermében megszólalt. Valóban ismerkedésről kell beszélnünk, hiszen az est folyamán Mosonyi Mihály (1815-1870) három kompozíciója hangzott fel. Liszt és Erkel kortársát a maga idején megbecsülte a zene világa, Wagner is felfigyelt tehetségére - ma azonban csak a magyar zenetörténet kutatói tudnak munkásságáról, a közönség pedig nemhogy külföldön, itthon sem ismeri a Mosonyi-opuszokat.
A zeneszerző munkássága - életének damaszkuszi fordulatához igazodva - két nagy korszakra tagolható. Pályakezdésétől, a negyvenes évek elejétől Michael Brand egészen 1857-ig nyugati mintákat követve komponál, a bécsi klasszika és a korai romantika nagy német mestereinek munkáiból merítve ösztönzést. Negyvenkét esztendősen azonban magyarosít - névben és zenében egyaránt. Ettől fogva Mosonyi Mihályként ismerik, s haláláig kizárólag magyar nemzeti hangvételű műveket alkot. A Rádiózenekar hangversenyén meglepő módon nem a magyar Mosonyi, hanem az Európára tekintő Brand munkáiból hangzott el három. A h-moll nyitány (1842) főként beethoveni mintákat követ; a formailag merészen újító (Liszt egybekomponált versenymű-modelljét előlegező) e-moll zongoraverseny (1844) keverékstílusa Beethoven, Weber, Schumann, Mendelssohn, Chopin hangvételével rokon; végül egyházi zenéhez illőn kifejezetten konzervatív nyelven szól, a korai Beethovenre emlékeztető megoldásokkal él a 4., A-dúr mise (1854). Érteni vélem a szerkesztés szempontjait: itt és most, Keleten és az ezredfordulón mindnyájan a Csatlakozni Európához! kategorikus imperatívuszának engedelmeskedünk, helyesen. Mutassuk meg tehát a világnak, hogyan figyelt Nyugatra egy magyar muzsikus az 1840/50-es években! Rendben, csakhogy a művek tanúsága szerint e kompozíciókban Mosonyi elsősorban tanítvány, aki egyelőre csupán másolja a mesterek fogásait, hol tetszetős eredménnyel, hol kevésbé invenciózusan. Amiben a maga idején valóban önálló és korszerű volt, saját értéket teremtett, az életművének magyar fejezete - aligha kétséges, hogy a mai Nyugat számára is ez lett volna érdekesebb, mint azok a kompozíciói, amelyekben fényes európai minták halvány lenyomatát nyújtja. Ha az európai rádióhallgató Beethoven-stílust akar, akkor az eredeti Beethovent fogja választani, nem Mosonyit.
Az említett aggályok ellenére ismétlem, meg tudom érteni, sőt el is fogadom a szerkesztés szempontjait. Nem a szerkesztéssel volt ezen az estén az igazi baj, hanem az előadással. A koncertet az Amszterdamban élő magyar származású karmester, SCHOLCZ PÉTER vezényelte. Aki tudja, mennyit tett már ő Mosonyi reneszánszáért, nem csodálkozik, hogy neki jutott e feladat - csodálkozni csak az csodálkozik, aki már hallotta is Scholcz valamely lemezét. Más a szorgalommal, fáradságos kutató- és propagátori munkával szerzett érdem - és más a karmesteri rátermettség. Scholz Péter keze alatt a kitűnő Rádiózenekar a teljes koncert folyamán mélyen saját lehetőségei alatt teljesített: szürkén, érdektelenül és sok pontatlansággal játszott, ami bizony nyugtalanító, ha az élő adás sok százezer európai hallgatójára gondolunk. Mereven szólalt meg a nyitány, a kiváló Mosonyi-játékos KASSAI ISTVÁN színgazdag és beszédes ritmusú, csengő hangú zongoraszólóit rugalmatlanul kísérte Scholcz a versenyműben, és végül harsányan, vastagon szólalt meg a mise. Pozitív értelemben "kilógott a sorból" a RÁDIÓÉNEKKAR, melynek gárdája STRAUSZ KÁLMÁN által kitűnően felkészítve, árnyaltan és jó hangminőséggel énekelt, és szintén rácáfolt az őt körülvevő fásultságra LUKIN MÁRTA intelligenciát sugárzó, tiszta és nemes orgánuma. Rajta kívül további hét szólista szerepelt még a misében. Őket nem említem név szerint: nem sok jót írhatnék jobbára félamatőr színvonalú közreműködésükről. (Október 1. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Az operai berkekben járatosabbak mondhatnák meg, vajon a MILÁNÓI SCALA FILHARMONIKUS ZENEKARA hangversenyegyüttesként is oly nagy becsben áll-e világszerte, mint amilyen érdeklődés övezi a zenetörténeti jelentőségű épületet, melyben e zenekar működik, s a sztárokat, akik a Scala színpadára lépnek. Az viszont tény, hogy a Filarmonica della Scala zeneigazgatója, RICCARDO MUTI a koncertpódiumon is otthonos. Mégis feltámadt bennem a kétely a zenekar budapesti műsorát olvasva. Verdi: A végzet hatalma - nyitány; Stravinsky: A tündér csókja - divertimento; Schubert: 9. (C-dúr) szimfónia. Nem azt éreztem nyugtalanítónak, hogy e műveknek semmi közük egymáshoz, inkább a Stravinsky- és a Schubert-kompozíció zenei követelményrendszere vonakodott közeledni az emlékekhez, amelyeket maestro Muti zenélési habitusáról elraktároztam magamban.
Értek is meglepetések, meg nem is. Abban senki sem kételkedett, hogy a Verdi-nyitány otthonos zenei közeget kínál előadóknak, karmesternek egyaránt. Valóban: A végzet hatalma bevezető zenéjét a Scala zenekarának muzsikusai fegyelmezett, ám intenzív előadásban szólaltatták meg, Muti erőteljes drámai hangsúlyokkal élt, de beosztón adagolta a feszültséget, tudatosan építette fel a fokozásokat, minden részletében átgondolt és összefogott produkciót vezényelve. Ugyanakkor már itt, az első műsorszámban kiderült, hogy ennek az együttesnek, noha virtuóz muzsikusok alkotják, nem a pontosság a legfőbb erénye. (Később, a Schubert-szimfóniában mindjárt a legelső hang gikszeresen szólalt meg, s máskor is feltűnt, hogy ebben a közösségben, úgy látszik, nincs kultusza annak a kérlelhetetlen precizitásnak, amely a német vagy az amerikai zenekarok játékát jellemzi.)
Meglepetésként könyveltem el, hogy A tündér csókja előadásával kapcsolatos gyanakvásaim tévesnek bizonyultak. Muti igenis jelentős affinitással bír ama különleges világ iránt, amelyet a Csajkovszkij zenéjében elmerülő s azt feldolgozva a maga képére és hasonlatosságára formáló Stravinsky megteremt. Visszafogottság, tartott tempók, figyelem a partitúra belső szólammozgásai iránt, pasztellszínek és árnyalt dinamika: ezek jellemezték Riccardo Muti és zenekara érzékeny és értő olvasatát - no meg az az enyhe távolságtartás és hűvösség, amely egyrészt igen jól keveredett az érzékiség egy sajátos fajtájával, másrészt tökéletesen illett az ínyenc Stravinsky zenei magatartásához. Autentikus, magas színvonalú megfogalmazásban hallottuk A tündér csókja divertimento-változatát.
Ami a színvonalat illeti, azzal éppenséggel Schubert nevezetes "nagy" C-dúr szimfóniájában sem volt baj. Muti hallatlanul intelligens karmester, megfellebbezhetetlen biztonsággal tudja a szakmát, rengeteg információt képes közölni mozdulataival, és nagyon is határozott elképzelése van a darabról. Csak hát ebből az elképzelésből épp az hiányzik, ami Schubertet Schubertté teszi: az átszellemültség, a transzcendencia, az a hasonlíthatatlan szellemi-lelki hangoltság, amely képes kinyitni a horizontot, és elröpíteni a hallgatót odaátra, a nem ismert tartományba. E nélkül az érzés nélkül nincs "nagy'" C-dúr szimfónia, nincs C-dúr vonósötös, nincs B-dúr szonáta - nincs Schubert. Amit helyette kaptunk? Az sem kevés. Gondosan megtervezett, tágas formaépületek, pontosan és érzékenyen elhelyezett effektusok. Ilyen volt a nyitótételben a dinamika többszöri, hirtelen visszavétele; ilyen volt a Scherzo főrészében egy jellegzetes, bécsies lassítás (amely egyébként riasztóan időhöz-térhez kötötte, azaz lerántotta a földre ezt a szárnyaló zenét). Feltűnő volt, milyen sok minden szólal meg a zenekari hangzásban, ami máskor nem, vagy nem úgy szokott. Figyeltem ezeket a meglepő újdonságokat, és egyre inkább az az érzésem alakult ki, hogy ezek a részletek nem annyira megszólalnak, mint inkább kiszólnak a partitúrából, mert a karmester és együttese nem azonosul teljesen a mű előadói hagyományával, azzal, ami ebből a hagyományból értékes és figyelmet érdemlő.
Sok apró részletet lehetne még kiemelni a C-dúr szimfónia élményei közül. Tetszett az Andante "menős" tempója; tetszett a fúvós dallamok rugalmassága; feltűnt, Muti milyen fontosnak érzi Beethoven hatását Schubert művében - tempók, hirtelen effektusok, hangsúlyok egyaránt utaltak erre. Feltűnt az is, milyen meghatározó szerepet szán a fináléban a reprezentatív virtuozitásnak. Az összhatás azonban mégis túlmutat mindezen, s egy mondatban kifejezhető: szép, de nem jelentős előadást hallottunk; olyan tolmácsolást, amely gondosan megmunkált, de nem képes megrendíteni a hallgatót, s mint ilyen, kívül marad a mű körén. Ráadásként Muti Bellinit vezényelt: a Norma nyitánya olyan fékezhetetlen temperamentummal, olyan anyanyelvi tökéletességgel szólalt meg, hogy a kritikusból önkéntelenül szakadt ki a kérdés: miért is nem műveli mindenki azt, amihez legjobban ért? Ha Riccardo Muti egész este kitart az olasz repertoár mellett, a koncert végén alighanem más érzéssel búcsúzunk a Milánói Scala zenekarától. (Október 5. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: MATÁV)

Pár nappal a Milánóiak budapesti vendégszereplése után újabb nyugat-európai nagyegyüttes lépett fel nálunk: a FRANKFURTI RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA koncertjétől alighanem mindenki kevesebbet várt, mint a Scala muzsikusaitól, a két végeredményt összevetve mégis sajátos keresztállásnak lehettünk tanúi. Miután az olaszok egy nemzetközi sztárkarmester vezényletével kissé halvány koncertet adtak, német kollégáik egy nem különösebben jelentős tehetséget eláruló amerikai dirigens irányításával egyenletesen magas színvonalon teljesítettek.
Mert bizony HUGH WOLFF, a zenekar jelenlegi vezető karnagya (legalábbis alulírott értékrendje szerint) nem tartozik szakmája tigrisei közé. Az igazat megvallva, ami tevékenységéből látható, az kifejezetten felidegesíti, epés megjegyzésekre készteti a kicsit is igényes koncertlátogatót. Az ég szerelmére, miért rugózik a karnagy úr a térdével teljes tételeken át? És mivégre ez a kisasszony-hajladozás? Az igazán kínos persze nem az a torna, melyet maestro Wolff a testével véghezvisz, hanem az, amit két legszorosabban vett munkaeszközével, a karjaival mível: azt a körkörös, szimmetrikus kavarást, amelyet vendégünk metrikai és zenei instrukcióként sokszor perceken át elegendőnek vél, bármely karmesterverseny zsűrije határozott sajnáljuk, talán legközelebb... köszönetnyilvánítással jutalmazná, rögvest a selejtezőben. És milyen pontatlanul üt a pontosság hazájából érkezett mester! Méltatás gyanánt ennyi talán elég is.
A különös az, hogy mindezek ellenére a koncert mégis vonzó zenei végeredménnyel örvendeztette meg a Zeneakadémia nagytermének türelmes közönségét. Sibelius Tapiolája ebben az előadásban sem lett jobb mű - a dallaminvenciót például a legtökéletesebb tolmácsolás sem pótolhatja -, de a Frankfurti Rádió Szimfonikusai feltárták a kései kompozíció természetzenéjének választékos színvilágát és differenciált dinamikáját. Remekül sikerült Elgar Enigmájának megszólaltatása is - ez a karaktergazdag, reprezentatív hangszerelésű kompozíció amúgy is hálás turnédarab, kitűnően lehet benne demonstrálni a zenekar egyes részlegeinek erényeit. A Frankfurtiak nem hagyták kihasználatlanul a lehetőséget: feszes ritmusú, mozgékony hegedűkar, markáns vonós baszszus, rajzos fafúvós szólók, tömören megzendülő rézkórus - mindezt elégedetten hallgathattuk, a tételek hatásosan kidolgozott karaktereit s a teljes kompozíció szépen felépített nagyformáját nemkülönben. Végül a szünet után Dvořák 6. szimfóniájához érve ismét elismeréssel adózhattunk: a ritkán játszott kompozíciók felé forduló, okos műsorválasztásnak éppúgy, mint a kitűnő kivitelezésnek. Itt és most a műben érvényesülő hármas hatást: a szlávos népiesség, a beethoveni súly és a brahmsi észjárás egyidejű érvényesülését sikerült Hugh Wolffnak remekül megragadnia.
Az olvasó nyilván észreveszi: egy ideje kitartóan dicsérem azt, akit a kritika elején buzgón csepültem. Hát igen, ez volt ennek a koncertnek a sajátos, kettős élménye. Hugh Wolff vezénylése az utolsó percig nem vált számomra rokonszenvessé, de el kellett ismernem: ennek a vezénylésnek az eredménye nagyon is vonzó: figyelemre méltó, pontos, érzékeny muzsikálás. Ki tudja, talán a próbákon mond titkokat zenészeinek az idétlenül mozgó maestro? De talán magát az együttest sem kellene lebecsülnünk: nyilván számít valamit a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának hetven esztendős múltja, a sok-sok együtt töltött év olyan mesterekkel, mint Hans Rosbaud, Dean Dixon, Elijahu Inbal, Dmitrij Kitajenko, s a tőlük örökölt hagyomány. Az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul.
Kis híján elfelejtettem megemlíteni a ráadást, pedig az is méltóképp példázta a teljes műsort jellemző eredetiség-igényt: Hugh Wolff és kitűnő zenekara egy kis jazz-zel: Vincent Youmans Tahiti Trotjának (népszerűbb címén: Tea for Two) Sosztakovics készítette zenekari feldolgozásával (a Hat átirat zenekarra 6. tételével) búcsúzott Budapesttől. (Október 10. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)